3. fejezet

KuranYuuki&Teletha
Szereplők:
Desmond – KuranYuuki
Luka – Teletha

„Érzések”

Luka

Miután Desmond távozott, mintha Joe is mérgessé vált volna. Nem értem, hogy ez most mi a fene akart lenni, de karomnál fogva felrángatott az asztaltól és letetette velem a tálcámat. 

- Te... most versengsz, Desmonddal? – kérdeztem megszeppenve. 

- Úgy is lehet mondani...– szólt -, ebben a kócerájban, nagyon sokan szeretnének Desmond helyében lenni. Ha pedig ilyen kedvező ajánlat adódik, amit ő nem használ ki, akkor elég sokan megpróbálunk rá lecsapni. Nem is értem, hogy mi a francért nem baszott már meg? Hisz te vagy régóta először a legjobb fogás itt. – nézett hátra gúnyosan.

- Akkor is elég tiszteletlen voltál vele. Meg is üthetett volna. – érveltem.

- Dehogy is. Az minimum két hét villát jelentett volna. Holnapra már el is felejti. Nem érek én annyit, hogy megmozdítsa értem a kisujját. De ahogy látom te sem érsz neki annyit, szóval nekem mindenképpen megérte.

- Hova megyünk most? – kérdeztem ijedten. 

- A mosodába. Ma mintha az én igényeim szerint, minden klappolna. – nevetett gonoszul. Kezdtem megijedni, bár megvolt a magamhoz való védekezi módszerem, ez még nem jelentett biztos menekvést. Szóval ma akár meg is ölhet. A lépcsőkön keresztül a mosodába mentünk. Ahogy a mosodába értünk ő egyből az asztalnak lökött és térdre nyomott. 

- Gyerünk, vedd a szádba és szopj le! Legyen olyan jó, mint délelőtt. – szólt elégedett fejjel. A hányinger kerülgetett, mikor lehúztam a cipzárját. De az a farok egy percet sem várt, máris a számba tuszkolta. Erre rohadt érzékeny vagyok, ezért erősen megcsíptem a makkját, amitől felszisszent és mikor meglátta, hogy vér serken belőle állatiassá vált a feje. Meg tudott volna fojtani, ezért most körmömmel karcoltam meg heréit, ami hasonlót váltott ki belőle. Felrántott és az asztalra lökött, miközben ruhámba kapaszkodott, ami cafatokban lógott már rólam. Összekötözte kezeimet és lábaimat az asztal lábához kötötte. Már ettől haptákban volt és a fejemhez sétálva egész egyszerűen ráélvezett.

- Fújj, te rohadt állat! Hogy a szarba tudsz elélvezi ettől? – lettem mérges. Az az állat is mérges lett, visszavágtatott a lábaim közé és mikor be akarta volna tenni egy tompa hang ütötte meg füleimet, majd kivágódott az ajtó és feltűnt benne Desmond homályos alakja. Igazából nem lehetett tökéletesen kivenni, főleg mivel az ájulás kerülgetett, de mivel hittem, hogy ő az, ezért látták csupán szemeim. Mondjuk marha kínosan éreztem magam, de gyorsan beláttam, hogy ennek most nem itt van a helye.

- F… főnök… – kezdett dadogni Joe. Már is alább hagyott a lelkesedése. Ekkor már nem láttam Desmond arcát, de sejtettem milyen képet vághat. Aztán már csak azt láttam, ahogy keményen képen törli Joet, akinek tán még a csontja is megrepedhetett. Nem tudtam sajnálni őt és nem magam miatt, hanem azért, mert én hülye első napos is jól tudtam, hogy Desmond az egyetlen, akivel nem szabad kekeckedni. Délelőtt már én is elvetettem a sulykot és csodáltam is, hogy nem képelt fel. Majd látom, amint Desmond a menekülő Joet szabályosan tökön rúgja kemény csizmájával. Úgy éreztem, hogy fellángol az ágyékom.

- Oldozzátok el a kölyköt. – szólal meg Desmond és ezzel megint csak megment. Kínos lett volna, ha a cerkám tovább emelkedett volna. Talán én is beteg vagyok, hogy ilyesmire felizgulok. A két melák eloldoz és hallom, ahogy Desmond mondd valamit még Joenak, de azt már nem, hogy mit. Majd közelebb lépdel és összeszedi szakadt cuccaim, amikkel megtörli a kezét.

- Elvigyük valahova? – kérdezi az egyik embere, mire Desmond csak megrázza a fejét.

- Majd reggel megtalálják. Nem érdekel. – válaszol félvállról. Még eligazítja embereit, hogy mit hova tegyenek, aztán megragadja a karomat és leránt az asztalról, nem kis sokkot okozva ezzel. Minden részemben remegek, de már nem a félelemtől. Ahogy megfogta a karomat, megint forrósodni kezdtem, amit elég jól sikerült titkolnom.

- Sunny, hozz neki ruhát a zuhanyzóba! Azt a fajtát, amit mi hordunk. Meg nekem is hozz. – szól vissza emberének és mag után vonszolva a fürdőbe.

- Mi történt itt? – kérdezi az egyik őr, akivel a folyosón szobrozik.

- Elvégeztem a feladatotokat; rendet raktam. – feleli Desmond, miközben elhaladunk mellettük. A zuhanyzóba érve Desmond lerángatja magáról piszkos ruháit, én addig is, az alatt a röpke pillanat alatt jól szemügyre vettem, de már be is lök a zuhany alá.

- Mosakodj meg! – mordul rám. – Alaposan! – szól majd fogja magát és elmegy. 

- Francba! – verek a csempébe mérgesen –, mi akart lenni ez a „mosakodj meg, alaposan!” duma? Hülye seggfej! Legalább átölelhettél volna egy pillanatra, elvégre így illett volna. – mérgelődöm. Egyszerűen meg sem értem, hogy ez most miért ilyen fontos nekem és, hogy miért érzem ezt magamban. Egy rövid fürdés után elindultam pucéran az öltözőbe, ahol már friss ruha várt. Desmond épp öltözködött és nagyon mérgesen nézett rám.

- Ne szokj hozzá, hogy kihúzlak a szarból, kölyök! A mai csak azért volt, mert azt nem élted volna túl, ha Joe karmai közé kerülsz. Az a féreg nekrofil, ergo megbasz, megöl, és miközben széttrancsírozza a szerveidet, újra megbasz. – közli egy levegővel. Szinte élvezte is, hogy elmeséli ezt nekem, de nem tudok megsértődni rá, elvégre nagyon is igaza van.

- Na...nagyon sajnálom! Hülyeséget csináltam. Elhamarkodott döntést hoztam és ezt nem restelltem az orrod alá dörgölni. Nem tudom, hogy miért mentettél meg, hisz simán hagyhattad volna, hogy megöljön. Nagyon szépen köszönöm, Desmond. – hajolok meg előtte. Tuti, hogy most hülyének néz, de azt hiszem ez a tisztelet most kijár neki. 

- Tudod ez részben az én hibám is volt. Ha nem haraptam volna meg a farkát és karmoltam volna meg a heréit... mikor meglátta a vért, teljesen elborult az agya – meséltem neki. Desmond csak hallgatott –, Joe azt mondta, hogy kihallgatta a nagyfőnököt, miközben a borbélynak udvarolt, hogy a mosodában tönkre ment a kamera, azért megyünk oda. Végül is nem ez az első eset, hogy hasonló történik velem. Párszor kényszerítettek már hasonlóra... aztán ott volt az anyám, akit tényleg én öltem meg. Ő például folyton arra kényszerített, hogy lefeküdjek vele. Mindenféle bogyót adott, hogy felálljon, szóval... Ne haragudj, biztos nagyon nem érdekel az élettörténetem megértem. – remegtek tagjaim, mikor ez az emlék eszembe jutott. Desmond csak figyelt azzal az átható pillantásával, amitől úgy éreztem magam, mintha levetkőztetne. 

