Hitoshi: Mivel a lépcsőn jöttem fel, sajnos hallottam dolgokat. Igencsak nagy önuralom kellett, hogy ne rontsak rögtön neki. Megtalálom őket az előszobában. A látvány rögtön felháborít. Nem elég, hogy megvádolta őt hűtlenséggel, még erőszakosan tartja a kezeit is. - „Hitoshi... Alig várom, hogy lássam a szerelmemet. Biztos halálra aggódja magát...biztos nagyon összetört, de remélem, hogy az erős szerelmünknek hála érzi, hogy élek és a szerelme tart életben.” - lépkedtem hozzájuk és idéztem Yuuki akkori szavait. - Nem volt vizünk... Yuu desztillálós ötletének hála jutottunk folyadékhoz. Csak halat ettünk, mert más állat nem volt. Nekem nem volt miért visszatérnem... De őt, te éltetted. Amíg te itt fetrengtél a legjobb barátjával puha párnák között, összetörve ezzel Yuu reményeit, addig ő az életben maradásáért küzdött. Hogy nem sül le a képedről a bőr?! Sosem volt közünk egymáshoz a barátságon kívül. - megszorítottam Yuukit fogva tartó kezét, így a fájdalom miatt elengedte. Megragadtam grabancát és lehúztam magamhoz. - Mondd már el nekem kérlek, ilyen jó érzés hátba döfni azt, akit szeretsz? Mi olyan kurva jó érzés nektek ebben? - kezdett elborulni az agyam. Jobb kezem ökölbe szorult és már lendült is. Kurva jó érzés volt pofán csapni egy ilyen férget. Felé tornyosultam és felhúztam egy kicsit. - Nincs köztünk semmi. Nem is volt és nem is lesz. De, ha mégis... Biztos lehetsz benne, hogy boldogabbá teszem majd mint te. Neked meg jó szórakozást a maradékhoz. - utaltam Motora. - Én nem érem be akárkivel, nekem csak is a legértékesebb kell. - megragadtam Yuu nyakát és magamhoz húzva megcsókoltam. Döbbent szemeit figyeltem, ezért nem tartott sokáig. Majd később bocsánatot kérek. - Apropó… ha még egyszer hozzá mersz érni, megöllek! - néztem Leere. - Akarsz még valami Yuuki, vagy mehetünk?
Yuuki: Hitoshi meghallotta, amit beszéltem Leevel. Nem hittem volna, na meg azt sem, hogy az exemnek nincs annyi sütnivalója, elengedjen. Amit mond Hitoshi, ahogy pontosan idézi a szavaimat, melyet hónapokkal ezelőtt ejtettem ki ajkaimon... Zavarba hoz, mégis jól esik, főleg a dicsérete, de amit tett... Lee behúzásánál meg akartam állítani hiszem, mégsem érek ennyit, végül abbahagyta, majd hozzám lépett, megcsókolt. Döbbenten állok, még akkor is mikor kérdez. Megköszörültem a torkomat. - Még... még egy doboz van... - bólint, felkapja a szóban forgó tárgyat, kezemet megragadva húzni kezd maga után, én meg kapkodom a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani vele. Még egyszer hátranézek a még mindig ledöbbenten fekvő Leere, majd eltűnik a szemeim elől.
Hitoshi: Látom a Yuun eluralkodó döbbentet. Olyan hosszúnak tűnik az a perc. Mire kiböki, hogy „még van egy doboz”. Rábólintok, majd karon ragadom és húzni kezdem magam után, otthagyva azt a seggfejt. Miközben haladunk lefelé a lépcsőn némán, sűrűn szidom magamban a szépfiút. Ha nem tudtam volna, hogy ott van Yuu és nem tudtam volna, hogy megharagszik vagy meglátja, mire vagyok képes… akkor nem álltam volna le. Így sem kapott eleget. Rohadt szemét disznó. Még, hogy Yuut hibáztassa, mikor szegény úgy küzdött. Ő mentette meg sokunk életét és nem csak az elején, hanem utána is folyton. Az okos ötleteinek hála maradtunk életben mind. Szótlanul érünk le és pakolunk be a kocsiba. Mikor beszállunk, még nem indítok… néhány percet várok, hogy lehiggadjak majd a kormányra csapok megijesztve vele őt. - Büdös francba… úgy tudtam, hogy ez lesz. - majd eszembe jut az elhamarkodott cselekedetem is és elvörösödve nézek rá. - A… annyira sajnálom… azt. - de nem mondom ki, mit hisz biztos tudja, miről beszélek. - Nem szabadott volna az engedélyed nélkül… de olyan dühös voltam.
