Szerzők:
Nyuffko - Sakata Yuuki
Teletha - Hitoshi Tatsuya
2. fejezet
Hitoshi: Ami azt illeti, elég béna vagyok… még barátnak is. Bár elindultam meg minden, mégsem jutottam el rögtön Yuukihoz. Közben meg kellett állnom, hogy egyek. Utána, meg kellett állnom, hogy cigit vegyek és megigyak egy kávét. Utána eszembe jutott, hogy valamit vinni kéne neki, de mégsem tettem meg. Pusztán időhúzások. Nem akartam bajt, nem akartam, hogy a szerelme, a barátnője félreértsen. De várjunk csak? Miért is értene félre? Hisz azt sem tudja, hogy meleg vagyok. Végül csak rá vettem magam és a kocsiba beülve már hozzá indultam. Megérkeztem a magas sorház elé. Kiszálltam, hogy még előtte rágyújtsak egy utolsóra. Nekidőltem a kocsim ajtajának és lassan, komótosan szívtam csak a cigim.
Yuuki: Dermedten hallgatom, mit mondanak. Rólam is szó van, de… leginkább róluk. Alig fogom fel. Mégis mi folyik itt?! Moto és Lee… Moto, a legjobb barátom és Lee, a barátom, akivel összeköltöztem együtt vannak? Nem, nem, nem és nem! Nem akarom elhinni! Nem létezik! Mégis miért? Mióta? Mikor csalt meg Lee, mikor árult el Moto? Félig mennyire hallom, ahogy Lee mondja Motonak véget kell vetniük a kapcsolatuknak miattam, de nem érdekel! Összeszorul a szívem, alig kapok levegőt. A szatyor, melyben a vacsora van, amit út közben vettem a sarki kis boltban, kicsúszik ujjaim közül, hangosan földet érve. A csókolózni készülő pár szétrebben. Látom rajtuk, ledöbbennek a jelenlétemen. Még mielőtt bármelyik is megszólalhatna, megpördülök, kirohanok a lakásból semmivel és senkivel sem törődve. Nem megyek a lifttel, nincs erőm felhívni, inkább a lépcsőt választom. Szedem a lábaimat, el-elhomályosodik a látásom, csoda, hogy nem esek orra. Ahogy leértem kirohantam a bérházból, el innen minél hamarabb és messzebb!
Hitoshi: Elnyomtam a cigimet és ellöktem magam az autótól. Zsebre vágva kezeimet battyogtam a bejárat felé, mikor elviharzott mellettem valaki és majdnem seggre ültem. Egy halvány pillanat volt az egész, hogy megcsillanni láttam a szőke fürtöket. Időben működtek reflexeim és karom már magától lendült. Elkaptam karját és szembe fordítottam magammal. Riadt… mit riad, ideges, menekülő tekintetével nézett szemeimbe. Megijedtem én is. Nem tudtam mi a baj. - Yuu… ki. - ösztönből cselkedve magamhoz öleltem. Nem lökött el, de láttam sürgető pillantásait. - Kocsival vagyok, gyere velem. - mondtam halkan. Nem engedtem el karját a kocsiig fogtam. Kinyitottam neki az ajtót majd beszálltam én is. Nem szóltunk egymáshoz és én sem firtattam, mert fejét lehorgasztotta és szomorúan nézett. Tudom, mire vágyott. Mikor a part mellett haladtam el, lehajtottam a kijelölt parkoló helyre és leállítottam az ajtót. Kiszálltunk és lesétáltunk a vízhez. Csak némán álltunk, nem szólva egymáshoz végül nem bírtam tovább. - Deja vu. - nevettem halkan. Keserűen elmosolyodott. Megfogtam karját és magamhoz húzva megöleltem. - Yuuki, ha akarod, nekem elmondhatod. Hisz barátok vagyunk.
Yuuki: Valaki megragad. Azt hittem, Lee ért utol, épp készültem elküldeni a francba, mikor rég látott arcot látok. Magához ölel, majd felajánlj egy fuvart. Nekem kedvez most a sors, így húzhatok el innen még hamarabb. Hitoshi a kocsihoz húz, hagyom magam, beülök a járműbe, majd nemsokára indítunk is. Nem kérdez egész úton semmit sem, én sem szólalok meg. Megáll, felnézek, a parton vagyunk. Fellélegezve megyek a nyílt víz felé. Elmosolyodok Hitoshi észrevételén. Igaza van, majdnem ugyanaz, csak annyi a különbség, hogy más a környezet, na meg a távolban hallatszódik a forgalom hangja. Megérzem Hitoshi karjait, magam körül. Hagyom neki, miközben felidéződik, mikor is csinálta ezt legutóbb. Lezuhanásunk után, mikor elvonultam a többiektől a kezem remegett. Ő vette csak észre, nyugtatgatott, míg végül sikerrel járt. Mindig ott volt számomra, támogattuk egymást. Még keserűbb lesz a szám íze. Igen, mint két barát úgy viselkedünk. Barátság… Na persze. - Én már nem tudom, kiben bízzak. Azt sem tudom eldönteni ki a barát, ki az ellenség…– suttogom el alig hallhatóan a szavakat.
Hitoshi: Mikor végre megnyílik, akkor sem épp kedves dolgot nyilatkoztat ki. Biztos történt valami, így nincs jogom számon kérni. - Nos, kérlek, akármiről is van szó… szerintem nem adtam okot bizalmatlanságra. Szerinted, ha egy olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint akkor, három hónapja voltunk, nem szúrtalak hátba, akkor itt, ahol nem olyan erős a túlélési ösztön, mint ott volt majd megteszem!? Ne sérts meg kérlek, még akaratlanul sem. Ha el akarod mondani, szívesen meghallgatom, ha nem… hát akkor kicsit szarul fog esni, na de ez van. - felemeltem fejét és láttam, hogy könnyesek szemei. - Jaj… mondd már el basszus, így én is mindjárt bőgni fogok.
Yuuki: - Nem szabad sírnod. Elég nekem sírnom, de én sem akarok. – fordítom el a tekintetemet, kiszabadulok keze közül, majd víz felé fordulva felsóhajtok. - Mellesleg igazad van, igazat adok neked, de… Megingott bennem az, amiben eddig hittem. A legjobb barátom hátba szúrt, így felmerül a kérdés, aki a legjobb volt eddig, egy sima barát vajon mit tehetne meg velem? Nem rád irányul ez az egész, csak… nem tudom, mihez kezdjek. Ez az egész, annyira fáj. – vallom be, de szerintem ő is látja rajtam. Közben karomat magam köré fonom, fáj, még a lélegzés is lassacskán. - Úgy érzem, lehet jobb lett volna nem túlélnem ezt az egészet és akkor nem jövök rá, hogy a barátom és a legjobb haverom összeszűrték a levet a hátam mögött, míg én egy szigeten küzdöttem a túlélésért.
Hitoshi: Végül, csak kibújik a szög a zsákból. Elenged és elmeséli, hogy párja megcsalta, méghozzá a legjobb barátjával. Gondolom, ezt úgy adta elő, hogy még Yuukinak legyen lelkiismeret furdalása. De az, amit mondd… kicsit sokkol. - Hát először is… bár meleg vagyok, sosem kezdenék ki a barátommal. Na jó, ez nem igaz. Kazuval kikezdtem, de én estem hasra, mert kiderült két év után, hogy mégsem szeret és elvesz egy nőt, aki két hónapos terhes tőle. Mondjuk, nem kezdek ki minden barátommal, ez igaz. - nevetek. - A másik pedig az, hogy hülye vagy! Nem azért küzdöttél a túlélésért, hogy most magadba roskadj csak, mert az idióta pasid. Mert, akkor ezek szerint, te is meleg vagy. Összeszűrte a levet a legjobb barátoddal, aki hozzá rohant „vigasztalódni” az elvesztésed miatt. kezdjük ott, hogy ha neked olyan jó barátod lett volna, addig fel sem adja a reményt, míg ki nem derül biztosan, hogy meghaltál… és még azután sem, míg meg nem látja a holttestedet a koporsóban. Azt hiszem, ilyen egy igazi barát, nem pedig olyan, aki rögtön az első alkalommal, miután eltűnsz, zöld jelzést lát a sorompódon. - a vízre szegeztem a tekintetem. Olyan távolinak tűnik az az idő, mikor ott voltunk. Azt kívánom, bár ott ragadtunk volna… csak én és Yuuki és soha nem kellett volna látnom ezt a keserű fájdalmat az arcán. - Biztos oka van, hogy két meleg is túlélte. - nevettem el magam.
Yuuki: Hitoshi elkezdi elmondani a véleményét. Azt hittem eleinte, hogy arról papol nem érdemli meg a szerelmemet, meg ehhez hasonló szövegeket mond, erre teljesen máshogyan közli a mondani valóját, végül mégis oda lyukadunk ki, hogy nem érdemelnek meg. Figyelmesen végig hallgatom, emésztem a dolgokat, na meg azt, hogy ő is meleg. Nem hittem volna róla, habár rólam sem megmondható, hogy az lennék, hacsak a kissé véznaság árulkodó jel, mert akkor lerí rólam – főleg a szigeten eltöltött idő után -, hogy az vagyok. Tehetetlennek érzem magam, de azért kissé megmosolyogtat a poénkodása, ellenben nem tart sokáig, újra komor leszek. Nagyokat nyelek, így próbálom könnyeimet visszafojtani. - Azzal… - megköszörülöm a torkomat, majd újra próbálkozok. – Azzal egyet kell értenem, hogy rohadt szemétség volt ez tőlük, de reménykedni reménykedtek. Láttam rajtuk, mikor végre találkoztunk, de azt nem értem, miért kellett ezt csinálniuk a hátam mögött. – inkább bele sem gondolok, hogy az egy hónap alatt hányszor szeretkeztem Leevel, na meg Moto hogyan ugrott, mind a ketten nagyon örültek nekem. Még jobban elszorul a torkom. Az egész egy nagy átverés, és ez fáj!
