4. fejezet

Changes in the age

A férfi, felállt a karfáról és közelebb lépett Harukihoz. Hosszú karjaival, magához húzta és szorosan megölelte.
- Haru, kicsim. – csókolt fülébe a férfi, – Nagyon hiányoztál! – mondta most már Ikuto is sírva.
- Miért hagytál el minket, apa? – Haruki teljesen elfelejtette, hogy miért is jött. Ikuto, lazított ölelésén és távolabb tolta magától fiát, hogy jobban szemügyre vehesse. Szemei tele voltak bánattal és kétségbeeséssel.
- Sajnálom, Haruki. – szólt megtörten. – Anyáddal, sosem jöttünk ki jól. De, időben beismertük ezt és tiszteltük egymást annyira, hogy ne folytassuk ezt. – fogta meg kezeivel Haruki karjait. – Mégis, az egyetlen dolog, amit megbántam az életben az, hogy elhagytalak téged.
- A...akkor miért hagytál el? – sírta el magát Haruki, – miért hagytál magamra? Olyan...olyan egyedül voltam!
- Sajnálom...igazán, nagyon sajnálom, de úgy éreztem, hogy anyádnál jobb helyed lesz. – sóhajtott. – A munkám, amúgy sem adott nekem túl sok szabad időt.
- De...mégis, mit keresel itt? – kérdezett tovább a fiú. – Mi ez az egész? Nem zsoldos voltál?
- Zsoldos voltam! – jelentette ki. – De én sosem harcoltam. Az én helyem, a papírok mellett volt. Így találkoztam Hiisennel is. – pillantott az idős férfi felé. – Az egyik kiküldetés alkalmával futottunk össze. Azután, sűrűn találkozgattunk és végül...rájöttünk, hogy ami köztünk van, az nem barátság.
- Tessék? – döbbent meg Haruki. – Te...te vagy a...a japán szerető? – kapott levegő után. Ikuto, lehajtotta fejét. Szőke haja, zuhatagként omlott alá. Pár percnyi csend után, ismét felkapta fejét és farkas szemet nézett, iker íriszeivel, majd bólintott.
- Még valamit tudnod kell! – mondta és szemei most először, a legfájdalmasabb bűnbánatot sugározták. – Több, mint tíz éve már, hogy én nevelem Sayent! A „mostohája” vagyok. Én tanítottam írni, olvasni és szintén én tanítottam meg Japánul. Rólad...is tőlem tud. Kicsi kora óta, őrizgeti a fényképedet, amit én adtam neki. Tudta, hogy van egy gyermekem Japánban és hogy magányos az apja nélkül. Szerintem...Ő, azóta szerelmes beléd. – Ikuto szíve darabokban volt, ahogy Harukihoz beszélt és fogalma sem volt, hogy fia, miként reagál majd. Persze megérti, ha Haruki elmenekül vagy minden félét rákiabál...hisz megérdemli. Más gyermekét nevelte, vele pedig nem törődött. Haruki torkán nem jött ki hang. Bukott ember módjára hanyatlott vissza a székbe és arcát tenyerébe temette. Sok gondolat cikázott a fejében, többek között az apja és Sayen is. Sayennek, boldog gyermek kora volt, hisz ketten is szerették, míg Ő, egymaga volt az anyjával és senki sem foglalkozott vele. Félt kapcsolatot teremteni másokkal, már attól is boldog volt, ha csak a testéért szerették...másrészt viszont, így megismerhette Sayent, aki olyan dolgot adott neki, olyan érzéseket, amiktől úgy érzi, hogy boldogság élni. Kezeit elvette arca elől és most először határozottan nézett apja szemeibe. Már tudta...jól tudta, hogy mit kell tennie.
- Nem fogok most azonnal megbocsájtani! – jelentette ki, ahogy apját nézte. – Viszont, minden elismerésem, hogy Sayent, ilyen nagyszerű emberré nevelted. Ha engem, csak fele ennyire szerettél volna! – vitte le hangsúlyát és meginogott, de rögtön észbe is kapott és próbált, újra higgadt maradni. – Mindazonáltal...- folytatta és most a másik férfi szemét kutatta a sötétben, – ahogy mondtam a jó előbb, azért jöttem, mert nem egyezem bele abba, hogy Sayen megnősüljön! – mondta határozottan. – Hiisen-san, én szeretem a fiát! – mikor kimondta ezeket a szavakat Haruki, úgy érezte, hogy hatalmas szikla gördült le a szívéről. Megkönnyebbültség járta át egész testét és eldöntötte, hogy az öreg akármennyire is fog tiltakozni Ő, nem enged majd neki.
