1. fejezet
2014.03.02 15:11
„Az együttérzés színe”
Minden ember egyenlő...legalábbis ezt szokták általában mondani. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Nem lehet minden ember egyforma. Nem lehet mindenki ugyan olyan. Az nem csak, hogy unalmas lenne, de borzalmas zűrzavart is okozna a világban. Ezért is utálom ezt az országot. Itt mindenki totál egyforma. Azok az idegesítő húzott szemek...az az idegesítően egyforma arc...és azok idegesítően iker arckifejezések. Már születésem óta itt élek vagyis jobban mondva itt születtem Japánban. A szüleim még fiatalon költöztek ide, mikor nagyapám megtette az apámat a vállalatuk Japán leánycégének vezetésével. Én persze gyerekkorom legtöbb részét Amerikában töltöttem, leginkább nagyanyám bosszantásával, mert mint mondtam...utáltam itt élni. Viszont mikor megkezdtem az iskolát nagyszüleim haza küldtek. De azóta is minden szünetet ott töltöttem. Legalábbis két évvel ezelőttig, amikor is az öregék arra kértek, hogy koccanjak már le róluk, mert ők már öregek a pesztrálásomhoz. Mondjuk sosem kértem, hogy ezt tegyék...bár lehet, hogy ők arra gondoltak mikor minden este részegen mentem haza és minden utamba kerülő bútort összetörtem?! Már mindegy is. De azóta ezen a hülye helyen töltöm minden szabadidőmet. Jó, persze itt is vannak jó bulihelyek, ahova két hülye osztálytárs haverommal járok. Szóval még egész jól bírom. Minden este elmegyünk bulizni, inni és dugni. Ők mondjuk együtt dugnak...ja nem említettem, hogy Yasu és Sekiguchi a haverjaim melegek és a két csíra egy pár. Egyszer elvittek egy olyan bárba...hát még a víz is kivert. De akkor dugtam először és utoljára pasival. Akkor is csak azért, mert totál rám akaszkodott a csávó, de kibaszottul nem volt még csak aranyos sem. Na de a pia meg a cucc bennem annál több volt. Ááá mindegy is...a nőket jobban csípem. Azok a puha mellek...az a selymes fenek...akár csak az ofőnké. Ha jól emlékszem az meg nemsokára szül. Picsába...ő volt az egyetlen azon a pokolfészken, akinek a bámulása elviselhetővé tette a napjaimat.
Magara kanyarítottam a székről előbb levett bőrdzsekimet. Az egyenruhámat a sarokba dobtam és kisétáltam a szobámból. Csizmám hangosan koppant a lépcső minden fokán visszhangot verve az üres lakásba. Anyám megint nem volt otthon, biztos megint a barátnőivel lóg. Shoppingolnak...szépség-szalonoznak. Csodálom, hogy még nem esett szét az arca. A gondtalan élet, ami végigkísérte már születése óta...olyan kibaszottul lustává tette... Bevágtam magam mögött az ajtót és a feljáróhoz battyogtam, ahol a motorom állt. Ja...ezt két éve kaptam azért, hogy bejárjak órákra. Igen...jogtalan, hogy anyámat bírálom, mikor én sem vagyok különb nála. Felpattantam a nyeregbe és muzsikálásra kényszerítettem a drágámat. Péntek délután volt már, így bulizni indultam egy kis kitérővel. Az iskola felé voltam kénytelen menni, mert Yasuék arra laktak. Mikor az iskolához értem megcsörrent a telefonom. Ezt persze nem hallottam csak éreztem, hogy rezeg. Az iskola kapujánál félre álltam és megnéztem. Egy SMS volt az Sekiguchitól. „- Bocs haver, ma nem fog menni, mert Yasu belázasodott a piercingtől, amit suli után csináltattunk.” – olvastam az üzenetet.
- Gyökerek. Mondtam, hogy ne csináltassatok ilyet a nyikhajnak. – sóhajtottam magam elé. A dzsekim belső zsebébe rejtettem vissza a mobilom majd széjjel néztem, hogy nem jön e valaki és ekkor különös dologra lettem figyelmes. Egy középkorú férfi lehetett. Az iskola udvarán állt a cseresznyefa előtt. Tenyerét a fa törzsére tapasztotta és megigézve bámulta a rózsaszín virágokat. Olyan volt, mintha a semmibe bámulna, mégis a virágokat nézte. Hátul rövid volt a haja, elöl félhosszú szőke haj keretezte gyengédnek tűnő arcát. Elülső haját gyengéd táncra kérte fel a szél, mely mikor győzelmet aratott, visszacsapta arcába azt. Csak állt és leste a fa virágát. Nem értettem, hogy mi a picsáért kell ennyire bámulni. Egy lány sietett oda hozzá és karon ragadta. „-Jé...ez Emiko. Már őt is meghúztam vagy kétszer.” – gondoltam magamban. Ott állt a férfi mellett és noszogatta. Nem gondoltam volna, hogy beújított, ráadásul pont egy idősebb pasit. Legalább eszébe sem fog jutni, hogy engem zargasson.
