3. fejezet

Jin fáradtan nyújtózott az ágyon. Lábujjait kidugta, majd mikor megérezte, hogy kint hűvösebb van, egyből vissza is rántotta. Tudott volna még aludni, de álmából egy ismerős és kellemes illat ébresztette, amit jó egy éve már nem érzett. Felült az ágyban és szemeit törölgette, mikor végigfutott agyán a felismerés. Illat? De hát Ő, nem is szokott főzni. Hirtelen pattant fel, amitől megszédült és beverte a lábát. Már el is felejtette, hogy sűrűn ébred alacsony vérnyomással. Még ki sem kecmergett a konyhába a férfi, már előtte is termett egy pohár kávéval.
- B...Black Boss? – kérdezte döbbenten Jin. Lábai földbe gyökereztek és szemei, a férfi zafírjába vájtak. Megkövülten bámult rá és magában már sokadjára tette fel a kérdést: – Honnan tudja, hogy mit iszom? Egyedül Tamaki tudta, hogy Ő, ezt az egy fajtát issza meg, kesernyés íze miatt. Aztán átsuhant az agyán a gondolat, hogy miért is ne tudná, hisz a dobozát, mindig a kukába dobja. De ismét el kellett ismernie, hogy téved. Eddig valóban így volt. Tamaki minden reggel pohárba öntötte neki, majd a dobozt a kukába dobta, de mióta Tamaki...mióta Tamaki nincs vele Ő, csak felkapja a pultról és belekortyol, vagy épp magával viszi és a metróállomás kukájába dobja ki. Jin össze volt zavarodva, végképp nem tudott napirendre térni saját gondolatain sem. Elmélázva itta tovább kávéját.
- Kérlek ne haragudj...- szólalt meg váratlanul a férfi, – de vettem a bátorságot, és reggelit készítettem neked. Szeretném meghálálni, hogy tegnap meleg ételt és ágyat adtál nekem. – mondta, hálás mosollyal az arcán. Jin csak megingatta a fejét és lehajtva sóhajtott egyet.
- Nem jelent gondot, úgysem főzöm magamra. Egy éve nem reggelizem, előtte viszont...- harapta el a mondatot, mert ismét eszébe jutott Tamaki. Százszor, sőt ezerszer átkozta magát azért, hogy folyton feltépi sebeit. A férfi is észrevette és arcára a legfájdalmasabb kifejezés ült ki.
- Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. – válaszolta végül a férfi. Jin bólintott és végül nem is mondott erről semmit.
-...és mi a reggeli? – kérdezte most már vidámságot erőltetve arcára.
- Tamago gohan, párolt zöldséggel. – mosolyodott el a férfi. – A kedvenced, Jinny! – szólt, de már késő volt. Jin szemei kerekre nyíltak és láthatatlan könnyek gyűltek benne. A férfi kezében megállt a fakanál, mellyel a rizst kavargatta. Ordítani tudott volna ostobaságán, de annyira jól esett kimondani neki.
- Mit...mit mondtál az előbb? – kérdezte Jin, dermedten.
- Én? – adta az ártatlant a férfi. – Azt, hogy valószínűleg ez a kedvenced. – próbálta kivágni magát.
- Utána! – folytatta tovább Jin. – Utána is mondtál valamit.
- Nem! – vágta rá gondolkodás nélkül a férfi. – Egy autó épp most haladt el itt. Lehet, hogy azt hallottad. – mondta és ajkaiba harapott. Őszinte reményt táplált az iránt, hogy Jin lesz olyan naiv és elhiszi. Jin, nem bírta tovább és elkönyvelte, hogy a férfinak valószínűleg igaza van. De a következő sokk nem váratott sokáig magára. A férfi, úgy terített meg, hogy a rizst a tetején a nyers tojással a fekete kerámia tányérban, a párolt zöldséget pedig az ugyan olyan, de fehér tányérba...külön tette Jin elé. Már maga a tény, hogy párolt zöldséget készített mellé, igen furcsa volt, hisz nem sokan eszik így, de hogy a tányérokat így választotta ki...az már nem lehetett a véletlen műve. Gyorsan elfogyasztotta az ételt, majd felpattant az asztaltól.
