1. fejezet

A gyönyörű telihold bevilágította ezt a barátságtalan és sötét utcát. Csupán itt-ott pislákol egy-egy utcai lámpa, tompa fényt vetve a házakra. Ilyen későn már senki sem jár erre. Ilyenkor hajnaltájban kellemesen hűvösre jár az idő. Egy hat emeletes sorház második emeletén is meg-meg libbenti a szél, azokat a virágos függönyöket. Az ágyban fekvő rövid, barna hajú férfi vacogni kezdett, ezért feljebb rántotta magán a takarót. Meg-meg remegett és patakzott testéről a víz. Forgolódni kezdett és, mintha motyogott is volna valamit álmában. Namikava Jin újra élte álmában ifjú korának legboldogabb, legszebb éveit.

- Jin! Hé, Jin! Ébredj már! – csendült Jin fülében az Ő kedves hangja. Lassan kinyitotta szemeit és álmosan felpillantott. A padban elterülve aludt el. Kellemes nyári szellő fújdogált be a tanterem ablakán. Jin barátjára nézett és elmosolyodott.
- Megint elaludtam, Tamaki? – kérdezte bár értelmetlen volt a kérdés, hisz minden nap elaludt. Ameddig osztálytársai a testnevelés órán vettek részt, Jin általában tüntetőleg, magán alvás órákat tartott, aminek mindig Tamaki vetett véget.
- Nem gond, Jin! Már megszoktam. De...igazán vehetnéd komolyabban is! – mondta a fiú és szájon csókolta Jint. Jin tétovázás nélkül viszonozta a csókját. Ő és Tamaki, már általános óta a legjobb barátok voltak, majd idővel észrevették, hogy talán másfajta érzéseket is táplálnak egymás iránt. Így lassacskán szeretőkké váltak.
- Gyere, Jin! – ragadta meg a fiú Jin kezét. Jinnek még éppen volt annyi ideje, hogy szabad kezével a táskája után nyúljon és már szalad is Tamaki után. Minden nap, iskola után Tamakiéknál lógtak. Ilyenkor filmeket néztek, videojátékoztak...vagy éppen szeretkeztek. Bár szeretkezéseik csak olyan időpontra eshettek, amikor Tamaki szülei nem voltak otthon. Ebben egységesen megegyezett mindkettőjük véleménye. Teltek az évek barátságuk és szerelmük, mindvégig töretlen maradt, egyre csak erősebbé és erősebbé vált. Végül Tamaki orvosi egyetemre ment Jin, pedig festőnek. Mindketten remek eredménnyel vizsgáztak, így Tamaki szülész-nőgyógyász lett a helyi klinikán, Jin pedig festő művész, ám tehetségét rajztanárként kamatoztatta a középiskolában. Mikor nagykorúak lettek, összeköltöztek egy közös lakásba, ahol végre csak ketten élhetnek. Ebbe a lakásba...amiben Jin jelenleg...egyedül él.

Jin minden nap, ugyan úgy csókkal köszönt el kedvesétől reggel. Tamaki a klinikára sietett, Jin pedig az órájára. Kicsit feszültek voltak mostanában, mert Tamakit egyfolytában zaklatta egy volt páciense, akinél Ő egy gyógykaparást végzett. A nő, mondhatni teljesen beleszeretett és mindig odajárt rendelési idő alatt, hogy feltarthassa a férfit, aki így mindig lemaradt a munkájával. Tamaki sejtette, hogy a nőnél nem stimmel valami és leginkább pszichológusra lenne szüksége, mint sem rá. De nem közölhette vele. Ez mindkettőjük számára nehéz időszak volt. Jin sem örült annak, hogy szerelmére más is szemet vetett, de a rengeteg munkája miatt nem tudott ennél többet gondolkodni rajta...csak este. Abban biztos volt, hogy Ő szereti Tamakit és abban is, hogy Tamaki szereti Őt. De mégis...minden szabad percében, arra gondolt, hogy kedvese vajon jól van-e. Ám azon a napon...is úgy kezdődött el minden, mint egy átlagos napon. Jin a másodéveseknek tartott éppen órát a virágzó fák alatt, mikor az egyik kollégája rohant felé sápadtan.
- Na...Namikava Sensei! – szólt zihálva. – Aizawa-san! – nyögte. Jinnek elég volt egy tört másodperc, hogy villámcsapásként vágjon bele szívébe a félelem. Megtörtént, amitől rettegett.

