1. fejezet

Szereplők: Inoue Aoki x Yamamoto Kyoji.
Jellemző: erőszak, szerelem, dráma

( Néma Segélykérés)
Present 1.

A felkelő nap arany sugarai bevilágítottak a takaros kis szobába. Szórt fényei megvilágítottak egy szunnyadó párt. Az idősebbik mozgolódni kezdett. Lába kicsúszott a takaró alól, karjait kinyújtóztatta, majd ásított egyet. Most a kisebbre nézett, kézfejével végigsimított a bársonyos arcon és elmosolyodott. Ajkaival lágyan érintette a puha bőrt s szólásra nyílt a szája.
- Jó reggelt, Aoki! – súgta csendesen a férfi.
- M-mm! Még egy kicsit...kérlek! Ne menj el, Kyoji! – kérlelte Aoki.
Úgy csimpaszkodott a férfiba, mint gyermek az anyjába. Pedig már nem volt gyermek. Már régen nem. Hosszú idő eltel azóta, mióta ilyen módon ki tudta fejezni az érzéseit valaki iránt. Régóta nem is aludt ilyen mélyen, ilyen sokat.
- Jól van Aoki, de csak öt percet! – adta meg magát Kyoji. – Aztán kapsz valami finomat!
Kyoji szorosan ölelte s cirógatta Aokit amíg az végül vissza nem pilledt. Lassan kibontakozott az öleléséből és lesomfordált a konyhába.
Miközben kávét és pirítóst készített eszébe jutottak az elmúlt egy év eseményei. Nem telt úgy egy napja sem, hogy ne jutott volna eszébe, miféle borzalmakon nem mentek keresztül. Kyoji ügyvéd. Két éve ismerkedett meg Aokival, aki az ügyfele volt. Kegyetlen és hosszú eljárás volt az övé. Minden tehetségét és tudását be kellett vetnie, hogy megmentse Aokit és nem kis út vezetett odáig sem, mire utat nyitott hozzá. Azt pedig kész csodának tartja, hogy ebből végül szerelem lett. Mélázásából a kenyérpirító kattanása rántotta vissza a jelenbe. Megterített, majd felsietett a lépcsőn, hogy erők erejével kirángassa szerelmét az ágyból. Aoki azonban már ébren volt, sőt fel is öltözött és dühös pillantásokat vetett a belépő Kyojira.
- Elmentél! – morgolódott.
- Ne haragudj, szerelmem! Reggelit készítettem. Szerettelek volna még a karjaimban tartani, de ha nem igyekszünk el fogunk késni! – mondta bűnbánóan.
Aoki az ablakhoz lépett s szélesre tárta. A beáramló reggeli szellő meglibbentette ében fekete, göndör haját. Tincsei rakoncátlanul hullottak gyönyörű, bájos arcába. Türkiz szemei szinte világítottak, ahogy a napfény rájuk esett. Kyoji mindig örömmel csodálkozott rá szerelme szépségére.
Kényelmesen magukhoz vették a reggelijük, közben váltottak néhány röpke szót. Amikor a munkára terelődött a szó, Aoki arca meggyötört lett.
- Valami bánt, látom! – nyugtázta a férfi.
- Hmm..- tétovázott Aoki, – Lehet! – mondta végül.
- Tudod, hogy elmondhatod! Kérlek, ne tartsd magadban, Aoki! Oszd meg velem, ahogy az életedet is megosztod velem. – kérlelte.
- Az egyik kisgyerek az óvodában, úgy viselkedik, mint...mint én régebben. – nyögte ki végül.
Kyoji a szemöldökét ráncolta. Ez a téma mindkettőjükben fájó emlékeket idézett fel. Mégis tudta, hogy nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
- Ha segítség kell, ugye tudod, hogy hozzám fordulhatsz!
- Tudom! – mondta. – Hé, Kyoji! K...köszönöm! – hebegte.
Kyoji aggódva indult el az irodába. Tudta, hogy gondolatai egész nap Aoki körül forognak majd. Nem tudta, mikor lesz vége szerelme rémálmainak, hogy meddig tart majd, mire képes lesz teljes szívéből mosolyogni. Csak egyet tudott biztosra, hogy ő mindig Aoki mellett áll majd, mindig a támasza lesz és elfelejteti vele múltja borzalmait. Örökké a fiú mellett akar maradni. Szeretni akarja. Át akarja adni neki, minden tiszta, őszinte érzését, ami a szívében lakik.