- Ööö...késésben vagyok. Mindjárt kezdődik az első órám. – mondta és már indult volna is, de lába beakadt az asztal lábába és elesett. A férfi felállt és kezet nyújtott neki.
- Szombaton? – nézett rá huncut mosollyal a szája szélén. Jin, úgy érezte, hogy a gerince végéből furcsa bizsergés szalad fel a tarkójáig, mikor megfogta a férfi kezét. Végül mindketten visszaültek az asztalhoz. A férfi felvette evőpálcikáját a tányérról, ahova néhány perce tette, majd folytatta reggelije eltüntetését. Jin, zavartan bámult maga elé és úrrá lett rajta a teljes tanácstalanság. Kezdett kétségbe esni, ami a tényeket illette, így azt a döntést hozta, hogy beleás a dolgok mélyébe.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? – kezdett bele Jin. – Nem emlékszem a nevedre.
- Még nem mondtam! – válaszolta a férfi és komótosan evett tovább. Jin, rácsodálkozott, hogy hajléktalan létére, igencsak kulturáltan eszik. Akár csak Tamaki. – Nem! – rázta meg fejét, hogy abból távozzanak a téves gondolatok.
- Hehe...- mondta zavartan és megvakarta az arcát. – Pedig esküdni mertem volna.
- A nevem, Ai...- suhant át a férfi agyán, de jobbnak látta visszanyelni a szavakat, – Masahiro Sosuke. – bökte végül ki. Jin, egy pillanatra meglepődött.
- Igazán...szép név. – mondta zavarában.
- Úgy gondolod? – kérdezte a férfi. – Nekem az előző jobban tet...- harapta el, mert megpillantotta Jin, tátva maradt száját. – Bocs...biztos a sok utcán töltött éjszaka ment az agyamra. – nyelt egyet Sosuke. Végül hosszas beszélgetésbe kezdtek, így Jin, sok hasonlóságot vélt felfedezni Sosuke, és Tamaki között. Sosuke, váratlanul felállt a beszélgetés végeztével és elpakolta a tányérokat, majd magára vette, tépett dzsekijét.
- Nos köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám, de nem élhetek vissza a vendég szereteteddel.  – mondta és nyúlt a kilincs után. Ami ezután történt, azt Jin sem fogta fel igazán. Gyenge, művészi ujjaival, Sosuke dzsekijébe kapaszkodott. Szemeit, könnyfátyol borította és váratlanul megcsókolta. Az elképzelés, ami nemrég született benne, olyan boldoggá tette, még ha csak szeszély vagy ábránd is volt, de legalább egy kis mentsvárat nyújt neki. Elméjében, olyan botor elképzelés ütötte fel a fejét, melybe ha belegondolt, Ő is elmebetegnek érezte magát, de mégis úgy hitte, hogy ha ezt csak bemeséli is magának, az már önmagában vigasz. Amelybe...lehet, hogy előbb-utóbb bele is zavarodik. Smaragd szemeiben, a régi szerelem csillogott, mellyel egykor, s mind máig Tamakit illette csak. Sosuke, térdre rogyott és kezeit arca elé téve, belezokogott a semmibe. Sírt és üvöltött a boldogságtól és bánattól felváltva. Még maga sem tudta ezt egészen feldolgozni. De ha Ő, a nagy szerelme, az élete, a létezése egyetlen fontos eleme...megértené Őt, az vajon jó, vagy rossz lenne? Jin, talpra segítette Sosukét és a kanapéra ültette. Oltalmazó karjaival ölelte körbe, míg a férfi, összes könnye el nem apadt. Nedves arcát, forró puszikkal szárította fel, s mikor a férfi végre lehiggadt és ráemelte tekintetét Jin, pirulva fordult el. Sosuke, azonban gyengéden álla alá nyúlt és maga felé vonta. Viszonozta Jin, legelső csókját, majd mikor ajkaik szétváltak, homlokát-homlokához nyomta.
