2. fejezet

Szereplők:

Drew - Nahoa
Leonard - Teletha

2. fejezet
Az új élet

Leonard: Forgolódik még egy kicsit, mielőtt végre megnyugodna. Még hallom, ahogy szuszogni kezd, mert én is félálomban vagyok. Ébresztőm csörgésére riadok fel és kábultan lenyomom. Csak homályosan látok, szinte alig, mivel szememmel is baj van, de szemüveget nem hordok. Csupán két órát aludtam, mégis kipihentebb vagyok, mint előtte. Egy alakot látok magam előtt szuszogni, de nem ugrik be rögtön kit. Először azt hiszem, Gretát hoztam fel az éjjel, ezért hozzá bújok és csókolgatni kezdem nyakát. Mikor megérzem illatát, rögtön beugrik és felpattanok az ágyból. Szeretném beleverni fejem a falba, hogy ekkor hülye vagyok. Az előbb megcsókoltam egy srác nyakát… és basszus, még a farkamat is a seggéhez dörgöltem. Ez van, ha fáradt vagyok. Olyan ritkán aludt nálam valaki, hogy teljesen kellemes érzésként hatott és rögtön Gretának hittem, hisz csak őt hoztam fel és ő maradt reggelig. Felveszem a ledobott gatyám és kicaplatok a konyhába. Összedobok egy reggeli, a kiskölyöknek meg magamnak. Ő mézes kenyeret kap, hátha szereti az édeset plusz még vitamin is van benne. Benyomom a mikróm és felmelengetem neki a tejet. Mi a faszért is teszek én ilyet? A picsám se tudja… de már nem izgat. Csak kelljen fel. bemászok a szobába és keltegetni kezdem, hogy keljen fel és egyen.

Drew: Mintha, valaki szólongatna. Felmordulok, majd a takarómat kezeimmel, lábaimmal átölelve fordulok a másik oldalamra. - Még öt percet Kevin! – Dünnyögöm oda neki, majd arcomat belefúrom a takaróba. Szippantok egyet. Hm… nem ismerős az illata. Megint belélegzem. Nem, határozottan nem ismerős. Mikor váltottunk öblítőt? Megint hallom a szólongatást, csak most fedezem fel azt, hogy a hang teljesen más, mint Keviné. Megdermedek, szemeim előtt pillanatok alatt lepereg a tegnapi történtek. Leo. Lassan felé fordulok, még mindig a takarót ölelve. - Jó reggelt! – Köszönök kissé szégyenkezve. Vajon mit szól a reggeli „produkciómhoz”?

Leonard: Egy Kevin nevű kölykök szólongat és vergődik, nyűglődik az ágyon, mint egy cica. Totál feldúlja, össze-vissza hányja. Legszívesebben legurítanám a takaróval… azért mégis csak fiú, ne viselkedjen úgy, mint egy lány. - Jó reggelt, neked is! Nem tudom, hogy neked fel kell e kelned, de azért szólok, ha igen. Ha nem akkor aludj még. Csináltam neked reggelit. - azzal öltözni kezdtem. A szekrényhez sétáltam és levettem boxerem, amit a szennyes kosárba dobtam, ami a sarokban állt. Lehajoltam és elővettem egy másikat majd egy fehér inget és a fekete szövetnadrágot. Na, most fess vagyok, mint egy gigoló. Most már bárminek nézhetnek csak pultosnak nem. Visszamentem a konyhába és egy kellemes kávé mellett felkészültem az indulásra.

Drew: Úgy látom nem haragszik Leo a… kelésem miatt. Ennek örültem. Hallgatom az okot, hogy miért is ébresztett fel. Reggeli! Mintha a gyomrom csak ezt várta volna, meg is kordult azon nyomban. Tegnap délben ettem utoljára, és az nem most volt. Meglepődve pislogtam, mikor lemeztelenítette magát. Tapintatosan elfordítottam a fejemet, miközben kimásztam inkább az ágyból, hogy beágyazzak. Kimentem a konyhába, mivel csábítottak az illatok, melyek onnan származtak. Számban összefutott a nyál, ahogy megláttam a szelet kenyeret. Leültem, magam alá húzva a lábaimat neki kezdtem a reggelizésnek. Mennyeinek éreztem minden egyes falatját. Tej! Milyen gondoskodó! Kortyoltam párat, majd fojtattam a vajas-mézes kenyerem elfogyasztását. A felénél jártam, mikor a felöltözött Leo belépett. – Te már reggeliztél?

Leonard: - Igen, már ettem. Most viszont indulnom kell. Nem tudom, te maradsz vagy mész e. Ha mész, akkor dobd a postaládába a kulcsot, ha maradsz, akkor érezd otthon magad. - azzal intettem neki és elindultam. Még tényleg szerencse volt, hogy kétsaroknyira volt a bár. Fáradtan léptem be és főnököm rögtön meg is jegyezte, hogy „Szarul nézek ki”. Felvettem a kis kötényt és beálltam a pult mögé. Elindult hát a műszakom megint. De talán, ha hazamegyek, ezúttal nem üres lakásba megyek. Nem tudom, hogy a döglött macska vagy ember még ott lesz e, ha igen el kell temetnünk. Ez és ehhez hasonló gondoltok jártak végig a fejemben.

