1. fejezet

The Dreams Through

A sötét tanári szoba rejtekében...a fiatal férfi testén, megfeszült a fekete bőr szíj. Széttett lábakkal feküdt, háttal az asztalon. Kezei, egy bilincs béklyójában raboskodtak, amely a polchoz volt rögzítve. Szemeit szorosan összezárta, arcán erős pír világított. Teste, szinte már izzott és könyörgött a folytatásért. A fölé tornyosuló férfi ajka, elégedett mosolyra húzódott.

– Többet akarsz ugye, Haruki sensei? – kérdezte kéjsóváran. – Ezt a testet, csak az én durva játékom elégítheti ki. – súgta a férfi. A másik, egy szót sem szólt csak némán, remegve nézett maga elé.

– Mondd el szépen, hogy mit szeretnél! -szólt ismét a férfi. – Engem akarsz magadban érezni? – folytatta. – Mondd ki! – parancsolta ismét. A fiatal férfi, szégyenlősen elfordította fejét és szétváltak ajkai.

– Shinjo sensei, tégy mocskossá! – mondta izgatottan a fiatalabb. Az idősebb, vadul ostromolni kezdte, a fiatal férfi testét, míg kéjtől remegve el nem élveztek egyszerre.

– Haruki! – szólalt meg váratlanul a férfi. – Jövő hónapban, megházasodom! – jelentette be, miközben magára vette az ingét.

– Ó...- nyögte a fiatal elhalón. – Gratulálok! – mondta mosolyogva, de szemeiből végtelen bánat sugárzott.

– De, én utána is folytatni akarom veled! – mondta, mintha ez természetes volna. Haruki, oldalra billentette a fejét és mosolygott. Shinjo, örömmel nyugtázta partnere mosolyát. Felöltötte nadrágját, majd kisöpörte szeméből fekete hajtincsét. Az ajtó felé indult és megragadta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, visszapillantott széles vállai felett.

– A tavaszi szünet után, újra ugyanitt! – mondta és hátradobott egy cuppanós csókot. Haruki viszonozta, majd miután becsukódott az ajtó, felsóhajtott. – Hát megint vége! – nyögte és orrára biggyesztette szemüvegét. – Remélem nem hiszed, hogy minden úgy lesz, ahogy azt te elképzelted! – mondta magában. Nyugtalanul szedelőzködött. Könyveit hóna alá csapta és mikor megszólalt a csengő, már el is indult. Gondolataiba mélyedve haladt a folyosón. – Ezúttal, én fogom a gyeplőt. Most az álmomat valósítom meg! – döntötte el magában. Ezzel az elbizakodott elhatározással lépett be a terembe.
- Felállni! – parancsolta. Az osztály, egy percet sem tétovázott, amint meglátták osztályfőnökük, mérges és csalódott arcát. Az óra néma csendben folyt. Ettől a tanártól valahogy...mindenki rettegett. Szemüvege lencséin át szúrós tekintettel pásztázta a diákjait. Különösnek...sőt egyenesen furának tartották, hogy egy ilyen fiatal és jó képű tanár, hogy lehet ilyen szigorú.