- Annyira hiányoztál, Jinny! – sóhajtott fel félig megkönnyebbülve. Jin, sírva fakadt, de nem mutatta jelét meglepettségnek.  – Hogy...hogy jöttél rá, ilyen gyorsan? Reméltem, hogy sosem fogsz! – mondta.
- A szemet...meg lehet téveszteni..., – mondta Jin, szipogva, – de a szívet nem! Ha valakit igazán szeretsz, akkor akárhányszor szülessék is újjá, te mindig rátalálsz majd. – sírta el magát ismét. – Hogy lehet ezt elfogadni...feldolgozni? – kérdezte váratlanul Jin.
- Ezt...nem lehet elhinni vagy megérteni. Ha mégis megpróbálnánk, abba bele őrülnénk! – mondta komolyan Sosuke, majd szorosabban ölelte Jint.  – Kérlek...ne kérdezd, hogy miként történt és hogy miért, mert erre én sem tudok választ adni. Egyszer csak ott feküdtem a kórházi szobában és örültem, hogy élek.  – sóhajtotta. – Ha csak miattad nem engedtek elmenni, akkor én...már több mint boldog vagyok. Mégis annyira féltem, kapcsolatba lépni veled. Nem akartalak bántani vagy gyötörni tovább a szellememmel, de úgy láttam, hogy boldogtalan vagy egyre inkább. – vett mély levegőt.
- Nem érdekel, hogy milyen testben vagy, ha te vagy! Annyira szenvedtem nélküled és mást sem kerestem, csak még egy olyan társat, mint te, aki egy vagy velem lélekben. De minduntalan, mindenkiben csak téged kerestelek. Nekem csak te voltál és te vagy. – bújt közelebb hozzá. – Mégis...az a röpke kis gondolat, hogy ez az elképzelés valós, annyira boldoggá tett és megriasztott egyszerre, hogy remélni sem mertem, hogy talán igaz. – mart bele a férfi pólójába. –...és most, mit fogsz tenni? – kérdezte Jin.
- Már kitaláltam...- mondta a férfi, – de ezzel ráérünk később is foglalkozni, – kapta ölbe a törékeny Jint, – most viszont végre, újra érezni akarom a bársonyos bőrödet az enyémen.

Belépdelt Jinnel a szobába. Finoman az ágyra fektette, majd fölé tornyosult. Ajkaira édes, szenvedélyes csókot lehelt, melyeket már egy éve nem tehetett. Nem vitte tovább a lélek és percekig csak ölelte, míg meg nem érezte Jin, forró könnyeit a vállán.
- Mikor...az a szemét bántott téged...meg akartam ölni! – mondta ingerülten, mire Jin, erősebben szorította.
- Kérlek...hadd érezzelek újra! – könyörgött fülébe kéjtől eltorzult hanggal. – Már a gondolat, hogy ismét velem vagy...megállítja a szívem. Ha most meg kéne halnom, boldogan tenném! – sírta Jin.
- Soha többé nem engedlek el! – jelentette ki magabiztosan a férfi. Lehúzta Jin felsőjét és szerelmes csókokkal árasztotta el mellkasát. Jin, vergődött alatta. Körmeivel, Sosuke húsába vájt, aki felszisszent volna, mégis ezt a kínt most gyönyörnek érezte. Feje lassan lejjebb siklott szerelme ágyékához és ajkai közé vette forróságát. Jin, Sosuke hajába túrt egyre csak vadabbul, ahogy a szenvedély átcikázott a testén és gyönyöre magvával meg nem szentelte, annak tenyerét. Jin, csak zihált és fújtatott, hisz már egy éve nem szerették így a testét. Feltérdelt és kicsatolta Sosuke övét, hogy kezeiben érezhesse, annak forró lüktetését. Játszadozni kezdett vele, közben fel-fel pillantott, hogy szemeibe ihassa, Sosuke mámortól ittas lényét. Mielőtt csúcsot ért volna a férfi, Jin eleresztette őt és ajkait vette birtokba.