- Elégedett vagy, apám? – tárta ki a faajtót Sayen. – Befejezhetjük ezt a hülyeséget végre?
- Igen! – dőlt hátra elégedetten az öreg.
- Kicsim...- szorította meg Haruki kezét Ikuto, – ha szereted Sayent, akkor légy vele boldog. Én és anyád támogatunk téged. – mosolyodott el.
- Anya is tud róla? – lepődött meg Haruki.
- Természetesen! Tarjuk a kapcsolatot. – közölte teljes természetességgel. – Ha szeretnéd, nyitva előtted a lehetőség, hogy visszatérj Japánba.
- Soha! – dobbantott Haruki. – Itt fogok maradni! – jelentette be.
- Ennek örülünk! Legyetek nagyon boldogok. – mondta Ikuto és karon ragadta a kifelé sétáló Hiisent.
- Csak óvatosan! – intett hátra válla felett Hiisen, majd behúzták maguk mögött az ajtót.

– Haruki, tényleg szeretsz? – rontott oda Sayen és kézen fogta Harukit.
- Idióta! Telj be vele, mert többet az életben ki nem mondom! – mondta elvörösödve Haruki.
- Haruki, szeretlek! – ölelte át Sayen és mohón megcsókolta.
- Én is, te buta. – mondta teljes vörösbe öltözve Haruki.

Két év telt el azóta, hogy Haruki önkéntesen tanítani kezdett Afrikában. Rátalált a nagy szerelem, amihez foghatót még sosem érzett. Azóta ők ketten, saját szponzorálású iskolát hoztak létre, ahol az új, felnövekvő őslakos gyermekeket oktatják. Mint jó ideje kiderült, Sayen is tehetséges. Így már ketten is képesek órát tartani, megosztva ezzel a feladatokat. Szélesítették az eddigi elképzelésezek, amelyeket Hiisen Kormányzó tervezett. Sok gondot vettek le ezzel az öreg válláról. Közeledett a nyári szünet és Harukiék előtt, nagy utazás állt. Japánba készültek menni, egy nagyon rövid időre. Csereprogramot szerveztek ugyan is. Céljuk nem volt kevesebb, mint hogy a japán fiatalokat, akiket vonz az Afrikai táj és az önkéntes munka, később részt vehessenek ebben a nemes feladatban.
- Édesem, mindent bepakoltál? – csókolta fejen Sayen, Harukit.
- Ne előttem flörtöljetek, fiaim! – lökte arrébb könyökével Sayent Ikuto, hogy most ő ölelgethesse fiát. Sayen duzzogva vonult vissza apja mellé, aki kuncogva veregette meg a vállát.
- Sokkal életvidámabb, mióta együtt vagytok! – állapította meg Hiisen. – Olyan szép, akár az apja.
- Jesszusom, apám! – zsörtölődött Sayen. – Ebbe, kérlek ne menj bele, ha egy mód van rá. – fintorgott. Apja, nevetve csóválta a fejét és a két Hasegawat csodálta. Tekintet fiára siklott és megütközve látta, hogy Ő is, őket csodálja. Ikuto és Haruki, egyszerre fordultak meg és néztek szembe a másik kettővel.
- Te is magadon érezted a szemüket? – nézett Haruki apjára.
- Két perverz. – mosolyodott el Ikuto, majd átcsörtetve a szobán, magához ölelte Hiisent. Sayen, űzött vad módjára menekült Haruki felé és már csak az ajtóból szólt vissza.
- Most egymásnak estek, vagy kikísértek miket, öregek? – nevetett gúnyosan.
- Majd megtudod te is! – förmedt rá az apja és mind a négyen elindultak a repülőtér felé.

