1 fejezet
2013.12.08 20:35
– Ne félj, édesanyám! Megszerzem neked a gyógyszert, amire szükséged van! Bármi áron meggyógyítalak. – fogtam meg remegve anyám törékeny kezeit. Sírni tudtam volna a szomorúságtól, de nem engedhettem meg magamnak. Erősnek kellett lennem. Édesanyám egy ritka autoimmun betegségben szenvedett, már évek óta. Ez idáig nem is volt baj, de az utóbbi években túlerőltette magát a rengeteg munkával. Annyit dolgozott értem, hogy taníthasson és nevelhessen, egyedülálló szülő létére, hogy legyengítette, az amúgy is gyenge szervezetét. Azóta lediplomáztam és egy cégnél dolgozom. Nem lehetne okom panaszra, egészen jó lenne a fizetésem, ha épp nem számolnánk bele a költséges gyógyszereket, amit a biztosítás nem térít és a rezsiről még nem is beszéltem. Ezekkel együtt mind, a fizetésem szart sem ér. Mielőtt megkapnám, már fejben l is van költve, természetesen a legfontosabbakra. A rajtam lévő öltöny egy vagyonba került és mindössze ennyi az összes hivatalos öltözékem. Sokat dolgozom, éjt-nappallá téve, ezért kénytelen voltam egy gondozónőt fogadni anyám mellé. Egyetlen vigaszom csupán, hogy a munkahelyi kollégám, rendkívül kedves és megértő, ezért neki néha kiönthetem a lelkemet.
- Édesanyám, most mennem kell dolgozni. Kérlek, vigyázz magadra, sietek haza. – eresztem el kezét, majd még az ajtóból bánatosan visszanézek és egy szerető pillantást küldök felé.
- Fiam, szeretlek! – mosolyog vissza rám és gyenge kis kezével egy puszit dob felém, amit kissé pirulva fogadok.
- Na de anya, már nem vagyok gyerek. – háborgok egy kicsit, de csak úgy tréfásan.
A kora reggeli buszmegálló felé lépkedem és a napi teendőimen gondolkodom. Mindig előre próbálok gondolkodni, hogy megkönnyítsem ezzel kissé az életem. Mire odaérek, a busz már épp kanyarodik és ódon kerekei hangosan csikorogva állnak le mellettem. Nagy a tömeg ma is, mint minden nap. Ez már cseppet sem újdonság. Egy fél órás tömegnyomorban eltöltött út a buszon és már meg is érkeztem a munkahelyre. Útközben pár egyetemista lány „véletlenül” letaperolta a seggemet... mit ne mondjak, ez sem újdonság. Mivel nem mondhatnám, hogy csúnya vagyok, sőt mi több, mások állítása szerint igencsak szép arcom van, ez az incidens elég sűrűn megesik, még a munkahelyen is. Azonban ennyitől nem tudnak zavarba hozni. Aktatáskámmal a kezemben lépem át a vállalat kapuját és cammogok a lift elé, ahol már kolléganőm is utolér.
- Hé, Jiro...Jiro! – rohan zihálva felém –, hát hiába kiabálok én neked? – szalad mellém és átkarolva karomat lép be velem a lift ajtaján. Néhány üzletember még csatlakozik hozzánk, akik különböző emeltekre mennek. Mi e legfölsőre a huszadikra megyünk, mint minden nap.
- Képzeld, Jiro! Ma bejön a férjecském! – ujjong hangosan és erősebben szorít rá karomra -, nem remek? – mosolyog rám, majd szemét egy előttünk álló, hallgatózó férfira emeli és gonoszul mosolyog.
- De... remek! – válaszolom halkan és elhúzom ajkaim. Hogy miért fintorgok? Nos... ez igen egyszerű. Míg ő élete szerelméről áradozik minden nap, aki helyes és izmos és még jól fizető állása is van, magyarul kész főnyeremény... addig én magányos vagyok, szegény és sovány. Ha ez nem lenne elég indok, akkor hadd meséljem el, hogy miért utálom még, mikor az a férfi idejön. Mielőtt ehhez a céghez kerültem volna, soha egyszer sem fordult meg a fejemben a szerelem gondolata. Persze én is megnéztem a lányokat az iskolában, a mellüket, a feneküket és az arcukat... de nem voltam egyikbe sem szerelmes. Viszont mikor az a férfi megjelent itt először, olyan különös érzés kerített hatalmába, ami elfelejtette velem néhány pillanatra, a nyomorúságos kis gondjaimat. Karizmatikus és kiegyensúlyozott volt, kemény és határozott kiállással, ami nekem sosem volt. Lángolóan szinte vörös tekintete, felperzselte minden szégyenem és magányom. Rövid barna haja selyemként omlott homlokába, eltakarva kissé azokat a veszélyes szemeket. Mindig boldogan ölelgette Myut, ami felettébb szaggatta a szívemet, bár sosem csókolóztak előttem. Ennek nem kérdeztem az okát, de úgy véltem bizonyára tiszteletből.