Drew: Meglepődve pislogok. Itt hagy? Gondoltam, hogy egy dolgozó ember, de… nem hittem volna, hogy rám merte bízni a lakását. Simán ellophatnám azt, amit magamnak akarok, aztán, agyő! De nem vagyok ilyen. Jól esik, hogy… megbízik bennem. - Jó munkát! – Kiáltom utána majd tovább reggelizek. Miután végeztem elmosogattam, majd felöltöztem. Kiszellőztettem a lakást, miközben… átgondoltam, mit csináljak Kevinnel. Úgy döntöttem, hogy eltemetem őt ott, ahol, sokszor megfordultunk mi ketten. Imádta az erdőt, ott érezte igazán magát szabadnak, hiszen ott nem kellett annyit rejtőzködnünk, mit itt a városban. Bezártam az ablakokat, majd felnyaláboltam a pokrócot. Bezártam az ajtót, a kulcsot a zsebembe süllyesztettem. Hazamentem a lakásunkba. Betettem a mosást, köztük a Leotól kapott ruhákat is, majd a táskámat megpakolva elindultam az erdő felé. Nem mertem buszra szállni, nehogy valaki kérdezősködni merjen, na meg jobb volt most gyalogolni. Mikor odaértem alaposan felmértem a területet, majd a táskából elővettem egy kis ásót és ásni kezdtem. Mire végeztem megizzadtam jócskán, de nem érdekelt. Még egyszer utoljára magamhoz szorítottam a pokrócot, majd beletettem a gödörbe. Lassan betemettem, miközben próbáltam nem sírva fakadni. Mikor ellapogattam a földet felálltam. Jó helyet választottam nyughelyéül. Egy magas fűzfa rejti el, de még két bokor is közrefogja. Majd legközelebb hozok virágot is. Megtörlöm a homlokomat, majd elrakom az ásót, miután nagyjából megtisztítottam. Eltettem a táskában, majd a hátamra vettem. Még pár percig ott álltam még, végül visszaindultam a lakásomba. Nem akarom, hogy valaki kérdőre vonjon, hogy mégis mit csinálok itt.

Leonard: Nyolcórányi meló után megérkezett a tanuló srác, aki nálunk töltötte le a gyakorlatát. A főnök elengedhetett volna simán, de persze eszébe jutott, hogy ő van feljebb én meg alatta és kihasználva ezt a „remek” helyzetet, elszórakozott velem. Egy órányi nyalakodás és egyéb előjáték után elengedett, mert látta, hogy tényleg kurva fáradt vagyok. Hazafelé baktattam, mikor elhaladtam egy nagyáruház előtt, ahova így is úgy is be kellett mennem. Vettem kaját a hűtőbe. Sütni való halat, még több tejet… egy kis cukorkát és némi joghurtot. Mézet meg pár főzni valót. Aztán a háztartási részlegre tévedve megpillantottam egy világoskék köntöst hozzá való papuccsal. Mikor megfordítottam, akkor vettem észre, hogy cicák vannak belehímezve. Valamiért késztetést éreztem megvenni a szettet. Ahogy még pár tányért és bögrét is, ugyanis jó, ha kettő volt belőle otthon. Aztán, mikor hazaértem tudatosult bennem, hogy mit tettem, ahogy az is, hogy Drew már nincs ott. - Hülye vagyok, vagy mi? Ennyire magányos lennék? - kérdeztem magamtól az üres lakásban. A fürdőbe vittem a köntöst, hogy hátha… mégis kell majd valaha. A csetreseket is kipakoltam. Neki álltam megsütni a halat krumpli salátával. Fáradtan rogytam le a kanapéra, ahol el is aludtam sikeresen.

Drew: Otthon a lakásban kiteregettem a kimosott ruhákat, majd takarítani kezdtem, közben agyaltam. Egyedül vagyok a lakásban. Holnap dolgoznom kell mennem. Még szerencse, hogy ez a napom szabad. Mi legyen ez után? Egyedül nem fogom bírni a lakbért. Még az a szerencse, hogy az ételre nincs annyira gondom, mivel a munkahelyemről kapok, elég volt kettőnk számára. Valószínűleg kibírnám, de nyögve nyelős lenne. Lehet, két helyen kellene dolgoznom… Mérlegelnem kell a dolgokat. Nem csak ezt, hanem Kevinen is, hogy mit kezdjek a dolgaival. Eladni nem szeretném, de lehet, erre fogok fanyalodni, ha esetleg új lakótársam lesz, mivel nem biztos, hogy szüksége lesz rájuk. Mikorra végeztem beszedtem a ruhákat, majd összehajtogattam őket. A kapottakat betettem a szatyorba, egy másikkal együtt indultam vissza Leo lakásába. Ott elkezdtem főzni, gondoltam meglepem vele, na meg hálából. Úgy érzem, ezzel tudom legjobban kifejezni azt, amit tegnap tett értem. Betettem a csirke szárnyakat a sütőbe sülni, majd takarítani akartam, de mivel a lakás eleve tiszta volt, így nem maradt sok minden rám. Míg vártam, hogy Leo megérkezzen addig a netet böngésztem a laptopomon. A kaja kész, betettem a sütőbe, hogy megtartsa a melegét. Mikor meguntam a netezést, meg a hirdetések átrágását felmértem a hűtője tartalmát. Jobb lesz vásárolni pár dolgot, így az ajtót bezárva elmentem. Mire végeztem egy takaróval is gazdagabb voltam. Remélem tetszeni fog neki, ha meg nem, akkor majd választatok vele egy másikat. Kinyitom az ajtót, ég a villany. Megörültem neki, levettem a cipőmet, miután becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Ajkamba haraptam. Lehet, nem kellene így beállítanom, de most már mindegy. Beljebb megyek. Még szerencse, hogy nem szólaltam meg, így legalább nem ébresztettem fel az alvó Leot.