Aoki sietősen szedte a lábait. Mikor az óvoda kapujához ért, lenyomta a rozsdás kilincset. Szeretett itt dolgozni. Nyugalom vette körül. Nyugalom, amit a gyerekek nyújtottak neki. Ők még nem érzik, milyen kegyetlen is a világ, melybe egyszer kilépnek majd. Az öltözőben átöltözött, magára kanyarította fehér kötényét és mosolygós arccal nyitott be kiscsoportba.
Kinyitotta az ablakokat, hogy átszellőztesse a szobát. Odakint a madarak csiripeltek. Hangos léptekre lett figyelmes. Az apró talpak hihetetlen gyorsasággal száguldottak az ajtó felé.
- Inoue-sensei! – kiáltotta a kislány mosolygós arccal.
- Emi-chan, jó reggelt! – köszönt Aoki az apróságnak.
- Inoue-sensei, szedtem neked virágot! – nyújtotta át a kislány.
Aoki arca mosolyra húzódott, szemei megteltek könnyekkel. Ártatlan gyermeki szeretet és kedvesség. Ezért szeretett itt dolgozni.
Lassan szállingóztak a gyerekek s szépen megtelt a terem, csak úgy, mint minden nap.
Utolsónak egy aprócska fiú érkezett. Kezeit tördelve állt az ajtóban. Anyja már fordult is ki a teremből Aokinak megszólalni sem volt ideje.
- Jun-kun! – szólította meg Aoki.
A kisfiú összerezzent és hátrált egyet. Aoki odament hozzá, hogy segítsen neki levetkőzni. A kisfiú ijedten próbált hátrálni és remegett a félelemtől. Aoki is megijedt, számára nem volt ismeretlen ez a reakció. Emlékezett erre a félelemre ő is. Kinyújtotta karjait, mire a fiú még jobban megrémült, de Aoki nem hátrált meg hanem karjaiba szorította őt.
- Jun-kun, ne félj! Nem bántalak! Én nem! – súgta a kisfiú fülébe.
Aoki gyorsan levetkőztette a remegő kisfiút és ráhúzta a benti cipőjét. Nehezen barátkozott, jobban mondva, nem is igazán barátkozott senkivel. A többiek próbáltak közeledni hozzá, de Jun-kun senkit sem engedett közel magához. Aoki megbecsülte azt a kis bizalmat, amit a fiú neki adott, ezért nem is merte tovább feszegetni azokat a vékony határokat. De mindennél jobban bizonyságot akart szerezni igazáról. Hirtelen ötlettől vezérelve, papírokat és festéket osztott ki a gyerekek között. Tudta, hogy a rajzok sok mindent elárulnak egy gyerekről. Na és persze ez jó alkalom volt, arra is, hogy a dolgok mögé lásson.
A gyerekek élvezettel festettek a fehér papírlapra, színesebbnél színesebb képeket. Jun-kun a fekete festéket használta, azzal festette a kis rajzát, ami távolról is ijesztően sötétnek tetszett. Aoki közelebb lépett Jun-kunhoz és könyökével megbillentette a festékes üveget, ami egy hirtelen mozdulattal a kisfiú ruhájára borult. Aoki tudta, hogy ez nem volt tisztességes tőle, de csak így nézhette meg, hogy mi van a kisfiú ruhája alatt. Jun-kun, ugyanis soha nem engedte meg, hogy bármit is levegyenek róla és édesanyja is kifejezetten kérte, arra hivatkozva, hogy a kisfiú nagyon szégyenlős. A mosókonyhába ment a kisfiúval, az osztályát addig a másik óvónénire bízta. Jun-kun annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy Aoki leveszi a felsőjét. Ahogy sejtette. Jun-kun háta és karja tele volt verésnyomokkal. A szíve is összeszorult a látványtól, hogy egy ilyen apró testet, hogy érhet ilyen durva bánásmód. A vékony kis kezeken durva véraláfutások, az apró kis háton véres szíjnyomok. Mit véthetett egy ilyen kis angyal?!
Aoki egész nap ezen gondolkodott. Néha vissza-vissza reppent a valóságba, mikor egy kisgyerek odarohant hozzá, hogy szálljon be ő is a játékukba. A nap gyorsan eltelt. Az alvó picikért lassan szállingózni kezdtek a szülők, egyedül Jun-kun anyukája késett. Aoki elhatározta, hogy nem folytatódhatnak így a dolgok. Beszélni fog Jun-kun anyukájával.
Fél órán belül megérkezett ő is. Aoki kivezette a kisfiút az édesanyja elé, már felöltöztetve.
- Ne haragudj, Inoue-san. Tovább tartott a munka.- mondta az asszony izgatottan.
- Semmi baj, Teruko-san! Itt mindig biztonságban lesz Jun-kun. Nem kell aggódnod. – mondta Aoki nem akaratlanul és átnyújtotta az asszonynak a tiszta pulóvert.
Az asszony arca megdermedt és Jun-kunról, Aokira emelte riadt tekintetét.
- Inoue-san... – lehelte kétségbeesetten az asszony. Szeme kikerekedett és megtelt könnyekkel.
- Teruko-san, ennek véget kell vetnie! Nem tudom biztosra, hogy mi folyik otthon, de Jun-kun rajzából ítélve, fél haza menni.
- A...a férjem nem rossz ember. Csak nehezen birkózik meg a gondokkal és...és...az az átkozott ital. – tört ki könnyekben.
- Szeretnék segíteni, Teruko-san! Nagyon fontos nekem Jun-kun. Ő is az én kis diákom. – mondta megértően Aoki.
Az asszony könnyei hirtelen elapadtak, megragadta a kisfiú kezét, majd Aokira nézett.
- Kérem, ebbe ne avatkozzon bele, Inoue-san! – mondta dühösen és Jun-kunnal kézen fogva elsiettek.

Aoki már hazafele baktatott. Némán, fejét lesütve a mai napon gondolkodott. Eldöntötte, hogy nem hagyja a kisfiút tovább szenvedni! Senki más nem élheti át azt, amit egykor ő. Akin tud segíteni fog.
Fáradtan és letörten lépett be Kyojival közös otthonuk ajtaján. Egy kis nyugalom és béke telepedett a lelkére. Elmondhatta, hogy haza értem. Kyoji még nem volt otthon, biztos rengeteg a munkája. Egy ügyvédtől ez nem is olyan meglepő. Aokinak már semmi ereje nem volt. Ruháit ledobálva magáról, felbaktatott a lépcsőn és kimerülten zuhant az ágyba. Nem kellett sok idő, hogy álomba merüljön. Álmaiban újra belépett, abba a rettegett múltba, amit görcsösen próbált elfelejteni

Vége.