- De az őszintén meglepett – folytattam -, hogy az a fasz már attól a képembe élvezett, hogy kikötözhetett. Mikor arra készült, hogy beteszi, akkor jöttetek be. – fárasztottam őt tovább. 

- Tényleg, nem tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked, de kérlek kérj bármit, akármit megteszek. De sokkal tartozom neked... és azt hiszem, hogy hamarosan még többel fogok, ha így haladok. Hé, Des – léptem közelebb hozzá -, megtennél nekem még egy szívességet? Megölelnél, kérlek?

Desmond

A srác már szinte zöldül, így inkább nem részletezem a dolgot.

- Na… nagyon sajnálom! Hülyeséget csináltam. – Hogy mennyire igazad van! - Elhamarkodott döntést hoztam és ezt nem restelltem az orrod alá dörgölni. Nem tudom, hogy miért mentettél meg, hisz simán hagyhattad volna, hogy megöljön. Nagyon szépen köszönöm, Desmond! – Ilyet se hall itt minden nap az ember.

Meghajol előttem, amit nem tudok mire vélni, de ráhagyom.

- Tudod ez részben az én hibám is volt – folytatja. Részben… RÉSZBEN?! - Ha nem haraptam volna meg a farkát, és karmoltam volna meg a heréit...mikor meglátta a vért, teljesen elborult az agya. – Na épp erről beszéltem neked az előbb. A vérre gerjed az az állat. Rosszabbat nem is tehettél volna.

Bár mások ellen hatásos is lehetett volna. Hm… talán mégsem olyan nebántsvirág, mint amilyennek látszik.

Még folytatja, és kiönti nekem a lelkét, amit végighallgatok. Végtére is az, hogy az első napján megpróbálták megerőszakolni és megölni, elég nagy traumát okozhatott neki. Én némiképp jobban jártam akkoriban. Heinz, aki előttem volt a főnök, rögtön látta, hogy harcos természet vagyok, és a bandájába fogadott, alig néhány órával a bekerülésem után. A kinti életemnek hála volt tapasztalatom abban, hogyan éljem túl akár a pokolban is, a legrosszabb körülmények között. Habár, ez a hely szinte a földi paradicsomnak számít ahhoz képest, ahol korábban éltem. Heinz volt az első és az egyetlen, akit a seggembe engedtem, de más nem is nagyon mert próbálkozni. Ha mégis, az legjobb esetben a dokinál kötött ki, kiherélve.

Valamit mond a családjáról is, amitől felfordul a gyomrom. Baszki, ez egyre gázosabb. Azt a nőt én is kinyírtam volna.

Csak beszél és beszél, és egyre elveszettebbnek tűnik, amit már szinte szánni kezdek.

- Tényleg nem tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked – néz fel rám -, de kérlek, kérj bármit, akármit megteszek. 

Felvonom az egyik szemöldökömet, mert asszem, rosszul hallottam. Ugye tudod, hogy ezt nagyon rossz embernek mondod?

- De sokkal tartozom neked... és azt hiszem, hogy hamarosan még többel fogok, ha így haladok.

Ebben legalább igaza van. Ha így folytatja, nem lesz egy nyugodt napja sem.

- Hé, Des – lép közelebb hozzám, de a megnevezést nem tudom, mire vélni. Tudtommal nem vagyunk ilyen jó barátságban. - Megtennél nekem még egy szívességet? Megölelnél, kérlek?

Öcsém, mit képzelsz, hol vagy? Igen, végighallgattam, ahogy kiöntöd a lelkedet, de ennyi a jótétség. Börtönben vagy, szokj hozzá a napi ritmushoz.

Látom, hogy mindjárt elsírja magát, bár nem mondtam ki az előbbi gondolataimat.

Mélyet sóhajtok, majd magamhoz rántom.

- Szeretetszolgálat – morgom.

Szorosan hozzám bújik, az sem zavarja, hogy még mindig tök pucér, és egy börtön zuhanyzójában vagyunk. Ha nem lennék túl fáradt hozzá, akkor nagyon megbánná ezt a nagy bizalmat. De most csak egy kis kóstolót veszek belőle.

Egyik kezem a hátáról levándorol, egészen a fenekéig, amit úgy istenesen megmarkolok. Hm… pont jó méret, kézbe való. És épp olyan tapintású és keménységű, amit szeretek.

A fiú megugrik a karjaimban és felnyög, de nem próbál szabadulni.

Hümmögök, egy kicsit még „kézben tartom”, majd elengedem őt, lebontom magamról a karjait, és felemelem a padról a ruhákat.

- Ennyi volt a gyereknap! Öltözz fel, mert még a váltás előtt vissza kell érnünk a szobánkba. Nem tudom, kik lesznek, és ha véletlenül Őfelsége egyik emberébe botlunk, nagy szarban leszünk.

Látom rajta a csalódottságot, de átveszi a holmikat, és öltözködni kezd. Ám ahogy széthajtja őket, meglepődik. Nem a kezeslábasból hozattam neki a srácokkal, hanem a „miénkből”. Egy trikó, farmerkabát, és a kezeslábas anyagából készül nadrág. De emellett az eredeti egyenruhából is van mindegyikünknek, és mivel az volt kéznél, ma reggel én is azt vettem fel, bár nem úgy, ahogy hivatalosan kellene.

Amint végez, intek neki, hogy jöjjön. 

- Ne szólalj meg, ne lélegezz, és olyan csendben járj, ahogy csak tudsz a bakancsban – pillantok rá hátra az ajtóból.

Kint vár minket Hammen, aki tudja, hogy mi a teendő ilyen esetben. A fegyverét készenlétben tartja a karján, mindenre felkészülve, de csak formaságból.

Én megyek elől, közvetlenül a nyomomban a fiú, végül az őr. Hangtalanul haladunk, de látom, hogy néhányan még ébren vannak, és észrevettek minket. Hah, reggel tuti az lesz a témájuk, hogy szórakozni voltam a kölyökkel.

Fent beengedem magam előtt a srácot, aki kissé zavartan áll meg a kis cella közepén.

Én még előkeresem az árut, amit még ma este le kell szállíttatnom, csak Joe bekavart, így elhúzódott a dolog.

- Ezt add oda Johnny-nak a 207-ben – nyomom az őr kezébe a kis tasak drogot, majd felmutatom a másikat és némi pénzt. – Melyiket kéred a fuvarért? – kérdezem.

Látom, hogy egy pillanatra elgondolkozik, de végül a pénzt veszi el. Hát persze, bajban lenne, ha a váltásnál ellenőrzéskor drogot találnának nála. Épp ezért is fogja odaadni Johnny-nak a cuccot, nem rakja zsebre. Plusz azért tőlem is tart, mert egyszer az egyik felidegesített annyira, hogy kinyírattam. Ma már nem kockáztatnak.

Becsukom az ajtót, majd lerúgom a bakancsomat az ágy mellé.

- Feküdj le! – intek a felső felé, amit a srác megért, és lassan ő is kifűzi a sajátját, majd az ágy végében lerakja, és felmászik.

Én még ledobom a trikót a bakancsaimra, aztán eldőlök. Haaah, végre vízszintesben!

- Desmond – hallom meg suttogását, mire a felső ágy széle felé nézek, ahol az egyik kezének a körvonala felsejlik. – Köszönöm!

Lehunyom a szemeimet, és elmosolyodom, aztán legördülök, és az ágyrácsra állok, hogy könnyen a matracra könyökölhessek.

Az oldalán fekszik, felém fordulva.

- Próbálj nem bajba kerülni, rendben? – suttogom én is. Itt a falnak is füle van. Még az kellene, hogy hallják, amikor a kölyöknek lelkizek. – Ez egy kemény hely, ahol gyorsan meg kell tanulnod a szabályokat.

Bólint.

Sóhajtok, majd leveszem a csuklómról a széles bőrpántot.

- Vedd fel ezt! Amíg meg nem tanulod őket, ezt neked adom. Amíg ezt hordod, nem mernek majd kikezdeni veled – teszem kezébe, majd visszaállok a földre. – De jegyezd meg, hogy visszakérem! – nézek rá szúrósan.