Hitoshi: Yuuki csak kiborul, ez várható volt. Elárulták és ez kurvára fáj neki. Elrúgok egy kavicsot, ami végig szánkázik a víz felszínén. - Na és? El tudom képzelni. Előtte való nap, még ezen az úgynevezett Leen lovagolt, alatta nyögött szenvedélyesen… kéjesen úgy gondolván, a legjobb barátja halott. Sőt, mi több! Biztos boldog, amiért Lee téged boldoggá tesz. Na, ne etess ezzel! A nagy történetíró Yuuki Sakata… megmenekült egy szigetről… és rögtön beléd is rúgott az élet. Én ezt inkább próbák sorozatának nevezném. Szerintem, ez azt jelenti, hogy új életet kell kezdened. Nem akadhatsz ki ezen. Megértelek, egyet is értek veled. A lehető legnagyobb szemétség volt, amit veled tettek. De ettől, a te életed még megy tovább. Azt hiszem, most lesz itt az ideje, hogy egyet előre lépj és elmozdulj a megszokott rutinból. - tovább rugdostam a kavicsokat és elgondolkoztam. Vissza most nem megy… az biztos. Nem hiszem, hogy most, estefelé még kedve lenne ezzel a Leevel és Motoval tárgyalni. Időre lesz szüksége. - Yuuki, gondolom, ma már semmiképp nem mész haza. - kezdtem bele. - Ha gondolod, nálam maradhatsz egy ideig… úgy is tartozom neked. A nagy Sakata Yuuki, lenyűgöző ajkainak és leheletének köszönhetően, most itt lehetek. - széttártam karom és hagytam, hogy a sós levegő meglebbentse kabátomat. - Nos?
Yuuki: Fájnak a szavai, de igaza van, lehet, ezt kell tennem. Mindent elveszíteni, majd újra felépíteni. Ezzel csak egyetlen egy nagy gond van, mégpedig az, hogy nem érzem hozzá a kellő erőt, hogy meg tudom, képes vagyok megtenni. Idő kell, hátha az meghozza, de legelső lépéssel kellene kezdenem, elhagyni a lakást, vagyis legeslegelőször kivenni egy szobát, mivel nem akarok ma visszamenni. Ezen agyalok, miközben emésztem a hallottakat. Megszólal Hitoshi, meglep a szállás ajánlásával. - Nem, nem akarom, hogy kötelességednek érezd. – nem jó, ha csak azért ajánlja fel. Lehet jobb lett volna tartanom a számat, és nem a nyakába zúdítani, hogy aztán erre kell vetemednie. Lehet megszánt, ez is közrejátszhat, habár amilyen mogorva, na meg kemény, nem vagyok az utóbbiban teljesen biztos.
Hitoshi: … és, ahogy sejtettem, most kezd mentegetőzni és ki találni hülyeségeket, pedig ilyenkor legszarabb egyedül maradni. Nem tudom, min törheti azt a szőke kis agyát… de biztos nem a legkézenfekvőbb dolgon. - Yuuki-chan… - fordultam felé és elhúzva mondtam ki nevét. - Képes lennél teljesen egyedül hagyni engem abban a hatalmas lakásban? Hát ki fogja begyógyítani a törött kis szívemet. Na, és a tiédet? - közelebb sétáltam hozzá és megpöcköltem homlokát. - Ba… ka! - nevettem. - Beszállás, amíg jól érzed magam nálad, ott maradsz. Nem hinnéd, de lenyűgöző szakács vagyok. Mellesleg… - fordultam neki háttal -, ne kezelj úgy, mint egy alig ismert embert. Három hónap összezárva, rákényszerülve a másikra… jusson eszedbe, mennyire közel kerültünk egymáshoz. Vajon, a te legjobb barátod, az apró kis gondjaidon és titkaidon kívül, ismer annyira, mint én? - ragyogó szemeibe néztem és mosolyra húzódott ajkam. - Ne feledd, én elég sok szokásodat megismertem már. Nem hiszem, hogy ő vagy talán még Lee sem biztos, hogy tudja, hogy mikor ideges vagy, vagy ihletet kapsz, buzgón csavargatni kezded ujjaddal hajad. Vagy, mikor kínosan érzed magad, harapdálod a szád. Mikor vidám vagy és mosolyogsz, egy apró ránc jelenik meg ajkad végében. - belegondolva, tényleg elég sok mindent megtudtam róla, azon idő alatt ott, a meleg homokban. És ebben a pillanatban még semmi érzelem vagy egyéb különös érzés sem bujkált egyikünkben sem. Tényleg, komolyan és őszintén mondom… ekkor úgy szerettem Yuukit, mint egy igaz barátot és semmi több. - Mehetünk?
Yuuki: Nevemen szólít, kissé furán, így felé fordulok. Homlokomat dörzsölgetve nézek rá. Igen, ő is csalódott, de tudja, hogy milyen érzés az egész, hiszen ő is szakított a barátjával. Elgondozok, nem azt mondta, hogy valameddig lehetek el nála, erre azt mondja, ameddig jól érzem magam. Legszívesebben feltenném a kérdést neki, hogy mi lesz ha naaagyon is jól érzem, és vele együtt akarok lakni? Biztosan nem menne bele. A többiben igazat kell adnom, ismerem őt, ő is engem, ismeri a szokásaimat, mint én, na meg egymás hóbortjaival is tisztában vagyunk. De vitatkoznék azzal, hogy a többiek nem tudják, így megteszem. – Lee, az… exem tudja, hiszen kettő egész öt éve vagyunk, vagyis voltunk együtt. Elátkozott a kettes szám. – sóhajtom. – Mellesleg biztos, hogy ellakhatok nálad? – mire bólint. – Akkor elfogadom, de ha rájövök mégis csak kötelesség tudatból ajánlottad fel fenéken leszel billentve, aztán ott hagylak! – figyelmeztetem, mire nevetni kezd, amire kis mosoly kúszik ajkaimra. Visszamegyünk a kocsihoz, melybe beülünk és azonnal indulunk is. Út közben rezegni kezd a telefonom, de nem veszem fel, nincs kedvem hozzá, na meg tudom úgy is, hogy ki keres.
Hitoshi: A végére feloldódik, ennek örülök. Még meg is fenyeget, ez olyan Yuukis. Beszállunk és elindulunk. Útközben rezegni kezd a telefonja, ő pedig megijed, de látom rajta, hogy tudja, ki hívja. Megnyomok egy gombot, mire leemelkedik az ablak mellette. - Dobd ki nyugodtan, ha szeretnéd! - nevetek. Yuuki csak megrázza a fejét, de nem húzom vissza az ablakot, mert kellemes levegő áramlik be. Lassan megérkezünk. Egy kisebb kertes házban lakom. Mikor kiszállunk, szabadkozni kezdek. - Ez nem olyan szép nagy, mint ahol te laksz. Ez csak egy kicsi, de tágas és otthonos kis lakás. Bőven elég két embernek. Valahol nagyon örülök, marha rossz egyedül élni. - dobom le a kabátom. - Éhes vagy? - kérdezem, de már fel is raktam főni egy kis curryt. - Arra… balra van a fürdő. Két szobám van, de a másikba nincs semmi egy könyvespolcon kívül, szóval kénytelen leszel osztozni velem az ágyon. Van laptopom, ha kell a munkádhoz. - kezdem felizgatni magam és be sem áll a szám.
Yuuki: Megérkezünk a házához, ami tényleg takaros, állapítom meg, mikor már bent vagyok. Lassan körüljárom az egész lakást. Nem akartam elhinni, hogy egy ágya van, így lecsekkoltam. Igazat mondott, csakis ekkor merült fel bennem az a kérdés, hogy a családja, vagyis a szüleivel mi a helyzet. Ezt még nem kérdeztem meg tőle, na meg ő sem, hiszen akkor fájó téma volt, ezért sem tértünk ki a barátokra, meg a barátnőkre, mivel nem volt biztos, hogy meg fogunk menekülni. Meg kell tudakolnom ezt tőle később. Hitoshi főz, a válaszomat meg sem várta, hogy akkor éhes vagyok-e. Tovább rezeg a telefonom. Kiveszem a zsebemből, majd letiltom mind a két személynek a számát, melyek eddig fontosak voltak számomra.