Az emberek néha...meg tudnának pusztulni. Azt, hogy örömükben vagy bánatukba-e...azt az élet sorsolja ki. Haruki, kinézett a repülőgép ablakán és szemeivel a gyönyörű felhőket pásztázta. Nagyon boldog volt, hogy végre képes volt elszakadni ezektől a nevetséges érzésektől, amelyek mindeddig láncra verték őt. Az elválás vagy az elhagyás fájdalma, mindeddig visszatartotta őt. Jobban mondva a szívét. Már egészen fiatal kora óta, hatalmas reményeket és álmokat dédelgetett, amit ezidáig képtelen volt megvalósítani. Tegnap töltötte be a huszonötöt. Persze Shinjo, semmit sem tudott róla, hiába folytatták már ezt a fura viszonyt vagy két éve. Haruki, tegnap indulás előtt, legjobb barátjával ünnepelt, egy a belvároshoz közeli kocsmában. Nem volt nagy felhajtás vagy sok vendék...csupán ők ketten. Tony, már gyermekkoruk óta, tudott Haruki nagy álmáról és míg mindenki más csak nevetett rajta ezért, Tony mindvégig támogatta Őt.
- Nagyon örülök, hogy végre megteszed Haruki! – szólt a férfi, miközben karjával a bárpulton támaszkodott. – Már sokkal előbb meg kellett volna ezt tenned. – jelentette ki.
- Tudom, de eddig...- sóhajtotta Haruki.
- Visszatartott az az átkozott szíved! – förmedt rá. – Az, hogy mindig reményt adtál, a reménytelen szerelmeidnek...távol sodort attól, ami igazán fontos volt számodra! – fejezte be.
- Tudom, hogy igazad van. – bólintott rá.
Haruki, feleszmélt mélázásából és a hozzá lépő utaskísérőre pillantott.
- Hozhatok önnek valamit, Uram? – kérdezte barátságosan a nő.
- Egy kávét. – jelentette ki Haruki és az ujjait tördelte. Néhány perccel később, már a kávéját szürcsölgetve, ismét gondolataiba merült. Ha valaki most lát, biztos nem mondja meg, hogy szerelmi bánatom van. Pedig, belülről felemészt és kínoz ez az érzés. De megszoktam már a reménytelen szerelem utáni sajgó szívem, keserves fájdalmát. Még csak el sem köszöntem Shinjotól. Ő, pedig most biztos vár rám, abban a sötét kis szobában. Épp a kedvenc játékait készíti elő számomra...mindhiába. De hát...Őt is érhetik meglepetések. Nem csak engem. Amikor egy hete, azt mondta, hogy megházasodik, de maradjak vele és folytassuk a beteges kis játékunkat...akkor végre megszabadítottam szívemet ezektől a láncoktól, melyeket ha meg kellene neveznem, akkor sem tenném. Magam választottam ezt az életmódot, magam döntöttem el, hogy a szerelmem, mindig egyoldalú lesz. Fiatal korom óta, meleg vagyok. Az, hogy ebben szerepet játszott-e az anyám melegsége, vagy éppen pont az apám hidegsége...nos, azt magam sem tudom. De már nincs is számomra jelentősége. Az anyám jó ember. Teljesen össze volt törve, mikor az apám elhagyott minket. Talált magának mást, igaz, hogy nő. De sosem vetettem meg azért, amiért leszbikus lett. Sokáig tartotta magában, hogy a kicsi fia meg ne tudja...de én, akkor már rég tudtam. Ő mindig azt mondta nekem, hogy álljak ki magamért. Azért, aki vagyok. Soha ne tagadjam meg önmagam, mert csakis én vagyok magamnak. Nem számíthatok mások jóindulatára vagy segítségére. Ezért nem is bántam, ha a kapcsolatomban, én voltam az egyetlen, aki szeretett. Az, hogy miért űztem, efféle nevetséges játékokat, amelyek még fájdalmat is okoztak...nos az azért volt, mert ha tudtam is, hogy nem szeret, de legalább akart tőlem valamit. Még, ha az a valami csak a testi kínzásom volt is, de tudtam, hogy vágyik a testemre. Ezért, mindig ragaszkodtam hozzájuk, félrelökve ezzel az álmaimat. Csak csendben maradtam és feladtam. De most végre egy új élet felé tartok, ami valószínűleg megváltoztatja az egész életem. Afrikába repülök. Mindig is az volt az álmom, hogy egy kis faluban taníthassak, olyan gyerekeket, akik még írni és olvasni sem tudnak. Az álmom beteljesülése, egy héttel ezelőtt vette kezdetét. Az igazgató behívott az irodájába. Közölte, hogy önkéntes tanítót keresnek Kongóba, a mbuti egyik törzséhez. Kongó új kormányzójának a célja, hogy fejlessze az őslakosokat. A gyermekeket és a felnőtteket egyaránt. Ennél jobb lehetőségem nem is adódhatott volna, hogy magam mögött hagyjak mindent.