Yuuki: Beülünk a kocsiba, miután az utolsó doboz is a többi között van. Csend van, nem indulunk, mire Hitoshi kifakad. Rezzenetlenül hallgatom őt. Rám nézett kétségbeesetten. – Semmi baj, nem haragszom! Inkább hálás vagyok, hogy megmentettél. Azaz igazság… ha nem jöttél volna vissza időben, én tökön rúgtam volna, habár kiérdemelte. A csókra meg rá se ránts! Habár kicsit megcáfoltad azt, hogy nincs semmi közöttünk, de legalább még jobban padlóra küldted Leet. – mosolygok rá biztatóan, miközben eszembe jutnak a szavai, miket is mondott rólam, meg a kettőnk kapcsolatáról. – Egyébként... tényleg úgy hiszed, hasznos voltam számotokra a szigeten?
Hitoshi: Yuuki kezd szabadkozni, mintha mi sem történt volna. Személy szerint nekem még mindig égnek az ajkaim. Gondolom, ő nem tudja, hogy ő a második ember életemben, akit megcsókolok. - Nem érdekel, hogy az a farok centrikus segg, mit hisz. Remélem olyan féltékeny volt, hogy hónapokig szenved majd… mert most rájött, hogy mit vesztett el. - megdörzsölöm szemem. - Hülye kérdéseid vannak Yuuki. Ha te nem vagy, két nap múlva meghaltunk volna. Vagy a szomjúságtól vagy pedig a só mérgezéstől. - közlöm vele majd elindulunk. A megszokott úton megyünk a rakpartnál. Kezd kedves emlékké válni számomra, de tényleg. - Yuuki, akarsz enni valamit? Vagy… inni esetleg? Kávét… puncsot… szóval… igazából csak meg akarok állni valahol, mielőtt hazamennénk.
Yuuki: - Nem igazán, inkább szeretnék hazamenni. Később valamikor elmehetünk majd inni, ha szeretnéd. - ajánlom fel. Fárasztó volt a nap, vagyis a legvége. Leevel való találkozásom megrázkódtató, kiábrándító volt. Ahogy megláttam őt… fájt tőle a szívem, hiszen lehet, még mindig szeretem őt. Csöndbe burkolózva megyünk haza, vagyis hozzá, vagyis a mostantól közös lakásunkba. Hitsohi mit gondolhat? Ránézek, ahogy leállítja a kocsit. – Hitoshi… mondj valamit.
Hitoshi: Nem szeretne most sehova sem menni. Megértem. Nekem sem lenne kedvem csak el akartam kerülni, hogy rögtön itthon legyünk, a csendben. Végül egész úton csak feszeng. Látom az arcára kirajzolódó fájdalmat. Most érzi csak tisztán… milyen fájdalmas is volt viszont látni, akit szeret. Mikor megérkezünk, kitör belőle a szó és arra kér, mondjak valamit. - Nem tudok mit mondani. - intézem el ennyivel majd elkezdtem bepakolni a cuccait. Leteszem őket az előszobába és a kanapéra. Elhoztuk a gépét is. Szerencse, hogy a másik szoba csak pár zsákkal van vele meg az üres könyvespolccal és a szekrénnyel. Lóg benne vagy két öltönyöm. Elkezdem kipakolni az üres szobát. A zsákokban lévő ruhát a mosógépbe teszem. A szekrényt kinyitom, hogy szellőzzön. Meg fogom a porszívót és felporszívózok majd felmosok. Szegény Yuukin látom, nem tudja mire vélni a dolgokat. Mikor végzek, kifújom magam. Ha megszárad, be tudsz pakolni.