Hitoshi: Körülnézett érdeklődve, ezen elmosolyodtam. Mire mindent körbe járt és még a telefonját is babrálta, addigra elkészültem. Megterítettem és szóltam neki. Helyet foglalt velem szemben. - Ne haragudj, kicsit már elszoktam tőle, hogy nem egyedül, magányosan eszem, de hát ez elég sokszor így volt, szóval, ha lehetőségem adódik valakivel enni, akkor nagyon boldog vagyok. - mosolyogtam. Megvártam, hogy szedjen és elkezdjen enni. - Nem vagyok egy mester szakács… biztos rosszabb vagyok, mint te. - eszegetni kezdünk majd, hogy tereljem a témát, megkérdezem szüleiről. Elmeséli, hogy szülei elváltak és anyja elég könnyen elfogadta, hogy más, hogy saját neméhez vonzódik. Mikor visszakérdez, fájdalmasan felnevetek. - Nem gyakori vendégek nálam. Mondhatjuk úgy is, hogy egyszer sem voltak itt. Sőt… legalább tíz éve nem láttam őket. Kansaiból származom, és ott mindenki ismer mindenkit. Mikor kitudódott, hogy egy fiú kezét fogtam, apám megvert. De, mikor meglátott minket egy szomszéd csókolózni, kihívta a papot és ördögűzést akart végezni rajtam. Bosszúból megcsókoltam a papot, aki közölte, hogy nem bírja kiűzni belőlem, mert én magam vagyok a sátán. Apám azt mondta, ha nem hagyom abba ezt a „buzi” divatom, akkor kitagad sőt, soha többé nem akar látni. Nem volt elég, hogy előtte már két éve önmagammal küzdöttem és azzal, hogy életemben egyszer vallottam szerelmet, másnap elvertek érte a srác haverjai, még az apám is… - keserűen felsóhajtottam. - Nem fognak meglátogatni, anyám zokogva és undorodva nézett rám még akkor is, mikor a holmimmal, egy táska ruhával kiléptem az ajtón. Térden csúszva könyörgött bocsánatért apámtól, amiért egy ilyen degeneráltat hozott a világra. Nos… köszönöm szépen, én még ilyen degeneráltan is jól érzem magam és nincs rájuk szükségem. - kanalamba merítettem és bekaptam egy falatot. - Ha hiszed, ha nem, én akkor, amikor Kazu elhagyott, méghozzá úgy, ahogy… mosolyogva közölte, hogy „apa lesz és, hogy nem remek e!?”. Teljesen összetörtem, meg akartam halni. Az első barátom volt egész életem folyamán. A barátom és a szeretőm, mind a kettőben az első. Közel engedtem és ő nem csak belém tiport, hanem egyszerűen széjjeltaposott bennem mindent, ami szent és szép volt.
Yuuki: Enni kezdek, ízlik, de inkább a legvégén mondom, nehogy az legyen, hogy csak mondom. Valahogy felmerült benne az a kérdés, ami bennem is megfogalmazódott. Az a sejtésem azért, hogy lenne-e hova mennem, hogy ha úgy döntök, mégsem vele akarok lakni. Elmondom neki, hogy édesapámtól anyám elvált, anyu meg hát mindig is sejtette, hogy valami van velem, amiért nem hozok soha sem lányt haza. Ezért egyik nap az akkori kedvesemmel beléptem, infarktust is akart kapni, mikor megtudta, de egy hétre rá megemésztette. Visszakérdeztem Hitoshitól, nála hogyan volt ez. Keserű lett a szám íze, főleg attól, amit legvégén mond. - Borzalmakat kellett neked kiállnod. Annyira sajnálom, hogy átélted ezeket. Megint egy közös bennünk, nemcsak megcsalt a párunk, hanem a legjobb barátunkat is elveszítettük. – sóhajtom. - Na és más barátod nincs? - megrázza a fejét. - Miért nincs? Már ha szabad megtudnom? – volt egy sejtésem, mégpedig azért nincsenek neki, mert zárkózott, mogorva alak, most már megtudtam, miért lett ilyen. Habár az én társaságomban nem ilyen, vagyis már máshogyan viselkedik, mint az elején.
Hitoshi: Megkérdezi, hogy miért nincsenek barátaim. Megint csak kényes téma. - Nos… az van, hogy akár hány ember felé nyitottam a kollégáim közül, mielőtt beismerhettem volna nekik, hogy mi vagyok, mindig elhangzott egy kedves „buzis” poén. Akkor leesett, hogy nem bírják, sőt megvetik őket. Szerinted, hogy néztek volna rám, ha megtudják? Köszi, de az „undorító vagy” nézésből már kaptam régebben eleget. Az iskolában sem voltak, főleg miután kiderült. A nők azt mondták bent a cégnél, hogy „Hito olyan goromba pasi”. Nem mintha idióta nők fecsegése érdekelne, de… nem megy könnyen. Apám konzervatív ember volt, így is nevelt engem. Ha valakinek sikerült végre megnyílnom és olyannak lenni mellette, mint amilyen valóban vagyok, az rögtön arrébb is állt, mikor előrukkoltam az őszinte vallomással. Általában mindig kitártam magam és sebezhetővé váltam, aminek meg is lett az ára. Folyton-folyvást rugdosást kaptam, amit egy idő után sem az önbecsülésem sem a lelkivilágom nem emésztett már meg. Viszont… ha veled vagyok, úgy érzem, nem kell attól félnem, hogy megbántasz. Azt érzem, veled önmagam lehetek. Igazából nem vagyok mogorva. Sajátos és bolond… de ezt nem olyan könnyen engedem szabadon.
Yuuki: - A bolondság ismerős. – mosolygok rá halványan. - Én is az vagyok, sőt gyerekes, ahogy anyu mondja. 27 éves fejjel úgy viselkedek, mint egy gyerek, állítólag. Bevallom, tudom, hogy egyes dolgokban az vagyok, de ettől nem kellene azt mondani, amit. Mindegy is. Az, hogy én „más” vagyok, mint a többiek fél titok. Van, aki rájött, van, akinek én mondtam el, de akadtak egy páran, akik nem is sejtették, hogy egy férfiba képes vagyok beleesni. Egyet elárulok neked, ha megszerzed egy nőnek a bizalmát, aki ráadásul a mi pártunkon áll, akkor már nyert ügyed van. Ne tudd meg képesek kiállni értünk, hogy ha valaki ócsárolni meri a mi „fajtánkat”. Középiskolában volt ilyen eset. Shingo, Yuko pasija beszólt nekem, erre Yuko kiállt értem, sőt szakított vele, mert bántani merészelt engem. – mesélem el az egyik régi történetemet. – Szóval, ne add fel! Szerezhetsz még barátokat dögivel! Sőt, ha akarod az én baráti körömnek is bemutatlak! Már ha szeretnéd! – teszem gyorsan hozzá.
Hitoshi: Yuuki nagyon kedves, megpróbál bátorítani, kedveskedni. - Nos, elég nehéz elképzelnem Yuukit, mint egy gyerekes bolondot. - nevetek fel. - Nekem eddig nem ez jött le. Másrészről pedig, nekem nincs fajtám… én meleg vagyok. Ez nem egy faj. Nem jövök ki jól a nőkkel, mert általában akarnak tőlem valamit, mivel nem így indítok, hogy „meleg vagyok”. Lehet, a nők körében jó pasinak számítok… de a pasik körében nem vagyok túl népszerű egy fogás. - felálltam és elpakoltam a tányérokat. - Nyugodtan menj csak először fürödni. - feleltem neki majd miután elmosogattam, kimentem a verandára rágyújtani. Biztos voltam benne, hogy Yuuki rájött, hogy érzékeny pontra tapintott, de reméltem, nem magát okolja érte.
Yuuki: Nem tetszik a válasz, amit adott. Lehet nem kellett volna felhoznom. Csöndesen tovább eszek, majd megkérdezem, hogy mehetek-e fürödni. Fárasztó napom volt, nem vitás. Megengedi, így a fürdőbe mentem. Zuhanyzás közben átgondoltam a napot, na meg a beszélteket. Beszélnem kell Hitoshival, utána lezártnak tekintem a témát. Találtam egy tiszta törülközőt, így elvettem. Magam köréé tekertem, így mentem ki a fürdőből, hogy kérjek Hitoshitól valami pizsama félét. – Bocsi, hogy zargatlak tévézés közben, de nincs váltás ruhám. Tudnál nekem kölcsönbe adni?
Hitoshi: Megfürdik, addigra én bejövök és leülök tévézni. Mikor elkészült, válás ruhát kér tőlem. Mosolyogva nyúlok a szekrénybe és adok neki egy váltás ruhát. Felveszi, addig én megint rá gyújtok. Kellemes az idő odakint. Azt hiszem, elszálltam kicsit. Lépteket hallok, Yuuki csoszog kifelé az odakészített papucsban. Kijön, de magára terít valamit, hogy ne fázzon. Leül mellém a hintaágyra és csak hallgat. Látom rajta, hogy valamit akar, de nem tudja, hogy kezdje. Fejemet a vállának döntöm és szuszogok. - Yuuki… ne haragudj, kicsit túldramatizáltam. Elég gyerekes vagyok én is, hogy még ennyi év elteltével sem vagyok képes ezt fájdalom nélkül megemészteni. Igazából… te vagy az első, akinek ezt elmeséltem… és aki nem röhögött ki vagy botránkozott meg rajtam. Jó érzés, ha van egy olyan barátod, aki megérti az érzéseidet.
Yuuki: Kint van, így hát én is csatlakozok hozzá, de bárcsak tudnám, hogyan kezdhetnék hozzá! Végül Hitoshi szólal meg. –Nem, én kérek tőled elnézés. Nem gondolkodtam, felpörögtem és annyira szerettem volna neked segíteni. Megértem a bajaidat, gondjaidat, meg a félelmedet. Én is tartottam régebben, de már leküzdöttem ezt, de néha-néha eluralkodik azért rajtam is. Amit ajánlottam, az még mindig áll, csak szólnod kell. Egyébként egy tanács még, hogy ha saját magad akarsz barátokat szerezni. Mint mondtam nőknél keress legelőször és óvatosan puhatold ki. Ha rájössz, akkor elmondhatod, ha jó eredményt kapsz, ha nem akkor lakat a szádon, de ez érthető. Mellesleg ne becsméreld le magad. Szerintem mind a két nemnek vonzó vagy, akár hiszed, akár nem. Csak… nem jó társasági körben jársz és így nincs alkalmad megismerkedni férfiakkal. Ha akarod, ebben is segíthetek.
Hitoshi: Yuuki tényleg nagyon kedves próbál lenni. Lehet, hogy nem veszi észre, de kapóra jött neki az én esetem, így nem kell a saját gondjával foglalkoznia. Ez nem olyan nagy baj. Csak hát... Nem baj, most teljesen elnézem neki. - Jelenleg, kezdésnek a mi barátságunk megszilárdításán dolgozom, azután jöhet lassan a többi is, jó? - bólintott így megnyugodtam. Egy ideig csak csendben ültünk majd felálltam és én is elmentem megfürödni. Yuuki közben ágyba bújt. Mikor végeztem, befeküdtem mellé. Először szoknunk kellett a helyzetet, de lassan csak feloldódtunk. - Szerinted, mennyi volt a valószínűsége, hogy pont mi kettőnkkel megtörténik egy ilyen dolog? - utaltam találkozásunk kezdetére. - Két meleg egy repülőn... Egymás mellett... És lezuhannak. - felnevettem, ami most nagyon jól esett.