A repülőgép, a délutáni órákban szállt le. Ahogy megcsapott Afrika levegője, úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza. Fáradt voltam, de nem annyira, hogy ne tudjam megfigyelni a körülöttem feltűnő tájat. Az Ituri-esőerdő, minden csodája pillanatról pillanatra tárult a szemem elé. Gyönyörű, szinte égig érő zöld fák és a kellemes esőerdei levegő. Az én munkám, a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részére, az Ituri körzetben volt kijelölve. Egy kisebb utazás után meg is érkeztem. Itt az emberek, annyival másabbak voltak, mint Tokyoban. Sokkal barátságosabb volt, még a környezet is. Ledér őslakosok végezték mindennapi dolgaikat, gyerekek játszadoztak, szaladgáltak egymást kergetve, a házak között. Ahogy jobban körül néztem, sikerült megállapítanom, hogy a mbutik kunyhói, leginkább iglura emlékeztetnek. Ezek az építmények, ágakból és vesszőkből voltak kialakítva. Aljukat és a tetejüket levelek borították be. Mikor az emberek észrevettek engem, félve körém sereglettek. Nem csoda, hisz biztosan furcsán mutattam fehér ingemben és fekete nadrágomban, hozzájuk képest, akiken alig volt néhány száraz levélből, gondosan összefont szoknya szerűség. Eszeveszett módon diskuráltak egymással, olyan nyelven, amit én nem érthettem. Gondolhattam volna, már az elején, hogy ebből még súlyos gondok adódhatnak. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha egy-egy mozdulatból megértek valamit, de végül csak még jobban összezavarodtam.
- Nyugodj meg, kérlek! – szólalt meg végre valaki, olyan nyelven, amit én is megértek. Egy fiatal fiú lépett előre a sorból. Rövid, göndör fekete haja volt. Kigombolt, rövid ujjú inget és nadrágot viselt, mely éppen hogy csak takarta, izmos felső testét. Barna bőre aranyként tetszett, ebben a tikkasztó Afrikai hőségben. – Semmi okod az idegeskedésre! Bár igaz, hogy az emberek éppen rajtad nevetnek. – mondta mosolyogva.
- Ó...ó ó, értem.  – nyögtem ki. – Biztos viccesen festek itt. – pirultam el.
- Valóban, viccesen festesz. – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Azon tanakodnak, hogy miféle Isten pottyanthatott téged ide, ebben a zsákban.
Végigfuttattam szemeimet az öltözékemen. Nem találtam magamon semmi zsákszerűt, de ha ők annak hiszik...akkor nincs mit tenni.
- Ah, mielőtt elfelejteném! – ugrottam hirtelen egy nagyot. – Én lennék mától, ennek a falunak a tanítója. – nyújtottam kezet a fiú felé. A lakosok, hirtelen hátra hőköltek és rám szegezték fából készült szerszámaikat. A fiú intett a kezével a lakosok felé, mire azok leeresztették, ami a kezükben volt, majd hosszú lábaival elém sietett és erősen megmarkolta a kezem.
-  Üdvözöllek, Yaguatí Sayen vagyok! – mondta széles mosollyal. Annyira elragadott ennek a srácnak a mosolya, hogy el is felejtettem, hogy mi a neve. – Én leszek itt, a te tolmácsod! – jelentette ki.
-Ö...Örvendek, Hasegawa Haruki vagyok. – dadogtam el.
- Honnan jöttél, Haruki? – kérdezte miközben a szememet fürkészte.
- Oh, Japánból! – mondtam. – Te, tudod, hogy az hol van? – kérdeztem rá.
- Igen, tudom. Kötünk néha üzletet Japán üzletemberekkel. – mondta tárgyilagosan. Ezzel egy kicsit sikerült meglepnie, hisz úgy tudtam, hogy erre a törzsre, effélék nem jellemzőek.
- H...honnan tanultál meg, angolul? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Kongóban, besegítek kereskedőknek, már gyermekkorom óta. Mellettük tanultam meg angolul és ott találkoztam Japánokkal is. – ecsetelte a fiú. Teljesen meg voltam lepve. Nem hittem volna, hogy lesz segítségem ezen a helyen és azt végképp nem, hogy egy ilyen fiatal, törzsbeli fiú.
- Menjünk, Haruki! – ragadta meg a karom. – Megmutatom, hogy hol fogsz lakni. Húzott magával. Keze érintésétől, végigszaladt karomon át gerincem végéig a forróság és szívem hatalmasat dobbant. Pedig megígértem, hogy ilyet soha többé nem érzek és életemet csakis ezeknek a gyerekeknek szentelem. De, kezdem úgy érezni, hogy ezen a különös és mesés helyen, még nagyon furcsa dolgok várnak rám, főleg, ha ez a nagyon is sármos fiú a közelemben marad.