Leonard: Nem tudom, hogy mire ébredtem fel vagy mennyit aludhattam, de mikor kinyitottam, észrevettem a kanapéval szembeni fotelben elpilledt Drewt. Szóval bejött. Mégis csak itt van. Jobb érzés kerített hatalmába. Előhúztam a szekrény aljából a takarót és betakartam vele. Csináltam magamnak egy kávét, mire észrevettem, hogy ébredezni kezdett. Kinyitotta szemét és körbepislogott. A kanapé támlájára ültem.
- Szia. Kérsz kaját? Csináltam neked halat. - kérdeztem, mintha már tök természetes lenne, hogy ez így van.

Drew: Nem akartam felébreszteni, hiszen tegnap is alig aludt, és ez mind miattam volt. Csöndesen elpakoltam a vásárolt élelmiszereket, de ahogy látom nem kellett volna semmit sem vennem, mivel Leo is bevásárolt. Nem baj, legalább több lesz neki. Be szeretném takarni, de nem merem, mert nagy a valószínűsége, hogy felébreszteném vele. Vajon evett már? Tekintetem a gáztűzhelyre siklik. Meglepődve láttam, hogy egészen más van rajta. Basszus! Hamarabb vissza kellett volna jönnöm, vagy el sem menni! Főzött magának. Kissé csalódottan pakolom el, visszamegyek a nappaliba, ahol leültem és őt figyeltem. Valahogy furcsa álmosság uralkodott el rajtam. Haza kellene mennem, de… valahogy nem visz rá a lélek. Nem is tudom, mikor aludhattam el, csak a kávéfőző hangjára lettem figyelmes. Lassan kinyitottam a szemeimet, meglátom Leot. - Hello! – Köszönök én is vissza neki. Kaja… - Gondolom te már ettél. - Megrázza fejét. - Ha nem baj, akkor én is veled eszek. De… ugye nem miattam nem ettél? Egyébként a hűtőben lesz holnapra kaja, mivel én is főztem. – Vallom be kissé zavartan.

Leonard: - Ó, hát sajnálom, nem tudtam. Azt hittem elmentél és már vissza sem jössz. De mivel még én sem ettem… - elővettem egy vadiújj tányért, ami macska mintás volt és szedtem rá neki halat… de mielőtt odaadtam volna neki, kezdtem kicsik elszégyellni magam. Ez most, pont olyan, mintha egy házi kedvencet etetnék. Meg fog rám haragudni, biztos, hogy meg fog. Félve tettem elé a tányért és magamnak meg a sült csirkéből szedtem. Ezúttal megterítettem a pulton, eddig sosem, de most jó érzés volt, hogy nem eszek egyedül. - Mit kérsz mellé? - kérdeztem, mielőtt leültem volna. - Bor megfelel? - kérdeztem majd töltöttem magamnak egy pohárral. - Mit csináltál… vele? - kérdeztem meg félve és a pohárral kezemben megfordultam és ránéztem.

Drew: Követem őt a konyhába, hogy enni kezdjünk. Meglepődve pislogtam. Nem értettem, hogy miért viselkedik így. - Természetesen nem mentem volna el szó nélkül. Nem vagyok olyan hálátlan. – válaszolom, miközben figyelem a mozdulatait. Felém tolja a tányért. Lenézek az ételre, majd rá. Nem értem miért reagál így, de ahogy meglátom milyen is a tányérom megmosolyogtat. Megörülök, mikor meglátom, hogy az én általam elkészített ételből eszik. - A bor tökéletes. – kíváncsi vagyok, milyen fajtát szeret. Gondolatomból Kevinre való rákérdezése ránt ki. - El… eltemettem. Nem itt, hanem az erdőben. – Tettem még hozzá, nehogy azt higgye, bajba kevertem őt, mivel ha mégis itt tettem volna, lehet magyarázkodnia kellett volna a többi lakónak, hogy mit csináltam, mit is temettem el, és miért pont itt. – Köszönöm a bort! – mondom, mikor elém tett egy pohárral.

Leonard: - Nagyon szívesen. De megjegyzem, nem tartozol hálával. - kezdek el enni. - Nagyon finom lett, van tehetséged hozzá. Ilyet még nem volt szerencsém enni. Sőt… utoljára gyerekkoromban ettem együtt így valakivel. - komorulok el. - Igazából te is nagy szívességet tettél nekem. Már-már kezdett nagyon unalmas és magányos lenni az életem, most viszont változatos lett. Nem vagyok egyedül itthon, nem eszek egyedül, ez kellemes érzés. - elfogyasztottuk a vacsorát és közben beszélgettünk semleges dolgokról, mint ki mit szeret és hasonlók. Mikor végeztem, Drew vállalta, hogy elmosogat én pedig fürödni mentem. Már előre dobogott a szívem, mikor kiléptem a zuhany alól, hogy vajon mit szól majd a köntöshöz. Egy törcsit tekertem derekam köré és megtörölköztem bár a hajamból folyó vízből még így is jutott a mellkasomra. - Mehetsz fürödni, végeztem. - törölgettem hajam. - Vagy… vagyis, itt alszol? Nem akarok tolakodni. - kaptam észbe majd mellkasom is törölni kezdtem.

Drew: Vacsorázni kezdünk, mire megdicséri a főztömet. Jól esik, hiszen valahogy fontos lett a véleménye. Aztán tovább mondja. Meglepődök. Egyedül evett eddig, ráadásul ő hálás nekem? Hááát… nem hittem volna! - Akkor vehetjük úgy, hogy kvittek vagyunk! Én is szívesebben eszek valakivel, mint hogy egyedül. – Majd tovább falatozok a halból, melyet tényleg nagyon jól sütött ki. A mosogatást elvállaltam, így Leo elment fürdeni. Mikor végeztem vele a szobába mentem, hogy a takarót látható helyre tegyem, mivel eddig nem vehette észre. Lépteit hallom, meg először, majd a hangját. Pedig pont azon voltam, hogy elmenjek. - Én… szívesen maradok, és inkább én érzem, hogy betolakszok hozzád, hiszen ez a te lakásod. – mutatok rá a tényre. - Ha nem bánod, akkor ma itt leszek, de holnaptól nem zargatlak. – ígérem meg szigorúan arcát nézve. Nem… nem nézhetek végig újra rajta, mert az túlontúl feltűnő lenne!