Yuuki: - Talán egy a millióhoz? Nem, inkább billió legyen. Lehet, inkább csodának kellene hívni, habár nem tudom, hogy balszerencsétlenségünk az-e… - válaszolom neki, miközben a plafon nézem, már amennyit látok a Hold fényétől. - De… próbáljuk pozitívan nézni, találkoztunk, barátok lettünk… - még a végén összejövünk! Viccelődnék vele, de nem teszem, hiszen tudatában vagyok, hogy a legjobb barátja volt az exe, aki megcsalta és rosszul esne neki, ha felemlegetném. – Na, de a mi kapcsolatunknak van egy lapja, és van egy három hónapos, kemény három hónapos háttere. Ez már csak valami, nem?
Hitoshi: - Igen, ebben igazad van. - felelem, miután meghallgattam. - Azt hiszem, kicsit kezdek önző lenni, mert túl árad bennem a boldogság, hogy megint van egy barátom. Nyugi, nem fogok rád mászni, mint Kazuval tettem. Az én hibám volt. Mi csak barátok voltunk, de önző módon átcsavargattam a szeretetét szerelemmé. Annyira jól eső érzés volt, hogy van mellettem valaki. Nem szabadott volna, Erre mostantól oda figyelek. Na, de jó éjt. - fordultam Yuukinak háttal. A gondolat, hogy én és Yuuki… szeretők… kicsit meglepett még engem is. Hogy képzelhetnék ilyet? Yuuki annak ellenére, hogy gyerekesnek gondolja magát, igazából nagyon is komoly. Sosem lenne közös témánk, mert nem érnék fel hozzá. Ciki lenne. - A lényeg, hogy ebben a barátságban nem akarok elkövetni hibát.
Yuuki: - Hitoshi hagyd abba! – szóltam rá. - Mindenki vágyik szeretetre, szerelemre nem tagadhatod meg magadtól! – közlöm vele a tényt felé fordulva. Nem hiszem el, hogy ezt hiszi! – Te is meg én is megérdemlem a boldogságot! Ne véld azt, hogy nem vagy rá érdemes, mert ez nagy ökörség! Én is te is megérdemled ugyanúgy, mint a többi ember, aki él és mozog! Egyébként mi lesz, hogy ha én véletlenül beléd szeretek? Kényszerből te is ezt teszed? – teszem fel neki a költői kérdést.
Hitoshi: Elég könnyen beszél a dologról. Nem értem, hogy megy ilyen egyszerűen neki. - Te? Belém? Az fura lenne. Nem vagyok olyan… mint… - azt akartam mondani, mint Lee, de inkább nem szóltam. - Nem olyan vagyok, akibe te beleszeretnél. Nézz körül… én semmit sem tudok neked adni. Nem lenne közös témád velem, mert nem vagyok olyan művelt, mint te vagy a barátaid. Én csak… barátnak való vagyok és ezt el is fogadom, nekem már ennyi is elég. Te sosem tudnál belém szeretni én pedig, nem szeretnék beléd, csak, hogy elveszítsek megint valakit… inkább elnyomnám, mint átéljem megint azt a fájdalmat, hogy egyedül maradok. Ezért is szálltam fel arra a repülőre, ezért is mondtam a szigeten, hogy bár meghaltam volna. Így utólag bánnám, mert nem ismertelek volna meg. De, ahogy anyám is mondta… undorító vagyok.
Yuuki: - Én művelt? Inkább jártas vagyok a témákban. Muszáj is annak lennem, mivel én vagyok az a nevezetes Yuuki író! – idézem fel, amit ő mondott. – Egyébként meg szerinted mi három hónap alatt mit is csináltunk? Egymás előtt ültünk és bambultuk egymást, mert nem találtunk közös témát? Ne légy már ilyen bolond és már megmondtam ne becsmérelt le magad! Egyúttal saját magamat is le lehet szólni, mert az én exem is megcsalt engem, de mégsem teszem. Ahogy te mondtad, nem ér ennyit Lee, hogy sírjak miatta, akkor te se tedd ezt! És még egyszer merd leundorítózni magad, megbánod! Akkor én is egy undorító féreg vagyok, aki a farkakra bukik!
Hitoshi: Kezd egy kicsit idegesíteni, hogy nem tudom meggyőzni az igazamról. Nem tudom, hogy miért nekem kéne igazamnak lenni, de úgy érzem. - Ne hasonlíts össze minket. Egy szigeten bámultuk egymást, ja, de ennek mi köze a szerelemhez? - néztem rá szemöldök húzogatva. - … és, ha lehet, ne állítsd, hogy képes lennél belém szeretni… ez kicsit durva poén lenne. Amúgy meg mit fogsz tenni velem, ha becsmérlem magam? - közelebb húzódtam hozzá és bökdösni kezdtem arcát. - Mit fogsz? Megversz? Na, na? - tudtam, hogy feszegetem a határok és előbb-utóbb seggbe rúg, de úgy éreztem most ezt kell.
Yuuki: - Honnan a fenéből tudod, hogy idővel nem szeretek beléd? – jobb, ha nem tudja meg, hogy simán el tudnám magunkat képzelni, hogy járunk, hiszen eleve tetszik nekem, főleg azután, miután megismertem őt. - Egyébként mit is fogok tenni? Lerúglak az ágyról és a földön alszol! Vagy a párnával jó képen töröllek, aztán élvezheted a toll sereg által nyújtott ütéseket! – közlöm vele, miközben megfogtam a kezét. – Mellesleg az elején arra válaszoltam, ami szerint nincs közös témánk. Igen is van, mivel sokat beszélgettünk a szigeten is. Itt miért ne tudnánk?
Hitoshi: - Komolyan Yuuki, te ekkora szadista vagy? Miféle hajlamaid vannak még? - nevetek fel. - Yuuki a szadista szöszi… hát ez hatalmas, meg kell írnod. - annyira nevettem, hogy szabályosan legurultam az ágyról és nyikkanva értem földet. - Na, jó! Ma már túl sokat vicceltél velem. El nem tudom képzelni, mi lenne az a fantasztikus tulajdonság, amitől te belém zúgnál. Kazu menekült szabályosan, biztos nagyon kelendő lehetek. - a hasamat fogva nevettem. - Yuuki, te… - visszafeküdtem és magamra húztam a takarót. Hátat fordítottam neki. - Na, jó éjt, szöszke. Pfft…
Yuuki: Morcosan nézek, de végül csak tettetem, és próbálom elfojtani a mosolygást. Öröm hallani, ahogy nevet, nekem is jobb kedvem lesz tőle. Aztán abbahagyja, sőt nekem kedvez, hátat fordít, így meg tudom rúgni a fenekét. – Megmondtam, hogy hagyd abba! Ne hord le magad az Istenit! – vágom a fejéhez a párnát. Hogy lehet valaki ilyen hülye? - És bennem mi a jó? Jaaa, hogy író vagyok, ezen kívül semmi! Nem tudok semmit sem, még főzni sem, de te tudsz! Itt is egy jó dolog! Azt mondják, a férfik a hasukat szeretik, így hát…. Meg is van, mitől zúghatna beléd még, még jobban!
Hitoshi: Ő sem bír magával. Ha mást nem, hát azt elértem, hogy seggbe rúgjon és nevessen kicsit. - Ja, a mai világban csak arról hallani, hogy a főzni tudó férfiak érvényesülnek. Akkor nem az olyan jó képűek, mint te, igaz, Yuuki ? Komolyan… nem is értem, hogy már megbocsáss, de Lee, hogy volt képes megcsalni egy olyan szép teremtést, mint te. Nincs ízlése. bezzeg a magam fajta kis magányos buzi, örülnek, ha egy akad nekik, aki legalább rájuk néz. - miután kihevertem a seggbe rúgást, csikizni kezdtem Yuukit. El kellett feledtetnem vele az előbb kiejtett nevet. - Buta Yuuki.
Yuuki: Jó képűnek tart? Nem hittem volna. Lee említése érzékenyen érint, amit ő is észrevehetett, mivel csikizni kezd, még mielőtt reagálhatnék arra, amit mondott. - Elég… Elég Hitoshi! – nyöszörgöm, mire abbahagyja. Felsóhajtok. - Kettőnk közül vitatható ki is a buta. Szerintem te vagy az. Lebecsmérled magad, mikor jól nézel ki, és ha még jobban adnál magadra lehet, még jobban epednének utánad mind a nők, mind pasik. Annyit szerezhetnél, egy kezeden is sok lenne. Egyébként, mint mondtam, szerintem is jóképű vagy, mellesleg köszönöm a bókot. – mondtam el a véleményemet csuklóit szorongatva, miután kiszusszantam magam a csikizés után.
Hitoshi: - Szarrá dicsérjük egymást. - jegyzem meg majd tényleg lefekszem aludni, mert már elég késő van. Yuuki is lassan lehiggad és meghallom szuszogását. Rég aludt már mellettem valaki, jó érzés. De tudom, hogy nem tart sokáig, ez elkeserít. Reggel előbb ébredek, mert alig aludtam valamit. Kicsoszogok a konyhába és lefőzök egy kávét meg összedobok egy pirítóst. Kikészítek hozzá vajat és lekvárt. Mikor lefőtt, azt is oda készítem és kinyitom a szoba ajtaját, hogy szabadon áramoljon be rajta a kávé illata. Leülök a felemre és Yuukihoz hajolok. - Ébresztő… Yuuki-sama! Kihűl a kávéja. - kuncogok.
