4. fejezet

Egy korszak lezárása:
,,Visszatérek hozzád”

– Nnh...Ahhh...ha...ha...Ushio...Szeretlek! – nyögte Yuuhi-san, majd remegve puffant mellettem az ágyon.
Mégis, hogy jutottunk el most eddig a pontig? Alig egy órája még zokogott a karjaim közt mikor elmeséltem neki, hogy Ushio beteg volt. Aztán könyörgött, hogy csak még egyszer hadd szeressen úgy, mint ha én ő lennék. Hadd hihesse még egyszer, hogy ő öleli. Aztán kiütötte magát és elaludt. Bár szerintem elájult. Persze fáradt is volt, mert az elmúlt napok nem voltak könnyűek számára.
Yuuhi-san! Fogalmad sincs róla mennyire szeretlek, hogy mennyire boldoggá tehetnélek, de... – simítottam meg az arcát. – De vajon mit szólsz, ha elmondom neked, hogy el kell mennem 2 évre New Yorkba?! – fejeztem be magamban.
Kezdtem volna elpilledni Yuuhi-san mellett mikor megszólalt a csengő.
Ki lehet az?! Bocsáss meg Yuuhi-san, de nem keltelek fel! – döntöttem el magamban.
- Nyitom. – szóltam halkan, de kár volt felkelnem, mert nagyon meglepődtem.
- Te...? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt...Nishio?! –kérdezte Ryonusuke nem kisebb meglepettséggel az arcán.
- Ryu-san...? Á szóval elég gyorsan rájöttél... Én is örülök, hogy látlak! – vettem komolytalanra. Őt valahogy sosem tudtam felnőttként kezelni.
- Te kis.... – kezdett bele a lázongásba, majd megragadta a pólóm és a falhoz nyomott. Az orrunk már csak milliméterekre volt egymástól.
- Hogy a pokolba ne jöttem volna rá?! Olyan vagy akár Ushio! Le sem tagadhatod, hogy az öccse vagy! Mi az talán térfelet cseréltél? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. – Mit akarsz Yuu-tól? Bántani akarod? Már így is eleget szenvedett! Tűnj el az életéből te kis... –fokozta.

– Bántani, én?- hitetlenkedtem. – Az egyedüli, aki az elmúlt napokban bántotta az te voltál! A legjobb barátja vagy és elhallgattál előle egy fontos dolgot az életedből... és nem csak ezt titkoltad el, ugye? Te bántottad azzal, hogy nem tartottad érdemesnek arra az állítólagos barátod, hogy megtudja kit szeretsz! Te barátnak mered nevezni magad ezek után?! – vájtam bele szavaim. Ryonusuke még erősebbet taszított rajtam. Fenyegető szemei mögött felvillanni láttam a régi gyengédséget.
- Megöllek! Esküszöm, hogy... – fulladt bele a szó, mikor Nishio szemeibe nézett.

– Halkabban, mert Yuuhi-san alszik, ne keltsd... – mondtam.
- Ti meg mit hangoskodtok? Szétrobban a fejem a fene belétek! Ryu te meg mi a faszomat keresel itt? – mérgelődött a frissen ébredt érintett.
Eltámolygott az ajtóig, ahol álltunk, majd egy jelentőségteljes pillantást vetett Ryonusukera.

– Yuu! Yuu! Édes Yuu! – kezdte Ryonusuke és megölelte Yuuhit.
- Mi a faszt rinyálsz?! Ne ölelgess már baszd meg! Akirát taperold te perverz állat! – tolta el magától barátját a sértett. – Nishio, csinálj nekem kérlek egy kávét!- szólt oda nekem.

Engedelmesen bólintottam.
- Egyébként, mit akarsz itt kora reggel? Minek jöttél? – érdeklődött Yuuhi.
- Yuu, a minap... – kezdett magyarázkodni.
- Arról most nem akarok beszélni! Nem vagyok ráhangolódva! Akarsz még valamit? Ha nem elhúzhatsz! – közölte egyszerűen.

– Akira tudni akarja, hogy haladsz a dallal! Kész van már? – tért a lényegre.