Leonard: Drew fogta magát és elment fürödni. Sóhajtottam. Csak ma este… utána megint egyedül leszek. Összeszorult a mellkasom. Ez fájt. Talán jobban, mintha azt mondta volna, hogy utál. Elővettem laptopom és a konyhapultra tettem. Felültem és bekapcsolva uncsi társkeresőt kezdtem böngészni, ahova megint rengetegen jelentkeztek nekem. Kár. Most egyiket sem találtam vonzónak vagy csak az a tudat vette el a kedvem, hogy megint egyedül leszek. Mikor Drew végzett még mindig ott ültem és a hirdetést olvastam. Unottan támasztottam kezemmel a fejem. Ezért nem is vettem észre, hogy mellettem áll és a monitorra pislog.

Drew: Elmegyek fürödni. Lassan ázatom magam, jól esik egy ilyen nap után. Nem dolgoztam, de mégis fáradtnak érzem magam. Mikor végeztem ugyan ilyen tempóval áttörlöm magam, majd felöltözök. Ahogy szembe fordulok az ajtóval homlokomat ráncolva nézek rá. Valahogy… furcsa. Világoskék köntös… Nem rémlik, hogy láttam volna ilyent tegnap, habár csodálkozom kellene rajta? Ahogy közelebbről megnézem magamnak, akkor vettem észre csak, hogy macskák vannak rajta. Megemelem a szemöldökömet. Mégis, miért van ez itt? Ráadásul a méret sem stimmel, ő nem hordhat ilyent. Hirtelen az villant be, lehet van egy gyermeke és az övé… Nem, elhessegettem ezt a gondolatot, főleg azt, hogy az öccse hordana ilyent. Megérzem, hogy új illata van. Ez megint csak elgondolkoztat. Lehet… nekem vette? Ezt az ötlete még hamarabb elvetettem. Sokat gondolok magamról! Mindegy, belebújok, mert kissé fázok. Majd rám szól, hogy ha nem tetszik neki, hogy rajtam van. Mikor kimentem a pultnál találtam rá, háttal nekem gépezett. Bementem gyorsan a hálóba, majd felkaptam a szatyrot melyben a tegnapi ruhák, na meg a vett takaró van. Kissé bátortalanul álltam meg mellette. Nem vett észre, így közelebb mentem hozzá. Vajon mibe merülhetett ennyibe bele? Megláttam, hogy társkereső oldalon van. Lehet, jobb lenne nem zargatni őt, de ahogy látom, csak kattintgat, nem levelezik senkivel. Még mielőtt észrevenné, hogy leselkedek, megszólítom.  - Öhm… Leo. - Megfordul, kérdőn néz rám. - Visszahoztam neked a kapott ruhákat és… egy takarót. Ha nem tetszik, nyugodtan mond meg, ki lehet cseréltetni, ha meg nem, akkor választunk helyette másikat.

Leonard: Kicsit félénken topog előttem. Valami feszélyezi, de még nem tudom, hogy mi. - Nem, kell. Ez tökéletes. - veszem el tőle és elmosolyodom a gondolatra, hogy nekem vette csak mert a másikat neki adtam. - Jó lesz neked… - ekkor eszembe jut megint, amit mondott -, már, ha átjössz majd néha. Mert kicsit rossz lesz így. Még ez a hülyeség sem érdekel, annyira elszomorítottál. - zártam be az oldalt és kikapcsoltam a gépet majd a pulton hagytam és felálltam. Végigpillantottam rajta. - Á, látom rájöttél, hogy a tiéd. Remélem, tetszik. - mutattam a köntösre. - Olyan kis aranyos volt, hogy nem bírtam otthagyni. Még a papucsa is jó meleg és pont olyan, mint a köntösé… - ecseteltem neki, miközben a szoba felé haladtam ő pedig jött utána. Ledobtam az egyetlen ruhadarabot, ami valamit is takart. - Tetszik? - néztem felé teljesen pucéran majd elővettem egy pizsamanadrágot és leültem az ágyra.

Drew: Örültem neki, hogy tetszett a takaró, amit választottam neki a másik helyett. Meglepődtem, majd örömmel töltött el, hogy… kíváncsi rám és nem csak ennyi lett az ismeretségünk. Végig néz rajtam. Épp szabadkozni kezdenék, hogy bocsásson meg, hogy felvettem, mire közli, az enyém. Meglepődve pislogtam. Az enyém? Végig nézek rajta, majd követem őt a hálóba. - Igen tetszik. Jó puha és meleg. Köszönöm! – ismételten a köntösnek szenteltem a tekintetemet, direkt kerülvén pucérságát. Mikor végez, lehúzza az ágyról a plédet, majd bemászik, végül én is, mikor levettem magamról a köntöst. – Jó éjt! – kívánok neki, mikor lekapcsolta a villany. A plafont nézem, és… gondolkozok azon, amit mondott. - Leo… - hümmög egyet, jelzi, ébren van még. - Tényleg szomorú lettél, hogy nem leszek már itt? – teszem fel neki a kérdést. Lehet, hogy csak a pillanat hevében mondta, nem akarom magam belelovalni. – Nyugodtan mond meg, ha mégsem így gondolod.