- Na gyere már, menjünk! – húzta maga után a férfit.
- De megígérted nekem, nem? Azt mondtad, hogy mivel a Hanamiról lemaradtam, később megnézhetem ezt! – méltatlankodott a férfi és meglepően bársonyos és kellemes volt a hangja egy férfiéhoz képest.
- Már megnézted, nem? Most már mennünk kell, várnak rád. – és magával citálta a férfit. Visszahúztam fejemre a bukósisakot és gázt adtam a seggem alá.
Egy közeli bárba mentem és ott kezdtem el alapozni az estére, de ma valahogy nem volt kedvem semmihez. Vajon mit nézhetett annyira a fán az a férfi. Még azt is nehezemre esett elhinni, hogy férfi volt. Olyan világos volt a bőre...a haja pedig szinte aranylott a rá eső napfényben. Lehúztam néhány pohár italt táncoltam is valamennyit, aztán megint néhány pohár italt...egy kis fehér port és máris elfeledkeztem mindenről, ami eddig zavart. Emlékszem valami csajra, akivel táncoltam és aki elhívott valahova, biztos a lakása volt, mert másnap reggel egy idegen ágyban, egy idegen szobában ébredtem, kurva erős fejfájással. A nő még negédesen pihegett mellettem és mikor megmozdultam ő is felébredt.
- Máris elmész, Darien? – kérdezte álmosan és megpróbált visszarángatni maga mellé.
- Szakadj le rólam! – rántottam ki karom a szorításából és a nadrágomért mentem. Nagy nehezen magamra rángattam majd visszanéztem a nőre.
- Én csak egyszer fekszem le valakivel. Remélem nem adtam meg a számom. – az utolsó mondatot már csak halkan dünnyögve mondtam, mikor behúztam magam mögött az ajtót. Lebattyogtam a háza elé, ahol ott volt az én kis szerelmem, ahol hajnalban hagytam. A nyergébe pattantam és gázt adta. Hazáig meg sem álltam. Otthon síri csend volt, megint tök üres a ház. Pedig vasárnap van, méghozzá délután – az órámra néztem – bassza meg, délután négy van. Feltrappoltam a lépcsőn és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Ledobtam magról a gönceim és a fürdőbe vettem az irányt. Letusoltam és rendbe hoztam magam, hogy hasonlítsak egy emberhez. Amint végeztem visszamentem a szobámba és leültem a gépem elé. Bekapcsoltam és felmentem az oldalra, ahova szoktam. Ahogy azt vártam, Sekiguchi fent volt és ahogy észrevett, rám is írt.
SekiYa: - Cső tesó, na mi volt tegnap este?
DrezDari: - Szevasz! Semmi...ugyan az, mint mindig. Pia, hangos zene, tánc, cuccos és csajok...nem tudom kinél ébredtem, sőt már a csajra sem emlékszem. Yasu, hogy van?
SekiYa: - Már jobban, tegnap kikúráltam a lázából. Szó szerint ember. Ne tudd meg!
DrezDari: - Bazd ki, nem is akarom!
SekiYa: - Ember, jó lenne, ha holnap emberi időben vonszolnád a segged a suliba. Új tanárt kapunk!
DrezDari: - Már el is megy a tanárnő? Már itt az ideje, hogy szüljön?
SekiYa: - Baszod, te világ életedben sötét voltál...emlékezz már, hogy pénteken közölte az igazgató, hogy megszült az ofőnk.
DrezDari: - Ki fogja helyettesíteni?
SekiYa: - Honnan az anyámból kéne tudnom? Úgy halottam a B-sek ofőjét kapjuk. Így szerencsétlennek két osztálya lesz.
DrezDari: - Ó, hát ki nem szarja le?
SekiYa: - Gyökér...csak érj oda időben. Na cső, megyek megnézem Yasut.
DrezDari: - Cső! – elköszöntem majd kikapcsoltam a gépet. Fél hat volt és én kurva fáradt voltam. Az ágyba vetettem magam és benyomtam a szunyát.