Visszadőlök a saját ágyamra, magamra húzom a takarót, majd a hátamra fordulok, és a fölöttem levő rácsokat figyelem.

Hallom a légzését, ami folyamatosan lassul, egészen, míg el nem alszik. Egy ideig hallgatom, de a nyugalomba belerondít, hogy valaki rohadtul horkolni kezd valahol, ami az egész helyet bezengi.

Kitapogatom a matracom és a fal közé nyomott kis, rezgő ébresztőórát, és beállítom egy órával a hangosbemondó kiabálása előttre. Aztán benyomom a párna alá, átfordulok a másik oldalamra, és alszom.

Fáradtan mászom le az ágyról, amikor az a nyomorult óra rezegni kezd. Vaksi vagyok még, de egész jól sikerül eltalálnom, hogy a jobbos bakancsot a jobb lábamra húzzam, szintúgy a másikat jó lábra. A trikót is felveszem, de ahogy felállnék, beverem a fejemet a felső keretbe, amit alig tudok megállni, hogy ne kiáltsak fel. De nem kellene felvernem az egész dutyit, ezzel lerombolva a nehezen felépített tekintélyemet.

A fejemre szorítom a kezemet, és óvatosabban állok fel.

A fiú nyugodtan alszik a felső ágyon, nem keltette fel az előbbi szerencsétlenkedésem.

Aranyos, ahogy ilyen védtelenül és békésen képes szuszogni egy ilyen helyen.

Tekintetem megakad a vékony csuklót körülölelő pánton, és elégedetten fordulok el az ágytól.

A lehető leghalkabban tolom el az ajtót, és a földszint felé indulok. Ilyenkor már nem rohangálnak az őrök, mint a mérgezett egerek, sokkal inkább a bejárati rácsok körül téblábolnak, mivel közeledik a reggeli váltás.

Már a lépcső közepénél észrevesznek, én pedig örülök a fejemnek, mivel egyik sem a tetű fajtából való, sőt.

- ’Reggelt! – köszönök nekik, ahogy a közelükbe érek.

- Jah – válaszol az egyikük. – Te talpon kora reggel? – néz rám kétkedve, mintha beteg lennék.

- Megvolt az ára, hidd el. Megfejeltem azt a rohadt ágykeretet – morgom. – Az igazgatóval kell beszélnem – térek a tárgyra. – Valamelyikőtök megtenné, hogy…? – mutatok az ajtók felé, majd fel, az irodája irányába.

- Persze – sóhajt Howard, majd az egyik társának int, és egy előttem, egy mögöttem, kifelé indulunk.

Egészen az igazgató irodájáig visznek, ahol Őfelsége egyből fogad, bár nem ő hívott.

- Mi szél fújt felém, Desmond? Főleg ilyen korán… - nyom el egy ásítást.

- Beszélni akarok magával – vetődök le az egyik fotelébe.

Jó puhák, így kényelmesen lecsúszom benne.

- Csak nem szabadulnál a cellatársadtól? – vigyorodik el, és látom az arcán, hogy „igen” választ vár, és előre örül, hogy elutasíthatja.

- Nem, egyelőre elviselem – felelem nyugodtan, mire leolvad a képéről a vigyor. – De tényleg róla akarok beszélni. Csicseregték a madarak, hogy Csipkerózsika jól főz. Jól jönne a konyhán hozzáértő ember Ricknek. Talán ehető dolog is kikerülne onnan.

- Oh, szóval azt akarod, hogy a konyhán kapjon munkát a fiú.

- Van ott szabad hely. Ellentétben a legtöbb hellyel odabent.

- Ez igaz. Hát jó, legyen! Teszek egy próbát vele, aztán majd eldöntöm, hogy maradhat-e.

- Kösz – biccentek.

- Arról esetleg tudsz valamit, hogy a 2567-est, Joe Havgort félholtan találták ma reggel a mosodában? – vált témát, az asztalára könyökölve.

- Nem jártam arra már pár napja.

- Ne hazudj!

- Jó, voltam bent tegnap. Kapott is tőlem egyet, de az csak azért volt, mert majdnem megölte az új kölyköt. Hallottam, hogy mit tervez, és nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egy nekrofil mit akar tenni az áldozatával.

- Igazad lehet – dől hátra. – Majd kikérdezem Yamichirot is később. Van még valami?

- Azt majd odabent elintézem a varrodásokkal – állok fel, és kifelé indulok. –Viszlát!

- Hé, szólj Johnnynak, ha lesz ideje, jöjjön fel hozzám.

- Rendben!

Visszakísérnek, amikor rájövök, hogy még mindig korán van a recsegőhöz. Felbattyogok a cellába, út közben alig találkozva egy-egy ébren levő emberrel. Csupán a konyhások kelnek ilyenkor, mert nekik kész kell lenniük a kajával, mire az eligazítás véget ér.

A srác még mindig ugyanúgy fekszik az ágyon, mint amikor elmentem.

Megkeresem az órát, amin látom, hogy pár perc múlva szólni fog az a szemét.

- Hé, Csipkerózsika! – könyökölök a matraca szélére, és halkan szólok hozzá.

Nem ébred fel, így böködni kezdem az arcát. Na, erre már reagál, és kissé kábán pislogni kezd.

- Kelj fel, mindjárt szól a recsegő, hogy húzzunk lefelé.

Luka

Még magamat is meglepem ezzel a merészséggel és látom Desmondon, hogy fontolgatja, hogy elküld a picsába. Épp ezért ért váratlanul, mikor végül magához húz. 

- Szeretetszolgálat – dörmögi fülembe, amitől teljesen felforrósodom. Még az sem érdekel, hogy tök meztelen vagyok, most el tudnék olvadni a karjai közt. Mikor megérzem hatalmas tenyerét a hátamon, megborzongok. Ezt az élményt csak még inkább fokozza, mikor végig tovább siklik keze a fenekemre. Talán csak képzelem, hisz ez nem történhet meg. Nem is vagyok ember a szemében, még csak nem is kíván, de ez az érintés mégis a szívemig hatol. Hevesen kalapál valami a mellkasomban, biztos a szívem lehet. Érzem, ahogy markolássza és másra sem tudok gondolni csak arra, hogy „még”. Ujjaival épp, hogy súrolja bejáratomat, amitől akaratlanul is felnyögök és megrázkódom, de ekkor elenged és eltaszít magától. Ez pont az a szituáció, amire azt mondják „ mennyből a pokolba taszítva!”. Na pont így éreztem magam én is. Magához veszi az odakészített ruhákat, majd feláll a padról.

- Ennyi volt a gyereknap! Öltözz fel, mert még a váltás előtt vissza kell érnünk a szobánkba. Nem tudom, kik lesznek, és ha véletlenül Őfelsége egyik emberébe botlunk, nagy szarban leszünk. – közli, majd én is felöltözök és észre veszem, hogy sokkal jobb ruhákat kaptam. Nem tudom megérteni, hogy miért teszi ezt értem. Túl korai...túl elhamarkodott lenne talán azt mondani, hogy kedvel, igaz? Persze, hogy így van, ez nem is meglepő, hiszen engem soha senki sem kedvelt. Ez már annyira megszokott, hogy nem okoz csalódást sem. Ha valakit sosem szerettek, annak minden kis apró kedvesség igazi csoda az életében. Mivel ez az ember kedvesebben bánik velem, mint eddig bárki az életben...azt hiszem túlzások nélkül is kijelenthetem, hogy szeretem. Nehézkesen húzom magamra a bakancsot, majd követem Desmondot.