Rövid búcsúzkodás után, Haruki és Sayen már a gépen ültek. Harukinak ismerős volt már ez az érzés, de most, hogy Sayen mellette volt sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint akkor. Egész úton beszélgettek. Harukinak, rá kellett jönnie ebben a két évben, hogy Sayen nem csak a testi kapcsolatok terén bizonyul remek társnak, de szellemileg is serkentőleg hat rá. Megértette, hogy őt is lehet szeretni, nem csak a testét. Elmélyülve beszélgettek, hatalmas papírhalmok közepette vitatták meg, programjuk minden pontját. Sayen, értelmes és leleményes volt, így Haruki boldogan vihette véghez mellette, élete legnagyobb álmát...sőt még annál többet is. Mivel az út egy kicsit hosszú volt, nem restelltek a WC-ben egymásnak esni, amivel nem kis galibát okoztak a többi utasnak.
Fáradtan szálltak le, a Tokyoi reptéren. Útjuk egy szállodába vezetett, ahol nyugovóra tértek. Este volt már, így nem maradt más dolguk, mint megvitatni a holnapi programot és ágyba bújni.
- Haru, itt mikor kezdődik a nyári szünet? – érdeklődött már az ágyból Sayen.
- Ümm...ha jól tudom, akkor a hét végén. – morfondírozott Haruki. – De, miért kér...- mondatát nem tudta befejezni, mert megszólalt a telefon. Sayen vette fel és pár másodpercnyi diskurzus után, sóhajtva tette le.
- Tano...- súgta a sötétbe Sayen.
- Az unoka testvéred? – kérdezte meglepetten Haruki. Jól ismerte már Tanot, aki nem egyszer megpróbált kikezdeni vele. Tano, még Sayenhez képest is hatalmas volt. Magasabb és ismosabb is volt kuzinjánál. Ám sokkal gyávább is. Kedves és jópofa volt, azonban termetéhez képes, nem olyan talpra esett. Köztudott volt róla, hogy szereti a saját nemét Harukihoz, azonban nem mert nyúlni, mert volt benne annyi tisztesség, hogy engedett rokona kérésének. Mégis sokszor mellettük állt és nem egyszer kisegítette őket. Csengettek, mire Sayen már az ajtónál is termett. Egy tagbaszakadt, barna hajú férfi állt az ajtóban. Arca, neméhez képest mondhatni csinos volt. Fehér trikót viselt, ami csak még jobban kihangsúlyozta barna bőrét. Teste arányos volt, szemei csodaszép   kék színben tündököltek. Mikor Haruki, ezekbe a szemekbe nézett, mindig az esőerdei folyó jutott róla eszébe.
- Hát te...? – kérdezte meglepetten Sayen, rokonától.
- Ezt...- húzott ki egy köteg papírt válltáskájából, – otthon hagytátok! A jelentkezési lapok...és még egy pár fontos irat. – lebegtette meg. Sayen, idegesen kapta ki kezéből a papírokat és buzgón lapozgatni kezdte őket.
- Köszönjük, Tano! Megmentettél minket! De mégis, hogy jöttél el idáig? – lepődött meg Haruki. Sayen, ügyet sem vetett rájuk, gondolataiba merült és olvasott tovább.
- Hálátlan dög. – mormogta orra alatt Tano, majd Harukihoz fordult. – Ez, most rosszul esett Haru-nii! – mosolyodott el. – Jól tudod, hogy beszélek japánul.
- Ú. – csapott homlokára Haruki és elszégyellte magát. El is felejtkezett róla, hogy Sayent és Tanot az apja tanította. Tano, közel olyan okos volt, mint unokatestvére. Nem okozott hát gondot neki, hogy utánuk repüljön.
- Köszi Tano! – kocogtatta meg Sayen, Tano mellkasát. – Jó is, hogy jöttél. Lesz számodra egy remek feladatom. – mosolygott Sayen. – De, a részleteket, majd holnap. – szólt, majd előkotorták a pótágyat és megágyaztak Tanonak.