The Iturai Sizzling

Sayen, szélesre tárta Haruki előtt a kis kunyhó ajtaját. Az ajtó, száraz faágakból és nádból volt összekötve. Haruki csodálkozva pillantott körbe az alig, tizenkét négyzetméteres helyiségben. Kerek volt, nem volt benne túl nagy hely, de a férfi úgy érezte, hogy neki ez pont megfelel. Az egyik oldalán, egy szintén ágakból összekötött valami hevert szalmafélével beterítve. Haruki ezt ,,ágyként” azonosította. Amint beljebb lépett, egyre otthonosabban érezte magát. Nem volt kedve válogatni sem panaszkodni, hisz nem nyaralni jött ide, hanem dolgozni. Biztos volt benne, hogy akármennyire is szenved hiányt attól, hogy itt egy kevés luxus sincs, még mindig jobb, mint ha egy olyan helyen lenne, ahol nem lehet önmaga. Jól tudta, hogy nem kevés időbe telik majd, mire alkalmazkodni tud, az Iturai esőerdő népének szokásaihoz. Boldogan összecsapta a tenyerét és megdörzsölte.
- Ha bármire szükséged van Haruki, kérlek szólj. – mondta a fiú.
- Oh, jó rendben. – válaszolta tétován Haruki.
A fiú az ajtó felé indult és már majdnem kint volt, mikor váratlanul visszafordult.
- Tényleg segítek...bármiben! – szólalt meg kaján mosollyal az arcán, azonban Haruki nem vette a lapot.

– Most, hogy mondod...- szólalt meg váratlanul Haruki, – Jól jönne ide, valami szekrény szerű, ahova a könyveimet tehetem. – ecsetelte vidáman.
A fiú álla némán koppant az egyenetlen talajon. Haruki tényleg nem értette a célzást, amelyet mellékesen viccnek szánt a fiú.
- Majd megnézem, hogy mit tehetek. – adta fel végül a fiú és távozott.
Haruki pakolászni kezdett, amikor Sayen visszatért kezében néhány pokróccal, amit átnyújtott a férfinak.
- Előfordul, hogy hidegek az éjszakák. – mondta mosolyogva Sayen.
- Köszönöm. – szólt Haruki. – Tényleg jól jönne ide, néhány állvány legalább. – mondta és az ágy végébe dobta a táskáját, feladva ezzel a pakolást. Legalábbis mára. Az első estéje mondhatni kellemesen telt. Mindannyian körül ülték a tábortüzet és körbe- körbe adogattak egy nyársra húzott húst. Haruki tányérjában is ott pihent már. Ő boldogan tömte magába az ízetlen száraz húst, ami a repülőn felszolgált szendvicsekhez képest, mondhatni mennyei volt. Kikerekedett szemekkel nézte Sayent, aki elmélyülve beszélgetett a mellette ülő idősebbekkel. Sayen váratlanul Harukira pillantott és elmosolyodott.
- Milyen nyelven beszéltek? – érdeklődött Haruki, mert bár tanár lévén sok nyelvet ismert, ez mégis ismeretlen volt számára.
- Szuahéli. – jelentette ki a fiú. – Ez az Ő nyelvük. Idővel, te is megtanulod majd, de addig is én tolmácsolok majd.
- Az órákon is, amit tartok? – kérdezett ismét Haruki.
- Természetesen. – mondta. – Sosem gondolnád, de ez a nép igen is könnyen tanul.
- A gyermekek, mindig fogékonyabbak a tanulásra. – hadarta Haruki, akár egy tanár. – Te tudsz írni és olvasni, ugye?
- Nem, nem tudok. – mondta bánatosan Sayen. – De, te majd megtanítasz! – mosolyodott el.
- Hisz...ezért vagyok itt! – szólt Haruki, de őszintén rácsodálkozott a fiúra. Nehezére esett elhinni, hogy itt ez a fiú, aki magától tanult meg japánul, de mégsem tud írni, olvasni.
- Miről beszélgettél az öreggel, ha megkérdezhetem? – kíváncsiskodott tovább.
- Csak üzleti ügyek. – mondta monoton hangon. – Nagyapa, afféle törzsfőnök. Generációkra visszamenőkig, ki van alakítva egyféle üzleti kapcsolat, a szomszédos faluval. – mondta.
- A törzsfőnök a nagyapád? – kérdezte meglepetten Haruki. – Hogy tudta fenntartani ilyen sokáig?
- Igen, Ő a nagyapám. – A két törzs közti egyezség, úgy jött létre, hogy nagyapám elvette a törzsfőnök lányát, vagyis nagyanyámat. – mesélte a fiú.
- Akkor az édesapád lesz a következő?
- Ömm...nos – mondta a fiú és zavartan megvakarta az arcát. – Az apám... Yaguatí Hiisen...
- Na állj! – képedt el Haruki és visszacsusszant kezéből a hús a tányérjára. – Ya...Yaguatí Hiisen? A kormányzó, Hiisen? – fulladozott.
- Mmm...nos, igen! De anyám volt a törzsfőnök lánya. Apám...Észak Afrikából származik. Ezért nem vagyok igazi mbuti. – jelentette ki Sayen. Valóban...Sayen, a többi mbuti őslakoshoz képest, sokkal magasabb és erősebb testalkatú volt. – Ha nem haragszol Haruki, ezt egy másik alkalommal mesélném el. – bámult maga elé a fiú.