- Ne szólalj meg, ne lélegezz, és olyan csendben járj, ahogy csak tudsz a bakancsban – néz rám vissza az ajtóból. Persze, ahogy ő akarja. Ő tudja, hogy kell itt élni, ezért alkalmazkodom minden elvárásához. Csendben követem. Egy őr áll odakint, de tétlenségből ítélve, Desmond embere. Ez be is igazolódik, mivel követ minket. Néhány kíváncsi szemen kívül nem találkozunk senkivel, rendben megérkezünk a cellánkba. Ez merész volt. Nem is értem mit gondoltam, mikor Joeval mentem. Hogy a francba jutottam volna ide vissza csendben, baj nélkül? Nagyon hülye vagyok. A cellában Desmond még üzletel valamit az őrrel, valamit ad is neki, amiről sejtem, hogy mi, de mivel nem az én dolgom, ezért oda sem figyelek. Persze mindent hallok, a „Johnnyt” és a „207-et” is. De már rég megtanultam hallgatni.

- Feküdj le! – szól, miután behúzza maga mögött a cella ajtót és az ágy végébe teszi bakancsát. Követem a példáját. Felmászok az ágyamra és elhelyezkedem, hallom ő is így tesz. De nincs ez így jól. Olyan hálátlan vagyok.

- Desmond – töröm meg a csendet. – Köszönöm! – hálálkodom ismét. Aztán érzem, amint megmozdul a matracom. 

- Próbálj nem bajba kerülni, rendben? – jelenik meg előttem arca, amitől teljesen felizgulok. Nem értem magam, hogy jöhetek lázba egy ilyen kis apróságtól?! – Ez egy kemény hely, ahol gyorsan meg kell tanulnod a szabályokat. – folytatja és én zavaromban csak bólintok. - Vedd fel ezt! – nyújt át valamit a sötétben. - Amíg meg nem tanulod őket, ezt neked adom. Amíg ezt hordod, nem mernek majd kikezdeni veled – teszi kezemre, majd eltűnik mellőlem. – De jegyezd meg, hogy visszakérem! – pillant rám szigorúan. Még ebben a sötétben is világítanak szemei. Olyan, mint egy vad tigris, aki éjszaka vadászik. Csendesen felkuncogok, szerencsére nem hallja meg. Mozdul az ágy jelezve ezzel, hogy ő is elhelyezkedett. Nem telik sok időbe, mire álomba merülök. 

- Hé, Csipkerózsika! – hallom, amint egy ismerőshang szólongat, de álomnak tudom be. Aztán megérzem, ahogy valami bökdösi az arcomat.

- Kelj fel, mindjárt szól a recsegő, hogy húzzunk lefelé. – szakít ki végleg álmomból kedves cellatársam. Enyhén sokkol azzal, hogy szinte farkas szemet néz velem. Feltápászkodom és magara kapom a ruháim meg a bakancsom. Ezúttal együtt indulunk reggelizni, én szorosan a nyomában haladok. Ma az ő asztaluknál kapok helyet, amit a társai egy percig sem firtatnak, a körülöttünk levők viszont annál inkább. Hallom a hangos pusmogást azt új ruhámról és az asztalváltásomról. Kezdem kínosan érezni magam, megint csak gondot okoztam neki. Reggelimet gyorsan befejezem, alig eszek valamit. Egy gyors köszönés a körülöttem ülőknek, majd visszatérek a cellámba. Magamhoz vettem a jól elrejtett kis pénzemet és a második felé vettem az irányt. Még emlékszem a tegnap délutáni beszélgetésre, mikor egy Hashim nevű férfit említett. Azóta megtudtam azt is, hogy a másodikon van és azt is, hogy melyik cellában. Elég gyorsan oda találok. Mivel nem tudtam Desmondnak rendesen megköszönni a tegnapit, ezért tenni akartam érte valami különlegeset. A férfi a cellában volt és babrált valamivel. 

- Bocsánat, ugye ön Hashim?! – kérdezem meg azért óvatosságból.

- Mit akarsz? – köpi válaszul és gyanúsan néz rám. 

- Én... Desmond cellatársa vagyok – ez elég gyenge próbálkozás volt. 

- Á, szóval te vagy a kis nyuszi, aki tegnap majdnem egy nekrofil áldozata lett. – szól gúnyosan és én teljesen elszégyellem magam.

- Igen, nagyon sajnálom.

- Hülye vagy? Mi a szarért kérsz tőlem bocsánatot? – kérdezi idegesen.

- Igazából nem tudom... – vallom be neki. Nagyon kínosan érzem most magam.

- Legalább Desmond megfektetett már tegnap éjjel? – kíváncsiskodik. Nem tudom, miért érdekel mindenkit ez a téma. 

- Hehe... – vakarom meg fejem -, nem, azt hiszem nem vagyok az esete. 

- Naiv vagy, kölyök! Ne akarj olyan gyorsan a nagyfőnök alá kerülni, hidd el, meg fogod bánni! – mormogja –, de azért egyet még mondanék. A helyedben nem nagyon szeretnék bele. – közli velem higgadtan.

- Köszönöm a jó tanácsot, de azt hiszem kicsit későn szól.

- Bökd ki, hogy mit akarsz tőlem  – vált témát. 

- Tegnap nem tudtam rendesen köszönetet mondani neki, ezért szeretném megajándékozni. Tudom, hogy nem szereti az ilyet, de úgy gondoltam egy próbát megér... – harapom el.

- Egy magnónak örülne – vágott közbe -, már megrendelte, de csak a drágábbat kaptam. Ennek valószínűleg nem fog örülni, szóval ha meg akarod neki venni, azzal biztos jót tennél. Ma délutánra már meglesz. – mondja én pedig rábólintok és kifizetem neki a pénzt. 

- Köszönöm – hálálkodom neki, majd kifordulok a cellából és nekiiramodok, de egy falba ütközök. 

- Sunny?! – nézek fel az engem megállító falra.

- Mit tekeregsz te erre? – néz le rám és szeme kicsit mérges.

- Én... nagyon köszönöm az estit – hajolok meg előtte is.

- Csak azt tettem, amit a főnök parancsolt – mondja közönyösen.

- Sunny, ne haragudj, hogy ilyesmit teszek, de kérnék tőled valamit – bátorodom fel -, Vettem valamit Desmondnak és délutánra jön meg. Oda tudnád neki adni? – kérlelem.

- Add oda neki magad! – vágja rá.

- De... nincs hozzá bátorságom – vörösödöm el.

- Te...- kerekedik el a szeme -, belezúgtál, vagy mi? – döbben meg.

- Bárcsak ne így lenne – nyögöm, majd eltakarom még mindig vörös arcom. 

- Tudsz róla, hogy ez esélytelen? 

- Ennek... teljesen a tudatában vagyok – nyögök fel -, tudom, hogy sosem fogom érdekelni, de azért még mellette maradhatok. – majdnem elbőgöm magam. De gyerekes vagyok.

- Na jó... – sóhajt fel Sunny -, most az egyszer megteszem, de most húzz el, mielőtt kedvem támad megbaszni! – szól utánam, mikor már elindulok.

- Köszönöm, Sunny – szólok még vissza neki. Utam a cellánkba vezet, ahova Desmond időközben már visszatért. Látom, hogy kissé mérgesen méreget, ezért elszégyellem magam. 

- ö...ne haragudj, hogy csak úgy elmentem. Nagyon köszönöm, hogy helyet adtál az asztalotoknál – köszönöm meg neki és még mielőtt teljesen elvörösödnék felmászok az ágyamra. Már délután volt, jóval reggeli után. Az ágyon heverésztem és a tegnapon gondolkodtam. Leginkább Desmond érintése foglalkoztatott, amitől megint csak kínosan forrónak éreztem a testem. Tudtam, hogy sosem vallhatom be neki, ha pedig ez mégis megtörténne, az egyet jelentene azzal, hogy teljesen felkészültem az itteni életre. Hogy hajlandó vagyok teljesen az igájába hajtani a fejem, hűen szolgálni őt, a végsőkig. Akár az utolsó leheletemig. Hallottam, amint Desmond valamit babrál az alsó ágyon, de fogalmam sem volt, hogy mit, mikor megjelent cellánk ajtójában egy őr. A nevére nem emlékeztem, de már láttam őt korábban. Egyike volt Desmond szövetségeseinek. 