- Nem bírom tovább! – súgta birtokló hangon Jin fülébe Sosuke. Jin, vette a célzást és hanyatt vágta magát. Sosuke, kihasználta, hogy tenyere még tele szerelme nedvével és ujjait lassan formás fenekébe vezette. Jin nem szisszent fel, sőt nem is érzett fájdalmat, Sosuke mégis félt nehogy durvább legyen. Jól tudta, hogy tegnap Cole, fájdalmat okozott neki, ezért Ő, most gyengéden fogja szeretni. Jin két kezével markolta széttett lábait és fejét ide-oda dobálva kéjesen nyögött. Sosuke, teljesen beleborzongott kedvese látványába és azon elhatározása, hogy gyengéden fogja szeretni...semmivé foszlott, vagy még inkább kéjjé változott. Vadul bele nyomult, mire Jin hangosan felnyögött. Sosuke érezte, ahogy Jin, puha és meleg bensője, körül öleli őt. Ezt akarta érezni, ezt a bódító boldogságot, amely már annyira hiányzott. Jin, a nyaka köré fonta karjait és magához húzta őt. Ettől Sosuke nehezebben tudott mozogni benne, de már maga a boldogság ezen szintje, elég volt ahhoz, hogy néhány lökés után azonnal a csúcsra törjenek. Pihegve terültek el egymás mellett és ölelésük szorítása, nem akart alább hagyni.
- Így most...- zihálta Sosuke, – sokkal fiatalabb vagyok nálad. – mondta bánatosan.
-...és mit tervezel? – kérdezett rá arra, ami már egy ideje izgatta Jint.
- Orvos leszek. – jelentette ki a férfi és elnevette magát.
- Ó, te hülye! – fakadt sírva majd nevetve Jin és Sosuke hajába túrt. Fáradtan, egymás karjaiban aludtak el. Sosuke, hátulról ölelte Jint, akár a nagy kifli a kicsit és a pirkadat is így találta őket.

Három év múlva:
Sosuke, gyorsan a mosogatóba dobálta a tányérokat és már útnak is indult. Kedvese egy fél órával ezelőtt ment el a galériába. Munkahelyére beérve, útja a szobájába vezetett. Sok-sok emlék jutott róla eszébe, hisz ez a szoba, az a szoba volt, melyben egykoron életét vesztette. Hátradőlt karosszékében, rendelésig még volt egy fél órája. Visszaemlékezett az elmúlt három év boldogságára, melyhez tíz körömmel ragaszkodott. Ő, újra kezdte tanulmányait, melyek az orvos titulusig vezetettek. Lássuk be, hogy nem volt nehéz dolga, így két év alatt sikeresen, előrehozott vizsgát tehetett le. Egy év gyakornokoskodás után, most végre orvos. Jin, úgy döntött, hogy nem veszteget több évet az életéből, és ma végre megnyitja első galériáját, melyre este Sosuke is hivatalos. Ekkor Sosuke, váratlanul talpra szökkent és hirtelen ötlettől vezérelve, útnak indult. Lábai csak vitték és meg sem álltak a pszichiátriai folyosó bejáratáig. Ott biccentett a nővéreknek, majd megkereste az ajtót a névvel, amelyre kíváncsi volt. Benyitott a szobába és az ajtófélfának dőlve, a tolókocsiban ücsörgő nőre meredt. Az felemelte a fejét és üveges szemeivel, Sosuke rakoncátlan szőke tincsét bámulta. Sosuke tekintete, nem sugárzott sem haragot, sem gyűlöletet. Ami benne csillogott az inkább szánalom volt.