Yuuki: Nyöszörgök, karommal eltakarom a szemeimet, de megcsap a kávé illata. Mélyen beszívom a levegőt. Kelleni fog az a kávé, érzem. Elveszem a karomat, majd a jókedvűen rajtam mulató Hitoshira nézek. - No lám! Valakinek nagyon jó kedve van kora reggel! Ugye nem rajtam mulatsz? Ne, inkább meg ne mond, úgyis tudom, hogy így van! Elnézem neked, mert készítettél kávét. – ugratom. - Egyébként, ne samázz, én vagyok a fiatalabb nálad, nekem kell, nem neked Hitoshi-sama.
Hitoshi: - Az, az! Nem elég, hogy rusnya még öregebb is, fokozd a jó hangulatom. - nyomom a párnámat a képébe és nevetek. Felkel és kisétálunk. Úgy issza a kávét, mint más a vizet, mint éltető nedűt. Nem semmi, szóval ilyen egy író élete. Megreggelizünk. Felöltözöm, magamra kapom az öltönyöm, már rég viseltem ilyet. Igaz, hogy állás interjúra megyek. Vagyis… már felvettek, de még meg kell beszélni, mikor kezdek. Próbálom megkötni a nyakkendőm, de nem megy. - Elmegyek az új munkám miatt, Yuuki. Ott a pulton a kulcs, a tiéd. Ha el akarsz menni és előbb érsz vissza, be tudsz jönni. Ááá… fenébe, te nem tudsz véletlenül nyakkendőt kötni? Jól fogok kinézni, ha még be sem tudom kötni… a gyerekek is kiröhögnek majd… pedig olyat csinálok majd, ami illik hozzám.
Yuuki: Nem viszonozta kedves „ajándékát”, mégpedig a párnát az arcomba. Kávézunk, reggelizünk. Meglepődök, hogy kulcsot ad, de jól esik, hogy ennyire bízik bennem. – Oké, köszönöm. A nyakkendődet meg megkötöm, csak ne piszkáld tovább! – ragadom ki mancsai közül a szegény darabot, majd nyaka köré teszem és megkötöm. – Így ni! Mellesleg nem nevettek volna ki a kicsik, az nélkül is döglesztően néztél ki. – kacsintok rá, mire szemét forgatja. – Hidd el, igazam van. – paskolom meg a vállát. Indulni készül. – Sok szerencsét! – kívánok neki, az ajtófélfának dőlve, mire csak int. – Hitoshi, egyébként, köszi a vacsit, meg a finom reggelit! – szólok utána.
Hitoshi: Megköti, végre áll rajtam valahogy. Arra, amit mond, csak a szemem tudom forgatni. Ja, persze, én jól néznék ki. Indulni készülök, de még utánam szól. - Szívesen tettem, hisz barátok vagyunk. - mosolygok őszintén. - Ami az enyém, az a tiéd is. Amúgy nem kicsik… középiskolások. Testnevelés tanár leszek. - intek neki vissza és jelzem, hogy a bicepszemet sem a legyek hordták össze. Mióta eljöttünk a szigetről, sokkal többet edzettem, még nem is látta, hogy mennyire erős vagyok… szóval nem mondana ilyesmiket. Elindulok autómmal a belváros irányába, ahol egy magán iskolába vettek fel. Kézen fekvő volt, hogy versenyre járó sportolókat eddzek, ez a legjobb, amit kaphattam. Felmegyek a lépcsőn az igazgatóiba, ahol már várnak. Nem tart túl sokáig a megbeszélés majd közlik, hogy három hónap próbaidőm lesz, mielőtt ténylegesen felvesznek. Mielőtt azonban haza indulnék, még körbe járom a pályát.
Yuuki: Megemelem a szemöldökömet. Hoppácska! Testnevelés tanár lesz! Sosem hittem volna! Ráadásul csomó közép sulisnak! Biztosan a csajok majd elepednek érte, nem is értem miért szólta le magát. Becsukom az ajtót, majd a konyhába megyek, hogy eltakarítsak magunk után. Amikor végzek, egy bögre kávé kíséretével elültem a kanapéra, felhívtam Kanami-sant, hogy tájékoztassam, ha keressen, itt tegye, ne a… volt lakásomnál. Közölte, tudja, ezzel meg engem lepett meg, de nagyon. mint kiderült Lee felkereste végelkeseredésében, hogy nem tudja, merre vagyok. Nem érzek semmi féle bűntudatot, csak valami… elégtételt. Szenvedjen, ahogy én szenvedek miatta! Saját érzéseim megrémítenek. nem… nem ilyen voltam! Sosem akartam a másiknak rosszat, erre most… elköszönök gyorsan Kanami-santól, nehogy észlelje a félelmemet, majd összekuporodok a kanapén és lázasan agyalok, mi romolhatott el bennem.
Hitoshi: Jó alaposan szétnézek, hogy mindent szemügyre vegyek. Nagyszerű… ez egy magániskola, tele fiúkkal, ezt még nem is mondtam Yuukinak. Itt aztán a kolléganők elé állhatnék… Kezet fogok az igazgatóval és hazafelé indulok. Előtte beugrok vásárolni és beszerzek pár dolgot, például Yuukinak pizsamát és köntöst, meg egy saját törölközőt. Még szerencse, hogy árulnak ilyen névvel hímzett törölközőt is, így szerzek egy „Yuuki”- sat. A megszerzett cuccokkal hazafelé indulok. Felállok a feljáróra és hangosan köszönve bemegyek. Először nem veszem észre Yuukit csak miután szétnéztem. A kanapén összegömbölyödve alszik. Leteszem a cuccokat és elé guggolok. Akkor látom meg, hogy könnyes szeme sarka. Mi a fene történhetett. Főzök egy teát és egy kellemes vacsorának is nekiállok. Fel akartam kelteni, de inkább hagytam… lehet előző este keveset aludt. Betakargatom, nehogy megfázzon a dereka. Teriyakis sertéshúst sütök magunknak, párolt zöldborsós rizzsel. Felteszek egy teát is, hátha melegségre vágyik. Behűtök egy üveg bort aztán a homlokomra csapok. - Ez… olyan, mintha… nagyon hülye vagyok. - jegyzem meg majd a bort a vödrével együtt átvágom a mosogató és sört teszek az asztalra… mert az férfiasabb, haveriasabb. Majdnem… úgy csináltam, mint amikor Kazunak romantikus vacsorát készítettem. - döbbentem rá, hogy mennyire is csóró vagyok barátilag… még azt sem tudom, milyen egy baráti vacsora.
Yuuki: Illatok, finom illatokra ébredek. Lassan kinyitom szemeimet. Elmosolyodok lassan. Lee. Ahogy átfut az agyamon a név vele együtt a többi is. Fájdalom nyilall belém, de nem jajdulok fel, tűrök. Mikor már jobb felülök, és csak most veszem észre a takarót. Jól esik a tudat, hogy gondolt rám. Felállok, a konyhába veszem az irányt. - Szia! – köszönök neki. - Mióta vagy itthon?
Hitoshi: Úgy tíz perc elteltével Yuuki is felébred, és rögtön kérdez. - Hát… vagy egy másfél órája. Gondoltam összedobok valamit. Teriyakis sertéshúst sütök párolt zöldborsós rizzsel… és hozzá van sör… mivel eszembe jutott, hogy a bor fura és félreérthető lenne. - Yuuki lassan feláll és szemeit törölgetve az asztalhoz sétál. - Jut eszembe. Azt mondtad, hogy haverkodjak a kolléganőkkel. - jegyzem meg és az asztalra pakolom az ennivalót. - Elég furán venné ki magát, hogy közlöm velük egy fiú magániskolában, hogy „amúgy meleg vagyok, de ne féljetek… nem gerjedek a fiúkra!” és közben érted… meleg vagyok. - a végén felnevettem a gondolat valóban elég suta volt.
Yuuki: - Hát, ha így mondod, akkor igen, furán jön ki, de minden attól függ, hogy hogyan adod elő. Ha jó szövegkörnyezetben közlöd az illetve, akiről tudod, elfogad, sima ügyed van, ha nincs, akkor bukta. Mellesleg a legjobb lenne, hogy ha elmondod valakinek, hogy van barátod, szóval nem kell tartani attól, hogy rámozdulsz valamelyik diákodra. Na, de mesélj! Mi is volt ma? Elcsavartad az ott lévők fejét a szívdöglesztő megjelenéseddel? – kérdezem, miközben nézem, ahogy elveszi a fedőt az ételről, majd szedni kezdek.
Hitoshi: Yuuki eltúlozza a dolgot és bár megmosolyogtat kérdése, nem volt olyan humoros. - Ja, persze. Nem a megjelenésem érdekelte őket, hanem a szaktudásom, ami eddig jónak bizonyult. Igaz, hogy teszteljenek, három hónapig, próbaidős leszek. Most jönnek majd a versenyek előtti felkészítések. Lehet, hogy néha később érek majd haza, remélem nem baj. - ahogy mesélni kezdtem és kimondtam ezeket a dolgokat… rögtön észbe kaptam. - Izé… nem úgy gondoltam… csak gondoltam szólok, hogy ha nem érnék haza… szóval érted. - kissé égett a fülem. - … és te? Milyen napod volt? Mi történt, amiért könnyes volt a szemed? - tapintottam rá a lényegre. - Annyira rossz volt látni, rögtön fel akartalak kelteni és megölelni, de inkább hagytalak aludni.