Leonard: Bemászik mellém majd leoltom a villanyt. Csak nézelődöm és hallgatok. Végül ő szólal meg előbb. - Igen, tényleg szomorú lettem. Elég rossz egyedül lenni és te… hát, ez hülyén fog hangzani, de pont olyan vagy, mint egy kóbor kiscica. Mielőtt megkérdezed, hogy nem lenne e jobb egy nő, közlöm, nem. Egész más az, hogy te itt vagy velem, mintha egy nő lenne. Te nem akarod átrendezni az életem, a személyiségem csak itt vagy és színessé teszed a lakást. Halkan mászkálsz és, ha nem szólsz is tudom, hogy itt vagy, mert érzem a jelenléted. - sóhajtottam. - Elfogadod a segítségem, kérsz… sőt szükséged van a törődésemre és hálás vagy mindenért, nem vágysz nagyra. És nem vársz semmit azért, ha valamit önzetlenül teszel értem. Jó érzés pont, mint egy kis háziállat… már elnézést, hogy ilyen hülye hasonlatot találtam. Tudom, hogy nem vagy állat. - köszörültem meg a torkom. - És… nagyon aranyosan áll a köntös. - nevettem.

Drew: Felé fordulva hallgatom, amit mond. Egészen meglep vele, sőt mondhatni zavarba hoz, hogy ilyeneket mond. Ha tudná… egészen biztos, hogy nem így érezné. Vele együtt nevetek én is. - Hát… köszönöm, hogy elmondtad, hogyan is érzel. Furcsa… én is szeretek itt lenni, és meglepett, hogy azok után is így tudsz velem bánni, miután megtudtad mi is vagyok. Azt hittem… nem kívánatos személy vagyok, ezért is mondtam, hogy holnaptól nem leszek már itt. Nem akarom, hogy úgy érzed kötelességed segíteni, mivel elveszítettem Kevint, és most gyászolok. Örülök neki, hogy még sincs így. Az felől nyugodj meg nem vettem sértésnek, amit mondtál a végén. Végül is vehetjük úgy, hogy egy házi állat féle vagyok, mivel bennem van a macska én. – kuncogom el magam. - Félretéve a viccet, tényleg örülök, hogy… ilyennek találod a társaságomat. Akkor nyugodtan meglátogathatlak, amikor lesz időm rá? Egyébként… cserélhetnénk telefonszámot majd. Vagyis add meg a tiédet, mert nagy a valószínűsége, hogy új számom lesz. Elhagytam a mobilomat.

Leonard: Átnyújtottam neki a telefonomat, hogy beleírja a számát. - Nyugodtan tartsd magadnál a kulcsom. Úgysincs más, akinek adhatnám. Jelenleg úgy érzem, jobb egy „házi kedvenc” vagy egy barát, amelyik neked jobban tetszik társasága, mint egy idegesítő nőé. Legalább addig sem kell áramot vagy vizet használnod és fizetned otthon és én sem leszek egyedül. Van, hogy néha, mikor hazaérek épp, hogy kinyitom az ajtót és eldőlök a küszöbön. Elég hidegek a téli esték. Legalább nem a lépcsőházra fizetem a gázszámlát és lesz, aki rám néz és beszélget velem, remélem neked is könnyebb lesz így gyászolnod. - nevetek hangosan. - Nyugi, nem fogok rád mászni, többnyire csak nőim voltak, egy pasit leszámítva. - gondolkodom el. - De az elég rég volt és hát sokat ittunk, hülyéskedtünk és végül az lett belőle. Igen, megtettük… - morfondíroztam. - Most, hogy szóba jött, kellemes volt. Ah… csak fel ne izguljak. - nevettem megint.

Drew: Hallgatom, miközben beleírom az egyik régi számomat. Csak most jutott az eszembe, hogy van még egy másik szám, amit csak azért vettem meg nem olyan rég, mert úgy kedvezményesebb volt az előfizetés. Közben hallgatom, amit mond. Jólesik, hogy így gondolja, jobb vagyok társaságilag, mint egy nő, aztán amiket még közöl velem… Nem igazán vigyáz magára, ezt szűrtem le.  A vége meg… egészen meglep. Szóval tudja, milyen is lehet egy férfival. Vajon… alul vagy felül volt? Elképzelni, hogy az előbbi lenne, egyáltalán nem tudom. Ő inkább… seme, mint, hogy uke legyen. Mosolygok a nevetésén. – Ha jól veszem ki nem igazán vigyázol magadra, pedig kellene. Nem jó betegnek lenni, én egyenest utálok. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, és segítőkész. - mosolygok rá. – Egyébként tessék, itt van a telefonod. – nyújtom felé a készüléket – A régi számomat írtam bele. Holnap ne keress még rajta, mert még aktiválnom kell, szóval holnaputántól bátran hívhatsz, ha szeretnél. – olyan furcsa ezt így megejteni az ágyban. Olyan… személyes, vagy nem is tudom mi a megfelelő szó erre.

Leonard: Miután visszaadta telefonom, közölte mikortól hívhatom. - Nos, jól esik, hogy ezt mondod, akkor eggyel több ok, hogy sűrűn gyere. Vigyáznod kell az egészségemre. - nevettem. Holnap szerencsére szabin leszek. - mosolyogtam tovább. - Mivel még nem vagyok annyira fáradt, annak ellenére, hogy alig aludtunk múlt éjjel. Mellékesen jegyzem meg, hogy úgy alszol, mint egy elégedett macska. Hason, magadhoz ölelve a takarót és kint az egész derekad, de nem ezt akartam. - nagyon jókat nevettem rajta és ahogy láttam egy kis durcizás után ő is nevetett. - Szeretném, ha mesélnél magadról egy kicsit, hogy jobban megismerhesselek. Ki vagy, mit szeretsz, milyen idős vagy, dolgozol vagy tanulsz, hol születtél? - felkönyököltem az ágyon és érdeklődve figyeltem, hogy mit fog mesélni. Közben kicsit kitakaróztam, mert melegem volt. Most nem féltem mutogatni magam, mert volt rajtam gatya. Igaz, hogy felül így sem volt semmi.