- Yamichiro látogatója van! – szól be a cellánkba. Már onnan látszott, hogy Desmondnak mekkora tekintélye van, hogy az őr még rá sem nézett. Gondolom tudta, hogy semmi köze hozzá, hogy mit csinál.

- Nekem? De hát ki... – pattantam fel riadtan -, nincs is élő rokonom. -hültem el.

- Honnan kéne tudnom, picur? Nem vagyok az asszisztensed – méltatlankodott -, valami ügyvéd. – mormogta. 

- Hogy néz ki?  -kérdeztem és halottam, hogy erre már Desmond is megmozdul. 

- Kölyök, jobb ha nem mérgelsz fel! – parancsolt rám. Tudtam, hogy nem kötözködhetem tovább, így lemásztam és követtem az őrt. Elindultunk a folyosón, még épp láttam, amint Sunny beügyetlenkedik a cellánkba egy nagyobb dobozzal. Ez mosolyra késztetett, annak ellenére is, hogy rossz megérzésem volt. Csak egy ügyvédet ismertem, aki engem kereshet, de ő az utolsó, akit itt látni akarok. Sőt... ő az utolsó, akit életemben látni akarok. Néhány folyosónyi forduló után megálltunk egy ajtó előtt. 

- Tizenöt perc...törpe! – szólt és kitárta az ajtót. Beléptem és halottam, amint becsukódik mögöttem az ajtó. Előre tudtam, hogy kivel fogom szemben találni magam, mégis valahol váratlanul is ért. Az a rohadék, aki megismertette velem a férfi ölelést, aki megtanított engem szopni, aki megölte azt két embert, akiket szerettem és... aki erre a helyre juttatott. Közelebb lépdelt felém és megszorította az arcomat, hogy utána undorító száját az enyémre nyomja. Vadul és követelődzően, mint mindig. Válaszul megharaptam, mire csak mosolygott és visszaharapott. Erősebben és kegyetlenebbül, mint én én tettem. Mikor eleresztett lekevert egy hatalmas pofont. Megtántorodtam. 

- Hagyd abba, seggfej! – csendült egy hang a háta mögül. Vállai felett átpillantva kutattam szemeimmel a szólót, és mikor megpillantottam azt hittem menten elájulok. Idősebb hasonmásom ült az asztal melletti széken, baseball sapkát viselt, haja rövidebb volt és szemeit napszemüveg mögé rejtette. 

- A...apa? – kérdeztem döbbentem, miközben éreztem, hogy könnyeim megerednek.

- Hát nem remek? Az apád teljesen véletlenül túlélte – szólt gúnyosan az a szemét.

- Beszélni akarok a fiammal, négy szem közt – vágott közbe apám.

- Jó-jó. De előtte hadd mondjam el neki, amit akarok – hajolt közelebb -, gondolom most már jól betörtek. Hányan használták már a segged? Épp itt az ideje, hogy végre én is megkapjam.

- De én nem akarom! – vágtam rá rögtön. Nincs az az isten! 

- Nincs választásod, különben megölöm az apád. Egy hetet kapsz, hogy átgondold – mondta gúnyosan, majd távozott az ajtón át. A lábaim földbe gyökereztek, amint apám megindult felém. Nem értettem, hogy mi történik, hogy csak azt éreztem, mikor ő már a karjaiba zárt és zokogott.

- Te... nem vagy ide való. Nem kellene itt lenned. Ha erősebbek lettünk volna... – gyötrődött – Tomo az életével védett engem. A golyó elé ugrott és így azt hitték mind a ketten meghaltunk. Most én is ezt fogom tenni. Eléd állok és megvédelek. Ne gondolkodj azon, amit az a fattyú mondott. Én már akkor halott voltam, mikor Tomo szeméből kihunyt a fény – nyögte gyengéden fülembe. 

- Mire készülsz, apa? – kérdeztem ijedten.

- Mielőtt az egyhetes időhatár lejár, már halott leszek. Kérlek légy boldog Luka és sose felejtsd el, hogy mennyire szerettünk – keze megindult nadrágom korcába, amibe egy levelet dugott – most pedig menj! – taszított az ajtó felé, ami kitárult. Még hátrapillantottam rá és láttam megtört arcát. A sírás kerülgetett ismét. Némán követtem az őrt a celláig és végig csak egy dologra tudtam gondolni. Soha senki nem szeretett és nem is akart engem. Teljesen felesleges élnem. 

- Hé...mi történt a kölyökkel? – kérdezte Desmond a cellába visszaérve. Az őr csak rántott egyet a vállán, majd távozott. A lábai elé zuhantam térdre. Jó lenne meghalni, elmenni ebből az életből és soha többé nem érezni ezt a magányt. 

- Mi van veled, kölyök? – tornyosult felém Desmond -, felordítottam nem kicsit meglepve ezzel őt, majd megragadtam a nadrágja szárát. Meg akartam halni, addig a pillanatig, míg szemem nem találkozott az övével. Az a szilárd, magabiztos tekintet minden hülye gondolatomat a pokolba űzte vissza. Már nem vágytam a halálra, csak egy dolgot akartam. Bosszút állni. De ehhez erősebbé kell válnom és ebben csak ez az ember segíthet. Megtámaszkodtam térdeimen és felálltam. Még így is alacsonyabb voltam nála, de a bennem tomboló vihar most mindent magával sodort.

- Desmond kérlek, ölj meg! Ölj meg, hogy újjá születhessek! Bosszút akarok állni – néztem elszántan szemeibe -, azt akarom, hogy bassz meg keményen, törj össze és alázz meg, míg el nem porlad ez a gyenge énem, utána pedig támassz fel! Ha ezt megteszed értem, akkor ígérem, hogy én leszek a leghűségesebb szolgád. Tégy velem bármit én felkészültem mindenre. Nem fogok sírni, nem fogok könyörögni, hogy hagyd abba! Bármi, amit adsz, azt méltósággal fogadom el. Kérlek, ölj meg, hogy újjá születhessek!

Desmond

Úgy tűnik, nem jött be neki az ébresztési módszerem, de gyanítom, hogy a csengő még kevésbé tetszett volna neki. Miután szólok neki, hogy öltözzön fel, én a saját dolgaim között kezdek keresgélni, ő pedig megteszi, amit mondtam.

Beletelik egy kis időbe, de végül a cuccok legmélyén meglelem a csuklószorítót, amit még anno a doki adott, amikor majdnem eltörtem a kezemet, mert bevertem egy majom képét. Keményebb volt a pofája, mint képzeltem, nekem meg kissé megreccsent a csuklóm. Kedves dutyi-dokink akkor adta ezt az izét, ami egy ujjatlan kesztyűre hasonlít, csak kicsit hosszabb, és a csukló része baromi szoros, hogy egyben tartsa. Ez most azért kell, mert úgy tűnik, tegnap egy kicsit megerőltettem a kezemet Joe megrendezésével, és baszottul fáj a jobb csuklóm.

- Gyere! – szólok a kölyökhöz, miközben a helyére igazgatom a gumis anyagot, és a földszintre indulok.

Szorosan követ, hogy még véletlenül se szakadjon el tőlem a lefelé tartók között, akiket időközben felvert a csengő.

Lent a szokásos reggeli ellenőrzés után mindenki mehet a dolgára. Akadnak, akik vissza az emeletek felé, akadnak, akik egyből munkára – ők már korábban lejöttek, hogy az ellenőrzés után kihagyják a tülekedést. A maradék a kajapult felé lódul, tolakodva, lökdösődve, szitkozódva, mint az óvodások.

Én intek a félig mellettem, félig mögöttem várakozó fiúnak, hogy kövessen, és megkerüljük a gyerekcsoportot, és az egésznek a végéhez megyünk.

Közben hallom, ahogy többen felhördülnek, és a beszólnak a kölyöknek, de egy pillantással elhallgatatom őket.

A konyhásfiú egyből adja a tálcát nekem, amin a reggelim van, de utána már egy kicsit elbizonytalanodik.