Yuuki: Kiszállunk, felvisszük a dobozokat. Hitoshi nagy munkába kezd, én is segítenék neki, de egyszerűen nem jutok oda. Nem értem miért kezdett így neki, de van egy sejtésem. Magányra vágyik, ezért kimegyek, leülök a kanapéra és tanakszok a mai napon. Meghallom a hangját, közli, ha jó lesz a padló, akkor költözködhetek is be a szobába. – Köszönöm! – mire csak legyint. – Segíteni szerettem volna, de te nem engedted, így magamtól rendezkedek be! – jelentem ki határozottan, nehogy ellenkezni merjen.
Hitoshi: Yuuki nem kis sértettséget mutatott. Nagyon a szívére vette a dolgot. - Ne haragudj, de csak a munkádra gondoltam. Tudom, hogy egy írónak szüksége van szabad térre... És ez a szoba szép világos és nagy. Szeretném, hogy otthonosan érezd magad. Viszont a ma estét még egy ágyban kell töltenünk. Ha nem gond, de holnapra mindenképp szerzek egyet... Hogy ne kelljen mellettem nyomorognod. Biztos jobb szeretsz egyedül aludni. - hadartam el. - Me... megyek kaját csinálni. - és már szaladtam is. A konyhába érve a pultra támasztottam karom és mély levegőket vettem majd elhúztam ujjamat ajkaimon. Mióta hazajöttünk csak most mertem belegondolni, hogy mit is tettem. Megcsókoltam.
Yuuki: Jól esik, hogy így gondol rám, de meg is lep, hogy ennyire figyelmes, hiszen ez a dolog inkább a mélyebb barátságoknál alakul ki. Zavarban lenne? Mármint a hadarása miatt gondolom, habár lehet minél előbb meg akar szabadulni a témától ez is közre játszhat. A nappaliban hagy ezekkel a gondolatokkal. Lehet, beszélnem kellene vele... így hát olyan tíz perc múlva feltápászkodtam. - Esetleg segíthetnék a főzésbe? - habár lehet, nem akarja, hogy a felségterületébe belekontárkodjak. - Nyugodtan mondhatsz nemet, nem haragszok meg. - teszem gyorsan hozzá, nehogy kényesen érezze magát, ha el szeretne utasítani.
Hitoshi: Nekiesek a munkának és közben folyton jár az agyam. Yuukin gondolkodom és a csókon. Mia francért, azt nem tudom. De eszembe jutott, hogy míg a szigeten is láttuk egymást pucéran és akkor nem éreztem ilyet… most meg a puha ajkaira gondolok. Nem vagyok normális. Gondolataimból Yuuki ránt ki, akinek valamiért nem akaródzott még elkezdenie pakolni a szobába. Talán mégis jobban érzi magát velem egy szobában és egy ágyban? Nem, az kizárt! Ez hülyeség. - Ha… szeretnél. - makogok még mindig és magam mellé engedem. Épp a mosogatóba tisztítom az egész csirkét. - Teriyakis csirke lesz remélem, szereted. - fűzöm hozzá, hogy jól álcázzam zavarom, amit teljesen biztos, hogy észrevett.
Yuuki: - Szeretem, az egyik kedvencem. – biztosítom, hogy jól választott. Kezet mostam még mielőtt segíteni kezdtem neki. Csöndben vagyunk, de ez a csend nem is tudom milyen. Csöndben vagyunk, így dolgozunk egymás mellett. Nem tudom, mit mondhatnék neki, ő sem szólal meg, így hát marad a csend. Végül csak én törtem meg a csendet. – Hitoshi az ágyat majd én szeretném megvenni, nem kell költened rám. – még mielőtt bármit is mondhatna, gyorsan megszólalok. – Hiszen befogadtál, van tető a fejem felett és nem kell egy szállodában gubbasztanom lakást keresve. Egy szóval hálás vagyok neked, hogy felajánlottad ezt nekem.