Haruki ismét a szájához emelte a húst és folytatta, annak majszolását. Sayen, megbabonázva figyelte, amint Haruki nyelve végigfut karcsú ujjain. Lágyan szívogatta és nyalogatta, hústól piszkított kezét. A fiú, hogy leplezze zavarát, szólásra nyitotta száját.
- Ízlik, Haruki? – nézett a férfi szemébe. Haruki, egy pillanatnyi meglepettség után, észbe kapott.
- Ah, igen. – szólt. – Bár teljesen sótlan és fűszertelen, de finom. – mondta elégedetten.
- Hát, nem egy Biltong! – mondta ki hangosan Sayen.
- Tessék? – kapta oda a fejét Haruki. – Miért, mi ez? – kérdezte a férfi és rábámult a húsra.
- Okapi...nyársra húzva! – mondta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog.
- O...Okapi? De, az nem egy védett állatfaj? – kérdezte Haruki megdöbbenve.
- De, az. Kivéve azt, ami a rezervátumon kívülre esik.
Haruki, nagyot nyelt és hirtelen úgy érezte, hogy jól is lakott. Tudta, hogy az effélékhez hozzá kell szoknia, mert nem fognak neki külön tálalni. Az est további részében, táncoltak és nevetgéltek. Sayen, Harukit tanította az itteni táncra, aki kifejezetten jól érezte magát és megfeledkezett, minden eddig bánatáról. Még arról is, hogy egy héttel ezelőtt, épp dobták. Dobták? Lehet ezt így említeni, hisz sosem járt Shinjoval. Most pedig itt van Sayen, aki szorosan fogja a kezeit, úgy pörgeti őt. A fiú érintésétől, minden porcikája bizsereg. A szíve hevesebben kalapál, és szinte lázban ég a teste. Haruki, fáradtan esett be a kis kunyhójába. A megszokott hétköznapjaihoz képest, ez a mai nap nagyon izgalmas volt. Most nem egy rideg lakás várta, amiben csak a magány és a csend van, hanem egy kellemes kis kunyhó. Kintről még be-behallatszott a zsibongó emberek neszezése, akiket  Sayen próbált, nyugovóra téríteni. Sayen...Mikor Haruki, Sayenre gondolt, mindig felfokozott, izgalmi állapotba került. Sok volt számára ez az idő, mióta utoljára érintették őt. Bár megígérte magának, hogy innentől kezdve, csak a munkájának él és nem testi vágyainak...mégis keze finoman végigsiklott mellkasán át, a nadrágjába. Kezeivel finoman kényeztette hevesen izzó szerszámát, miközben Sayenre gondolt. Elméjében olyan csupaszra vetkőztette a fiút, amibe maga is belepirult. Utána nem maradt más, csak a tenyerét elöntő, forró gyönyöre magvai.

