5. fejezet

Takahashi Ryonusuke first love

Eljött az indulás napja. Minden idegem görcsben áll, a fejem szét akar szakadni. Az elmémet még mindig azok a szavak uralják, amiket tegnap a temetőben olvastam. Ushio utolsó szavai hozzám, újra felnyitották hát azt a bizonyos dobozt, amelyben vérvörös pecséttel bele van égetve: ,,Bűnt követtél el! ". Ezek a láncok, melyek megkötöznek, talán sosem engednek szabadon. Tudom! Ezért vezekelnem kell még. Hosszú évek teltek el azóta...mégis a legutóbb mikor láttam, ugyan az a rendíthetetlen, megingathatatlan tekintet ült az arcán. Egy pillanatnyi félsz sem tükröződött rám. Büszke és kemény lett. Ez fáj...A fájdalom, mely összeszorítja a belsőm és könnyeket csal a szemembe! Mikor újra találkoztunk...az az érzés ugyan az volt, mint akkor régen. Azt hittem, hogy amit régen éreztem iránta az csak puszta vágyakozás volt. De már tudom, hogy ez egy soha el nem múlt szerelem fájdalma. Kár is lenne reménykednem abban, hogy talán lesz esély kettőnknek még az életben. Már Akirával élek. Őt,,szeretem”. Ő pedig már mást szeret. Mégis...az, hogy a barátom rájött erre és, hogy csupán ezt hagyta rám emlékül...mindennél jobban fáj nekem. De mikor rájött, hogy mit tettem mégsem ölt meg. Sosem mondta el másnak. Ezért...ezt nem tudhatja meg senki más!

– Hé Ryu! Ember, te sírsz? H..hé! Tudom miért van ez, de a múlton kár rágódni. – mondta Yuuhi. –...ezt vedd be! – nyújtotta át.

– Mi ez Yuu? Mit akarsz lenyeletni velem?! – kérdeztem riadtan.

– Nyugtató! Jót alszol majd tőle! – közölte bujkáló mosollyal az arcán.

– Nem kell! Nem szedek ilyesmiket! – toltam el a kezét.

– Kuss, te pedofil!- vágta rá türelmét vesztve.

Éreztem, ahogy elönt a pír, és úrrá lesz rajtam a düh és a fájdalom. A mellettem ülő Yuuhira néztem, aki mereven bámult rám.
- Mond csak, Yuu! Te is tudtál róla? – kérdeztem rá.
- Hmm...akkoriban nem érdekelt más csak Ushio. De mikor a temetőben elolvastam a levelet, akkor ugrott be. – közölte. – Te...szerelmes voltál bele, ugye? – kérdezett rá arra, amiről nem akartam nyilatkozni.
- Túlzottan is! Annyira, hogy bántottam Őt! – válaszoltam fájdalmasan.
- Seggfej vagy! – vágta rá nyíltan, de ekkora már lehunytam a szemeim.
Álmomban felnyitottam a bűnnel jelzett kis dobozt és visszatértem arra a tájra, abban az időben.

