2. fejezet

„ Mint mélyből felszökő gejzír, mint vulkánból felcsapó forró láva...égeti végig lelkedet a felismerés lángja. Megborzongatja bensődet s emlékezésre készteti megcsappant elmédet. Emlékeink hulláma, gyönyörű virágesőként száguld végig a sivár világon hirdetve, hogy mi mindig is egymáséi voltunk. Fénybe borul minden ár, szirmot bont az összes virág, s kelyhük lassan kinyílik s megmutatja gyönyörű pompáját. Még a kelőben lévő nap is felmosolyog és az égből kellemes eső zúdul rá, megöntözve a tövét, hogy tovább növekedhessen...akár a mi soha el nem múló...örök szerelmünk. Ez a mi csodás szerelmünknek virága...”

Az éjszaka sötétje némán fonta körbe a fehér kis szobát. Az egyetlen fényforrást, csupán az utcai lámpa fénye nyújtotta, mely most közvetlenül egy földszinti szoba ablakán ragyogott be. Fényköre, egy ágyra vetült, amelyen éberen ücsörgött egy bekötött fejű alak. A mellette elhelyezkedő kis kórházi asztalon, egy gyönyörű váza virág bontogatta halkan szirmait. A vörös rózsa mosolyogva kacsintgatott a fény felé és epekedve várta gazdája egyetlen pillantását. Az aranyhajú, szép arcú férfi tekintete a virágra tévedt. Csodálkozva figyelte, majd fejéhez kapott, ami borzasztóan fájni kezdett. „ – Aiya ezt neked hoztam. Ma is olyan ragyogó vagy, mint mindig. Annyira szeretlek, kérlek, hamar térj vissza hozzám.” – visszhangoztak fejében a Kiyomichi nevű férfi, reggeli szavai. Az ölében heverő könyvre nézett és végigsimított rajta. Lapozott egyet, hisz azzal az oldallal már végzett.

Február 05. Péntek

Túl mindenen, az elképzelhetetlen jövőn... Én nem akarom ezt így tovább folytatni. Az a sok mocskos vénember, legyenek azok akár gazdagok vagy netán fiatalok, nem akarok több faszt a seggemben érezni. Nem akarok többet a számba venni. Legalábbis pénzért, és ezen a módon nem. Én is át akarom élni, azt a megmagyarázhatatlan és nagyszerű érzést, melyet szerelemnek hívnak. Hiszek benne, hogy nekem is van rá esélyem. Egy esély arra, hogy valakit szeressek és valaki viszont szeressen. Valakit, akinek a titkos anyajegyeit és érzékeny pontjait csak én ismerem. Hinnem kell a sorsszerűségben és abban, hogy eleget büntetett már az élet ahhoz, hogy valami jót is kaphassak. Talán... talán van olyan ember ezen a világon, aki meglátja a bennem lakozó jót. Túl a testiségen... a lelkembe szeret bele először. Aki észreveszi, hogy van bennem is valami ragyogó, valami igazán különleges. Nem folytathatom ezt a mocskos életet. Ez már... nagyon sok nekem. Sem a testem, sem pedig a lelkem nem bírja már ezt. Csak... egyszerűen boldog akarok lenni. Ez talán, olyan nagy vagy bűnös kérés lenne? Azt akarom, hogy valaki a szemembe nézve azt mondja: Szeretlek. Nem a testedet, vagy a seggedet, hanem szeretlek... téged... önmagad olyannak, amilyen vagy, mert számomra te így vagy tökéletes. Ez túl nagy elvárás, igaz?

Aiya felpillantott és tekintetét az ablakra szegezte. Innen tökéletesen rá lehetett látni a meseszép, éji égboltra. A csillagok, tündöklő fényárként mutattak utat az eltévelyedetteknek. „ – Valami különlegeset, amit csak én ismerhetek és láthatok.” – ismételte magában Aiya. Megint zúgni és fájni kezdett a feje. Képek, egymás utáni összevisszasága tolult fel elméjében. Egy gyönyörű barna színű, kidolgozott testet látott, amin egy fehérebb és törékenyebb kéz simított végig. A barna test megborzongott és közelebb húzta a fehéret. Aiya szeme megakadt egy, az ágyéki részen elhelyezkedő tetováláson. Egy gyönyörű vörös rózsa keret, mely magában foglalt egy feliratot. „ Aiya Édesem”.