– Akirára vall, hogy ezzel basztat még ilyenkor is! Mondd meg neki, hogy már elkezdtem! Kész lesz nemsokára. Most pedig szia! – lökdöste Ryonusuket az ajtó fele.
- Yuu! Hé! Yuu! Ne lökj csak így ki! Elmegyek, de beszélnünk kell majd! – kérlelte a férfi.
- Ja! Pá! – adta meg a végső választ, majd rávágta az ajtót. Yuuhi felsóhajtott.
Talán megkönnyebbült. – nyugtáztam magamban.
- Yuuhi-san, minden rendben? – kérdeztem nyugtalanul.
- Ja! Ti mégis mit műveltetek az ajtóban? – érdeklődött.
Ahogy elnéztem Yuuhi-san arcát, nagyon meggyötörtnek tűnt. Gondoltam, hogy nem volt kellemes élmény ilyesmire felriadni.
- Hmm... mondjuk úgy, hogy nem szíves viszontlátás! – válaszoltam egyszerűen.
- Ha te mondod! Add a kávét! – nyögte.
- Tessék! Yuuhi-san...én...nekem mondanom kell valamit! – kezdtem bele.
Nem tudtam előre, hogy mit fog mondani majd, ha közlöm vele. Igazából azt sem tudtam, hogy mit várok tőle el, mikor bejelentem.
- Hmm? Mit? – kérdezte, bár úgy tűnt, mint akit nem nagyon érdekel a mondandóm.
- Yuuhi-san, én a jövő hónapban elmegyek külföldre! New Yorkba! Tanulni fogok ott 2 évig a Zenei Előkészítőben! Szeretnék én is zenész lenni! – vágtam bele.
- Hmm! Sok sikert! Remélem összejön! – válaszolta tétovázás nélkül.
Nem számítottam nagy összeborulásra vagy könnyekre, na de ekkora érzéketlenséget...sem.
- Yuuhi-san, mást nem is mondasz? 2 évig nem fogjuk egymást látni! Nem fogsz hiányolni? Mégis csak külföldre megyek! – vágtam elébe.
- Mi van? Mi a fene bajod van neked? Mégis mit gondolsz, hogy mi van köztünk? Mellesleg ha elfelejtetted volna, emlékeztetlek rá, hogy jövőhónapban mi is 2 éves világturnéra indulunk! – mondta teljes nyugalommal.
- Tudom, hogy nem vagy belém szerelmes! De...de reméltem, hogy legalább kicsit kedvelsz! Sosem lesz esélyem rá, hogy szeresselek és boldoggá tegyelek?! Mindvégig némán tűrtem, hogy a bátyám nevét ziháltad mikor elélveztél. Pedig nagyon is fájt! – csattantam fel.
- Nem tudom, hogy mit érzek. Azt sem, hogy érzek e valamit! Már nagyon régóta nem érzek ilyesmit. Nem megy egyik napról a másikra! Jelenleg csak azt tudom, hogy teljesítem Ushio kérését és még híresebb zenész leszek! Nem foglak visszatartani! Menj csak külföldre. Túl sok életet tettem már tönkre ahhoz, hogy jogom legyen visszatartani! Valósítsd meg az álmod Nishio! Találkozunk a színpadon, mint riválisok! – mondta s közben arca mosolyra húzódott.
Afféle elismerő mosoly volt, mintha azt akarta volna mondani, hogy,,Ha sikerrel jársz, és riválisként tekinthetek rád, akkor átgondolom!” – persze ezt csak én olvastam le magamnak. Azután nem találkoztam Yuuhi-sannal, mert ő is elfoglalt volt és én is. Néha felhívtuk egymást egy két formális,,Hogy vagy? Mi újság? “ beszélgetésre. Ennyi ideje volt a stúdió munkák miatt nekem pedig a tanulás miatt. Végül elutaztam New Yorkba, de előtte megígértem Yuuhi sannak, hogy visszatérek majd hozzá!

Kósza levèl

Plastic Zenei Stúdió...Vilàgturnè előtti hétvége!

– Mégis hol a fenében van Yuuhi?! Megint itt hagy minket a szarban! Egyszer felképelem! – dühöngött Akira, mint mindig ha Yuuhiról volt szó.