Drew: Elégedett macska? Hát jó... mintha nem macska lennék... Csücsörítek, majd abbahagyom. Szokásom, mikor durcis vagyok, de végül vele kuncogok. Meglep a kérdései lerohanásával. – Jó-jó mesélek, de majd te is magadról! Nem kell majd rögtön utánam elég, ha holnap, vagy amikor szeretnéd. Na, de a kérdéseidre a válaszaim. A „ki vagyok?” - ra nem kell felelnem, már bemutatkoztam és tudod is, hogy mi vagyok, de azért még egyszer megteszem. Drew Gomer a nevem 25 éves vagyok, aki félig ember félig macska. Dolgozok egy kis kifőzdében, mégpedig a John's étteremben. Már rég abbahagytam a tanulást és nem is szándékozok tovább tanulni, maximum valamilyen továbbképzés, mely a szakmámhoz szükséges. Születési helyem London. Ott laktam a családommal, akik már nincsenek az élők sorában. Édesanyám a születésemkor halt meg, édesapám nevelt fel engem, később Kevint is, akit 10 éves koromban került hozzánk. Kevin árva volt, a szüleit és a kishúgát egy autóbalesetben veszítette el. Azóta együtt vagyunk. Apát meg a tüdőgyulladás vitte el, amit a munkahelyén szedett össze. Akkor már mind a ketten Kevinnel dolgozó emberek voltunk. Ennek már 5 éve. Kaptunk a munkahelyétől pénzt, kártérítésként, de akkor sem kárpótolhatott minket a hiánya. Az ottani lakásunkat eladtuk, a legfontosabb dolgokat elhoztunk magunkkal. Új életet kezdtünk itt. Azaz egy szerencsénk volt, hogy Kevinnek felajánlottak itt egy állást, így a repülőjegyét nem kellett kifizetnie, így csak egyet kellett perkálni. Amióta itt vagyunk sok minden történt. Kevinnek új állás után kellett néznie, nekem szerencsére megmaradt Johnnál, új lakást kellett keresnünk. Zajlott az élet.

Leonard: Szépen türelmesen végig hallgatom beszédét. Néha-néha megrándul egy izmom és szívesen átölelném… persze barátilag. elég sok dolgot kellett átélnie szegény srácnak. - Te… tényleg huszonöt vagy?  - néztem rá meglepetten. - Ki sem nézném belőled, azt hittem kiskorú vagy. Már jártam a John’s - ba, de még sosem láttalak ott. Biztos hátul voltál. - töprengtem el egy kicsit. Megvakartam fülem tövét és elbambultam. - Én… huszonhét vagyok. Itt születtem Amerikában. Nem tudom, hogy ki az apám, mert sosem ismertem. Anyám meg lelépett valami pacákkal és itt hagyott. Mindig egyedül voltam, mert pasizott. Egyedül reggeliztem és egyedül vacsoráztam, mikor tél volt, én szedtem össze a tűzifát a kályhánkba. Egy lepusztult kis viskóban éltünk az erdő mellett. Egyik este végül, még csak haza sem jött. Nem bántam csak, na. Elfogyott az ennivalóm, ezért lopkodtam néha a piacról. De mikor már az sem jött össze, egyedül fázva, mert még a tűzifagyűjtéshez sem volt erőm, összeroskadtam. Épp, hogy megtaláltak és megmentettek. Árvaházba kerültem, ott nőttem fel. Egy kisebb alaptőkével hagytam el a házat és vettem meg magamnak ezt a kecót, ami nem is rossz két-három embernek. Abban a bárban dolgozom, ahol összeszedtelek titeket. A főnököm egy zsarnok, de legalább fizetésem annyi, hogy pont megélek belőle és fenntartom ezt a lakást, amiben egyedül élek. Jobb lenne, nem egyedül lenni. Amúgy, mivel a barátom vagy elárulok egy titkot. Nem azért fekszem le nőkkel mindig, mert szex mániás vagyok. - komorultam el. - Csupán… nagyon hiányolom az emberi test melegét, mivel anyám sosem ölelt meg. - értem mondatom végére. - Nem tudom, mindent elmondtam e. Ha még érdekel valami, nyugodtan kérdezz.

Drew: Bólintottam, hogy tényleg annyi éves vagyok majd megint, mikor közölte evett már nálunk. Ez után csak hallgattam, amit magáról mesél. Teljesen elszomorít, hogy ilyen helyzetbe került. - Te… tényleg huszonhét vagy?  – kérdezem vissza az ő szavait használva, mire kuncog. Legalább eltűnt az a szomorúság. - Úgy látszik semelyikünknek sem volt fenékig tejfel az élete. – erre hümmögést kaptam. - Köszönöm, hogy… megosztottad velem a bizalmas infót… - Vajon… én is elmondjam neki? De mi van, ha ezzel elvágok mindent? Félek… Még át kell magam ezen rágnom, még jobban megismerni őt,  kiismerni, hogy kiakadna-e a hír miatt vagy sem. Ha egyszer rákérdez… akkor meg muszáj lesz elmondanom neki. - Egyébként, ha az megnyugtat nekem is szokott… szeretet hiányom lenni. Van, aki enged ennek, de vannak, akik elfojtják ezt magukban. Én inkább az előbbi, mint az utóbbi vagyok. Szerintem te is az én körömbe tartozol. A lényeg a lényeg ne érezd magad ez miatt feszélyezve, sőt! Hívj, hogy ha kell egy macskaölelés! – ajánlom fel hirtelenjében, bele sem gondolva lehet, félre érti egyszer.

