3. fejezet

Nyílt seb

Végső kétségbeesésemben, megint ahhoz folyamodtam, amihez szoktam. Benyúltam az éjjeliszekrényem fiókjába, kihúztam a kis pengém és vágtam egyet a csuklómon. Arra azért mindig figyeltem, hogy ne vágjak el eret vagy vénát. Csak fájdalmat akartam érezni a testemben. Olyan fájdalmat, ami arra késztet, hogy elnyomjam a bensőmben lévő fájdalmat.
Ez az a fájdalom, amit éreznem kell. Nem fáj annyira, mint a lelkem. Ez csillapítja egy kicsit...
Ekkor, mint derült égből villámcsapás, megszólalt a telefonom. Egy kézzel ügyetlenül kaparásztam utána. Rápillantottam a kijelzőre. Ismeretlen szám? Ki a franc lehet pont most?
- Moshi-Moshi! – szóltam bele.
- Ah..., Yuuhi-san! Hogy vagy? Nishio vagyok. Átmehetek hozzád? – ismerős hang csendült.
Pont jókor! Ez a nyomorult bassza meg folyik a vér le a csuklómon! Mi a faszt akar már? Mondtam, hogy csak egyszer dugok mindenkivel. Bár Nishio... a fenébe is szükségem van most rá.
- Gyere! Átküldöm a címem, most leteszem! Bye! – vágtam le a telefont, majd gyorsan átküldtem neki a címem.
Egyértelműen nem is hívhatott volna jobbkor. De honnan a fenéből tudja a számom? Mindegy. Ettől a kis vérveszteségtől elfáradtam alszok egyet. Le is hajtottam a fejem a párnára, de ekkor csengettek.
,,Mi van már megint? Fenébe, komolyan.” – gondoltam magamban.
Mikor kinyitottam az ajtót, nagy meglepetésemre Nishio zihált mögötte.
- Nishio? Hogy értél ide ilyen gyorsan? – lepődtem meg.
-Ah, épp erre fele jártam! Meg is lepett, hogy ilyen közel voltam. – lihegte.
- Idióta! Gyere már be! – vertem fejbe.
- Woow Yuuhi-san! Annyira kellemes hangulatú a lakásod! Pont ilyennek képzeltem el. Annyira megnyugtató. – álmélkodott.
-Kérsz inni valamit? – tereltem el a témát.
- Kàvèt, köszönöm!
- Szóval, miért is jöttél? – érdeklődtem.
- Én...szóval láttam azt a riportot tegnap és úgy gondoltam, hogy Yuuhi-sannak most nem könnyű, hiszen Ryu-san a jó barátja és én... – ejtette ki esetlenül a szavakat. – Biztos sokkot kaptam volna. Szóval nem akartam most Yuuhi-sant egyedül hagyni! – érvelt.
- Miért törődsz velem? Idejöttél pedig tudod, hogy egy meleg, szexéhes szajha vagyok, aki megint letámadhat! – vágtam arcába az igazat.
- Ha Yuuhi-san az akkor én nem bánom! Legutóbb is józan voltam! Nem undorodtam! Yuuhi-san gyönyörű személy számomra! Különben pedig az interjún kifejezetten tagadtad, hogy meleg vagy. Hihetetlen, hogy csak ilyenkor vagy ilyen bátor a szavakkal.- mondta könnyen.
Hihetetlen! Ez a kis görcs, most udvarol vagy sérteget. Jó lenne, ha eldöntené.
- Idióta! Fogalmad sincs, hogy mennyire fontos az imidzs fenntartása! Ha bejelented, hogy meleg vagy elveszted a rajongóidat. Épp ezért nem értem Ryut. Nekem...évekkel ezelőtt el kellett titkolnom ezt a világ elől. Sosem mondhattam ki nyíltan, hogy meleg vagyok. Ezek bezzeg kimondták, amit én évek óta nem tehettem. Ryu pedig elárult engem! Nem azért, mert érzéseim vannak iránta. Semmi ilyesmi! Nagyon szeretem, hisz ő a legjobb barátom. Mindig mellettem állt és mégsem mondott el nekem semmit. Annyira fáj! Akkor is mellettem állt mikor életem egyetlen igaz szerelmének a sírjánál álltam. Legszívesebben követtem volna őt a föld alá, ő akkor támaszt nyújtott nekem. Tudod te milyen érzés elveszteni valakit, akit szeretsz? Megöl a fájdalom és tudod, hogy neked kellett volna akkor meghalnod? – zúdítottam Nishiora minden bánatom.