– Áú... – jegyezte meg halkan, mikor ez a látomás véget ért. – Lehetséges volna..., hogy a szerelmemet láttam? De... De miért nem Kiyomichi arca volt? Úgy reménykedtem benne, hogy valóban ez a nagyszerű ember a szerelmem. – mondta elkeseredetten. – V... Várjunk csak... – mondta, majd lemászott az ágyából és mezítláb a sarok felé vette az irányt. Amint egyre közelebb ért, úgy bontakozott ki szemei előtt egy heverő körvonala. Mikor végre odaért, már szemei is tisztábban látták az alakot, aki az ágyon horpasztott. Kiyomichi hosszú napok óta, most tudott csak aludni egy keveset. Aiya remegő kezekkel indult el, Kiyomichi pólója felé és minden idegsejtjében remélte, hogy megtalálja, amit keres. Aiya Kiyomichi felé kerekedett. Próbált úgy helyet foglalni a férfin, hogy ne keltse azt fel. Mikor végre kényelmesen helyet foglalt, megint útra keltek remegő kezei. Lassan, nagyon lassan húzta fel a férfi pólóját. Szemei kerekre nyíltak mikor haloványan kibontakozott szemei előtt az előbbi tetoválás. Megkönnyebbült. Eszébe jutott ennek a bőrnek az érintése. „ – Vajon milyen lehet? Olyan, amilyennek a látomásomban éreztem?” – vélekedett magában, majd egy merész ötlettől vezérelve, gyengéden végigsimított rajta. Ujjbegyei felforrósodtak az érintés után. Közelebb hajolt és fejét Kiyomichi mellkasára helyezte. Furcsa mód boldogság járta át és valamilyen megmagyarázhatatlan okból, könnyek folytak végig az arcán egyenesen Kiyomichi hasára.

– Olyan boldog vagyok, hogy tényleg te vagy az. Remélem, hamarosan újra emlékezni fogok rád. – mondta halkan, majd édes, meleg csókot lehelt a férfi ajkaira.

– Mmm – morrant fel a férfi és lassan kinyitotta szemeit. Az ajkára tapadt ajkak látványa, először sokkolta. Szemei keserű fényben tükröződtek és titkon azért imádkozott, hogy ez ne csak egy álom legyen. Vagy, ha a sors furcsa, gyermeteg játéka is tán és ez valóban egy álom... akkor sose érjen véget. Azonban nem telt sok időbe, hogy Kiyomichi rájöjjön, nem álmodik. Gyengéden karolta át Aiyát és vonta szoros ölelésbe. Úgy érezte, hogy sírni tudna a boldogságtól.
- Hát emlékszel rám, Aiya? Annyira szeretlek! – mondta meghatottan.
- Nem, sajnos. – mondta letörten Aiya, de egy percig sem hátrált az ölelésből. – Kérlek, Kiyomichi. Maradjunk még így egy kicsit. Nem szeretnélek elengedni. Emlékezni akarok rád. – szólt. Percekig feküdtek így míg Aiyán át nem hasított még egy érzés. Meg akarta csókolni. Forrón és gyengéden. Vadul és követelőzve, hogy emlékeztethesse testét arra, hogy ez az a test, amit nem felejthetett el. Egy percig sem tétovázott. Átadva magát a késztetésnek s vágyainak, éhező ajkait, Kiyomichi kívánatos, vastag, mézédes ajkaira tapasztotta. Kiyomichi felnyögött halkan, csak magában. Ismét összeforrhatnak. Bár nem volt olyan régen az a tragikus reggel, mégis Kiyomichi úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta. A megszokott reggeli összebújások, Aiya reggeli első mosolya, melyet félig a kelő nap, félig pedig Kiyomichi felé küld. Ezek az apróságnak tűnő dolgok, hatalmas csodáknak számítottak Kiyomichinek, melyeket persze, általában észre sem vesz az ember. Kiyomichi szenvedélyesen viszonozta a mohó ajkak követelését. Aiya elméje eltorzult és olyan volt, mintha a furcsa ködöt, mely árvízként söpört volna végig rajta, most lassan oszlani kezdene. Furcsa képek rohamozták meg, olyanok melyek nagyon ismerősek voltak. Kiyomichi keze lassan Aiya pizsama nadrágjába vándorolt és ujjai gyengéden fonták közre, annak puha szerszámát. Aiya megborzongott, Kiyomichi pedig lassan mozgatni kezdte a kezét. Keze fel – le csusszant a nedves bőrön, miközben nyelve és ajka szenvedélyes barázdát szántott Aiya nyakán és állán. Aiya egyszerre és külön – külön is érzett minden szenvedélyt. Egész testében megfeszülve, kéjes hang tört fel torkán. Gyönyöre magvával megöntözte Kiyomichi kezét, majd pihegve borult annak mellkasára.