Yuuki: - Hitoshi, ne parázz! Nem értek semmit sem félre! Tudom, azért szólsz, hogy ne aggódjak érted. Ez nem csak egy szerető dolga, hanem egy baráté is. Én is aggódnék érted, és szerintem te is aggódnál. Az én napom semleges volt, nem történt semmi. Gondolkoztam az írásomon, mivel Kanami-san, vagyis a szerkesztőm ajánlotta, lehet, ki kellene írnom magamból a dolgokat. Neked mi erről a véleményed?
Hitoshi: - Ha a szigeten történekre gondolsz te is és Kanami-san is, akkor egyet értek veletek. Csak jót tenne veled a dolog, hátha mást is képes lennél beleszőni… ami segítene neked lelkileg. De ez persze csak az én sajátos véleményem. - összeszedtem a tányérokat miután megvacsoráztunk és mosogatni kezdtem. Mikor végeztem, letakarítottam az asztalt. - Ha már előbányásztam a bort, megisszuk? - néztem Yuukira, aki nem láttam biztosan, hogy mit csinált… talán fáradt voltam. - Szereted a zenét?
Yuuki: Elgondolkoztam azon, amit Hitoshi mondott. Igaz van, ezt kell tennem, meg kell alkotni a saját főszereplőmet, akit csak baj éri, mint engem. Gondolataimból Hitoshi ránt ki. - Oké, ihatunk bort és hallgathatunk zenét. Te milyen zenéket kedvelsz? – teszem fel a kérdést, mert nem rémlik, hogy megmondta volna, milyeneket is hallgat. – Egyébként milyen borról is van szó?
Hitoshi: Rábólint mindkettőre majd kínos kérdést tesz fel. Az arcomat kezdem vakarni, miközben két boros pohárral a kanapéhoz sétálok. - Izé… mikor a vacsorát készítettem, olyan deja vu-m volt, mint mikor Kazunak csináltam romantikus vacsorát. Nos, mikor eszembe jutott, kicsit lesokkoltam és eszembe jutott, hogy ez baráti vacsora és… - sóhajtottam -, túlkombinálok, igaz? - huppantam le mellé. - Én szeretem a modern popzenét is, a rockot is, meg elég sok fajtát… de ilyenkor, mikor itthon vagyok jó társaságban, ami sosem szokott megtörténni max. Kazuval volt, akkor jobb szeretem a komoly zenét vagy a hangszereket. Ne nézz furán, nem vagyok öregember csak műkedvelő. - töltöttem egy pohárral neki és átadtam. - Na és te? Te milyen zenét szeretsz?
Yuuki: Átmegyünk a nappaliba, ahol leülök, miközben hallgatom Hitoshit. Megrázom a fejemet, mikor attól fél túlkomplikálná a dolgokat. – Dehogy nézlek annak, ne butáskodj már! Az én zenei stílusom kevert. Amik megtetszenek, azt hallgatom megunásig, legyen az pop, rock, vagy esetleg techno. – válaszoltam neki, miközben elvettem a poharat tőle, és belekortyoltam a vörös nedűből.
Hitoshi: - Én hasonló vagyok, emiatt sokat zsörtölődött velem Kazuki. Azt mondta, nevetséges egy ilyen idős férfinak, ilyen zenét hallgatnia, mert gáz. - átadtam a poharam Yuukinak és bekapcsoltam a zenelejátszót. Először válogatás pop zenét és rockot tettem be majd visszaültem. - Hehe… hát ez nem épp boriszogatós csendes beszélgetésekhez való, de nem számít. - kortyoltam egyet a poharamból majd Yuuki felé néztem. - Amúgy, mondd csak, Yuuki-sama! Hogy vagy… jobban vagy már?
Yuuki: - Miért is? Mennyi vagy? Ha jól rémlik harmincat mondtál. – mire bólint. – Az én édesanyám is hallgatja őket, sőt én szoktattam rá, én általa szerette meg a modern zenét. Ez olyan 10 évvel ezelőtt volt és a mai napig hallgatja. Egyébként jól vagyok, nem kell aggódnod, mellesleg mondtam már ne hívj sama-nak, nem kell a miatt, hogy írok. Inkább kun-t, mint sama-t mondj. Vagy tudod mit? Hagyjuk el az egészet és csak a keresztnevünkön hívjuk egymást! Mit szósz hozzá?
Hitoshi: Felnevetek és megveregettem a hátát. - Yuuki csak kötözködöm veled, mikor hozzáteszem a nevedhez a samát. Nem vetted észre? Hehe… meglátszik, hogy szöszi vagy! - folytattam a kötözködést, aminek az lett a vége, hogy Yuuki letette a poharát és a háta mögötti párnával kezdett püfölni, míg én végig nevettem majd csikiztem. Elég jól elszórakoztunk. Tudtam, hogy történt vele valami, de nem tudtam, hogy vajon mi. De legalább eltereltem a figyelmét. Végül úgy végeztük, hogy háton, a kanapén feküdtem, Yuuki meg rajtam. Legyőzettem. - Yuuki-kun. - nevettem fel majd könnyes lett a szemem. - Megadom magam… csak..- - nyögtem -, szállj le rólam, mert a tökömön térdelsz.
Yuuki: Csak folytatja a vérem szívását én meg megbosszulom, mint tegnap tettem. Csak ütöm és ütöm, majd ő is támadásba lendül, de végül ki tudtam cselezni, így került ő a hátára, míg én fölé kissé pihegve. Meglepődtem, hogy idő előtt megadta magát, de mit közöl velem, azonnali eltávolodásra késztet. - Bocsánat, nem akartam! Nagyon fáj? – hülye kérdés, de akkor is muszáj éreztem, hogy feltegyem neki.
Hitoshi: Zavarba jön és szabadkozik. Teljesen vörös, de gondolom, ő ezt nem tudja. Nevetve ülök fel. - Megmarad. De, ha akarod, megvizsgálhatod. - nevetek tovább majd kimegyek rágyújtani. Egy röpke pillanatra kiráz a hideg, ahogy eszembe jutnak az előző pillanatok. Testalkatához képest, Yuuki igen csak vékony. Már láttam majdnem meztelen a szigeten, de érinteni egész más volt. Olyan… gyengéden mertem csak hozzá érni… fura, de olyan zavart érzek a bensőmben. - Ááá… - a hajamba túrtam idegesen és zavartan. - Mi a franc van velem?
Yuuki: Meglepődök azon, amit felajánl. Aha… most megint csak ugrat, főleg a nevetése miatt gondolom. Ott hagy, én meg eldőlök a kanapén. Ahhoz képest, hogy aludtam a nap folyamán ugyanolyan fáradt vagyok, mintha egész nap dolgoztam volna, pedig semmit sem csináltam. Nem főztem, a mosogatásban igaz segíthettem, de akkor sem ugyanolyan, nem volt miben elfáradnom, erre mégis ásítozok. Mindegy, elmegyek fürdeni. Kiittam a poharam tartalmát, majd magamhoz veszem a cuccaimat és bevonultam a fürdőbe. Holnap most már el kell mennem Leehez a cuccaimért, nem hordhatom Hitoshiét.
Hitoshi: Elszívom a cigim majd bemegyek. Yuuki épp akkor végez a fürdéssel. Végignézek rajta. Szegény az én cuccaimat viseli. Biztos kellemetlen lehet neki. A fejemet vakarva, kínosan próbálok célozgatni. - Ő… Yuu, ha gondolod és esetleg… segítség kell bármilyen holmid elhozásához… segíthetek. Esetleg kileshetem, hogy mikor megy el… vagy veled mehetek, hogy ne egyedül kelljen. Tudod holnap szombat… szóval. - a végére már eléggé zavarba jöttem. - Oké, szóval elmegyek fürödni, addig nyugodtan gondold át. Meg, vehetnénk még egy ágyat, hogy ne mellettem kelljen nyomorognod, úgy is itt maradsz még, ugye? - kérdeztem, de inkább reménykedés volt hangomban, mint sem elküldés.
Yuuki: Meglepődök a felajánlásán, de jól esett, ellenben megértem miért is érzi ezt az egészet bonyolultnak, ezért is jöhetett zavarba. – Rendben, én beleegyezek. Lee valószínűleg ott lesz, és el kellene egy kis segítség a cuccaim elhozásához. Nem szeretnék sokat kerülni. És… maradnék még, de lehet, jobb lenne nem sokáig a nyakadon maradni. Ezt nem azért mondom, mert nem élvezem a társaságodat, csak mindig is egyedül éltem kivéve, mikor… Leevel összeköltöztem. Meg hát nem tudom, hogy elviselnél-e, mikor elkezdek írni. Van, mikor éjszakázom és ballábbal ébredek, olyankor elviselhetetlen vagyok. – Igazából azt szeretném, ha ő mondaná, hogy maradjak és nem magamtól eldönteni, hogy most én itt akarok lenni, mert akkor teljesen betolakodás lenne tőlem.
Hitoshi: Rettenetesen megörülök annak, amit mondd. - Nem, kérlek, maradj itt! Egyedül… én nem szeretek egyedül lenni. Én elviselem a ballábas Yuukit is, ha kell. Ha… ha akarod, akkor rendbe fogom tenni a másik szobát, az még nagyobb is. Mindent elpakolunk és saját részed lesz, rendben? Leetől meg ne aggódj. Lehet, hogy maradásra akar majd bírni. Biztos, hogy sok dolgot meg akar majd beszélni veled és megmagyarázni. Persze, akár melyik is lesz, én megvárom, míg elintézed, de szeretnék hasznos lenni neked. - azt hiszem, már kicsit tovább is mentem, int kellett volna. zavaromban elmegyek fürödni és lehűtöm magam. Mikor végig nézem magam, felmerül bennem a kérdés. Mióta is nem csináltam? Legalább már fél éve… biztos, hogy volt. Mikor a szigeten voltunk, nem volt kedvem. Mikor hazaértem, nem volt kedvem. Mióta Kazu kilépett az életemből… semmihez sem volt kedvem. Megismerni egy másik test melegét és hozzá szokni, mindennél jobb érzés. Viszont újra elszokni tőle, miután megtapasztaltad… nagyon rossz. Néha azon kapom magam, hogy szorosan magamhoz ölelném Yuukit is… csak mert vágyom erre a melegségre. Nagyon hülye vagyok… tönkre fogom tenni a barátságunk. Megtörölközöm majd fáradtan vetem magam az ágyra és mély, keserű sóhaj tör fel belőlem.