Nyár volt és nagyon meleg. Az út kellős közepén sétáltam lomha tagokkal. A hosszú fekete hajam összekötve a fejem tetejére tűztem, mert így is úsztam a verejtékben. Olyan voltam, akár egy csatakos ló. Gondolataim Yuuhi és Ushio körül jártak. Akkoriban kezdtek ők ketten találkozgatni, kirekesztve ezzel engem a körükből. Bár sejtettem, hogy ez már nem a barátságról szól. Leültem a park menti fák alatt megbújó fapadra. Tekintetem az eget pásztázta, karjaimmal a pad hátára támaszkodtam. Azt hittem szerelmes vagyok a legjobb barátomba...Ushioba. Féltékeny is voltam ezért Yuuhira. Úgy éreztem elszerette tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek nem szerelem. Pusztán féltékeny voltam arra, hogy a szerelmük miatt hanyagolnak engem. Vagy talán a szerelmükre voltam féltékeny. Már nem tudom...csak azt, hogy irigy voltam arra, hogy én nem érezhetem ugyan azt, amit ők.
- Szia! Mit csinálsz? – kúszott felém egy bájos kis arc.
Szemeim kikerekedtek az ámulattól. Angyali arc, rövid fekete haj, finom illatos bőr. De ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondtam volna Omuraisu illata volt. Teljesen magával ragadott, ahogy lila szemeivel rám nézett. Egyszerre csillogott benne az értelem és a kíváncsiság.
- Sz...szia! Hűsölök. – dadogtam. – Na és te...mit keresel erre? – kérdeztem vissza.
Leült mellém lábai alig érték a földet alacsony termete miatt. Arcát felém fordította és mosolygott rám. Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a földre, épp elém.
- Eljöttem otthonról egy kis időre, mert a bátyám, haza vitte a szerelmét. – mondta egyszerűen.
- Azért jöttél el? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod...bár nem zavarok sok vizet, mert észre sem vesznek, de hülye sem vagyok. Mindig azt csinálják, többször is egymás után, én pedig mindig hallom. Hát úgy gondoltam találok magamnak addig is elfoglaltságot. – mondta huncutul.
- Mármint...a tesód a barátnőjével szexel...te pedig hallgatod? – hitetlenkedtem.
- Fiú! A tesóm szerelme...fiú, és igen hallom. De nem azért, mert hallani akarom. – mondta. – U mm, és hogy hívnak? – kérdezett rá.
- Takahashi Ryonusuke vagyok, örvendek! – nyújtottam felé a kezem. A fiú kikerekedett szemekkel nézett rám, talán még az álla is koppant hangtalan.
- R...Ryu-san? – kérdezte. Te...téged ismerlek. – mondta.
- Nocsak! Mégis honnan? – kérdeztem kíváncsian.
- A bátyámtól! Sokat emlegetnek Yuuhi-sannal! – jelentette ki. Akkor viszont az én állam zuhant a földre.
- Eh? A...a...te bátyád....Ushio? – kérdeztem meglepetten.
- A ha! Ushio Onii-san. – mondta.
Így ismerkedtem meg életem első szerelmével...Fujikawa Nishioval. Szerelem volt első látásra. Igen... a mára már szinte felnőtt Nishio volt életem első és azóta is egyetlen szerelme.

Azután minden egyes nap találkoztunk abban a parkban, annál a padnál és késő estig beszélgettünk. Este mindig hazakísértem Nishiot, nehogy baja essen, pedig a legveszélyesebb a közelében...én voltam. Ki be jártam náluk anélkül, hogy Ushio észrevett volna. Míg Nishio szobájában beszélgettünk, számtalanszor hallgattuk végig Ushio és Yuuhi kéjes, szenvedéllyel fűtött beteljesülését. Sosem nyúltam hozzá Nishiohoz...akkor.
Ám minden pillanattal, amit vele töltöttem egyre csak nehezebb lett. Látni, amint lehúzza a pólóját szabad utat engedve ezzel nekem, hogy szemügyre vehessem gyönyörű testét. Minden izgatott benne. A bársonyos bőre, a cseresznye színű mellbimbói és a kívánatos ajkai.
Nap, mint nap ezzel küszködtem. Szégyenemre, meg annyiszor élveztem a tenyerembe, miközben erre a testre gondoltam. Azokra a kívánatos ajkakra, amik a legperverzebb gondolataimban tövig nyelik lüktető hímtagom. Az aranyos kis nyelvecskére, ami barázdaként szántja fel testemet.
Kezdtem az őrület határára kerülni. Lassan már nem tudtam magammal mit kezdeni.