Másnap reggel késve ébredtem, mint úgy mindig. Mondjuk nem is én lennék. Már nyolc volt, így nem maradt időm semmire csak, hogy épp magamra rángassam a pénteki göncöm és befújjam magam valami erős sprayjel, ami elnyomja a szagokat. Ja...basztam kimosatni, na és akkor mi van? A motoromhoz rohantam és felpattantam rá. Gázt adtam és bár átvágtam vagy nyolc piros lámpán, de körülbelül tíz perc alatt oda értem az utolsó becsöngetésre. Eszeveszett hülye módjára rohantam fel a lépcsőkön és vágtam ki a termünk ajtaját, ahol már elkezdődött az óra. Az igazgató ott állt az asztalnál egy másik emberrel. Elhaladtam mellettük szép csendben.
- Darien úrfi! Épp ideje volt. Megint csak magára kellett várnunk. Üljön már le! – mérgelődött az igazgató. Mikor elmentem előttük, akkor pillantottam meg a mellette álló férfi arcát. A péntek délutáni férfi volt.
- Maga! – horkantam fel. A férfi csak bájosan mosolygott rám zöld színű szemeivel. Így közelről még szebbnek találtam.
- Ismeri a kölyköt, Kurosawa? – nézett a férfira.
- Nem, dehogy. Bizonyára összetéveszt valakivel. – csengett kellemes ám komoly hangján. Az asztalomhoz battyogtam és levágtam magam a székre. Az igazgató hosszú monológba kezdett az új tanárunkról meg arról, hogy milyen tantárgyakat fog átvenni. De szinte semmit sem hallottam, mert nem oda figyeltem. Kicsöngettek és az igazgató kiment a tanárral. A büfé fele vettem az irányt, ahol energia italt vettem és hátramentem a suliudvar eldugott részébe, hogy elszívjak egy cigit. Majd becsengő előtt visszatértem a terembe. Levetettem magam a székbe és feltettem a lábam az asztalra. Előkapartam karcsú táskámból egy pornó újságot és olvasni kezdtem. Egyik tanárt sem érdekelte eddig, ha ilyet teszek...ez valószínűleg a vaskos adománynak volt köszönhető, amit apám pottyantott le a sulinak. Kurosawa bevágtatott az ajtón, magához ölelte a naplót. Olyan gyámoltalannak tűnt...mindaddig míg le nem vágta a naplót az asztalra. Ránk sem nézett csak firkálni kezdett a táblára.
- Füzetet elő! – mondta fennhangon. Mosolyra húztam a szám...ez már tetszett.
- Backet, maga is! – halottam vissza vezetéknevem. De csak mosolyogtam egyet és olvastam tovább. - Takarítsa le a lábát az asztalról és tegye el azt az olcsó szennyet! – jelent meg előttem. Kivette az újságot a kezemből, összetekerte és már csak annyit láttam, hogy lendül a keze. Marhára fejbe vágott vele.
- Nem az elcseszett anyukája vagyok, hogy könyörögjek. – dacolt velem. Olyan furcsa volt. Rám nézett, de mintha nem a szemembe, hanem a fejem fölé nézett volna. Ez nagyon feldühített, ahogy az is, hogy mind eközben végig mosolygott.
- Mi franc...? Rosszul ítéltem volna meg magát? – kötözködtem.
- Nem érdekel a véleménye, Backet vegye le a mocskos bakancsát vagy kirúgom maga alól a széket. – mosolygott hűvös nyugalommal.
- Lám – lám... – pattantam fel és szembe néztem vele. Ő most is csak elnézett a fejem felett. Ökölbe szorult a kezem. - Pont te beszélsz, mikor még a szemembe sem nézel? Nem gyáva dolog ez? – gúnyolódtam.
- A gyávaságról hosszú vitát folytathatnák önnel. Mellesleg nem engedtem meg, hogy tegezzen...és majd a szemébe nézek, ha kiérdemli! Ameddig kong a feje az ürességtől, nem fogok egy szemernyi tiszteletet sem tanúsítani ön iránt, most pedig üljön le vagy távozzon. Ne zavarja a többiek munkáját! – fordult meg és visszasétált a tanári asztalhoz, hogy folytathassa a táblán elkezdett szöveget.
- Maga is úgy viselkedik, mint egy hülye szemellenzős ló! Maga is olyan tanár, mint a többi...vak, hogy észrevegye a saját hibáit. – dühödtem fel.