- Igen tudom! – mondta halkan.
- MÁR HONNAN IS TUDHATNÁD?! – keltem ki magamból és könny szökött a szemembe.
- Nekem 7 évvel ezelőtt meghalt a testvérem egy tragikus balesetben! Azt a személyt védte, akit nagyon szeretett! – válaszolta egyszerűen, majd a kezemre tévedt a tekintete.
- Yuuhi-san, te megint megvágtad magad? – kérdezte idegesen.
- Múltkor már mondtam, hogy ehhez semmi közöd! – rivalltam rá.
- De ha Yuuhi-san fájdalmat okoz magának az nekem is fáj! – hangja nyugodt volt.
- Ostoba kölyök vagy! Foglalkozz a saját dolgoddal! – mérgelődtem.
Nishio ekkor megragadta a karom és ott ahol nemrég megvágtam magam, nyalogatni kezdte.
- Aúcs!..Ah. Te mit...? – kérdeztem értelmetlenül.
- Yuuhi-san, téged ez felizgat? – mosolyodott el.
- Nem dehogy! Ah... – jöttem zavarba.
Megragadott és az ágyra taszított.
- Most én fogok irányítani Yuuhi-san! Először is megkóstollak itt... – mondta és megnyalta a férfiasságom.
- Ne mondd, te barom! Ne ott ne nyalogass, az mocskos! – tiltakoztam.
- Nem az! Yuuhi-san minden porcikája édes és finom. A feneked is imádni való! – kuncogott.
,,Büdös kölyök! Egyszer megfojtom! Hogy gondolta, hogy majd ő megszabja... Jesszusom, már szinte bedugta az egész nyelvét Oda! Ettől megőrülök. Eddig még sosem kerültem ekkora extázisba. Nem bírom tovább!”
- M-mm... Ah... kérlek, tedd be kérlek. Már nem bírom tovább. – mondtam elvesztve minden önuralmam.
- Édes Yuuhi-sanom! Gyere ülj az ölembe! – súgta édesen a fülembe.
Mint egy engedelmes gyerek, tettem, amit Nishio mondott nekem.
- Nnh...Ahhh...aha-hah. – nyögtem fel gyönyörömben.
- Feledkezz el most mindenről! Mindenről, ami eddig fájt. Most én...boldoggá foglak tenni. Csak engem érezz! – mondta és nyalogatni kezdte a fülem.
Lökései egyszerre voltak durvák és mámorítóak. Gyengédek és erőszakosak. Ismét a kedvemben akart járni és sikerült is neki.
- Yuuhi-san, kérlek ne szűkülj ennyire, mert rögtön elmegyek. Nnh... – nyögte.
- Nishio...Nishio...nem bírom tovább! Menjünk el együtt! – kérleltem.
- Már nem tudom sokáig tartani Yuuhi-san! – nyöszörögte.
- Belém Nishio...kérlek élvezz belém! – és kimondtam, amit sosem szoktam.
- AHHH... Yuuhi-san...Szeretlek! – hagyta el a bűvös szó Nishio ajkait.
- Nishio...AHHH!
Egy tompa pillanatig mintha azt véltem volna hallani, hogy Nishio azt mondja ,,Szeretlek”. De addigra olyan magasságokba értem, ahol már nem hallottam tisztán! Ez a barom, hogy tud engem kielégíteni? Hisz eddig sosem tudott senki azóta...
- Nishio! Fura egy kölyök vagy! Te vagy az első 7 év óta először, aki kielégített! – nevettem.
- Boldog vagyok Yuuhi-san! – mondta és elpilledt.
- Hé! Már alszol is? – kérdeztem, majd megböktem.
Végül is dolgozott és suliba volt ma! Biztos fáradt volt és mégis idejött csak, hogy ne legyek egyedül! Bárcsak még akkor megismertelek volna! Bár biztos, hogy te akkor csak egy kölyök voltál.