Az idő múlásával a dolgok kezdte egyre bonyolultabbá válni. Egy év telt el azóta, hogy megismertem. Eljártunk, ahogy Nishio hívta szórakozni, bár az én szótáramban ezek randik voltak. Minden nap jól éreztük magunkat. A dolgok akkor változtak meg, amikor Ushio két napra a kórházba feküdt. Nishio elmesélte nekem, amit még Yuuhi sem tudott, hogy a bátyja halálos beteg. Nekem sírta el a bánatát, amit senkinek sem tudott. Mindvégig én voltam az, aki mindenről tudott.
- Ryu-san, kérlek csókolj meg! – rontott nekem egyik nap Nishio ezzel a kéréssel.
Kicsit tétováztam, mert féltem, hogy ha megteszem nem lesz megállj. Nem is lett végül.
Ajkaim az ajkaira tapasztottam. Először csak a szájára adtam, majd lassan átvezettem a nyelvem a pici, finom kis szájába. Nishio elfojtottan felnyögött, majd átvette a nyelvem ütemét.
Elszakadt a cérna...lassan vetkőztetni kezdtem, mire ő válaszul meglepődött, de nem tiltakozott. Csókolgatni kezdtem a nyakát, nyögéseitől pedig az eszem is, majdnem megállt. Kezdtem azt a határt elérni, ahol a puszta gyönyörön kívül már nincs semmi. Lejjebb tévedtem az ágyéka felé, kényeztettem, míg be nem teljesült. Négykézlábra fektettem és csodáltam a látványt, amit így nyújtott. Nyelvemmel a belsejébe törtem. Gyengéden, majd erősen simogattam. Ő fel-fel nyögött. Kis kezeivel a lepedőt szorította, abba kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta. Kényeztetésemnek köszönhetően, gyorsan sikerült két ujjnyira kitágítanom. Aztán a harmadik is bement. Gyorsan előkaptam és a belsejébe hatoltam, erre ő felsikkantott. Lassan mozogni kezdtem, majd miután éreztem, hogy ő is élvezi gyorsabbra vettem. Mámorító volt, ahogy azt sóhajtozta: Ryu-san!
Ő ment el előbb, de nekem sem kellett több, hogy kövessem. Az a pillanat felejthetetlen volt.
Miután Nishio, a kimerültségtől elaludt, én az ágy szélén magamba roskadtam. Akkor tudatosult bennem csak, hogy mi tettem. Megrontottam egy 12 éves kisfiút, és bár nem tiltakozott ez még nem mentesít a bűnöm alól.
Még párszor együtt voltunk Nishioval. Egyszer hallani is véltem tőle, hogy Szeret. Olyan gyorsan és észrevétlenül lett a kapcsolatunknak vége, ahogy kezdődött. Sosem tudtam meg, hogy mi is volt kettőnk között. Ahogy Ushio meghalt, Nishionak nyoma veszett és én nem láttam többé a szerelmemet.

- Ryu!- keltegetett egy hang. – Ébredj már, te perverz disznó. – súgta hangosan Yuu. Kinyitottam a szemeimet, még a repülőn ültünk.
- Mégis mi francért kellett felkeltened? – kérdeztem rosszkedvűen.
- Először is áll a farkad! – mondta gúnyosan. – Másodszor pedig, szerettelek volna megkímélni attól, hogy a tengerben halj meg cápaeledelként, barom! – vágta a fejemhez. Na baszd, de kellemes ébresztő.- gondoltam magamban.
- Mégis mi a franc? – kérdeztem ingerülten.
- Hülye gyerek! Akira alig pár üléssel arrébb ül. Ha nem lenne a fülén a fülhallgató, tuti, hogy meghallotta volna, hogy Nishio nevét nyögdécselted álmodban. Mégis melyik szerető tolerálná, ha az, akit szeret, más férfi nevét nyögi? – tette fel a logikus kérdést.
- Bocs! – vágtam rá.
- Na...szóval Nishioról álmodtál. – vonta le a következtetést Yuu.
- Igen...róla. Mármint a 12 éves énjéről. – helyesbítettem.
- Akkor tartsd is meg úgy az emlékeidben. -vágta rá.
- Mi bajod van? – kérdeztem értetlenül.
- Csak annyi, hogy nem kapod meg. – válaszolta. – Ő már az enyém.

Elfojtott érzéseink...
Váratlanul felbukkanó múlt.