- Olykor előfordul...hogy vakok vagyunk az igazságra, de ez nem mentesít attól, hogy észrevegyük, ha hibázunk. Olykor az is előfordul, hogy nem önszántunkból vagyunk vakok bármire is. – csak ennyit mondott majd mit sem törődve velem csinálta, amit elkezdett. Olyan mérges voltam, hogy fogtam magam és kivágtattam teremből. Persze nem felejtettem el jó hangosan bezúgatni magam mögött az ajtó, hogy biztos, ami biztos megrezegjenek azok az üvegek. A folyosón vártam meg a maradék huszonöt percet, amíg kicsöngettek. Mikor vége lett az órának, az ajtó nagy lendülettel tárult fel és Yasu közeledett felém. Mit közeledett...szinte rohant. Olyan gyorsan, hogy még Sekiguchi sem érte utol. Karon ragadott és egy „ - gyere velem, most azonnal!” kijelentés után berángatott a sloziba. Ott nekilökött a falnak és megragadta az ingem korcát. Két kézzel markolt bele, olyan erősen, hogy már szinte megijedtem tőle. A törékeny és kedves, nőies kis Yasu, most olyan volt, mint egy felbőszült bika.
- Normális vagy, te állat? – üvöltötte arcomba.
- Mi bajod van, csíra? – vágtam vissza. Yasu egyik keze elengedte galléromat és lezúgatott egy pofont. Az volt a szerencsém, hogy közben megérkezett Sekiguchi és lefogta Yasut, aki másik kezével még mindig rabságban tartott.
- Mi a faszom bajod van? – tettem fel kiakadva a kérdést.
- Ezt most...speciel a csíráért kaptad, de szívesen ütnélek még tovább. Normális vagy, mondd!? Mit poénkodsz Kurosawával? – üvöltötte.
- Nem poénkodok vele! Ő kezdte! Fejbe vágott az újsággal és még csak a szemebe sem nézett, mikor hozzám beszélt. Micsoda egy gyáva... – köptem a földre. Yasu ekkor megint lezúgatott egyet, de ezúttal nem a tenyerével, hanem az öklével. Szemem sarkából láttam, hogy Sekiguchi direkt engedett a szorításon, talán ő is meg akart ütni.
- Hülye faszfej! – üvöltötte a törpe. - Persze, hogy nem nézett a szemedbe, hisz vak! – sipította és ekkor ledermedtem egy pillanatra.
- Vak...? – kérdeztem döbbenten. - De hát...a táblára írt...látta, hogy fent a lábam és...
- Mivel nem voltál ott az elején, nem láthattad, hogy az igazgató karon fogva vezette be, de mivel elég okos és jól tájékozódik, másodjára már idetalált egyedül. Azért tudta, hogy fent a lábad és nem rá figyelsz, mert rendkívül jó a hallása. Erre jössz te, meg a kibaszott „ szemellenzős ló és vak tanár” dumáddal. Normális vagy? – tombolt.
- Csitulj, Yasu! – ölelte át hátulról Sekiguchi és magával vonszolta ki a budiból.
- Bassza meg...vak? - vertem az öklöm a csempébe.
A következő óránk tesi volt, arra nem mentem be, de azt nem is ő tartotta. Ehelyett inkább felmentem a tetőre és elszívtam egy cigi, hogy elnyomjam a szagát, megittam rá egy energia italt. Óra vége előtt tíz perccel, levánszorogtam a tetőről és az udvaron keresztül haladva szándékoztam visszamenni az osztályba, hogy befejezzem a napom, az utolsó órával. Ahogy kifordultam a sarkon megpillantottam Kurosawát, aki megint a cseresznyefa előtt állt és a tenyerét a fán pihentette. Halkan...szinte nesztelenül mögé sétáltam és nézni kezdtem. Legalább öt percig bámultam. A csinos tarkóját, melyet időközönként szabadon hagyott látni a fellobbanó szél, a selymesnek tűnő haját, ami visszavert hadként omlott vissza gyengéd vállaira. A karcsú derekát, aminek végében ott volt csinos és formás feneke. El sem hittem, hogy ilyesmiket gondolok majd a tanáromról, aki mellesleg férfi. Az áhítat, ami az arcán csücsült, ahogy a fát nézte, annyira elragadóvá tette...szinte ellenállhatatlanná. El sem tudtam hinni, hogy ez a férfi, tényleg vak.
- Meddig fogsz még bámulni, Backet? – csendült hangja a némaságban.
- Ho...honnan tudta, hogy én vagyok? – kérdeztem meglepetten és teljesen ledöbbentem, mert ekkor felém fordult. Szeme vörös volt, nem pedig zöld. Úgy nézett ki, mint egy albínó nyúl. Rám nézett...a szemeimbe, de mégsem látott. Így, most már észre lehetett venni, hogy nem lát. Figyelt, de mindhiába.