- Jiro gyere már! – szólt rám a liftből kilépő Miyu, széles mosollyal az arcán. Lágyan biccentettem, majd szó nélkül követtem. Az irodában ledobtam magam mellé a táskámat, bekapcsoltam a notebookomat, majd a velem szemben ülő Miyut figyeltem, aki bőszen nyomkodta telefonját, ami egyre sűrűbben sipákolt és amitől ő egyre jobban csak somolygott magában.
- Mi van, a férjecskéd üzenget? – kérdeztem gúnyosan bár ő nem vette le.
- Nem, ez még annál is jobb! – kuncogott magában és visszatemetkezett e-mailjeibe. Én is belevettem magam a munkán sűrűjébe és ujjaim száguldani kezdtek a billentyűn.
- Ma mi a menetrend? – kérdezte Miyu átpillantva papírhalma mögül. Miyunak ma jelentéseket kellett írnia és ellenőriznie. Órát összeszámolnia és még sorolhatnám... de az hosszú lenne.
- Most elkészítek és elküldök öt pályázatot. Az egyik pályázat egy stadion építésére szól, melyet rászoruló gyerekeknek szeretne ajándékozni a főnökség, a másik kettő a National múzeum homlokzatának, illetve festményeinek renoválására szól. A negyedikkel az építőink szeretnének megbízást nyerni egy áruházlánc felépítésére, az egyik szegényebb prefektúrában. Az ötödikről pedig én sem tudok nálad többet, mert elvileg ma faxolja majd el a főnök, a hétfői nagygyűlés után. – soroltam fel bokros kis teendőim.
- Huh, ezzel elleszel egész nap. – sóhajtotta Miyu.
- Viccelsz? – néztem rá furán. - Ez csak a „tízórai”. Ha ezzel kész vagyok, akkor állhatok neki a költségvetésnek. Azok a hülyék a nyolcadikról elbasztak valamit benne és most kezdhetem az elejéről... ráadásul most futottak be az e havi felszerelés rendelések is. És még a délutáni melóról nem is beszéltem. – hadartam el, mire Miyu nyújtózott egyet, hátradőlt, amitől megfeszültek mellei, majd visszaroskadt papírhalma közé. Így hát én is visszatértem a munkámhoz. Természetesen megannyi hibát véltem felfedezni és megannyi fölös rendelésen téptem a hajam. „- Mi a francnak már megint száz flakon, síkosító kézkrém a bérszámfejtőknek? „ – döbbentem meg az egyik tételnél? Nem is nagyon tudják használni gépelés közben, hogy a francba fogja meg az egeret a ragadós kezével. A telefonhoz gurultam a székemmel és már tárcsáztam is bérszámfejtő osztályt, ahol hosszasabb vita után, sikerült huszonöt, azaz fejenként egy flakonra lealkudnom a kért mennyiséget. Azt már sikerült megfigyelnem ilyen rendeléseknél, hogy minden osztály szereti eltúlozni és kicsit magasabbra emelni az igényeit. Mint tíz darab légfrissítő, és ilyen-olyan márkájú kávé. Ők nem voltak tisztában azzal, hogy ezekkel a hülyeségekkel, mennyibe kerülhetnek a vállalatnak, épp ezért alkudtam mindig lejjebb a darabszámot és a márkát. Az a cégnek sem éri meg, ha több pénzt visznek ki, mint hasznot hoznak be.
- Látom nagyon dolgoztok! – jelent meg ajtóban az a személy, aki most legkevésbé sem hiányzott az idegzetemnek.
- Daigo! – ugrott nyakába Miyu.
- Nos, nekem van egy kis elintézni valóm a másodikon! Érezzétek csak jól magatok, nem sietek vissza! – ragadtam meg egy papírhalmot és a gépemet, és elindultam
- Ugyan, maradj csak.- szólt utánam Daigo.
- Nem, ez nagyon sürgős! – szóltam vissza én is majd eszeveszettül nyomkodni kezdtem a lift hívó gombját, ami gyorsan meg is érkezett. Fellélegezve dőltem a lift falának, mikor az becsukódott előttem és hálát adtam annak, hogy most senki sincs körülöttem. Majd persze, végig nézem, ahogy enyelegnek, hátha még a nyálam is elcsöppen. Azt már nem, akkor inkább lemegyek a cuccaimmal a földszinti társalgóba és ott folytatom a munkám.