Haruki, kipihenten ébredt. Szemét lassan kinyitotta és körbepillantott. Száraz ágak szemeztek vele, amik tetőként funkcionáltak. Soha életében nem érezte még magát ilyen jól. Ez az esőerdei levegő, összehasonlíthatatlan volt a Tokyoihoz képest. Ebben a pillanatban, úgy érezte, hogy nincs annyi pénz ezen a világon, amire elcserélné ezt a békét, amely védelmező pajzsként járta át a szívét. Táskájából előkotorta törölközőjét, amit magával hozott és a vállára terítve, kilépett a kunyhójából a szabad ég alá. Tekintetét magasba emelte és rácsodálkozott a feje fölé tornyosuló, szantál és kólafa hatalmas alakjára, melynek levelei hűs árnyékot vetettek az erdőre. Haruki elindult előre, amerre tegnap Sayen mutatta neki, hogy ott van egy kisebb patak, ahol nyugodtan megmosakodhat. Menet közben, mindent megfigyelt jó alaposan, nem szeretett volna semmilyen látványról lemaradni. Mikor végre a patakhoz ért, megdöbbenve tapasztalta, hogy nincs egyedül. Bevetette magát egy ébenfa vastag törzse mögé és onnan kukucskált ki, hisz nem szerette volna felfedni magát. Jobb szeretett egyedül tisztálkodni. Meglepetésére Sayen fürdött a patakban. Kora reggel lévén, kisurrant, csak úgy, mint Haruki is, hogy élvezhesse a béke és a csend üdítő szépségét. Sayen felkapta a fejét a halk neszre és körbe pislogott, de nem látott semmit, ezért megrántotta vállát és visszafordult. Haruki, úgy festett, mint akire átkot szórtak. Szemei szorosan tapadtak a fiatal férfi testére. Sayen barna, izmos bőre tiszta víz volt. Ahogy a beeső nap kósza fényei megvilágították nedves testét...az mintha csillogott volna. Göndör haja a nedvességtől, most egyenesen fityegett a fiú szemébe. Haruki váratlanul megrezzent. Észrevette, ahogy Sayen, kijjebb emelkedik a vízből, így teljes rálátást biztosított a többi testrészére is. A fa mögött leselkedő férfi, minden ízében remegett, amint tekintete lejjebb tévedt, a fiú ágyékához. Sayen, beletúrt rakoncátlan fekete hajába, majd keze lejjebb vándorolt. Keményen megragadta, már hevesen izzó férfiasságát és gyengéden mozgatni kezdte kezét. A víz hullámzott körülötte, de a férfi, mintha semmit sem látna vagy hallana, csak tovább kényeztette magát. Gyönyörű barna hasán, még jobban megfeszült az izom, csak úgy mint karjain. Miközben Sayen, gyönyöre tengerében ringatózott, Haruki hátát a fának vetette, beleharapott ujjába, hogy senki meg ne hallja és nesztelenül lecsúszott a földre. A nadrágja tiszta piszok lett attól, hogy bármiféle önkielégítés nélkül, elélvezett. Arca piros volt és zihált. Alig kapott levegőt. Ilyet, még sosem tapasztalt. Eddig mindig durva és furcsa játékokat űztek testével, most mégis...ez a gyengéd és meleg érzés, amely átjárta az egész testét...Sikeresen elbújt Sayen elől, mikor az elhaladt az őt rejtő ébenfa mellett, majd mint akit üldöznek, a patakba vetette magát. Már attól, újra el tudott volna élvezni, ahogy a víz lágyan simogatta a bőrét. Talán...mégis csak, neki van valami furcsa aberrációja. Nagy nehezen...végre sikerült lehűlnie.