A fejemmel intek egy kicsit a mögöttem álló kölyök felé, amit egyből megért, és felkap egyet azokból az előre összekészített tálcákból, amik még bent vannak. Azt is felénk nyújtja, majd elveszem tőle, és Csipkerózsika kezébe nyomom, aki úgy tűnik, megint alszik.

Na, jó, csinál, amit akar, de ha már voltam oly’ rendes, hogy védelem alá helyeztem, legalább figyeljen oda, vagy ne legyen útban.

Szótlanul megyek tovább az asztalhoz, ahol Sunny és Drew terpeszkednek most csak.

Leülök, a kettő köszön, a kölyök viszont megint negbántsvirágot játszik.

- Ülj le! – morranok rá, mire összerezzen, és ő is helyet foglal.

Szeppenten tologatja a tányérján a reggelit, ami nem azt a moslék, amit a többinek osztanak, de úgy nézem, az úri fiúnak nem elég jó.

Hallom, ahogy körülöttünk pusmognak, és sugdolóznak, de nem zavar. Ez mindig így volt, ha új ember került a bandába, vagy bárkit bármiért az asztalunkhoz fogadtunk, még ha csak pár napra is. Nyugodtan eszegetek, miközben fél füllel figyelek Drewhülyeségeire, amikkel Sunnyt szórakoztatja.

- Köszönöm – szólal meg egyszer csak halkan Csipkerózsika, majd felpattan, és elstartol.

A tálcát ledobja a pultra, és elrohan.

Úgy tűnik, sok volt neki az irigy ember.

Hát jó, önszántából lépett le mellőlem, innentől a saját felelősségére mászkál el. Így már az ő dolga, hogy mit csinál, én meg nem mozdulok.

Tovább falatozok, ám kezd túl nagy lenni a háttérzaj, nekem pedig fáj a fejem, hála annak, hogy korábban keltem, mint szoktam.Küldök egy megsemmisítő pillantást hátra, amit a közelebb ülő zúgolódók észlelnek, és lepisszegik a többit. Ez az egész étkezőben elterjed, így pár másodperc alatt síri csönd lesz, amit csak Drew elfojtott röhögése tör meg. Hát igen, õ már csak ilyen. Mindig meg tudja állapítani, hogy kinek milyen kedve van, vagy bármi egyéb. Az egész rohadt helyet õ látja át legjobban, ezért is tartom magam mellett. Az meg csak egy apró mellékes, hogy ha olyanja van, a röhögést akkor sem hagyná abba, ha pár mordállyal farkasszemet néz éppen - ezt már volt alkalmam látni is az évek során. Az egyik barom, akit éppen kivarrt, megpróbált ráugrani, mert bekanosodott, erre Drewbelebaszta a nyakába a tűt. Szerencséje volt az ipsének, mert nem húzta ki azzal a lendülettel, ahogy beledöfte, így a doki össze tudta égetni az artériát, amit a tű átvágott. Emiatt kellett várnom majdnem két hetet az egyik tetoválásomra, ugyanis a másik ember, aki csinál ilyeneket, nem olyan minőségben dolgozik, ahogy elvárom. Részben nekem köszönheti, hogy aznap nem lőtték le, szóval azóta kérdés nélkül teszi, amit mondok neki, cserébe érinthetetlen az őröknél és elviselem a hülyeségeit is.

Persze ő is tudja, hogy ne idegesítsen fel, mert, ahogy ő sem, úgy én sem vagyok veszélytelen. Éppen ezért fogja vissza a röhögést most.

- Beszéltem a dokival – szólal meg csendesen Sunny. – Aszondta, az a tetű összefoltozható.

Bólintok.

- Őfelsége örülni fog – morgok.

Ahogy befejezem az étkezést, otthagyom a tálcát az asztalon, aztán kicaplatok az étkezőből.

Az emberek közben kisebb-nagyobb csoportokban indulnak, hogy lejelentkezzenek ott, ahova ma be vannak osztva. Menjetek, birkák, mielőtt bajba kerültök!

Felmászok a cellámhoz, és arccal előre bedőlök az ágyba. Bha… Jesszus, akár az egész napot át tudnám aludni, de azzal tökéletes célpontot nyújtanék azoknak, akik a legalsó szinten kívánnak tudni engem a többi hulla között.

Pár percig így tespedek, aztán feltápászkodom, és keresgélni kezdek a szekrényben a cuccaim között. Ne már! Elfogyott a cigim.

Pont, mikor ezt realizálom, hallom, hogy valaki zörög, így felállok. A kölyök áll az ajtóban, pirosló arccal.

Kissé felbosszant, hogy elfogyott az a szar, és Hashim nem tud beszerezni. Az igazgató az egyetlen, akin keresztül szerezhetek, de ő magas árat szab.

Ahogy figyelem a srácot, az arca egyre vörösebb, és egyre ijedtebbnek tűnik.

- Öhm... Ne haragudj, hogy csak úgy elmentem. Nagyon köszönöm, hogy helyet adtál az asztalotoknál! – nyögi ki, és szinte menekülve mászik fel az ágyára.

Hát jó, ahogy gondolod.

Felnézek utána, de a fal felé fordult, és kissé összekuporodott, szóval nem zargatom.

Eléggé kilehet még az utóbbi napoktól. Adok neki még néhányat, mielőtt bevezetném a börtön mindennapjaiba.

Ebédig tespedek, és a kölyök sem mocorog. Szokásosan Sunny jön, hogy összeszedjen, de nem sok kedvem van lemenni. Csipkerózsika nem reagál semmit, mikor szólok hozzá, szóval magára hagyom. Lent egész nyugodt a hangulat, így mindenféle probléma nélkül elkölthetem az ebédemet.

Visszafelé szerzek Hasimtól egy jegyzetfüzetet és tollat, aztán fent elkezdem összeírni az utóbbi napok eladásait. Az előző betelt, és valahogy mindig elfelejtettem kérni tőle egyet, amikor nála jártam.

A jól bevált rendszer szerint írom fel a neveket, Johnny mellé a dátumot és a mennyiségét az anyagnak. Nem kockáztatom, hogy túllövik magukat, és jobb így számon tartani, hogy kinek, mikor és mennyit adtam.

Erről jut eszembe: a doki még mindig nem hozta az új szállítmányt.

- Yamichiro, látogatója van! – hallom meg az egyik őrt.

Felpillantok rá, az ajtónkban áll, és a kölyköt figyeli.

- Nekem? De hát ki... – ugrik le az ágyról -, nincs is élő rokonom.

- Honnan kéne tudnom, Picur? Nem vagyok az asszisztensed –dohog  -, valami ügyvéd.

Mikor rákérdez, hogy néz ki az ügyvéd, aki keresi, eszembe jut, amit arról mondott, hogy egy ügyvéd volt, aki többször is próbálta megerőszakolni. 

Felkapom a fejemet erre, a fiú meg inkább ért az őr zsémbelődéséből, és megy vele. Ijedtnek tűnik, és látom rajta, hogy legszívesebben eltűnne, hogy ne kelljen találkoznia vele, mégis elindul. 

Szinte még ki sem kerül a látóteremből, megjelenik az ajtóban Sunny, valami nagy, szöveg nélküli dobozzal. 

- Eltévedtél? - kérdezem tőle, de csak leteszi az asztalra, és kifújja magát. 

- Hashim küldte - feleli, lerogyva a székre. 

- Minek? - kérdezem újra, aztán derengeni kezd, hogy szóltam neki a rádió ügyében, de úgy emlékszem, későbbre ígérte. 

Megrántja a vállát, de mintha tekintete egy pillanatra a felső ágyra tévedne. 

- Kösz - biccentek felé. - Van még valami? 

- Úgy nézem, kezd beilleszkedni - jegyzi meg. 

- Jah, talán kibírja pár hétig. 

- Bár vannak buta dolgai - mélázik. - Az előbb elég feldúltnak tűnt. 

- Valami ügyvéd jött hozzá. Ha ugyanaz, akiről tegnap beszélt, akkor nem jó jel számára. 