Yuuki: Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Lehet megérezte? Ki tudja, de örülök neki, hogy megkért rá. Még mielőtt válaszolhatnék, folytatja, sőt aztán magamra hagy. A mondandója vége miatt homlokomat ráncolva nézek a becsukott fürdőszoba ajtóra. Ezt át kell gondolnom, így hát a hálóba mentem, lehúztam az ágytakarót és bebújtam az ágyba. Mikor Hitoshi levetődik mellém felé fordultam. - Átgondoltam az ajánlatodat és szívesen elfogadom mind azt, hogy együtt lakjunk itt, mind azt, hogy segítesz nekem holnap. Lehet, az lenne a legjobb, hogy az első cuccom adagját elvinnéd, addig megbeszélem Leevel, amit meg akarunk, aztán teljesen kipakolom az én részemet a lakásból. Ha már lakás… szeretnék majd a költségébe beleszállni, meg az én dolgaimat, vagyis az ágyat saját pénzemből megvenni. Szívesen elvállalom az egyes házimunkákat, mint például a mosást, de a főzést nem, mivel sajnos nem tudok sok ételt elkészíteni, csak a legeslegalapvetőbbeket, már ha beleegyezel. Egyébként én érzem azt, hogy nekem kellene hasznosnak lennem, nem neked, hiszen te teszel nekem szívességet, hogy adsz egy szobát, melyben lakhatok.
Hitoshi: Végighallgatom, amit Yuuki mond és bólintok. - Rendben, bármiben segíthetsz. A főzést nagy örömmel csinálom, mert szeretem. Tudod, hétfőtől amúgy is késve járok haza, szóval örülök, ha szívesen besegítel. Rendes vagy, komolyan. - válaszoltam. Aztán kicsit elgondolkoztam. Persze, hogy magukra hagyom őket, ez tök természetes, hisz ha ott lesz az a fickó, beszélniük kell. De… de, ha… folyamatosan csak egy kérdés járt az eszemben. - De, mi lesz, ha végül Lee meggyőz és megbocsátasz neki? - tettem fel az elhamarkodott kérdést, amihez végül éreztem, hogy semmi közöm. - Izé… bocsi. - próbáltam korrigálni.
Yuuki: Meglep a kérdése. – Nem, teljesen jogos a kérdésed. Nem fogok visszamenni hozzá. Hogy miért? Mert aki egyszer megcsalja a másikat azután is meg fogja tenni. Én ebben hiszek, és tapasztalatból is mondom. Akár mit ígér, fűt-fát, aki egyszer megtette nagyon nagy a valószínűsége megint megteszi. Leenél is ez van. Megtette vállalja és szerintem már tudja, hogy vége mindennek.
Hitoshi: - Yuuki, te nagyon határozott vagy, ugye tudod? Én… veled ellentétben, még ha meg is csalt volna, akkor is lehet, megbocsátanék. Minden részem tiltakozna, de megtenném, mert annyira félnék egyedül lenni. Tudod, mióta valaki megismertette velem a melegséget, mint érzést, azóta képtelen vagyok a nélkül élni. Annyira rossz, ha egyedül vagyok, ha nem érzem ezt. Szánalomra méltó… jól tudom. - dideregtem meg egy kicsit. - Na és, mit tervezel, Motoval? Vele mi lesz, ő gondolom azért más kategória, hisz a barátod… méghozzá a legjobb, nem a párod. Barátságban van megbocsájtás? Ráadásul… ezek szerint, nem most kezdődött és nem is akkor, mikor eltűntél… olyan érzés az a lapján, amit meséltél, mintha sosem lettek volna közömbösek sőt, mintha ez kapóra jött volna nekik. Nagyon fura helyzet.
Yuuki: - Egyet értek veled Hitoshi, de mennyivel jobb az, hogy megadja neked a melegséget, közben fűvel-fával megcsal. Sőt, mi van, ha megfertőz, ha esetleg elfelejtenétek védekezni? Akkor is képes lennél megbocsátani neki? Én csak ezekbe gondolok bele, és így határozom el magam, mert ha nem tennék, akkor rém gyenge lennék. Meg hát… a tapasztalataim is itt vannak. Megszívtam már, megcsalt a párom. Lee a második, aki ez miatt hagyott el. A többi meg vagy azért, mert talált jobbat nálam, vagy megelégelték az életvitelemet. Moto… ő elárult, rámászott a páromra, akiről tudta, hogy nem szabad, ráadásul azt is mennyire szeretem, de meg is értem, hiszen Lee jóképű, ki nem tenné rá a mancsát? Meg… megértem azért őket, hiszen eltűntem, és azt hitték, hogy meghaltam, de én ettől még sosem tenném meg a legjobb barátommal, hogy összejövök a gyászoló párjával. Az, hogy mikor kezdődött el nem tudom, de sosem merült fel bennem, hogy azok ketten kijátszottak a hátam mögött. Én azt hiszem az eltűnésemkor alakult ki ez közöttük.
Hitoshi: - Nem, tudom, hogy igazad van és a kezdeti lelkesedésem nekem sem tartana túl sokáig. Undorodnék magamtól és nem bírnék egy olyan emberrel élni, aki megcsalt. Hiába vágyom az emberi melegségre, odáig nem süllyednék le, hogy kényszerítsek valakit, hogy mellettem maradjon. Nem, hogy neki képtelen lennék megbocsájtani, de magamnak sem tudnék. Most… úgy döntöttem, hogy nem keresem kétségbeesetten a szerelmet, hanem kivárom, míg az rám talál, ha rám talál. Most csak… örülök annak, hogy van egy barátom, aki számíthat rám és akire számíthatok. - kicsit elbeszélgettünk még, utána mindketten elaludtunk. Émelygő gyomorral ébredtem és álltam neki kávét főzni. Vajon, mi lesz ma, ha elmegyünk ahhoz a szépfiúhoz, aki annyira szerelmes volt, hogy képtelen volt kordában tartani a gyíkját? Nem értem őt és nem is fogom. Ha Yuuki az én szerelmem lett volna és eltűnik, nem, hogy nem állok össze a szerelmem barátjával, hanem én magam megyek a keresésére, ha kell. - Hülye… idióta… szánalmas Lee. Meg sem érdemled. - motyogtam magamban, mikor előkészítettem a kávés poharakat.
Yuuki: Reggel, mikor felébredtem nagyot nyújtóztam, majd tovább lustálkodtam. Szombat van, ma megyek, vagyis megyünk Hitoshival Leehez. Vajon hogyan fog alakulni a nap? Remélem nem fogunk összebalhézni, habár ha igen, akkor csakis rajta múlik, hogy mit fog nekem mondani. Úgy érzem nincs semmi mondandóm számára, hacsak az nem, hogy legyen boldog a volt legjobb haverommal. Mindegy, kimászok az ágyból, majd lassan bebotorkálok a konyhába, ahonnan érzem a frisses lefőzött kávé illatát, na meg a reggelinkét is. - Ohayo! - köszönöm Hitoshinak, aki serte-pertél a konyhában.
Hitoshi: Édesen nyújtózkodva és ásítozva lépked ki Yuu is, akit a reggeli kávé illata ébresztett. Sötét gondolatok jutnak eszembe, amiket nem kérdezhetek meg tőle. Mint például, Lee is főzött neked kávét és enni valót? Volt olyan rendes? Szeretett annyira, hogy kedveskedjen neked? Biztos… biztos, hogy így volt… különben nem lettek volna együtt két évig. Miért? Mégis miért gondolok ilyen faszságokra? Nem értem magam. Értenem kéne? Egyszerűen bele fogok bolondulni a gondolataimba. Nem szabad ilyen szeretet éhesnek lennem és összetévesztenem a barátságunkat, mert elveszítem. - Ohayo! - köszönöm vissza neki és mivel a múltkor kilestem, hogy issza a kávét, úgy készítem már oda neki a kész feketét. Tányért vettem elő és közben odatoltam neki az újságot is, hátha érdekli. - Akasijakit készítettem remélem, szereted. - próbáltam álcázni morcosságom és zavarom.
Yuuki: - Hm az finom! - megint laktató reggelit készít, amit nem is bánok. - Köszönöm a kávét és az újságot! - hálálkodok neki, mire csak legyint. Figyelem őt, vagyis csak a hátát látom, de így is olyan, mintha borús hangulata lenne. - Mi a baj Hitoshi? Bal lábbal keltél, mint én teszem néha? - Lehet más a baj… kitúrhattam az ágyból? De lehetséges, teljesen másról van szó… Mitől lett ilyen rossz hangulata? Lehet mégis én csináltam valami rosszat. - Valamit elkövettem ellened?
Hitoshi: Jó ízűen megreggelizik, majd észreveszi, hogy rossz a kedvem és faggatni kezd. Addig a pontig képes is lennék elintézni egy „semmi bajom, nyugi”- val, míg azt nem kezdi hinni, miatta van. - Nem, dehogy is! - fordulok kissé zavartan felé. - Nem tettél semmit, eszedbe se jusson. Ha így lesz, szólni fogok, jó? Csak… csak kicsit rosszul keltem fel… kellemetlen álmom volt, ennyi. Lehet, hogy ez a férfi „menstruációs” időszakom. Nyugodj meg, semmi baj. - Yuu segített elmosogatni és elpakolni majd elment megmosakodni, addig én felöltöztem. - Yuu, kellenek dobozok vagy ilyesmi? Vannak, ha kell. Ha elkészültél, lassan indulhatunk. - kiáltottam be neki. - Túl akarok lenni ezen végre és újra itthon lenni, veled. - az utolsó mondatot már nagyon halkan mondtam, hogy Yuuki ne hallhassa.