Másnap reggel, mind a hárman felöltöztek és lementek a szálloda étkezdéjébe. A két „idegen” nem jött zavarba a helyi ételektől, hisz Ikuto, rendszeresen főzött nekik japán ételeket. Ezáltal, egyikük sem jött zavarba. Haruki, büszkén sétált mögöttük. Reggelijüket, hangos beszélgetés közepette fogyasztották el, majd készülődni kezdtek. Egész álló nap az iskolákat járták, több-kevesebb sikerrel. Volt, amelyikben egész egyszerűen, zaklatóknak hitték őket. Végül, késő délutánra maradt az iskola, ahol Haruki anno tanított. Várakozással vegyes izgalom futott át Haruki, minden egyes porcikáján. Sayen, gyengéden végigsimított arcán, majd lopott tőle egy csókot, mielőtt átlépték volna az iskola küszöbét. Haruki, nosztalgikusnak érezte, hogy ismét itt van, de immár, nem cserélte volna el az Afrikai környezetet erre. Az igazgatói irodába mentek először, ahol a volt kollégák, mind Haruki nyakába ugrottak. Shinjo, az íróasztalánál ült és néha egy-egy pillantást vetett, volt imádottjára. Egyik ilyen pillantását azonban, Sayen kapta el sikeresen. Shijo, megrettent és elfordította tekintetét. Sosem látott még, ilyen gyilkos tekintetet. Sayen, oldalba bökte Tanot és fejével, Shinjo felé biccentett.
- Shinjo...- súgta oda halkan, unokatestvérének.
- Hmm...- jegyezte meg Tano. Sayen szemében, gonosz szikra lobbant.
- Mit csináltok? – csapódott melléjük a frissen szabadult Haruki. – A volt osztályom végzős. Hozzájuk megyünk! – jelentette ki és már rohant is. Úgy szaladt el Shinjo mellett, hogy észre sem vette a férfit, akinek ez igen csak rosszul esett.
- Van egy jó ötletem. – szólalt meg Sayen, majd követte Harukit.
- Ajjaj. – mondta, de már csak magának Tano, majd követte őket. Amint elhaladt Shinjo mellett, visszafordult és rákacsintott egyet. Shinjo, a füléhez kapott, mert úgy érezte, hogy mindjárt lángra lobban, csak az nem tudja, hogy mitől.
Haruki, boldogan lépett be, volt osztálytermébe. A diákok ugyan hallottak róla, hogy ma belátogat, mégis meglepte őket.
 – Sensei...sensei..- rohanták le egyszerre a diákok, számtalan kérdést feltéve. „ Milyen Afrika?”, „ Van-e ott internet?”. Haruki, ezen kérdések nagy részéről úgy gondolta, hogy még feltenni is felesleges, de nem akarta lelombozni volt diákjait, ezért hűségesen válaszolt mindre.
- Sensei, most annyira szép. – szólalt meg az egyik fiú, aki eddig csendesen ült az ablak mellett. Haruki, még jól emlékezett a nevére, hisz Ő volt az egyetlen olyan diákja, aki sosem okozott neki gondot.
- Köszönöm Hiroto. – mosolyodott el Haruki és pillantása Sayenre tévedt, aki kissé idegesen bámulta Hirotot. – Na, de nem ezért vagyunk itt. – folytatta.
- Kétféle programot indítunk a nyártól...- vette át a szót Sayen, majd jegyzeteibe nézett, – Az egyik programban résztvevők, megismerkedhetnek hazám, minden részével. Az esőerdőtől a belvároson át a Kormányzói Hivatalig. Megismerhetik a nomád életmódot, de részesei lehetnek, a politikai helyzeteknek is, melyet édesapám a kormányzó és Hasegawa Ikuto-san, egykori zsoldos fog majd bemutatni. Ez a program, mindössze három hónapig tart. – Sayen, kifújta mindeddig benntartott levegőjét, lapozott és folytatta, – A másik program, az „ Önkéntes Tanító” nevet viseli. Bárki, akit érdekel rész vehet benne. Ez nem egy három hónapos képzés, hanem egy másfél éves. Célja, hogy a képzés után, segítségére lehessetek Afrika, máig élő őslakosainak. Mint tudjátok, náluk igen kevés ember tud írni és olvasni. Hála Harukinak, ez az utóbbi két évben emelkedésnek indult. Azonban, rengeteg felnőtt őslakos van, akiknek igen is szüksége lenne még, a ti zsenge tudásotokra. – fejezte be monológját Sayen. Haruki, leugrott az asztalról, amin eddig ült és Sayenhez sétált. Egy kupac lapot vett el a kezéből, majd visszasétált a tanári asztal elé.