Látom az értetlenséget a járkáló spanyolfal arcán, így folytatom. 

- A kis bárány sokkal kevésbé ártatlanul jött ide, mint hittük. Az anyjának az ügyvédje erőszakoskodott vele. Az arcából ítélve, ahogy kiment innen, ugyanez az ügyvéd lehet a látogatója. 

- Aha, így már érthető. 

- Gyere! - pattanok fel.

A második felé indulok, mielőtt Hashim jönne nyafogni, hogy fizessem ki a rádiót. Ismerem már, tudom, mennyire hisztis tud lenni az árujára. 

Sunny a lépcsőnél elválik tőlem, tovább megy az edzőterem felé, valami "nem akarok a vihar közelében lenni"-t motyogva. De hogy ez mi a francot jelent...?

Az arab pasi szokás szerint bent van, bár vevő is akad nála, ezért megtámaszkodom az ajtóban, és várok. Nem kell sokáig, mivel a „vevő” észrevesz, és felgyorsítja az ügyletet. Kapkodva fizet, összeszedi a cuccát, és már rohan is.

Hashim kényelmes tempóban jegyzi le az eladott dolgokat, csak utána néz fel rám.

- Történt valami? – kérdez.

- Azt hittem, csak jövő hét elejére lesz meg a rádió.

- Egy „kösz” is elég lenne, amiért újra bosszanthatsz mindenkit azzal, hogy random felnyomod a hangerőt. Ez most egy kicsit erősebb, mint az előző volt, szóval az itteni remek akusztikával „csodálatos” lesz.

- Mennyi lesz? – húzom fel a szemöldökömet, és a hátsó zsebem felé nyúlok.

- Már el van intézve – dől hátra kényelmesen.

- Hogy miva’?! – lököm el magam a rácsoktól, és megemelem a hangomat.

- Ne bántsd érte, csak nem ismeri az itteni dolgokat – feleli nyugodtan. – Nem tudhatta, hogy gyűlölöd, ha valaki jótékonykodni akar veled.

- Bassza meg! – fortyanok fel.

Nem szorulok rá senkire, főleg nem egy elkényeztetett kölyökre, akinek a naivitása az Menny kapuit éri.

Aztán eszembe jut valami.

- Sunny tudott róla? – kérdezem hidegen.

- Gondolom. Valamit beszéltek, miután a kölyök elrohant.

Szóval erről motyorgott az előbb… Na, asszem lesz, miről beszélnünk, testvérem!

- A szobatársaddal intézd el ezt, mert ő az egyetlen, aki annyira hálálkodni akart neked, amiért kihúztad a szarból. Van még valami?

Megrázom a fejemet, de inkább egy szót sem szólok, mert gyanús, hogy az egész hely zengene a káromkodásomtól. Pedig igencsak kikívánkozik belőlem, hogy megverjek és a sárga földig szidjak valakit. Jelenleg bárkit, aki hozzám mer szólni, még ha nem is az a bizonyos részben japán, naiv, veszélyérzettől megfosztott kölyök, akinek a haragom szól.

- Ha legközelebb kitalál valami ilyesmit – morgom -, dobd ki. Ne foglalkozz vele!

- Meglesz.

Dühösen csattogok vissza, és alig érek be, bosszúságom okozója is megérkezik, nyomában az őrrel, aki kikísérte.

Ám ahogy meglátom a képét, ami szürkébb, mint egy hulláé, és egész testében reszket… Mi a francot csinált vele az az ügyvéd már megint?!

- Hé, mi történt a kölyökkel? – vakkantok az őrre, aki csak a vállait emelgeti, aztán lelép.

A következő pillanatban a fiú térdre zuhan előttem.

- Mi van veled, kölyök? – nézek le rá.

Szinte be sem fejezem, felordít, és elkapja a nadrágszáramat. Reszket, ujjai teljesen elfehérednek, annyira szorítja a textilt. Aztán mély lélegzetet vesz, és felemeli a fejét.

Nekem még nem múlt el a haragom, szóval elég szúrósan nézek rá, és fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de vonásai megkeményednek. Elengedi a ruhámat, és a saját térdeire támaszkodik, hogy fel tudjon állni.

Valószínűleg döbbenetet lát az arcomon, de annyira nem értem, hogy mi a fasz baja van, hogy az nem igaz.

Alacsonyabb nálam, de szemeiben olyan tébolyult tűz ég, amit még itt nem láttam.

- Desmond, kérlek, ölj meg! – szólal meg higgadt, elszánt hangon. - Ölj meg, hogy újjá születhessek! Bosszút akarok állni, azt akarom, hogy bassz meg keményen, törj össze és alázz meg, míg el nem porlad ez a gyenge énem, utána pedig támassz fel! Ha ezt megteszed értem, akkor ígérem, hogy én leszek a leghűségesebb szolgád. Tégy velem bármit, én felkészültem mindenre. Nem fogok sírni, nem fogok könyörögni, hogy hagyd abba! Bármi, amit adsz, azt méltósággal fogadom el. Kérlek, ölj meg, hogy újjá születhessek!

Őt hallgatva kezdek egyre jobban megzavarodni.

Mi a franc történhetett, ami ennyire felzaklatta? Az az ügyvéd… utána fogok nézni. De előbb vele foglalkozom.

- Hé! – fogom meg az állát durván, hogy egy kicsit észhez kapjon. – Higgadj le! – hajolok a szemmagasságába. – Nem dugok meg senkit csak szánalomból. Undorodom az olyanoktól, akik ezzel zaklatnak.

Kikerekednek a szemei, és megszólalna, de összenyomom az arcát a fogsorai között, így csak felnyög.

- Még nem fejeztem be. Nem tudom, mi a szar történt, de amíg észhez nem térsz… - morgom, és magamhoz emelem, és megcsókolom. Na, nem azért, mert a könyörgése bármiféle hatással lett volna rám. Csupán így nem veszi észre olyan könnyen, ha valaki megnyomja a nyakszirtjén azt a pontot, amitől elájul. Én pedig ezt teszem.

Ennek eredményeként alig pár pillanattal azután, hogy szám a szájához ér, eszméletlenül csuklik össze. Vagyis csuklana, de megtartom, így a karomon lóg.

Ezt a pillanatot találja meg Sunny arra, hogy beessen az ajtón. Látom rajta, hogy rohant.

- Minden rendben? – kérdezi két lihegés között.

- Persze – vonok vállat. – Fogd a kölyköt, és hozd! Levisszük a dokihoz.

Átveszi tőlem, és felemeli. Eközben kiesik valami a zsebéből, amit gyorsan felveszek. Számomra ismeretlen módon van valami ráírva, így csak elteszem, és a földszint felé indulok.

- Mi történt? – kérdez halkan, mert elég nagy a közönségünk. Persze mind elhúzódik, ahogy elhaladunk mellettük.

- Honnan tudnám? Az őr elvitte, aztán mikor visszajött, kiborult.

- Akkor azért kiabált?

- Jah.

Csendesen lépkedünk lefelé, bár úgy tűnik, az őrök is felfigyeltek arra, ami történt.

- Ne aggódjatok, él! – szólok a kettőhöz, aki kibiztosított stukival közelít, míg gyanítom, a fentiek is hasonlóképp készenlétben állnak. – Nem bántottam, csak elájult. A dokihoz visszük éppen.

Bólintanak, de jön utánunk mindkettő. Nah, szuper, még ezek is! Bár gondolhattam volna, hogy ez lesz.

A gyengélkedőnél nyitom az ajtót Sunny előtt, aki az előző napi ágyra fekteti a srácot, odaköszön a dokinak, aztán megy.

A két őr marad, hátha mégis csináltam valamit a fiúval.

- Ma kibírta délutánig? – áll meg az ágy mellett a vörös „humorbomba”.

Bólintok, majd a két zavaró tényező felé bökök a fejemmel. A férfi ért, és egy gyors ellenőrzést végez, ami bizonyítja, hogy Csipkerózsika él, és tényleg csak alszik.