Yuuki: Felöltözök, sőt beágyazok, hogy ne neki kelljen, ez a legkevesebb, közben agyalok az ő „menstruálásán”. Épp a fürdőben vagyok, hogy lecsekkoljam, jó-e a hajam, mikor meghallom Hitoshi hangját, kérdez, így kimegyek hozzá. - Hát kellene, szóval jó pár doboz jó lenne, főleg a könyveimnek. Egyébként kész vagyok az indulásra, csak még a mobilom hiányzik. - veszem el a szekrényről a szóban forgó tárgyat. - Mehetünk! - ezzel felkapom a cipőmet, majd kimegyek. Hitoshi bezárja az ajtót, indulunk is a kocsija felé, amibe beleszállunk, amikor kiérünk az utcára, de előtte még beszerezzük a szükséges kartondobozokat. Mikor elindulunk az autóval, megszólalok. - Én is túl akarok lenni ezen az egészen minél hamarabb. Jobb lesz, úgy érzem.
Hitoshi: Jelzi, hogy igen, kér dobozt majd magához veszi még a telefonját és már megyünk is. A garázsból összeszedek pár dobozt összehajtva, amit a helyszínen már csak szét kell nyitni. Közben beszállunk és elindulunk, mikor Yuu megjegyez valamit, amire felkapom a fejem. - Mi? - nézek rá elvörösödve. Tuti, hogy látja, még én is érzem, hogy vörös a képem. - Én… én csak… én csak azért mondtam, mert aggódom érted és… izé, nem akartam, hogy sokat kelljen ott lenned vele… na, jó az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy nem szeretném sokáig hasonlítgatni magam hozzá, hogy milyen „über király és helyes pasi” és meg ne kérdezd, mi a fenéért gondolok ilyesmire, mert nem tudom, csak jön. Túl hülye vagyok. - végig hajtok a rakparton, ahol két napja megálltunk és beszélgettünk. Kellemes érzéssel tölt el.
Yuuki: - Hitoshi, egyáltalán nem kellene hasonlítgatnod magad hozzá, hiszen ő teljesen más ember, mint te. Lee lehet über király, de egy nagy fasz, aki feladta a reményt, hogy én élek, nem keresett tovább. Olyan érzésem van, mintha csak 2 hetet keresett volna aztán máshol találta meg a feledést. Egyébként egyet kell értenem, hogy hülye vagy, hogy ilyesmin töröd a fejedet. És… köszönöm, hogy aggódsz értem, mondtam már ez emberi szokás, na meg én is aggódok érted. Ugye nem lettél beteg? – nézek rá, felmérvén még mindig vörös-e a feje.
Hitoshi: - Nem, nem lettem. Yuu-chan, kurvaidegesítő, hogy ilyen okos és vesébe látó vagy. Félek, hogy előbb megtudod, ha szerelmes leszek, mint én magam. - felnevettem, ahogy ő is. - Jó, na, én ezt bírom benned Yuuki Sensei. - ezen már nem nevetett, de megjátszott sértődöttséget küldött felém. Legalább felvidítottam és addig sem idegeskedett. - Ja, Lee egy fasz! A helyében én magam úsztam volna át az óceánt, hogy megkeresselek. - jegyeztem meg. Lassan odaértünk. Leparkoltam és kiszedtem a dobozokat a csomagtartóból majd a hónom alá kaptam. Egy hatalmas gombóccal a torkomban és gyomromban indultam el Yuuki után a lifthez és álltam meg az ajtójuk előtt. Be fogunk menni. Mindjárt… vissza kell fognom magam, hogy ha ajtót nyit, ne csapjam rögtön képen. Inkább mögé álltam teljesen, mert féltem, hogy tényleg meg fogom tenni.
Yuuki: Meglep, de nevetésre késztet, amit mond. – Mégis mi mást vársz egy írótól? Éles eszűnek kell lennie, hogy mindenre tudjon reagálni. - Végül megint úgy hív, ahogy nem szeretem. Felhúztam az orromat, tüntetőleg elfordultam tőle, de azért fél füllel hallgatóztam, mit is mond még. Jól esett, amit mondott. Fejemben hirtelen átfutott bárcsak vele találkoztam volna hamarabb, vele járnék két éve és nem Leevel. Nem, ez a sorsom része, mint az, hogy lezuhantam a géppel, mint ahogy az is, hogy találkoztam Hitoshival. Felsóhajtok, mikor leparkol az ismerős utcában újdonsülét lakótársam. - Aggódok, főleg akkor uralkodik ez el rajtam, mikor a lakóház előtt megállva felnézek rá. Felmegyünk a lifttel az alsó szintről. Igaz a harmadikon lakunk, vagyis van a lakás, de most nincs kedvem liftezni. Becsengetek, mert nincs kulcsom, ahogy elrohantam ott hagytam. Vajon… hogyan fogad minket Lee? Nemsokára meg is kaptam a választ, hiszen döbbenten nyitott ajtót, majd rám, végül Hitoshira siklott tekintete. Nem értette ki ő az, hiszen ismeri a baráti körömet. Valamiért elégtételt érzek azért, hogy így látom őt. - Hello! Bemehetnénk? – teszem fel a kérdést, mire arrébb áll, így be tudunk menni Hitoshival.
Hitoshi: Ez a Lee nevezetű csávó, tényleg marhára jóképű, ezt akkor állapítom meg, mikor ajtót nyit. Halvány mosolyt látok átsuhanni Yuuki arcán, mikor az exe ledöbben, főleg miattam. Ez valahogy nekem is marha jól esik. Yuuki arrébb tessékeli és besuhan mellette. Követem őt, de sebességem enyhe inogásra készteti a srácot. Yuuki megmondja, hogy merre menjek. Végül is, egy helyen pakolunk. Rám bízza a könyveket. Szétnyitom a dobozokat és szépen pakolni kezdem a könyveket. Szépirodalmi művek, verses kötetek, más írók művei. Yuuki tényleg tájékozott, nem semmi. Lee az ajtóban áll meg és mereven néz. Valószínűleg nem számított rá, hogy a szerelme úgy jön vissza, hogy pakol és megy. Arra meg főképp nem, hogy hoz magával valakit. - Yuuki, hallod! Ez baromi nehéz. - nevetek fel és látszat emelést csinálok, amitől elneveti magát. Szemem sarkából észreveszem, hogy Lee agya eldurranni készül. Nem baj, szenvedj csak seggfej, megérdemled. Ezért is húzom még jobban fel. Viccelődni és szórakozni kezdek Yuuval, míg pattanásig nem feszül a szépfiú idegrendszere. Jelzem Yuunak, hogy leviszek pár dobozt. El is indulok az első fordulóval. Lifttel megyek le, így a liftbe több doboz is befér. Majd odalent kipakolom őket a liftből. Felmegyek még egy második és harmadik fordulóért. Már bepakoltam a könyveket, és ahogy elnézem, Yuu is végzett. Közben észreveszem, hogy beszélgetnek… vagy veszekszenek? - Kész? - kérdezem, hogy megtörjem a kínos légkört.
Yuuki: Hitoshival elvagyunk pakolás közben, amit nem bánok, hiszen legalább nem kínos csend telepedett közénk. Lee tudom, hogy itt van, aztán eltűnik, majd újra beállít az ajtóm küszöbe előtt, de nem nézek rá, elég éreznem a tekintetét. Lassan végzünk, végül leviszünk jó pár dobozt, mire Lee végre megtalálja a hangját. Kéri álljak meg, beszélni akar velem. Ránézek Hitoshira, biztatom, nyugodtan mehet. Bólint, leteszem a dobozomat, hívom a liftet neki, majd miután beszállt, visszamegyek az exemhez. - Mégis mi folyik itt?! – fakad ki, én meg legszívesebben felsóhajtanék. - Szerinted? Minek látszik? – teszem fel neki a kérdést, mire kifakad, hogy mire vélje, miért tűntem el pár napra. – És még ezt meg mered kérdezni? Hiszen megcsaltál, ráadásul a legjobb barátommal! – vágom a képébe. - Te meg ezzel a faszival! Ő vele élted túl a repülőgép katasztrófát, jól tudom? Jókat kamatyoltatok a vadonban, mi? – teljesen ledöbbent a feltételezése, majd méregbe gurulok. Elé lépek és felpofozom. - Eressz el te szemét dög! Én nem vagyok olyan jó, mint te! Én hűséges voltam hozzád akkor és még most sem csaltalak meg, pedig megtehettem volna! Hitoshi igen kedves barátom, szóval ne merészeld becsmérelni őt, sőt engem sem! Értetted?! – fújtatok rá, mire dörzsölgeti az arcát. - Szerintem meg többet akar tőled! Látszik rajta! Szerintem meg nem csupa szívből engedett be az otthonába, biztosan megadtad magad neki fizetésképpen! – felé lendítem a kezemet, de most be akarok húzni neki, de nem sikerül, mivel megragadja a karomat. - Hogy merészeled te rohadék szemét?! Eressz el, hallod?! – szólok rá fojtott hanggal, hiszen bármikor beléphet Hitoshi. Megérzéseim nem hagytak cserben, hallom is a hangját, ahogy rákérdez, kész vagyok-e. – Mindjárt megyek! – szólok vissza neki, remélvén, miközben Leet nézem mérgesen, de jelentőségteljesen, jelezvén végre kopjon le, elengedje el a karomat, még mielőtt Hitoshi észrevenné.