- Ezek...- mutatta fel a lapokat, – jelentkezési lapok. Ebben a két hétben, ameddig itt tartózkodunk, leadhatjátok nekem. Van időtök átgondolni. Akit érdekel az kérem jelentkezzen.  – osztotta ki a lapokat Haruki. Hiroto, jelentkezett, hogy beszélni akar vele, de végül a laposztogatás elhúzódott a szünetben is.
- Hol van Hiroto? – kérdezte Haruki, a fiútól, aki Hiroto mellett ül.
- Ö...Shinjo Sensei hívatta. – mondta bizonytalanul a fiú, majd elkapta tekintetét. Haruki, riadtan trappolt Sayenhez és elpanaszolta neki bánatát, aki erre felkapta a fejét.
- Ne haragudj, Haru. – szólt Sayen és félrevonult Tanoval. Pár percnyi eszmecsere után, mindketten elindultak a folyosón.

Shinjo, a szertárban molesztálta kedvenc diákját, akit egy hónapja sikerült behálóznia. A szőke fiú, kicsit hasonlított Harukihoz, éppen ezért kedvelte. Néha vonakodott, akár csak Haruki, de Ő, ezt sem bánta. Kedvenc kellékeit, már kikészítette az asztalra és épp a fiú nyakát csókolgatta. Ujjai, sebesen gombolták, annak ingét.
– Már kiskorúakat is molesztálsz? – nyílt a szertár ajtó és egy magas, barna bőrű, göndör, fekete hajú férfi jelent meg benne. Hátát a félfának vetette és gúnyosan kacagott. Shinjo, nagyon is jól tudta, hogy ki ez a férfi. Álmai rettegett alakja, aki elrabolta tőle, az Ő kis házi kedvence testét, Yaguatí Sayen. – Örülök, hogy nem változtál, így könnyebb szívvel adom át neked, az én kedves kis meglepetésem. – szólt és kéjes mosoly jelent meg arcán. – Tano! – szólt ki oldalt és az ajtóban megjelent egy, Sayennél is magasabb és izmosabb férfi, aki arcilag, sokban hasonlított az említettre.
Tano, bezárta Sayen után az ajtót, aki szinte gurulva a nevetéstől, állt odább. Shinjo, riadtan hátrált, de útját állta az asztal. Tanonak ez pont megfelelt. Egy hirtelen mozdulattal, megragadta Shinjot és mindkét karját hátracsavarta.
- Aú...ez fájt! – kiáltott fel Shijo.
- Ne aggódj, kedvesem. Lesz ez még jobb is! – csókolt bele Tano, Shijo hajába. Egy mozdulattal, széttépte fehér ingét. A gombok, halk csörömpöléssel értek földet a parkettán. Felkapta az asztalról a vastag bőr béklyót és összebilincselte kezét, majd behajlított lábát. Shinjo úgy feküdt az asztalon megbilincselt végtagokkal, hogy épp csak feneke ágaskodott felfele. A csipeszért nyúlt, majd mellbimbóira csippentette, mire a válasz egy újabb szisszenés volt.
- Csak nem...? – mosolyodott el Tano. – Élvezed? – kuncogott, majd síkosítót öntött a bejáratához és a fém tágítóval utat engedett, rögtön három ujjának.
- A...az mi a fene? – nyögött riadtan Shinjo, mikor megpillantott valami furcsa műanyagot Tano kezében.
- Enemagra. – közölte higgadtan Tano. A merevedést segíti elő. – húzódott kaján mosolyra ajka, majd Shinjo fenekébe dugta. – A létező...- nyomot még egyet a segédeszközön, – összes érzékeny pontodat, ingerelni fogja...méghozzá egyszerre. – nevetett. Shinjo, ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ez pont olyan, mint amikor „ a hóhért akasztják”.
- Nagyszerű...összehúzódtál. – dolgozott keményen Tano. – Mindjárt eléri a prosztatát és nagyszerű gyönyörnek leszel részese.  – szólt. Valóban, ahogy az enemagra, nyomni kezdte a gátat és az ejakulációs csatornát
- Ne...ne folytasd. Ide fogok vizelni! – kiáltott fel kétségbeesetten Shinjo.