Hitoshi: Csendben dolgozunk, amíg Yuu meg nem szólal. Az ágyáról beszél és arról, hogy ő akarja megvenni. - Rendben. Nem kotnyeleskedem bele, de kérlek, ne hálálkodj már ennyire, mert zavarban leszek. A barátom vagy, szóval ne csináld, mert kínos. Nekem ez jól eső dolog. Kérlek, csak légy boldog és kész. Ha boldog vagy, akkor már én is. Ha visszatér végre az arcodra a mosoly, akkor megnyugszom én is. Találd meg… a boldogságot. - valóban ezt kívántam neki, de valamiért, vegyes érzéseim voltak. Mikor előkészítettük a csirkét, betettük sülni. Nem tudtunk már mit csinálni. - Körülbelül másfél óra, míg kész lesz. Nem szeretnél addig sétálni a közeli kis parkban? Eléggé elhagyatott, de csodaszép. Szeretném megmutatni neked, amit valamelyik nap láttam.
Yuuki: Megint meglepetés ér, hiszen nem hittem volna, hogy ilyet kíván nekem, habár egy barát ilyet kíván a másiknak. Végül egy köszönömöt mondok neki, majd folytatjuk a főzést. Kérdésére igent mondtam, beleegyeztem, hogy elmehetünk, így hát felvettük a cipőinket, na meg a kabátokat, mert el kellenek ilyen időben. Nem tudom mennyi fog látszódni abból, amit mutatni akar, hiszen korán sötétedik. Remélem, azért ez nem lesz zavaró tényező, mert nagyon kíváncsi vagyok, mit is akar megmutatni.
Hitoshi: Örömmel egyezik bele, így hát felöltözünk, magunkra kapjuk a kabátunk, mert ahogy sötétedik, egyre hűvösebb lesz. Bezárom az ajtót és elindulunk. A park mindössze öt percre van csak. Elmegyünk a fák között. Mutogatom neki, a régi elnyűtt padokat, ami még így is igen hangulatos, romantikus. Elmesélem neki azt is, hogy mikor egyszer megmutattam Kazunak, akit amúgy annyira nem érdekelt a dolog, épp rajtakaptunk egy szerelmeskedő párocskát. Vicces volt, még most is mosolyt csal az arcomra. - Nézd, ezt akartam mutatni. - mutatok a földre, jobban mondva a kitaposott csapásra, amit szana - széjjel beterít a sárga, vörös és barna levél, amely az ősz megérkeztét jelzi. - Hát nem szép? - kérdezem mosolyogva.
Yuuki: Hallgatom a sztorizgatását. Felmerül a kérdés bennem, hogy fájó-e neki mesélnie róla, vagy már a múlt része számára, lezárta azt a „korszakot”? Vajon én képes leszek? Úgy érzem igen, főleg, ha lesz egy támaszom… Habár ez kihasználásnak minősül vagy sem? Tetszik, amit mutat nekem, de… amit utoljára mutat nekem nem értem, miért találja szépnek, vagyis nem igazán hiszem azért, amilyennek én látom. – Megsúgod nekem, hogy miért találod ezt annak? – teszem fel neki a kérdést, de suttogva, mintha egy nagy titkot kérnék, hogy tárjon fel nekem.