- Tama-chan...- szólalt meg torz hangon a nő. Jól látta. Hát Jinnek mégis igaza volt arról, hogy a szerelmedet bármikor megismered. Kár, hogy a nő nem mást szeretett. Szebb végszó nem is lehetett volna, megszólalt Sosuke csipogója.
- Viszlát, Kaname-san! – köszönt el Sosuke és behúzta maga után az ajtót.
Iker szülése volt. Az anyuka, nagyon kitartó volt, nem visongott és nem kiabált, hanem mindent úgy csinált, ahogy azt kérték tőle. A férj is kitartóan szorította a kezét végig. Rég nem volt ilyen páciense. A nagyszülők viszont... Sosuke és a férfi, fáradtan és izzadtan léptek ki a műtőből. Négy férfi fogadta őket, Sosuke legnagyobb megdöbbenésére. Mind a négyen kérdőn néztek rájuk.
- Fiú...Lány? – kérdezték kórusban a férfiak.
- Igen. – válaszolta az apuka.
- Mi igen? – értetlenkedett a fekete hajú, akiről Sosuke megállapította, hogy igencsak türelmetlen és idegesítő személyiség.
- Lány és fiú! – mondta a fiú, akit Hirosenak hívtak. – Ikrek! – pontosította.
A szülők arcára boldog mosoly ült ki és mintha mindannyian elmorzsoltak volna egy könnycseppet.
- Üdvözlöm Önöket! – lépett oda hozzájuk Sosuke, aki ismerősnek vélte a négy férfit. – Masahiro Sosuke vagyok, a lányuk szülészorvosa. A szülés rendben zajlott le, a mama és a babák is jól vannak. – jelentette ki.
- Megnézhetjük? – kérdezték kórusban.
- Természetesen! – mondta Sosuke és bevezette őket.
- Nézzétek! – szólalt meg az idegesítő. – Szerintem, rám hasonlít.
- Ryu, te marha! – verte fejbe a párja. Legalábbis Sosuke annak vélte.
- Aú Nishio, ez fájt! – mondta sértődötten dörzsölgetve a fejét a Ryu nevezetű. Sosuke, mosolyogva húzta be maga után az ajtót, majd visszatért irodájába, hogy összeszedje a holmiját és akkor ugrott be neki, hol látta már a négy férfit. – Dead Hearts, micsoda meglepetés! – mondta és nevetve felkapta a cuccait, hogy aztán a kórház ajtajában várakozó Jinhez csatlakozzon.
- Igyekezzünk, mert elkésünk! – ragadta karon Jin és már húzta is maga után. – Milyen napod volt? – szólt hátra Sosukénak.
- Érdekes. – nevette el magát. – Volt egy ikerszülésem. A nagyszüleik, két meleg pár! – kacagta el magát. Jin összevonta a szemöldökét és csak legyintett egyet, majd mosolyra húzta ajkát. Zihálva érkeztek meg a galériába, amely már kinyitotta kapuit. Rengeteg ember volt kíváncsi Namikava Jin, nagyszerű munkáira. Sokan gratuláltak neki, teljesen lefárasztották. Sosuke azonban eltűnt mellőle. Az egyik képnél talált rá, amelyet elmélyülten tanulmányozott.
- Tetszik? – kérdezte váratlanul. Sosuke, nem vette le szemeit a képről, melyek két egymást ölelő kart ábrázoltak, amelyek a hófehér semmibe vesznek.
- Igen! – szólalt meg végül. – Találó név! – szólt és átölelve Jint. Mikor elhaladtak a festmény mellett, kibontakozott annak felirata. Melynek jobb alsó sarkában ez állt: Early Reincarnation.