Leonard: Nevetek. Jó hangosan és felszabadultan. - Rendben. Akkor sűrűn leszel hívogatva.  - veregetem meg vállát. - Tudod, az az igazság, hogy nem tudom sajnálni magam csak, mert ilyen volt a múltam. Ez van, hát nem születhet mindenki trónörökösnek. Viszont… így megtanított az élet túlélni és fent maradni. Rájöttem, hogy a férfiakat a pénz és a hatalmon érdekli és a nők többségét is. Arra is rájöttem, hogy ha ez megadatik a nőknek, akkor jönnek a pasik. Hihetetlen mit ki nem fizetnek egyes nők a pásztoróráért. Undorító világban élünk. - merültem el kicsit. - Viszont jó, hogy beszélgettünk, mert most elhatároztam magam. Eredetileg építésznek tanultam az árvaházban és le is tettem. Mindig is az akartam lenni, de sosem léptem. Nem volt okom, célom és motivációm. Jó volt, hogy dolgozok látástól-vakulásig, úgysem várt itthon senki. Most viszont… úgy érzem, ha hazajövök, néha majd vár itthon valaki. Jelentkezek arra az állásra, amit két napja láttam és építész leszek. Több pénzem és több szabadidőm lesz. Szerinted? - néztem rá kérdőn.

Drew: Elmosolyodtam azon, ahogy nevet. Öröm volt hallani. Teljesen egyet értettem azzal, amit mond. Mocskos egy világban élünk, melyet a pénz irányít. Ritka az olyan ember, mint amilyen ő. Meglepve hallgattam, amit mond. Csöndben vagyok, mikor a véleményemet kérdi ki, még akkor is csak meglepetten pislogni vagyok képes. - Hááát nem hittem volna, hogy… ilyen sorsdöntő vagyok számodra. Én mindenben támogatlak téged! Ha ez a hőn szeretett vágyad, melyet gyermekkorodtól fogva dédelgetsz, akkor csak annyit mondok, vágj bele! – mosolyogtam rá biztatásképpen.

Leonard: - Igen, ez minden vágyam, amit most meg is valósítok. Azon felül… - egy kis szünetet tartottam -, szeretném, ha sűrűn meglátogatnál. Nem szeretnék önző lenni és elvenni minden szabadidőd. - megint elkomorodtam majd felkeltem az ágyból. - Kimegyek egy kicsit az erkélyre levegőzni. - mondtam és a velünk szemben álló erkélyre mentem. Simán ki lehetett látni még az ágyból is. Mikor kiértem, körbenéztem. Csodaszép volt így, sötétben a város. Nem ritkán jártam ki az erkélyre, ez meg is látszott. Még ott volt a párkányon a cigis dobozom. Nem szoktam cigizni csak ritkán. Most mégis érte nyúltam és rágyújtattam. Az ajtóhoz sétáltam és beszóltam Drewnak. - Ha szeretnél friss levegőt szívni, gyere ki nyugodtan.

Drew: Meglep a kérése, de jó érzéssel tölt el, hogy sokszor akar látni. Nem látok semmit sem bele a kérésébe, hiszen csak egy szeretetre éhes ember, olyan, mint én vagyok. Mikor kint van engem is hív, kimászok az ágyból, majd felveszem a köntöst. Kilépek mellé, iszom a város éjszakai látványát.  -Hűűű! Nagyon szép! – mire kapok egy hümmögést. Megérzem a cigi füst szagát. - Mióta cigizel? - Kérdezem az erkély korlátjának támaszkodva, miközben felnézek rá.

Leonard: - Nem cigizek csak néha gyújtok rá. Kérsz egyet te is? Vagy egy slukkot!? - mosolygok. - Látod, nagyon káros és egészségtelen vagyok magamra. - nevetek tovább. Elnyomom a cigit és beterelem őt is, hogy meg ne fázzon. Közben elmegyek kezet és arcot mosni, nem jó egy bagóssal aludni. Visszafekszem mellé és betakarózok. - Huh… most azért nekem sincs melegem, rendesen átfáztam, te nem? - kérdeztem miközben eloltottam a villanyt és lassan nyugovóra tértünk.

Drew: Elutasítottam a cigit. - Káros az egészségre, de nem csak a sajátodra, hanem a körülötted lévőkére is. – Mire megjegyzi, hogy igazam van, károsítja magát. Visszamegyünk, befekszek az ágyba, miközben ő a fürdőben megmosakszik. Nemsokára süpped az ágy.  - Nem, én nem fázok, hiszen rajtam volt a kapott köntös. Legközelebb öltözz fel te is rendesen, még mielőtt ki mennél. Ősz van, még a végén megbetegszel. – korholom meg egy kicsit, mire hümmög végül mind a ketten elalszunk. Reggel arra ébredtem, hogy Leohoz vagyok bújva, de szerencsére nem vagyok ráfonódva. Megkönnyebbülök. Lassan kimászok az ágyból, nem akarom felkelteni, hiszen szabad napja van. Becsukom a háló ajtaját, majd köntösbe bújva reggelit kezdtem el készíteni. Miután végeztem megettem a rám eső omlett rész, a másik felét látható helyre tettem. Remélem ízleni fog neki. Megmosakodtam, felvettem a tegnapi cuccaimat, ez után írtam egy kis levelet, sok szerencsét kívánva neki, majd távozásom után bezártam a lakást. Hazaszaladtam az enyémbe, hogy onnan induljak majd a munkába.