Hitoshi: Yuuki kissé sokkol azzal, amit mondd. - Ezek a levelek zöldek voltak… most pedig mindenféle színben pompáznak és tarka szőnyegként hullnak alá. Ez jelenti a változást, amely a természet és az emberek életének is változását jelenti. Van, aki szomorúnak véli, van, aki csodaszépnek és van, akit nem érdekel. De… ez olyan, mint a körfogás. Újra és újra kivirágzik, csodás pompát ölt, mikor eljön a tavasz. Akkor éled fel, mint egy kisgyermek. Utána a szirmok is lehullnak és zöld levelek vagy gyümölcsök, esetleg termések veszik át a helyüket, ahogy megérkezik a nyár. Ez után jön az ősz, mikor gyengéden aludni vagy múlni készül. Elhagyja, ami felesleges gyönyörűséges színt adva ezzel a világnak, mintha azt üzenné „valaha szép volt, akár csak az emlékek, de idővel mindentől, ami felesleges, szabadulni kell, apró morzsáját hagyva emlékszilánkként az emlékezésért”. Utána a tél mindent betakar, megtisztít és elmos. Akár a feledés, oly hideg és tiszta. - nevettem fel. - Mondd, Yuu! Szerinted, nem olyan a természet, mint az élet, mint a szerelem vagy mint mi magunk? A fák itt vannak egymásnak, hogy vigaszt nyújtsanak maguknak. Mint a barátok, mint egy család… mint a szeretők. Szerintem csodaszép. Mikor egyedül jöttem ide ki… rögtön ezt éreztem és rájöttem, hogy ha én is magam mögött hagyom az emlékeimet és csak a szép dolgokat tartom meg, akár ezek a színes levelek, számomra is eljöhet a tél, ami megtisztítja majd a szívem, hogy tavasszal új szerelem költözhessen bele.
Yuuki: Hallgatom a válaszát, melyben kifejti, miért is tetszik neki. Belegondolok abba, amit mond, és rá kell jönnöm teljesen igaza van. Az egész érvelése teljesen igaz mi ránk. – Azt kell mondjam, teljesen helyesen, valósághűen hasonlítottad össze az egészet. Az ősz most nekünk kedvez, az elmúlásról szól. Igaz, a tiéd hamarabb ért véget, és… nem tudom hányadán állsz az érzéseiddel, de lehet az évszak és, ami most elénk terül azt közli velünk ideje elengedni azt, mely fájó, aztán majd télen meggyógyulnunk, hogy tavasszal újra szerelembe essünk. – fejtem én is ki a véleményemet, de óvatosan, nehogy a fájó sebbe tenyereljek. – Egyébként sejtettem, hogy ezt találod szépnek, mert én is így vagyok vele, de kíváncsi voltam a te véleményedre, még mielőtt én is kifejtettem volna az enyémet. – csöndben van, ő is a természetet figyeli, már amennyire lehet látni. – Köszönöm, hogy elhoztál ide! Meg… a mai napot is, azt, amit tettél értem!
Hitoshi: Végül rá kell jönnöm, hogy Yuuki hasonlóan gondolkodik. Az érzései is hasonlóak és teljesen érti, hogy miről beszélek. - Ez nem kérdéses… rájöttem. Az, hogy akarsz e felejteni, nem kérdés. Senki és semmi sem kérdi meg. bekövetkezik, mert olyan a szív, mint a természet. Ami túl sok, ami túl fájó azt kiveti magából, hogy jobb legyen. - Én már jól vagyok. Nem érzek olyan fájdalmat, ha Kazuakira gondolok, mint mielőtt elutaztunk és lezuhantunk. Hiszem, sőt tudom… hogy ez azért történt, hogy találkozhassunk. Most pedig, hogy itt állunk, ki merem mondani… - Yuuki felé fordultam és közelebb léptem hozzá, hogy megfogjam a kezét. - Nekünk, valamilyen oknál fogva, találkoznunk kellett. Mióta ismerlek, úgy érzem, más emberré kell válnom. Azt hiszem, a sors azt akarta, hogy erre te nyisd fel a szemem. Legyen velünk később bármi, örök barátság vagy szerelem, mi vagyunk egymás végzete. - pislogtam rá majd hirtelen észbe kaptam. - A csirkének meg mi, ha nem sietünk haza. - nevettem fel és el nem engedve Yuuki kezét magam után húztam őt hazafele.
Yuuki: Megint sikerült fején találni azt a bizonyos szöget. Igen, én is így érzem. Sors keze lehet, hogy mi ketten túléltük, a két homoszexuális. Vele nevettem, ahogy a csirkét megemlítette, így hát lábainkat szedve hazasiettünk. Nem bántam, hogy a kezemet fogja, hiszen miért ne? Gyorsan levetkőztünk, majd a csirkéhez rohant, én meg elpakoltam magunk után. – Na túl élte vagy elégett és csak a hamuját találtad a tepsiben? – viccelődök vele, mire biztosít, megmarad. – Éljen! Akkor ehetünk is! – úgy értem farkas éhes vagyok, főleg ez után, hogy egy nagy lépést megtettem és rá kellett jönnöm a beszélgetésünk után, jól tettem, most már nincs visszaút.