- Bocsáss meg nekem...Oniisan! De szeretem őt...!- nyöszörögte álmában Nishio.
Mi a fenéről beszél ez álmában? Van már szerelme? Akkor mégis mit akarhat tőlem egy férfitól, ha már szeret valakit?!
- Ne! Nii-san ne! Kérlek ne halj meg!- kiáltotta, majd forgolódni kezdett.
Baka! Ezt nem kellene kihallgatnom!- gondoltam magamban.
- Ushio... – bökte kis Nishio.
Azt hittem megfagy a vér az ereimben. Szívem hevesebben kezdett verni és megrémültem.
Ushio? Azt... azt mondta... – hitetlenkedtem magamban.
- Nii-san, megígérem! Vigyázok rá! Ne..ne...NE! USHIO NIISAN NEEE!
Nishio verejtékben úszott. Megremegett, majd felpattant a szemhéja és hirtelen felült.
- Yu... Yuuhi-san? Mi...miért nézel ilyen megrettenve? – értetlenkedett Nishio.
- Mi... mi a teljes neved? – kérdeztem remegve.
- Ő...a teljes nevem? Fujikawa Nishio! – válaszolta egyenesen.
Éreztem, ahogy a forró könnycseppek végig gurulnak az arcomon. Ez az egy szó felszakít milliónyi sebhelyet.
- Yuuhi-san! Miért sírsz? Yuuhi-san!? – értetlenkedett a fiú.
- Te utolsó... mégis mikor akartad elmondani? Te tudtad végig ugye? Te vagy...te Ushio... – makogtam.
- Igen Yuuhi-san! Az öccse vagyok! De nem akartam ártani neked! – válaszolt higgadtan, mintha csak az időről beszélgetnénk.
Megint ez, az árulás és a csalás íze. Mikor egy pici szikrája is gyullad a reménynek valami értékesre, villámcsapásként vonul át ezen a boldogságon a sötét felhő.
,,Mikor a remény szó egy aprócska szikrája is felmerül bennem, az már nagyon régen rossz.”
- Yuuhi-san, a te hibád, hogy ennyire bizalmatlan lettél! Azt hiszed azzal mindent megoldasz, ha azokat az emlékeket Ushioról féltve őrzöd az emlékeidben! Ushio meghalt és bár csak az emlékeink maradtak meg róla, de te folyton folyvást magaddal cipeled minden jelenedbe! Mindig veled tart. Minden percben veled van és folyton ezekre gondolsz! Direkt fájdalmat okozol magadnak és elhiteted magaddal, hogy ezt kell érezned, hogy ez csillapítja a bűntudatod! Jegyezd meg Yuuhi-san! Az emlékeink szépségét csakis úgy őrizhetjük meg, ha azok a múltunk részei maradnak! – vágta a fejemhez.
Ez a kis...meg tudtam volna fojtani a puszta kezeimmel, annyira utáltam akkor. Nem elég, hogy Ryu meg a többiek elárultak...most még ez is újra előtérbe kerül.
- Mit tudsz te? Te ezt nem értheted! – keltem ki magamból. – Te ezt az egészet nem érted! Semmit sem tudsz Ushioról és rólam! Én öltem meg! Én öltem meg az egyetlen embert, aki maradt neked! Megértem ha bosszút akarsz állni rajtam! Tedd meg! Megérdemlem. Már vártam rá, hogy mikor nyerhetem el a bűnbánatot! Kérlek végy elégtételt! – fakadtam ki.
Könnyeim patakként záporoztak, már az arcom elé tartott tenyerem sem tudott nekik gátat szabni.
-Hé Yuuhi-san, te komolyan azt hiszed ezért vagyok itt?- kérdezte idegesen. – Erre vártál mindvégig, már 7 éve? Aztán pedig az arcomba vágod, hogy nem értek semmit? Aki semmit sem ért az te vagy! Akarod, hogy elmeséljem neked azt amiről te nem tudsz, csak én? Jól figyelj rám Yuuhi-san, mert ez az én valóságom lesz. Egy egész másfajta történet, mint amit te tudsz!