Tamaki ma is késve érkezett munkahelyére. Nem volt meglepődve, hogy Ő már ott várt rá.
- Jó reggelt, Aizawa Sensei! – köszönt a nő. Szemei karikásak voltak. Úgy tűnt, mint aki napok óta alig alszik.
- Kaname-san! – szólt gépiesen.
Tamaki felsóhajtott és rövid, fekete hajába túrt. A nő közelebb lépett és cirógatni kezdte a férfi arcát. Tamaki hirtelen eltolta magától és beviharzott a szobájába. A nő..., mint akit hívtak követte őt és az ajtó hangos puffanással vágódott be utána.
- Örülök, hogy ma is láthatom a csodás arcod, Aizawa-san! – szólt az asszony. Tamakit, még a hideg is kirázta ettől a tébolyult mosolytól. Ilyenkor mindig Jinre gondolt és így sikerült egy kicsit megnyugodnia.
- Kérlek, Kaname-san! Hagyd ezt abba! Kérlek...könyörgöm neked! – mondta már-már megtörten a férfi. – Ezerszer megmondtam neked, hogy már van szeretőm, akit az életemnél is jobban szeretek. – ismételte a férfi. A nő nem foglalkozott azzal, amit Tamaki mondott neki, ismét közelített felé. Váratlanul megcsörrent a telefon. Tamaki úgy érezte, hogy egy hatalmas kő szakad le a lelkéről és titkon fellélegzett.
- Aizawa. – szólt bele a telefonba.
- Tamaki! – csendült szerelme ismerős hangja. – Ne haragudj, hogy megzavarlak! – mondta Jin.
- J...Jin! Örülök, hogy hívtál. – szólt és elfordult kissé, hogy a nő nehezebben halhassa.
- Minden rendben, Tama? – kérdezte riadtan Jin. – Ott...van? – érdeklődött.
- Huuh...igen, sajnos! – mondta meggyötörten Tamaki.
- Értem. – szól Jin és hangja egyre idegesebb lett. – Egyszer...egyszer biztosan felképelem! – mondta ingerülten.
- Ne! – vágta rá, Tamaki. – Ne csináld, Jinny! – próbálta nyugtatni kedvesét. Jin elérzékenyült akárhányszor szólította őt Tamaki, Jinnynek. Ez egy olyan becenév volt, amit Tamaki talált ki neki és mindig ezt suttogta a fülébe, mikor meg akarta nyugtatni. Jin felsóhajtott. Tudta, hogy innentől nem tehet ma semmit kedveséért.
- Ma is...eléd megyek! – közölte Jin.
- Rendben...- szólt a férfi. – Várni foglak, szerelmem! – tette le a telefont. Tamaki megmasszírozta fáradt szemeit és halántékát, majd visszafordult a dühös arcot vágó nő felé.
- Te...- kezdte ingerülten. – Te egy férfit szeretsz? – vágta hozzá a kérdést. – Egy férfit választasz helyettem? – dühöngött.
- Helyetted? – kérdezte Tamaki értetlenül. – Itt nincs semmilyen helyetted! Te sosem voltál és sosem leszel az életem része! – mondta ki végre, amit már oly rég meg akart tenni.
A nő arca lilába vált és zokogni kezdett. Dühe hatalmasabbnak tűnt, mint amit Tamaki el mert volna képzelni. A nő elméje elborulni látszott, fújtatott és megvető gyilkos pillantásokkal nézte Tamakit. Úgy nézett ki, mint egy olyan nő, aki most jött rá, hogy a férje évek óta csalja. A vizsgáló ágy melletti kis asztalhoz szalad és felkapta onnan a szikét. Tamakira rontott. Úgy tűnt, elborult elméje erősebbé és veszélyesebbé tett. Az erős férfit, pillanatok alatt a földre kényszerítette. Tamaki próbált védekezni a kezével, de ujjaiból már patakzott a vér. A nő elrántotta szikét fogó kezét. A magasba lendítette és két keze közé véve a szikét, lecsapott az előtte védtelenül fekvő Tamakira. Kaname csak szúr és szúrt, egymás után többször is, míg elborult elméje diktálta. De...már nem volt értelme, mert az egyik szúrás átdöfte Tamaki szívburkát és a férfi, ott helyben, vérben úszva életét vesztette.
Kaname, felette zihált a kimerültségtől. Kezében a szikével, amiről Tamaki gyönyörű vörös vére csordogált alá. A nő eszméletét vesztve ájultan zuhant a vértócsa kellős közepébe.

Jin a korbonctan rideg szobájában toporgott. Kezeivel körül ölelte magát és zokogott.
- Jin! – szólította meg a boncmester, aki mellesleg régen osztálytársuk volt. – Nem muszáj megnézned Őt! – szólt csendesen.
- De...de én még látni akarom utoljára! – zokogta kétségbeesetten. A férfi lassan lecsúsztatta a takarót a halott testről. Jin, felkiáltott. Rémület és fájdalom rázta át gyenge testét. Közelebb lépett és elkeseredetten szólongatni kezdte.
- Tamaki! – rázogatta a férfi testét. – Tamaki, kelj fel innen! Kelj fel, kérlek! Mondd...mondd ki még egyszer a nevem! Kérlek...kérlek mondd, hogy Jinny. – üvöltött elkeseredve. Barátja közelebb lépett hozzá és épp csak átkarolta a vállát, mikor Jin aléltan omlott össze.

A szél erősebb lett és becsapta az ablakot. Jin felébredt álmából és hirtelen felpattant az ágyban. Szemei kitágultak és szaporán kapkodta a levegőt. Teste úszott a verejtékben arcán könny csordogált alább. Még mindig képtelen volt elfelejteni, ami egy évvel ezelőtt történt. Szerelme elvesztésének fájdalma...élete végéig elkíséri majd. Ez a fájdalom sosem szűnik meg lüktetni a szívében.