Már egy éve dübörög a Dead Hearts világturnéja. A turné nagyszerűen alakul az új dal pedig hatalmas siker. Rengeteg jó dolgot írnak az újságok a Dead Heartsről. Vannak magazinok, amik kritizálnak minket, mint a Simple Music News, de ez a szakmával jár. Bár a Simple Music úgy tűnik, hogy új kritikust fedezett fel, mert ez a Takashiro Tatsuya nevű ipse folyamatosan engem ócsárol. Nem igazán érdekel, mert a következő megálló, New York. Erről mindig Nishio jut eszembe. Még mindig tartjuk a kapcsolatot telefonon. Sokat változott. A változás pedig a személyiségére értendő. Ushio levele óta sokkal erősebb a barátságunk a fiúkkal. Lehet, hogy Nishio változását is a levél okozta. Nekem is sikerül ez sok mindent tisztáznom magamban ez idő alatt. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy mit érzek, hogy mit kell tennem. Shizu és Chi olyanok, mint a régi házasok. Szeretik egymást...vállt vállnak vetve állnak egymás mellett. Bárcsak elmondhatnám ezt Ryuékról is. De ők egyfolytában veszekednek, már egy éve. Természetesen tudom, hogy mi az oka. Akkor...azon a napon a temetőben felnyíltak a régi sebek, amik azóta nem akarnak beforrni. Ez nem fojtatódhat továbbra is így. Ha New Yorkba érünk, akkor találkozom Nishioval és leülünk elbeszélgetni egy kicsit. De először meg kell oldanom Ryuék gondját. Persze felmerült bennem, hogy semmi közöm a kapcsolatukhoz, hogy nincs jogom beleártani magam, de Ryu viselkedése...az, hogy ennyit iszik mostanában, hogy szinte kezelhetetlen és folyton kötekedik mindenkivel...ezt nem lehet tovább nézni.

Teltek a napok, de a dolgok nem javultak. Akkor jutottam végső elhatározásra, mikor a sokadik éjszaka után Ryu megint részegen a turnébusz mellett fetrengett. Próbáltam észhez téríteni, veregettem az arcát, de ő erre sem reagált. Felpattantam mellőle és bevágtattam a fülkémbe. A bőröndömben kotorászva előbányásztam a pengém, amit már egy jó éve nem használtam. Kirontottam a buszból és egyenesen Ryu felé törtem. Mérgem az agyamig szökött és már csak egy utolsó dolgot tehettem. Megragadtam Ryu copfba kötött haját, amelyet gyermekkorunk óta úgy imád és meglendítettem a pengét. Másodpercekkel később hosszú fekete hajzuhatag hullt alá s terítette be volt tulajdonosát. Ryu mozgolódni kezdett és mikor kinyitva szemeit megpillantott kezemben a pengével s zihálva, teljesen megrémült. Körülnézett. Láttam a szemeiben az értetlenséget. Ryu a fejéhez kapott, céltalanul markolászott, majd kiült arcára a néma kétségbeesés.
Tekintetét rám emelte s láttam, hogy szólni szeretne, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán.
Elnevettem magam. Hogy végső kétségbeesésemben-e vagy csak megnyugodtam és azért...azt nem tudom megmondani.
- Bocs Ryu, de megszalad a penge a kezemben. – mondtam zihálva
- Yuuhi, te köcsög némber! Mi a faszomat csináltál a hajammal? – toporzékolt még félig józanul.
- Ne hisztizz! Úgy viselkedsz, mint egy hülye kivert kutya. Fejezd már be végre! – ordítottam.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. – mondta csendesen.
- Dehogyis nem! Mégis mi van veled meg Akirával? Mi történt? – kérdeztem bár az egésznek nem volt értelme, hisz tudtam a választ.
- Már...már jóformán semmi! – mondta a busz kerekeinek.
- Szakítottatok? – kérdeztem.
- Még nem, de mindketten tudjuk, hogy nincs értelme ezt folytatni. – mondta minden érzelem nélkül.
- Lefogadtam volna mikor bejelentetted a nagy közönség előtt, hogy te vagy a szeretője, hogy tényleg szereted! Ahogy néztél rá...- ecseteltem.
- Az a baj, hogy sosem voltam szerelmes Akirába. Ami ennél is nagyobb baj, hogy Ő ezt tudta. Mégis így elfogadta ezt a kapcsolatot, amibe jóformán bele lehet szarni! – sóhajtotta.
A Ryuból áradó alkohol szag, amit már napok óta dönt magába megcsapta az orrom. Enyhe hányinger kerített hatalmába, de megpróbáltam felülemelkedni rajta.
- Ez azóta a nap óta kezdődött, mikor elolvastad a levelet. – mondtam ki az igazat.
- Azóta...- csuklott el Ryu hangja. – Azóta minden eszembe jutott újra. Évekig magamban tudtam tartani, elnyomni olyan mélyre, hogy még én se találjak rá, de már nem tudom tovább magamban tartani. – mondta teljesen elkeseredve. Ryu szemei megteltek könnyekkel, amik szép lassú ütemben utat vágtak a férfi karizmatikus arcán. – Yuuhi, nem bírom tovább. – mondta már zokogva.
- Tudom Ryu. – válaszoltam s megsimítva a hátát magamhoz öleltem.
- Persze, hogy tudom. – gondoltam magamban. Hisz minden embernek megvan a maga korlátja, amivel gátat tud szabni saját érzéseinek, de Ryunál is, mint minden embernél egyszer átszakad ez a gát, ahonnan már nincs visszaút. Amit nem lehet újra befoltozni és ahol nem lehet már visszafordulni. Egyszer mindenki megtörik, még a legvidámabb ember is. Abban a pillanatban, miközben magamhoz öleltem a megtört, zokogó Ryut, kibaszott szemét embernek éreztem magam, amiért hagyom Őt szenvedni. – Ryu, csak még egy kicsit...tarts ki kérlek! – mondtam magamban. Még nem mondhatom el neki..., hogy képes vagyok Nishiot elengedni. Még nem tehetem meg és nem csak miatta, hanem Nishio miatt sem. Neki is adnom kell egy kis időt arra, hogy rájöjjön rég elfojtott, valódi érzéseire.