Miután leértem a társalgóba, leültem az egyik legtávolabbi helyre és felnyitottam a notebookom.
- Na, akkor folytassuk, ahol abbahagytuk. – mondtam morcosan -, hála annak a...- mérgelődtem, ahogy eszembe jutott az a szemét, aki teljesen megzavarta az elmém. Már egy bő fél órája dolgozhattam, teljesen elveszve a számok világában, mikor különösen irritáló dolog történt.
- Kit látnak szemeim. – simult egy kéz a mellkasomra és kigombolta az ingem egyik gombját.
- I...igazgató úr! – pattantam fel, de ő visszanyomott ültő helyzetembe. „- Jaj, ne!” – nyögtem fel magamban kétségbeesetten. Ez a rohadt vénember, már az első hetem óta baszogat. Szó szerint. Kihasználta szorult anyagi helyzetem és azt, hogy mindennél jobban szükségem van a pénzre. Felajánlotta, hogy ha lefekszem vele egyszer, akkor bőségesen megfizet érte. Ez előző év májusában volt, most december van. Minden hónapban felkeres egyszer, ez a vén, kéjenc buzi és olyankor kegyetlenül maga alá gyűr. A legbetegebb és legdurvább játékokat játssza velem, de tényleg jól megfizet érte. Így kénytelen vagyok fejet hajtani az akarata előtt. Annak ellenére is, hogy nem vagyok meleg és nem kívánom a férfiakat. Ha most ezt akarja, akkor ez lesz a huszadik alkalom. Szemeimet összeszorítva préseltem ki az ajkamon a szavakat.
- E...este, a szokott helyen? – kérdeztem undorommal küszködve.
- Látom tisztában vagy már vele, hogy nekem nem mondhatsz nemet! – szólt, majd államat megragadva közelebb húzott magához. Hiába is próbáltam volna tiltakozni ellene, akkor sem lett volna esélyem, az akarata ellen.
- Már bocsánat! – dörrent egy hang és az öreg rögtön elengedett.
- Dai...go...-zuhantam össze, lelkileg. Ő volt az utolsó ember, akit kívántam, hogy ilyen szituációban lásson.
- Most megyek, Jiro! Este a szokott helyen találkozunk! Ne késs el, ma különleges meglepetésem van számodra! – intett még vissza, majd eltűnt. „- Édes jó Istenem! Hát mit ártottam én neked?” – sóhajtottam magamban kétségbeesetten.
- Jiro, én... – próbált beszélgetést kezdeni Daigo.
- Semmi közöd hozzá! – vágtam rá idegesen. Ha már nem lehet menteni, a menthetőt, akkor ellentámadásba kezdek. Ez egy idióta taktika, de ennél jobban sérülhet a büszkeségem.
- Megállj, Jiro! – ragadta meg Daigo a karom, amint távozni készültem. - Ne menj! – nézett rám kérlelő szemeivel.
- Ezt nem te mondod meg! Neked ehhez semmi... – kiabáltam arcába. Hirtelen megbillent lábam alatt a talaj és már csak azt éreztem, hogy zuhanok. Ám az esésből nem lett semmi, mert két erős kar ragadt magához és mire feleszmélhettem volna, Daigo édes ajkai már az enyémhez tapadtak. Nem tudom mennyi ideig tarthatott ez a gyönyörű álom, de szívem szerint még benne maradtam volna.
- Ezek után merd azt mondani, hogy semmi közöm hozzá! Nem mehetsz el ma este! – szólt parancsolóan, majd lehajolt, összeszedte a széthullott cuccaim és a kezembe nyomta, végül távozott. Ott álltam közvetlenül a cég bejárata előtt az ajtónál, földbe gyökerezett lábakkal. Sokkomból egy hangos füttyentés rángatott vissza. A recepciós hölgy, így fejezte ki tetszését, de ez elég is volt ahhoz, hogy észhez térjek. Utam rögtön a lifthez vezetett, ahova eszeveszett módon szálltam be és meg sem álltam a huszadikig. Ott is őrültként szálltam ki a liftből és vettem az irányt az irodánkig. Majdhogynem tokostól szakítottam ki az ajtót a keretéből és végig azon gondolkoztam, hogy hogyan fogok Miyu szemébe nézni ezek után. Ám ahogy lenni szokott, egyik sokk a másik után. A nemrég összeszedett cuccaim, most megint a földre hullottak, attól amit láttam. Miyu szenvedélyesen falta a reggeli liftes fickó ajkait. Háttal az asztalon feküdt, a pasas rajta és Miyu fehér ingének gombjai szana-széjjel hullva az asztalon.