– Hé Akira, nyugi! Elő fog kerülni. Lehet, hogy csak lelépett egy kicsit! – nyugtattam őt.

– Ryu! Azonnal kerítsd elő azt az idiótát! – parancsolt rám.
- Nyugi szerelmem! Lássuk csak. Vajon hol is lehet?! – kezdtem töprengeni.

Yuu hajlamos rá, hogy eltünedezzen hosszabb rövidebb időkre, de sosem hagyna cserben minket. Elképzelésem sem volt hirtelen, hogy hol is lehet. Csak gondolkodtam és gondolkodtam, de nem akartam rájönni.

– Ember...! Te még barátnak mered hívni magad? Nézz már a naptárra!- dörrent rám Shizu.

– He, Shizu?! –értetlenkedtem. Vajon most mi baja velem Shizunak?

– Ò, hogy bassza meg! – csaptam a homlokomra.
Azt hiszem tényleg vizes zuhanyként ért, mikor megpillantottam a virágokkal körbe díszített 22-es számot, amelyet valószínűleg Yuu kreált. Csak úgy, mint minden évben! Milyen barát vagyok én mégis?! Elfelejteni ezt a napot...mégis, hogy voltam rá képes?

Hirtelen elhatározásomban felpattantam, de ezzel a lendülettel bele is vertem a fejem egy polcba.

– Tudom, hogy hol van Yuu! Elmegyek érte! – fogtam a fejem.

Ekkor mind a hárman, mint valami spártai sereg elém álltak. Tekintetük szilárd és megingathatatlan volt, akár a szikla.

– Ryu! Elhiszem, hogy mellette akarsz most lenni, tudni, hogy jól van e. De...nem gondolod, hogy mi is ezt akarjuk? – tette fel ezt az igenis ésszerű kérdést.

– A...Akira? Mégis mi...? – hebegtem.
Sosem láttam még Akirát ilyen határozottnak, ha Yuuhiról volt szó.

– Igaza van! Véget kell ennek vetni és ezt te is jól tudod! Mindannyiunknak fájt Ushio halála, de ennek már vége. Ushio se akarná, hogy ez tovább fojtatódjon! Menjünk és tegyük tiszteletünk együtt az előtt az ember előtt, aki barátokká tett minket és azután, nyújtsunk közösen vállat a barátunknak. – mondta komoly arccal Shizu.

– Shizu...Igazad van! Menjünk együtt. – egyeztem végül bele.
Shizu mindig az a csendes fajta volt. Ritkán beszélt, de olyankor mélyre szántó szavait, baráti jó tanácsnak vehettük.

Egész Osakába vezető úton csak a gimis emlékek jártak a fejemben. A gondolataim olyan messzeségekbe s emlékekben nosztalgiáztak, amelyeket ha Akira látott volna...akkor most valószínűleg vak és kopasz lennék.
Az utazás hamarabb véget ért, mint azt felfogtam volna. Az Osakai cseresznye fák illata úgy vágott mellbe, mintha egy villám cikázott volna át, amúgy is remegő testemen. Ez a táj...ennek a tájnak köszönhetem a legszebb s egyben legtragikusabb emlékeket. Az első szerelmet, amit egy számomra különleges személlyel éltem át. Az első csókot, szintén ezzel a különleges személlyel. A barátság kötelékét.
Szemeim előre siklottak a temető végébe. Ott az a hát, amit mindig követtünk, az a szőke haj amin ha áttűz a napsugár aranyba borul a világ. Ahogy ott álltunk és néztük azt a törékeny testet, a szél ibolya illatát csalogatta az orrunk alá. Ez a táj tavasszal a legszebb.
- Szóval mindannyian eljöttetek! Örülök! – mondta Yuu olyan őszinte és tiszta mosollyal, amit már 8 éve nem láttam az arcán. Valami megváltozott...valami...talán a szívében?
– Ne haragudjatok, hogy megint gondot okoztam! Főleg neked Akira. De most jöttem utoljára. Ezt a levelet tegnap kaptam! – mutatta fel a fehér borítékot. – Nishio küldte. Erre kipakolás közben talált rá. Ushio a baseball kesztyűjébe dugta. Nem tudom, hogy akarta e, hogy rábukkanjanak erre. Ryu, kérlek olvasd fel hangosan. Nem akarok többet hazudni a barátaimnak. – mondta gyengéden, majd közelebb hajolt és gyengéden a fülembe súgta.
- Hé, Ryu! Azt tanácsolnám, hogy az utolsó sorokat magadban olvasd el! – mondta, majd jóízűen kuncogott.