Hitoshi: Még szerencse, hogy nem lakok túl messze. Lihegve vágódtunk be a lakásba, és amíg én a kajával foglalkoztam, Yuu elpakolt. Megkérdezte viccesen, hogy megmarad-e a csirke? Én meg közöltem vele, hogy igen. Teljesen elmúlt az előtte lévő rosszkedvem. Ez Yuuki érdeme volt, mert jól éreztem magam vele. Tudtam, hogy most már minden rendbe jön, hogy most már új életet kezdhetek, és újra szerelmes lehetek. Vagy… talán már nincs is olyan messze az az új szerelem… ahogy érzem. Megterítettünk és leültünk enni. Egy üveg vörösborral és a teriyakis csirkével elmossuk a mai nap minden bánatát és fájdalmát, hogy holnaptól mindkettőnk szíve végleg begyógyulhasson és lábunk új irányba léphessen… egy új kezdet felé. Jóllakottan és tisztán vergődtem le a kanapéra egy szál bokszerben a már megfürdött Yuuki mellé. Átkarolva vállát beszélgettünk hülyeségekről és nevettünk közösen. - Örülök, hogy megismertelek, Yuu. - néztem rá mosolyogva.
Yuuki: Nagyon jól éreztem magam a nap hátralévő részében. Mindig is tudtam, hogy Hitoshi jó társaság, hiszen jókat szórakoztunk mi ketten a szigeten. Az a hangulat most jött igazán vissza. Nem tudom, hogy a bor miatt, vagy sem, de igazából nem is érdekel. Nevetek az egyik hülye poénján, mikor hirtelenjében témát vált. Elkomolyodva nézek rá. - Khm... - köszörültem meg a torkomat. - Én... én is így gondolom. Jó, hogy a két meleg túlélte a balesetet, sőt még a szerelmi bánatot!
Hitoshi: - Naaa… - húzom el a szót. - Ne mondd már ilyen csúnyán. - kezdek el megjátszott sértődöttséget játszani. Hátravetettem a fejem és felnevettem. - Hát most, na. Nem tehetek róla, hogy jobb szeretem a kerek férfi segget és faszt, int egy női nemi szervet. Nem lehet mit tenni, ha egy férfiba előbb beleszeretek vagy felizgulok. Ez már kölyök koromban sem érdekelt, ahogy most sem. Reklámtáblát nem akasztok a nyakamba azért, de le sem tagadom, ha arról van szó. Azt hiszem sok volt a bor, valószínűleg a fejembe szállt, mert késztetést érzek kimondani, hogy nagyon puha és finom ajkaid vannak. - húztam vigyorra a szám és szégyenkezés nélkül tudtam a szemeibe nézni. Tuti megártott a pia. Ez már biztos volt.
Yuuki: Hallgatom, amit mond. Mintha az ikertestvérem lenne, hiszen én is gyermekkorom óta tudom, melyik nemet preferálom jobban. Megmosolyogtat, ahogy kifejti a dolgokat, végén zavarba hoz, amit végül mond a számról. Valahogy sokkal melegebb lett a szoba hőmérséklete... vagy az én testhőmérsékletem ugrott pár fokkal feljebb? - Szerintem mind a kettőnknek megártott. - jelentem ki nem éppen határozottan.
Hitoshi: Yuuki arca vörös, valóban igaza lehet. Felnevetek azon, amit kijelent. Most kedvem lenne megint megcsókolni, de a barátok nem csókolóznak, ugyebár… - Ideje lenne aludni egy kicsit, holnap még nap van, bár hétvége. Segítek neked ágyat venni és bepakolni, ehhez meg én ragaszkodom. - felálltam és felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem a kanapéról. - Gyere, menjünk!