Nishio Memories

Mindössze 7 éves voltam, mikor a szüleink egy tragikus kimenetelű balesetben meghaltak. A bátyám Ushio és én szintén a kocsiban ültünk akkor. Az élet iróniája az volt, hogy mi csodával határos módon túléltük! A bátyámnak volt egy kisebb koponya sérülése és agyrázkódása, de csak mert engem védett. Egész végig magához szorított, hogy nekem ne eshessen bántódásom! Néhány karcolással megúsztam! Magunkra maradtunk. A nagynénénk vett magához, de mivel nem volt képes ránk nézni, mert mindig a húga jutott eszébe rólunk, otthagyta nekünk a házát és a városba költözött. Bár mindig küldött nekünk pénz, Ushio bátyó nem fogadta el azt! Elkezdte a felső középiskola első szemeszterét és emellett titokban részmunkaidős állása volt. Mindig is csodáltam őt. Tanult, dolgozott és még a sportklubokra is volt ideje, bár tényleg fáradt volt a nap végére. Ezért döntöttem el, hogy segítek bátyónak, és megtanulok főzni. Azután, mindig meleg vacsorával vártam haza. Mikor elkezdődött a második szemesztere egyre sűrűbb vendég volt nálunk bátyó barátja. Yuuhi-san te voltál az. Vagyis abban az időben egyedül bátyó hívhatott téged Yuu-nak. Az én bátyám igazán remek ember volt. Erős, kitartó és meleg szívű, de rettentően féleszű és vak is egyben. Ő volt az egyetlen, aki nem vette észre eleinte Yuuhi-san sóvár pillantásait. Bár ti azt hittétek, hogy egy ostoba kölyök vagyok, én mégis tudtam mindenről. Ahogy megjöttetek és átléptétek a küszöböt, hirtelen elengedtétek egymás kezét. Te mindig ki voltál pirulva és olyan elégedettség ült az arcodon, hogy fiatal korom ellenére is rájöttem, hogy hihetetlen boldog vagy, amiért bátyó kézen fogva jött veled haza. Talán még meg is csókolt valahol titokban. Hallottam a fürdőből és a szobából kijövő hangokat, mert bár nem tudtátok, de a csövek a falban az én szobámba futottak össze. Szenvedélyesek és szerelmesek voltatok, én pedig boldog, hogy bátyót valaki tudja támogatni lelkileg, mert nekem sosem sikerült volna. Sosem vallotta volna be, hogy lassan összeroppan a terhek alatt, amit azóta cipelt, hogy magunkra maradtunk. Így nyugodtan tudtam én is koncentrálni a tanulmányaimra. Aztán mikor 13 éves lettem bátyó sűrű fejfájásra panaszkodott. Egyre sűrűbben kellett a kórházba mennie és téged pedig egyre feszültebbnek láttalak. Sejtettem, hogy baj van, de álmomban sem hittem, hogy a baj nagyobb, mint hittem. Egyik nap bátyó odajött hozzám.
- Hé, öcsi! Ülj le kérlek egy percre ide az ölembe. – mondta gyengéden.
- Nii-san, ne már! Ehhez már nagy vagyok ez olyan ciki. – vágtam vissza neki.
- Figyelj most a bátyádra, Nishio onii-chan. – váltott komolyra. – Hamarosan fájdalmat fogok okozni az én kis Yuuhimnak. Kérlek, mindig vigyázz majd rá. Mikor eljön a pillanat és alkalmad nyílik rá, nyújts majd támaszt neki! Megígéred ezt Onii-sannak? – kérdezte.
Nagyot bólintottam, bár nem tudtam egész pontosan, hogy mire is bólintok rá.
- De Onii-san, hova mész? Miért kell Yuuhi-sanra vigyáznom? – értetlenkedtem.
- Már elég nagy vagy, Nishio! Remélem meg fogod érteni, amit mondani akarok. – a bátyám sóhajtott és arca megremegett. – Nishio... a te Onii-sanod nemsokára...Nishio...Nishio én meg fogok halni! A szüleink után fogok menni. Majd onnan vigyázunk rád okaasannal és otousannal. – mondta ki végül nagy nehézkesen.