- Yuuhi, tessék! – nyújtott át egy darab papírt Ryu. – Tudom, hogy te vagy az együttes dalszöveg írója. Ezt csak úgy firkantottam, mikor már totál kész voltam. Talán annyit megér, hogy elolvasd és kiröhögj. – mondta félig mosolyogva.
Ryu, miután kisírta bánatát visszament a buszba. Valószínűleg sikerült is kijózanodnia kissé. Ledobtam magam a fűbe és tekintetem a teliholdas égre emeltem. Sikerült is elméláznom. Rég nem éreztem magam ilyen szabadnak és boldognak. Gondtalan éppen nem voltam, de szívem könnyebb lett újra, már nem éreztem fájdalmat. Már arra sem volt szükségem, hogy vagdossam magam. A levél óta új embernek éreztem magam és úgy éreztem, talán képes vagyok újra szeretni. A zsebembe túrtam és előkotortam azt a darab papírt, amit Ryu, nemrég a kezembe nyomott. Elolvastam, majd felnevettem.
- Ryu, te hülye barom! – mondtam kacagva. – Fogalmad sincs róla, hogy most adtad nekem a Dead Hearts legújabb slágerét. – mosolyodtam el.
Mögöttem valaki tapsolni kezdett. Megrettenve felültem és hátra pillantottam a vállam felett.
- Hisaki Yuuhi, úgy látszik mégsem egy szívtelen, pénzhajhász zenész, akinek a siker a legfontosabb. – mondta egy gúnyos hang.
Egy magas, jó kiállású férfi tornyosult felém legalábbis a sötét ennyit engedett látni. Lila színű szemei röntgensugárként világítottak rám. Közelebb lépdelt hozzám így sötét tónusai halványodni kezdtek. Félhosszú ében haja lófarokba volt kötve. Egyre és egyre közelebb lépett.
- Takashiro Tatsuya, a Simple Musictól. – szólt kellemesen ismerős hangon. – Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk, Hisaki Yuuhi-san! – folytatta.
Most már az arcát is szemügyre vehettem. Ahogy végigpásztáztam ezt a kellemetlen személyt...némán felsikoltottam és úgy éreztem összeomlik benne a világ. Ajkaim szólásra nyíltak, de hogy eljutottak-e a címzetthez szavaim, arra nem emlékszem, mert addigra elájultam.
- Ushio?