– K... Kiyomichi? – kérdezte riadtan, mikor észrevette, hogy az alatta heverő férfi szemeibe könny szökik. – B... Bocsánat. Nem akartam a kezedbe... – mentegetőzött.

– Butus. Nem azért érzékenyültem el. – nyugtatgatta Kiyomichi. – Csak annyira boldog vagyok, hogy megint megérinthetlek és örülök annak, hogy csak az én karjaimban tudsz ennyire ellazulni, önmagaddá válni. Annyira szeretlek, kedvesem! – szólt miközben erőset szippantott Aiya hajába. Aiya nem tudott megszólalni, de érezte ahogy kapar a torka és ég a szeme... a sírás fojtogatta. Ahhoz képest, amit a könyvben olvasott önmagáról, a múltjáról és a boldogságról amit a leírtak szerint remélt. Ha arra gondolt, hogy ezt végül megkapta és most mégsem emlékszik rá... elszorult a szíve. Olyan kétségbeesést érzett, mint talán még soha.

Aiya ismét a saját ágyában ült, Kiyomichi pedig megint elpilledt. „ – Nagyon fáradt lehet.” – gondolta magában Aiya. Aiya magára húzta a takarót és ölébe vette a könyvecskét, mely nagy gonddal, óvatosan kinyitott. Itt már nem volt több bejegyzés, ezért hátra lapozott, ahol több, ám de rövid kis bejegyzések voltak.

Március 14. Szerda
Miután végre sikerült szakítanom azzal a mocskos és kizsigerelő munkával, átköltöztem egy másik városba. A nagy városból, most egy sokkal kisebb, de szebb helyre jöttem. Úgy hiszem, az új élettel, új hely is jár. Itt legalább nem ismer engem senki és olyan munkát végezhetek majd, amit szeretek. Már nagyon izgulok, hogy vajon mi lesz az. Az új lakásom, nem olyan új keletű vagy modern, mint a nagyvárosban volt. Ez egy egyszerű, kis kerttel körbevett, egy szintes, nagy fa ablakos kis szolid ház, de én mégis annyira boldog vagyok.

Március 16. Péntek
Ma voltam állásinterjún, több helyen is. Elég sok helyre felvettek volna, de elég sok helyen, nem is álltak szóba velem. Mivel nem vonz a pénzügyi világ, vagy a diplomaták, ügyvédek élete, mivel elegem van a sok, öltönyös ember látványából, egy virágboltnál állapodtam meg. Ilyen nyugodt, barátságos és kellemes helyen, még úgysem dolgoztam soha. Olyan izgalommal várom már, hogy vajon milyen lesz ott dolgozni.

Március 23. Péntek
Ah... már egy hete dolgozom a virágüzletben, ahova felvettek. Nagyon jól érzem itt magam és a tulaj is kifejezetten barátságos. Az első olyan munkahely, ahova szívesen járok, amelyet minden reggel izgalommal várok. Mint kiderült, van tehetségem a virágkötéshez és a növények is „szeretnek”. Annyira csodás és lenyűgöző figyelni, ahogy napról napra növekszenek és virágot bontanak...

Május 1. szombat
Ma kivételesen a hétvégén is dolgoznom kell, de ezt egyáltalán nem bánom. Holnap anyák napja, ezért a hétvégén is sok vásárlóra számíthatunk. Emiatt kellett bemennem. De a főnök nagyon kedves volt, azt mondta, hogy a holnapi napot nyugodtan kivehetem cserébe, de én nem akarom. Szeretek itt lenni, itt olyan szép és nyugtató.