- Azt kötve hiszem. – szólt nyugodtan Tano. – Amit érzel, az egy inger, amit az enemagra okoz benned. Ami kijön, az csak sperma lesz. – kuncogott tovább orra alatt. – Ne szarj be, hisz élvezed. – húzta ki Tano az enemagrát, majd egy erős lökéssel visszanyomta azt. Shinjo feszítő izmai, mozgatni kezdték benne az enemagrát, aminek köszönhetően a férfi, az asztalra élvezett. Tano, elégedetten vetette hátra a fejét és jóízűen nevetett. Shinjo, úgy érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, amik patakként záporoztak végig az arcán. Rohadtul megalázottnak érezte magát és ezen semmi sem tudott változtatni. Még az sem, hogy Ő, igazából élvezte azt, amit az imént vele tettek.
- Ez volt Sayen üzenete. – szólt Tano és kicsit meghatották Shinjo könnyei. – Most már, te is tudod, hogy milyen szar érzés, ha valakivel ilyet művelsz az akarat ellenére. – simította meg haját, majd közelebb hajol, hogy beleszippanthasson. Két tenyerébe fogta Shinjo arcát, majd lágyan megcsókolta. Észbe sem kapott, már le is húzta cipzárját és Shinjo, nedves belsejébe hatolt. A férfi, úgy érezte, hogy ez sokkal jobb, sokkal kielégítőbb, mint az előbbi, műanyag cucc, amit belé nyomtak. Viszont, riadtan állapította meg, hogy segge, majd szét reped. Tano szerszáma, ami belülről simogatta, akkora volt, amekkorával még sosem volt dolga. Nem is kellett sok idő, mire mindketten felnyögtek, és hangos kiáltások közepette, élveztek el egyszerre. Tano, megtörölgette szerszámát, majd visszahúzta cipzárját. Megszabadította Shinjot, a rá kötött béklyóktól, s mintha mi sem történt volna...távozott. Magára hagyta a megtört Shijot, aki még mindig a földön kuporogva sírt. Szíve hevesebben vert, mintha maratont futott volna. Teste, tele volt furcsa és ismeretlen gyönyörök nyomaival. De mégis...amit a legnehezebben tudott megemészteni...az az érzés, ami a szívét kerítette hatalmába.

Három hét elteltével Tano, Haruki és Sayen, boldogan ácsorogtak az Afrikai reptéren. Egy hete értek haza és bár mindössze tíz diák adta le a jelentkezési lapját Haruki, már ezt is kezdő sikernek könyvelte el. Az utolsó percben egy tanár is jelezte a jöttét, akinek az adatai még nem érkeztek meg. De Haruki, ennek különösen örült, mert tudta, hogy így a gyerekek nem utaznak egyedül. Fél órányi várakozás után, a Tokyoból érkező gép, végre landolt. Haruki, boldogan szaladt a leszálló Hiroto elé, aki elsők között jelentkezett, méghozzá a másfél éves képzésre. Hiroto, eldöntötte, hogy kedvenc tanára nyomdokaiba lép, és elmenekülve jelenlegi problémái elöl, itt folytatja jelentéktelen kis életét. Leszállt minden diák. A sort egy középhosszú, fekete hajú férfi zárta, aki napszemüveget viselt. Ahogy egyre közelebb lépdelt a három férfihoz, úgy vált döbbentté mindhármuk arca. Ajkuk, szinte egyszerre mozdul és nyílt szólásra.
-...Shinjo? – kérdezték mindhárman kórusban, amire Shinjo, elégedett mosolya volt a válasz.
Az Ő történetük, még csak most vette kezdetét...itt a világ közepének szívében.

Köszönöm, hogy idáig figyelemmel kísértétek Harukit és Sayent. Az Ő történetük, itt most véget ért, de talán egy-egy rövid epizódra visszatérnek még. A Love On The Other Side 2- ben új párossal találkozhattok majd. Következőleg, megismerhetitek Shinjo, és Hiroto szerelmének szárnybontogatásait is! Kérlek titeket, hogy tartsatok velem, legközelebb is.