Leonard: Elég gyorsan elaludtam, hisz akár hogy is nézzük, előző éjjel két órát aludtam az új barátom miatt. Nagyon kellemesen alszok csak arra ébredek fel, mikor Drew hozzám bújik, ami kissé meglep. Ami még jobban meglep, hogy felizgulok ettől. Végül sikerül vissza kényszerítenem magam álomba és reggel ébredek fel újra. A konyhában kész kaja vár és egy üzenet Drewtól. Milyen aranyos egy fiú. Észre sem veszem és mosolygok, mint egy hülye. Megeszem az ételt, ami különösen finomnak tűnik. Egész nap csak pihentem, készülve a délutánra megbeszélt állás interjúra. A neten szörföztem, hülye videókat néztem… egy hirdetésben még „meleg pornó”-ra is bukkantam, amit végig néztem. Majdnem hánytam, kivéve, mikor a „cica” helyére Drew arca jelent meg. Akkor meglepődtem, mert megint izgatott lettem. Dél volt. Két óra múlva mennem kell az interjúra. Csengettek én pedig szitkozódva nyitottam ajtót. Egy mózes kosár volt odatéve. Felhúztam az azt takaró leplet… - Jesszusom, egy gyerek. - szólaltam meg hangosan, miközben körbenéztem. Felvettem a kosarat és bevittem, mégsem hagyhatom ott, hisz hideg van. Mikor letettem a pultra, kibányásztam belőle egy levelet. Olvasni kezdtem hangosan. - Leo, ez a te gyereked. Mivel felcsináltál, viseld a következményeit. Mostantól a gondjaidra bízom. - kiesett a papír a kezemből. Ez, komoly? - gondoltam. Ez, nem lehet komoly. Fél órán át ténferegtem, hogy mihez kezdjek. Nyakamon az interjú, de nem hagyhatok itt egy gyereket. A telefonért nyúltam és a lehető legjobb embert hívtam fel. - Drew… Leo vagyok. - köszöntem, mikor felvette. - Ha végzel munka után, át tudnál jönni? Van egy kis baj… nekem pedig az interjúra kell mennem. Na jó, igazából, hatalmas baj van. nyeltem egy nagyot és kezdtem sápadttá válni. Van egy gyerekem!?

Drew: Óvatosan tartottam a karomban a kicsit, majd sok szerencsét kívántam neki. Elég dögösen nézett ki az öltönyében, már amennyire meg tudtam állapítani futtában. Mégis mit fog kezdeni vele? Ez a lakás nem elég nagy, főleg akkor, ha egyszer lesz mamája. Tényleg, hol lehet a szülőanyja? Miért hagyta itt őt? Ki kellene deríteni, hogy ki is az anyja, aztán elbeszélgetni vele. Meg kellene kérdezni a kórházakat, de mi van, ha otthon szült? Akkor nem fogunk a nyomára bukkanni. Elolvasom a kis levélkét. Lehet, hogy ha a rendőrségnek odaadnánk a papírt, akkor az ujjlenyomat nyomán lehet, rátalálnánk habár én nem értek ezekhez a dolgokhoz. Leoval meg kell beszélni ezeket a dolgokat. Ha felveszik, hogyan fogja majd bírni egy gyerekkel az oldalán? Meg egyáltalán mihez fog kezdeni? Hiszen egy baba nagy felelősség. Felsír a kicsi. Lehet éhes? Mikor ehetett utoljára? Állítólag két óránként kell ennie. Szerintem már rég letelt annak az ideje. Felnyalábolom, majd beleteszem a pihe-puha plédbe, amit magam köré erősítek, úgy megyek le a közeli közértbe. Segítséget kérek, kérek tápszert, amit lehet neki adni. Szerencsére segítőkész volt az ott dolgozó hölgy, sőt elmondta, hogyan és miként kell elkészíteni. Megköszöntem neki, majd vásárlás után visszamentem a lakásba. Ott gyorsan elkészítettem, majd megetettem a kicsit. Mire végeztünk megbüfiztettem, ahogy az egyik idősödő nő ajánlotta, aki hozzánk szegődött. Mikor sikerrel jártam rá két percre már aludt is a csöppség. Épp hogy behajtom a hálószoba ajtaját, ahova betettem, mikor nyílik a bejárati ajtó. Leo érkezett meg lelkesen mesélvén mi is volt. Puszilgatni kezd, meg is lep vele, de nevettem az egészen, annyira örültem neki. – Gratulálok! Holnap kezdesz? – bólint. – Értem. Még egyszer gratulálok, és nehogy hálálkodni kezdj! – szólok rá, nehogy elkezdje. Mosolyom alább hagy. – Leo, nem akarok ünneprontó lenni, de… beszélnünk kell.

Leonard: Drew mosolyogva gratulál. Jól áll neki a mosoly. Ezt mondjuk, mellékesen jegyzem meg magamban. Aztán lefagy arcáról a mosoly és komoly arccal közli, hogy beszélnünk kell. Nem tetszik a dolog, de végül is joga van kérdezni, mivel rásóztam a gyereket és miattam valószínűleg még a munkahelyéről is elkéredzkedett. - Menjünk a nappaliba! - ajánlom, majd előre engedem. A konyhapultnál töltök két pohár bort, amivel odasétálok hozzá és átnyújtom neki. Fáradtan  zuttyanok le, ezúttal mellé a kanapéra. Sóhajtok és hátra vetem fejem, miközben szabadon lévő kezemmel kioldom nyakkendőmet, hogy levegőhöz jussak. Oldalra fordítom hátravetett fejem és rá nézek. - Hát akkor Drew... Beszéljünk!