Mikor utólag visszagondoltam rá, nem is csodálkoztam már, hogy olyan nehezen közölte ezt velem. Végül is ki tudná egyszerűen közölni, hogy meg fog halni.

Utána nehéz napok kezdődtek számunkra. Bátyó elkezdte kivitelezni kegyetlen tervét, hogyan üldözzön el téged maga mellől Yuuhi-san! Sosem mondta el neked, de előrehaladott agydaganata volt, ami még annak az autóbalesetnek volt az elindítója. Szörnyű fájdalmai voltak. Fájt a feje, majd meg őrült tőle, de a szívében tomboló hurrikán még nagyobb volt. Felemésztette a lelkét és mielőtt betöltötte a 20. életévét, bevitte neked a végső csapást, amivel remélte elüldözhet maga mellől, hogy ezzel megkíméljen téged a későbbi fájdalmaktól. Mikor bátyó azt mondta neked:,,Hé Yuu, képzeld nemrégiben találkoztam egy lánnyal. Szerelmes vagyok és el fogom venni feleségül. “ akkor én az ajtó mellett álltam. Szinte halottam a néma zokogásod és a belőled feltörő dühöt. Persze bátyó nem így tervezte a dolgokat. Az nem volt a tervében, hogy te majd elrohansz és ő meg majd utánad. Sosem fogom tudni elfelejteni, ahogy azt kiabáltad, hogy,,Szemét Ushio, pedig én szerettelek”. Ahogy az sem szerepelt a tervében, hogy te figyelmetlenül, dühtől eltorzul fejjel, kilépsz az úttestre. Az volt az a végzetes nap mindkettőnk számára. Ott voltam a mentőautóban, a kórházban is végig mellette voltam. A kicsi ujjaimat vér borította...a tulajdon bátyám vére. A legfájdalmasabb emlékem, mégis az utolsó beszélgetésünk volt mielőtt örökre lehunyta a szemeit. Azt kérdeztem tőle, hogy biztos jól van-e ez így, hogy nem tudod az igazat?! Ő azt mondta, hogy igen jól.
,,A lehető legjobban alakult öcsikém! Nem akartam kivárni míg a daganat megöl. Meg akartam halni...a...a tulajdon kezeimmel akartam véget vetni az életemnek eredetileg. Nishio-chan! Ha eljön az idő, kérlek mondd meg az én egyetlen Yuuhimnak, hogy ő volt a mindenem! Vele akartam leélni az életem. Mondd meg neki, hogy soha ne legyen szomorú és mindig mosolyogjon. Mondd meg neki azt is, hogy találja meg a szerelmet, amit én már nem adhatok meg neki! Ni...Nishi...o... te voltál...a legjobb testvér. Mindig...mindig is büszke voltam rád Nishio-chan. Kérlek légy erős és mindig boldog. Boldognak kell lenned és akkor békében nyugszom majd.”

Emlékszem, hogy a temetés után te még sokáig zokogtál a sír mellett, hogy halkan mondogattad, hogy utánad akarok menni. Te akkor még nem tudtad, hogy ez a bátyám számára kegyes halál volt. Aztán eltűntél és elfeledkeztél rólam. Mondjuk ez nem lepett meg, mert előtte sem sokszor vettél észre engem. Majd találkoztunk abban a clubban és én tudtam, hogy eljött az idő. Világossá vált számomra abban a pillanatban, hogy mit értett a bátyám a,,vigyázz rá”,,nyújts neki támaszt” szavak alatt és tudtam, hogy nem csakhogy meg kell tennem, de meg is akarom tenni. Yuuhi-san! Életem végéig vigyázni akarok rád! Végre abba kell hagynod ezt az önpusztítást, mert ezzel bemocskolod a bátyám emlékét! Ushio azt akarta, hogy boldog légy ne pedig olyan, mint amilyen most vagy! Kérlek őrizd meg a bátyám emlékét olyan szépnek, amilyennek csak tudod és hagyd ezt az emléked a múltadban. Lépj tovább! Lépj előre és légy végre boldog! Kérlek, nyisd meg újra rég elzárt szívedet!