Haruki, éppen végzett a fürdőjével, amikor is a vízből kifelé tartva, Sayennel találta magát szembe. Rögtön megrohamozták az elmúlt percek emlékei, amitől újra felforrósodott az egész teste és kínos vigyázzba állt az árboca. Sayen csak mosolygott azon, amit Haruki, még észre sem vett. Mikor viszont végre észrevette, arca lángba borult és maga elé kapta törölközőjét.
- Nem szorulsz némi segítségre, Haruki? – kérdezte kaján mosollyal az arcán a fiú. Haruki, hirtelen elkapta a tekintetét, hogy a fiú ki ne olvashassa onnan az igazságot.
- Ne...nem! Megvagyok. – mondta pirulva és megpróbált, minél hamarabb odébb állni.
- Haruki. – szólt utána a fiú. – Csak szólj, ha mégis segítségre szorulsz. – mondta kacagva és felsóhajtott. – Haruki...siess és légy az enyém. – mondta, amint szemével követte a férfi távolodó alakját. Haruki az elkövetkezendő napokban, sok hasonló kísértésnek volt kitéve. Akár merre járt kora reggel, legtöbbször a maszturbáló Sayenbe botlott. Kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, hisz már jó ideje annak, hogy senki nem érintette vágyakozó testét. Az első tanítási napja is eltolódott egy héttel így, a kezdésig volt még három napja. Egyik reggel, reszketve indult a patak felé. Előre rettegett a látványtól, mégis képtelen volt kihagyni ezeket a csodás alkalmakat, amik szinte már a sírba kényszerítették. Érezte, hogy tűrőképessége a végét járja. Mégis Sayen, gyönyörtől vergődő testének látványa, nélkülözhetetlen volt számára. Így ez a nap is úgy ment, ahogy az előzőek. Azonban ezen a napon...Sayen nem várt választ a jól ismert kérdésére és egész egyszerűen begázolt a vízbe Haruki után. Gyengéden ölbe vette és kivánszorgott vele a partra. Haruki, a látszat kedvéért és azért, hogy elmondhassa önmagának, hogy Ő bizony tiltakozott...hevesen rúgkapált a férfi karjai között. Sayen, egy fa törzsénél tette le Harukit, aki ijedtében, szorosan a fához simult. Sayen nem bírt tovább várni és kéjtől forró ajkait, Harukiéhoz érintette. Haruki, egy pillanatig még tiltakozni próbált, végül teste végleg felmondta a szolgálatot és örömmel nyújtotta át magát a férfinak...mondhatni ezüst tálcán. Sayen, vadul követelte magáénak Haruki nyelvét. Gyengéden szívogatta, miközben kezével elkezdte felfedezni annak testét. Haruki megremegett a forró kezek érintése alatt, szörnyen közel érezte magához a beteljesülés végső percét. Ami nem is váratott magára. Sayen felnevetett, amitől Harukinak égni kezdett az arca.
- Gyors volt!! – mosolyodott el a fiú, de mivel látta, hogy a férfi közel áll a síráshoz, ajkaival inkább elcsitította ezen vágyát. Megfordította Harukit, így a férfi már szemből ölelte a fát. Nyelvével utat engedett, Haruki formás fenekébe. A férfi rázkódott a gyönyörtől, de mielőtt ismét elélvezhetett volna, Sayen egy váratlan mozdulattal belé hatolt. Haruki, ölelte ahogy csak tudta a fát, de ereje kezdett kevésnek bizonyulni. Sayen, váratlanul megpördítette, így már elölről ölelte őt. Haruki képtelen volt tovább várni, ahogy Sayen is így egyszerre élveztek el. Zihálva, nyögve csúsztak a fa tövébe, hogy ott egy szenvedélyes csókkal csitítsák le egymás követelődző vágyát.

Biltong: Fűszeres marhahús (néha strucchús) csíkok, melyeket felakasztva szárítanak.