Mikor ezt tudatja az őrökkel, és azok kissé megnyugodnak, én is feléjük fordulok.

- Ne fáradjatok azzal, hogy elmondjátok Őfelségének, mert beszélnem kell vele, szóval mindjárt megyek hozzá.

- Ahogy gondolod. De attól még a jelentésben benne lesz. – Ezzel elmennek ők is.

Megfordulok, és a doki kérdő tekintetével találom szembe magam.

- Most mi van? – kérdezem felháborodva. – Én se tudok sokat.

- Beszélj, addig mérlegelem, hogy mennyit mondok az igazgatónak. Mivel azonnal megállapítható, hogy nem magától ájult el.

- Az egyik őr elvitte, mert valami ügyvéd jött hozzá. Mikor visszajött, kiborult, könyörgött, hogy basszam meg, hogy újjászülethessen, vagy mi a franc… Valami olyant is mondott, hogy hűséges lesz hozzám, csak öljem ki belőle a gyenge énjét.

- Aztán leütötted.

Bólintok.

- Nem fogom szánalomból megdugni.

- Ezt tudom – bólint, miközben előszed pár orvosi eszközt, és ellenőrzi a szívverését. – Mit fogsz tenni? – néz fel rám.

- Beszélek az igazgatóval. Tudni akarom, hogy mi a fene történt abban a beszélgetőben. Addig is, tedd meg, kérlek, hogy itt tartod a gyereket. Felőlem be is nyugtatózhatod, a lényeg az, hogy maradjon itt, és minél kevésbé legyen magánál.

Hallgat. Gondolom, mérlegeli, amit mondtam.

- Rendben! – egyezik bele végül.

- Kösz! – biccentek, és gyors lépésekkel az igazgató irodája felé veszem az irányt.

A bejáratnál az őrök már tudják, hogy jövök, így azonnal nyílik az ajtó, és a szokásos felállásban megyünk fel a folyosókon. Az asszisztens is azonnal bejelent minket, szinte még meg sem álltunk. Úgy tűnik, eléggé felkapták a dolgot.

Egyedül megyek be.

- Ma már másodszor vagy itt – köszön az öltönyös majom.

- Szeretek itt lenni – felelem szarkasztikusan.

- A látogatás miatt jöttél, mi? – emel fel egy kazettát.

- Igen. Csipkerózsika eléggé kiborult utána.

- Érthető.

Kérdő tekintettel nézek rá, mire csak a fotel felé int. Engedelmesen leülök.

- Kössünk üzletet! Megmutatom, cserébe te legalább három hétig életben tartod.

Három hét, mi?

- Azután kapsz csak plusz pénzt érte, igaz? – röhögök fel.

Fapofával néz rám, amitől csak még inkább nevetnem kell.

- Rendben, legyen. Három hétig a védelmem alatt áll.

- Továbbá tudni akarom, mi történt az előbb odalent. Az őrök nem tudtak értelmeset mondani.

Bólintok.

Ellöki a székét az asztaltól, és a mögötte levő falnyi szekrényben elhelyezett lejátszóba teszi és elindítja. Fölötte a felvétel azonnal elindul. Látom, ahogy belép két ember; egy patkány-szerű, és egy ismerősnek tűnő, akit baseball sapka takar. Itt kicsit teker, majd belép az ajtón a fiú, és az öltönyös patkány durván megcsókolja. A kölyök tehetett valamit, ami nem tetszett neki, mert kapott egy isteneset a képére. Erre már a másik is felugrik, és védelmébe veszi. Ezután valamit sziszeg a patkány, és elhagyja a helyiséget. A sapka lekerül az ismeretlenről, és a fiú idősebb mását látom vele szemben. Jézusom!

- Ez… lehetetlen! – suttogom, le sem véve a szememet a felvételről.

Aztán mond valamit a srácnak, de nem teljesen kivehető. Mindenesetre, mikor magára marad, teljes összeomlást olvasok le róla.

Itt vége a felvételnek, de a folytatást ismerem.

- Nos, mit gondolsz? – fordul felém az igazgató.

- A vádak fele, amik miatt itt van, hamis. Az az ember nem lehetett más, mint az apja, akinek a meggyilkolásával vádolták meg. És az alapján, amit a férfi mondott, és ahogy a kölyökhöz ért és beszélt, nagyon szereti őt. Ha megpróbálta volna megölni, nem így nézne rá.

- Én is így gondolom – bólint.

- Azt mondta, hogy az ügyvéd szexuálisan zaklatta, és többször is megpróbálta megerőszakolni őt. Itt a bizonyíték rá. És a felvétel alapján meg merem kockáztatni, hogy az a patkány a sáros a gyilkosságban és a gyilkossági kísérletben.

- Úgy tűnik. De sajnos, még ha újra is kezdenék az ügyet, az a férfi egy héten belül tényleg halott lesz, ha tényleg megteszi, amit mondott. És akkor már nem lesz tanú, aki Yamichiro igazát bizonyíthatná. A te szavad meg semmit nem ér a bíróság szemében, de még ez a felvétel sem.

Ez igaz. Bólintok.

- Nos, most, hogy láttad a felvételt, megtennéd, hogy elmondod, mi volt odaát?

Bólintok, és beszélni kezdek. Onnan, hogy visszahozták, egészen addig, amíg levitettem a dokihoz. Azt persze kihagytam, hogy begyógyszereztettem.

- Értem. Rád bízom a dolgot, tégy, amit akarsz.

- Bíztam benne, hogy ezt mondod.

Ezután még váltunk pár szót, de lassan megyek.

– Oh, még valami: kellene cigi.

Felnevet, kihúz egy fiókot, és kivesz egy bontott csomagot, amit felém dob.

- Ha túléli a három hetet, kapsz még.

Rápillantok, talán két szál hiányzik belőle.

Elégedetten zsebre vágom, és egy intés után kifelé indulok.

- Ha lehet, többször ma ne gyere – szó még utánam.

Nem nézek vissza, csak felemelem a kezem, hogy jelezzem, értettem.

A gyengélkedőre visszaérve mozdulatlanul találom a fiút, de más testhelyzetben, mint mikor itt hagytam. Ahogy megkerülöm az ágyat, észreveszem, hogy nyitva vannak a szemei, de a tekintete teljesen üres.

- Pár perce tért magához – hallom meg a doki hangját, mire megfordulok. – Adtam neki némi morfiumot, mert nem tudtam lenyugtatni.

Bólintok.

Ismét a kölyökre nézek, de inkább elfordulok, és a doki asztalán kezdek üres papír után kutatni.

Értetlenül jön utánam, de a tollat már ő adja, szóval gyanítom, rájött, hogy mit tervezek. Rövid levelet írok, megjelölve minden adatot. Egy borítékot is letesz előttem, amibe belehajtogatok mindent, végül lezárom.

- Tudod, kinek kell odaadnod – nyomom a kezébe.

- Még jó, hogy tudom!

A következő néhány nap eseménytelen.

A nyomorékok azt hiszik, megöltem a fiút, és eltüntettem, de már az igazgató is annyira tart tőlem, hogy nem mer hozzám érni.

Ám valójában végig a gyengélkedőn tartottuk. A doki olyan gyógyszereket adott neki, amik nem károsítják, de altató, bódító hatásúak, amiktől nem csinálhat semmi hülyeséget.

Ennek persze egy mellékhatása, hogy ritkán van észnél, akkor sem biztos, hogy az ember akár egy falatot vagy egy kortyot is belé tud erőszakolni, tehát a doki már a második napon infúzióra kötötte, mielőtt kiszáradna.

Három nap telt el azóta, és végre megkaptam a választ a levelemre, amit vártam, így nincs több szükség a gyógyszerekre. Csupán az infúzió marad a karjában, amíg magához tér.

Én pedig itt leszek, hogy ne tehessen kárt magában, amikor rájön, hogy három nap eltelt azóta, hogy az apja azt mondta neki, hogy egy héten belül öngyilkos lesz.