- Az illatodról. – közölte egyszerűen.
- Az illatomról? – kérdezte meglepetten.
- Ugyan az az illat, amelyet pénteken is felém sodort a szél. Olaj szag egy viseltes ruha és valami erős pacsuli keveréke. Azt hiszem, ezt az illatot nem nehéz felismerni. – mosolygott gyengéden. Ez most nem megjátszott vagy kényszeredett mosoly volt, hanem őszinte és odaadó. Most nem volt teljesen tanár csak egy szánalomra méltó ember. Nem is...igazából én voltam a szánalomra méltó, ő ragyogó volt. Meg sem látszott rajta, hogy bármilyen hiányossága vagy hibája van.
- Sajnálom, amit az órán mondtam. – mondtam leszegett fejjel.
- Szép dolog, hogy beismered a hibád. Nem haragszom, még ott csücsül a tojáshéj a fenekeden. Ifjú vagy és büszke, azt hiszem ez megbocsájtható. – csak ennyit mondott és felnevetett.
- Nem én tényleg saj... – erősködtem volna, de a szavamba vágott.
- Legutóbb nem csodálhattam meg kedvemre ezt a fát, mert a húgom Emiko, nem engedte. Hajj...pedig megígérte. Olyan önző, akár csak én. Tudod...mivel nem látok, lemaradtam a Hanamiról, de ha ide teszem a kezem, akkor érzem a fát és el tudom képzelni, milyen szépek lehetnek a virágai. Emiko mindig hülyének néz emiatt és akár hányszor kérdezek valamit, mindig csak legyint rá. Gyere, nézd meg te is. – nyúlt hátra másik kezével és megragadta az enyémet, hogy odanyomhassa a fa törzsének. Úgy tettem, ahogy szerette volna. A tenyeremet a fa törzsének szorítottam, lehunytam a szemem és elképzeltem a virágát. Valóban nem ugyan az volt és normál esetben, nem is érdekelt volna, egy hülye fa, de így, hogy „nem láttam” egész más érzés volt. Érdekelt a fa és az is, hogy milyen csodás a virága.
- Darien... – szólalt meg mellettem, - elmondanád nekem, hogy milyen színű a virága? Még sosem láttam és még senki sem mondta el nekem, mivel senkit sem kérdeztem meg eddig Emikon kívül, aki persze nem mondta meg. – sóhajtott szomorúan. Kinyitottam a szemem és felnéztem a fára. Valahogy most olyan más volt. Csak néztem és néztem a felettem táncoló virágokat, melyeket a szél billentgetett. Sosem vettem még észre, hogy mennyi szépség van körülöttem. Én valóban csak egy önző és elkényeztetett kölyök vagyok, aki senkire sem figyel oda.
- Halvány rózsaszín. Nem az az erős...hanem gyengéd és melengető színű. Ha ránézel, megtelik a szíved boldogsággal és békével. – súgtam gyengéden, miközben rabul ejtettek azok az apró és törékeny szirmok. Pont olyanok voltak, mint a mellettem álló férfi. Gyengédek, békések...kedvesek, de mégis megpróbáltak ellenállni, még a leghitványabb időjárásnak is. Különös neszre lettem figyelmes és oldalra pillantottam. Kurosawa a szemét törölgette.
- Bocsánat! – védekeztem önkéntelenül is, azt hittem valamivel megbántottam.
- Nem, semmi baj! Csak csodálatosan írtad le. Pont olyanok, amilyennek elképzeltem őket. – szipogott. Olyan törékeny és sebezhető volt, hogy összeszorult a szívem. Nem gondolkodtam csak magamhoz öleltem és valami különös csoda vagy talán varázslat folytán az én arcomon is könnyek kezdtek csordogálni. Meg akartam védeni mindentől és mindenkitől. Én...aki soha senkit és semmit nem tisztelt és akit sosem érdekelt mások hogyléte.
- Majd én vigyázok rád! – csúszott ki a számon önkéntelenül is. Olyan volt, mintha lángra lobbant volna bennem valami biztos és valami bizonytalan. A bizonytalanra még magam sem tudok mit mondani, annak a nevét még én magam sem ismerem. A biztos az a csodálatos szín volt...az a mesés cseresznyevirág szín...az a gyengéd rózsaszín, melyet az „együtt érzés színének” neveztem el.
Téma: 1. fejezet
Nincs hozzászólás.