Szeretett Yuu-m!

Még ebben a pillanatban, hogy ezt a levelet írom sem vagyok biztos afelől, hogy helyesen teszem e. Nem tudom, hogy a betegség mikor fog elhatalmasodni felettem és mikor leszek olyan állapotban, amikor már nem akarom, hogy láss! Mégis...most azért ragadtam tollat, mert tiszta tudatban vagyok. Nem gyötör kínzó fejgörcs. Édes egyetlen Yuu-m, ha most látnál valószínűleg megsimítanád az arcom és azt mondanád,,- Ushio, nincs semmi baj én mindig melletted maradok! Majd én felszárítom a könnyeidet.” Bárcsak életem végéig, halálom utolsó pillanatáig nézhetném az arcod. Bárcsak te vennéd el az utolsó lélegzetvételem! Mindig, mindig csak téged szerettelek! Szerettem volna ezt a szerelmet becsben tartani és örökre a magaménak tudni. Sokat ábrándoztam róla, hogy majd veszek gyűrűt a kecses ujjaidra, összeköltözünk és együtt élünk majd. Mikor hazaérek a munkából te meleg étellel vársz majd s egyetlen mosolyodtól minden gondom elszáll. Az öledbe hajtom a fejem te pedig a hajamat simogatva dúdolod a kedvenc dallamom! Visszagondolva...micsoda gyerekes ábrándok! Azt akarom, hogy tudd, akkoriban te adtál nekem újra erőt, hogy küzdeni tudjak tovább. Mikor már a végkimerülés kerített a hatalmába a te mosolygó arcod, amellyel rám néztél, felmelegítette a szívemet. De ez a diagnózis nem ért váratlanul. Azt akarom, hogy tudd, amit még az öcsém sem tud, hogy a baleset után, amit kiskorunkban elszenvedtünk, fennmaradt egy vérrög. Bár kezelték és eltűnt, de szövődményei maradtak. Korán megtudtam! Talán túl korán. Mégis megpróbáltam ezzel a tudattal együtt élni és remélni, hogy van rá gyógymód. De aztán feladtam a reményt és úgy láttam a leghelyesebbnek, ha te nem nézed végig ezt a haláltusát. Megpróbálok majd a saját kezemmel véget vetni az életemnek. Remélem sikerül majd! Kérlek Yuu ne tarts gyávának ezért!! Ha már nem leszek, arra kérlek, hogy énekelj! Mutasd meg mindenkinek azt a csodás dallamot, amelyet elő tudsz csalni magadból. Te erre születtél és arra, hogy boldog légy! Ha a sors úgy hozza majd, hogy találkozol az öcsémmel, kérlek beszélgess majd el vele és néha nézz utána jól van e. Nagyon erős, de szíve neki is van.
Legvégül már csak az maradt, hogy elmondjam neked, te voltál az első és egyetlen szerelmem. Mikor megismertelek boldogságot hoztál az életembe! Te voltál az EGYETLENEM!
Magammal viszem a sírba ezt az érzést, amit már senki sem vehet el tőlem!
Kérlek Yuuhi! Légy mindig boldog! Aishiteru!

Az utolsó sorokat, ahogy Yuuhi mondta, magamban fejeztem be.

U.I.: Kérlek add át Ryunak, ha már nem leszek, hogy tudtunk a titkáról, amit olyan nagyon rejtegetett és próbált titkolni előlünk! Nishio mindent elmondott!

Meg kellene könnyebbülnöm, de most lettem csak igazán ideges. Vajon mégis mi mindent tudott még Ushio az akkori kapcsolatomról?! Ezek szerint azt...is tudta? – tettem fel a kérdést magamnak.
Csendesen lèpdeltünk vissza a kocsihoz, màr Yuu is velünk volt. Ez volt, amire utoljàra emlèkszem, mert addigra a gondolataim màr màshol jàrtak.