Yuuki: Teltek, múltak a napok, hetek, sőt hónapok. Hamar beköszöntött a tél, amit nem bánok, hiszen bent vagyok a lakásban, főleg a hideg miatt, de az is közre játszik, hogy elkezdtem írni. Egyik reggel, olyan két és fél hónappal ezelőtt, amikor egyik reggel felébredtem úgy éreztem írnom kell, ki kell adnom magamból. Hitoshi, mikor rám talált ledöbbent a kinézetem miatt. Ő szerinte nagyon durván állt a hajam, tiszta maszat voltam a tolltól, melyet ő segítet letakarítani rólam, sőt lehordott, megdorgált, mert nem ettem még az nap semmit sem, csak ittam. Most is megmosolyogtat mekkora adag ételt akart belém diktálni, de az istenért sem tudtam megenni. Azóta előre elkészíti nekem az ételeket, hogy ne legyen gondom ezzel. Ezen mélázok, ahogy lassan megeszem a hűtőből kivett főtt kaját. Vajon Hitoshi mit csinálhat? Biztos megfuttatja a diákjait, de egészen biztos vagyok abban is, hogy szeretik őt, hiszen amilyen szeretettel beszél róluk, habár jó néhányszor morgolódva jött haza, mert nagyon rosszak voltak, de utána rájön, hogy hogyan is vághat nekik vissza, miután kitárgyaltuk. Azért örülök annak, hogy ilyen nagyon jó barátok lettünk, hiszen az űrt, mely a legjobb barátom, és a szeretőm elvesztésekor keletkezett a szívemben betöltötte, amennyire csak lehetséges.
Hitoshi: A napok kövér hónapokká nőtték ki magukat. Már lassan három hónapja kezdtem el dolgozni. Hamarosan megtudom, hogy felvesznek e. Nagyon élvezem am unkám, a gazdag kölykök néha kiakasztanak, de kárpótol, hogy legalább tehetségesek és nem feleslegesen jár a szájuk. Külön szedtem a csoportfoglalkozásokat. Szerencse, hogy a testneveléstanár nem én vagyok, akkor meg is halnék, már túl sok lenne. Így is, keresett órácskákat szabadítanak fel, bár a sportszakosok már csak ilyenek. Néha bosszantottak a fiúk, de semmi eget verő. Nekik még azt is elmondhattam, hogy meleg vagyok. Nem ijedtek meg, kiderült, hogy igen, a fiúiskolákban valóban akad, főleg a sportolók között is, meleg tanuló. Épp elköszöntem a fiúktól, mikor az igazgató robogott le elém és félre hívott. - Gratulálok Tatsuya sensei, fel van véve. Számítunk önre, az amerikai versenyen is. - mosolygott az öreg. Ez nem is volt vitás, alap, hogy el kell kísérnem a tanítványaim, de nem gond, nem tart majd olyan sokáig. Boldogan siettem haza Yuuhoz a hírrel. Az utóbbi időben még jobban megismertük egymást. Egy ideje Yuuki elkezdett írni, ennek nagyon örültem. Berendezte magának a szobáját, de néha nálam aludt, talán magányos volt. Nem zavart. Jó, igazából mindig nálam aludt, hiába volt meg az ágya… na meg az íróasztalon. Mivel késztetést érzett, hát írt én meg támogattam. Ami nagyon zavart… az az, hogy nem evett semmit és bealudt az asztal mellett. Mikor hazaértem, megint ez volt. Betakartam egy pléddel és vágtattam a konyhába, hogy főzzek neki valami jó meleg levest. Lefőztem egy jó kávét is. Ijesztő volt a napokban. Máskor csillogó szőke fürtjei most sápadtak és elhanyagoltak voltak. Miután mindennel végeztem, próbáltam felkelteni. Ez nem nagyon ment, ezért felkaptam a karomba - meglepően könnyű volt - és a fürdőbe vittem. Yuuki csak arra reagált, mikor a fülébe suttogtam, hogy „meg foglak erőszakolni”. Na, akkor kinyitotta a szemét. Megmutattam neki a tükörbe, hogy tiszta tinta meg paca az egész arca. Kádba tettem, megfürdött majd fáradtan kimászott enni. Elmagyaráztam neki, hogy ezen túl kis tányérokra, lefóliázva elkészítem neki az ennivalót, hogy csak ki kelljen jönnie és ennie. Leült és szegetni kezdett. Láttam, milyen jól esik neki, így örültem. Boldogan újságoltam el neki, hogy felvettek végre. Mosolyra húzódott ajka. - Mit szólnál hozzá, hogy ha te is elkészülsz a könyveddel, elmennénk kicsit szórakozni? - tettem fel neki a kérdést, miközben még egy bögre feketét helyeztem elé.