- Mi...yu! – sápadtam el. - De hisz...neked férjed van. – képedtem el. Ez most olyan volt, mint válás után szabadon. Már semmit sem értettem és ez az értetlenség olyan szinten telepedett rám, hogy több volt, mint puszta sokk. A fickó feltápászkodott Miyuról, majd egy „később találkozunk” után, kiviharzott az ajtón. Bár szemeiben némi neheztelést láttam, azért távozott. „-Hah, még én vagyok a szemét, amiért be mertem jönni!” – méltatlankodtam.
- Ne haragudj, Jiro! Tartozom neked némi magyarázattal. – mondta pirulva, miközben megpróbálta összehúzni szabad belátást nyújtó ingét. - Nem vagyok házas. – mondta elfordulva.
- Tessék? De akkor Daigo!? – kezdtem összezavarodni.
- Daigo az öcsém. Csak azért mondtam, hogy házas vagyok, mert féltékennyé akartam tenni Allent, akibe beleszerettem. Úgy gondoltam, hogy ha meglesz ez a „házasságtörés feeling” a kapcsolatban, akkor minden izgalmas és hosszú lesz. De végül Daigo ma azt mondta, hogy nem akarja folytatni tovább, mert végre azzal akar lenni, akit szeret. – mondta Miyu.
- Azzal...akit szeret? – maradt tátva a szám. Akkor mi volt az az előbbi csók? Miért engem csókolgat és aláz le az emberek előtt!?
- Jiro, te olyan buta vagy, ha az érzésekről van szó! – mondta szelíd mosollyal Miyu.
- Mi?! – ijedtem meg. Az tény és való, hogy okos ember vagyok és a munkám meg is követeli ezt a fajta értelmet, de érzelmek terén, talán tényleg az vagyok.
- Daigo téged szeret! Hogy nem vetted még észre? – sóhajtott Miyu. - Olyan rosszul érezte magát, mikor el kellett játszania a férj szerepét, még előtted is. – mondta. Nem bírtam tovább. Ez túl sok volt nekem egyszerre. Összepakoltam a holmijaim, majd elköszöntem a döbbenten ülő Miyutól és haza felé vettem az irányt. A zsúfolásig tömött buszon, a haza vezető úton, egész végig csak a történteken gondolkodtam. Agyilag fáradtan léptem át házunk küszöbét, ahol beteg édesanyám már várt rám.
- Hamar hazaértél, édesem. – szólt, majd felállt az asztal mellől, ahol meleg étellel várt.
- Nem szabadna felkelned, anya. Főznöd meg még kevésbé. – dorgáltam kedvesen anyukám.
- Nem várhatod el tőlem, hogy tétlenül feküdjek, míg te keményen dolgozol. – szólt vissza. Leültem az asztal mellé és elfogyasztottam a kellemes vacsorát anyámmal. Evés közben beszélgettünk hol a cégről, hol régi gyermekkori emlékekről.
- Fiam, úgy döntöttem, hogy mégis beköltözöm egy szanatóriumba! – közölte váratlanul.
- De...anya. Én tudom, hogy nem vagyok veled túl sokat, de igyekszem... – próbáltam menteni a dolgot.
- Édesem, de hisz te semmiről sem tehetsz. Az orvos szerint így sokkal jobb lesz nekem. Szemmel tud tartani. – mondta kedvesen anyám. Nem mintha esélyem lett volna ellene, mindig is makacs teremtés volt. Így legyőzve indultam vissza a szobámba, ahol kipakoltam aktatáskám, hogy átnézzem még megmaradt munkám, mikor valami szokatlan hullott ki a táskámból. Egy DVD volt. Megfogtam és közelebb húztam. Szemeim kikerekedtek és teljes döbbenet lett úrrá rajtam.
- Golden Ass Porn Production. – olvastam hangosan. Mikor megfordítottam a tokot, Daigo meztelen segge nézett vissza rám. Óvatosan kinyitottam a tokot, melyben csak egy papírfecni volt a DVD helyén. „-Jiro, csatlakozz!” olvastam a kis fecnit. Azt hittem talán poén lehet, de miután felhívtam az ügynökséget és részletes információt kaptam mindenről, leesett az állam. Nagyon jól lehet vele keresni. Talán ezzel több gondom is megoldódhatna egyszerre. Igen talán ez lesz a megoldás. Végül is, itt nem nekem kell felkínálnom a seggem, hanem én fogom csinálni, méghozzá egy nővel. Na és persze...még talán Daigot is láthatom, szex közben.