Yuuki: „Felriadok” gondolatimból. Meg is feledkeztem arról, hogy Hitoshi itthon van. Mostanság szokásom elfelejteni a dolgokat, pedig egészen egyszerűek, melyek kiesnek a fejemből, mint például az, hogy hazaérkezett. Kérésemre elismétli a dolgokat, mire válaszolok neki. – Felőlem elmehetünk akár ma is, mivel… téged felvettek én meg majdnem elkészültem a könyvemmel, vagyis csak egy pár simítás kell még rá, ami egy nap alatt megvan és adhatom is le. – jelentem be boldogan, de nem csak ezért, hanem az ő sikere miatt is. – És bocsi, hogy még nem gratuláltam neked! Szóval csak így tovább Hitoshi, ezek után is mindent bele!
Hitoshi: Meglep azzal, hogy már ma menni akar. Igaz... Péntek van, ilyenkor van pezsgés. Bár én már rég voltam... Kijöttem a gyakorlatból. Utána még gratulál is. - Köszi szépen... Tőled esik a legjobban. - mosolygok rá. Csendben befejezzük az evést és elbeszélgetünk még. - Remélem... Én is elolvashatom majd a könyved. Kíváncsi vagyok. - elpakoltunk majd elmentem fürödni és készülődni kezdtünk. Yuukinak köszönhetően be kellett szereznem pár új holmit. Ezt az ágya megvásárlásakor tettük. Magamra kényszerítettem egy rövid ujjú inget nyakkendővel... Na meg egy fekete bőrnadrágot. Ijesztően jól állt, ezért rögtön megrémültem. Viszont miután felzseléztem a hajam még jobb lett. Szaró galamb módjára toporogtam Yuuki szobájának ajtajában. - Ki... Kicsit hülyén érzem magam. - néztem végig a fél pucér Yuun és furcsán erőset dobbant a szívem.
Yuuki: Meglep, hogy bele megy, hiszen azt hittem, hogy aludni küld, de nem így lett. Örültem is neki, így végre kimozdulok újra. Ahogy belegondolok, még mindig nem tudok mit mondani arra, hogy Hitoshi el akarja olvasni a könyvemet. Igaz megemlítette, hogy olvasott már tőlem, de az óta nem hoztuk fel a témát... azért is, mert számomra furcsa, hiszen ő az első civil, akiről tudom kezébe vette a könyvemet. A szerkesztőség tagjai azok mások... ők lehet, csak azért dicsérik meg, hogy ösztönözzenek az írásra. Ezen tanakodok tovább, mikor betoppan Hitoshi. Megemelem a szemöldökömet. - Miért kellene? Azért mert szívdöglesztően nézel ki? Inkább repess, mert ma egészen biztos, hogy valakit felszedsz! - jelentem ki határozottan, majd felveszem a kivágott nyakú pólómat.
Hitoshi: Yuuki merészen közli, hogy dögös vagyok. Nem zavartatja magát… azt sem veszi észre, hogy szemeim lassan felfalják őt. Elég gondtalan a barátom, pedig az az igazság, hogy barátok nem tesznek ennyi mindent egymásért, szerintem. Lehet, én vagyok tapasztalatlan ezen a téren és hülyeséget beszélek, de… nah. Kicsit megsértődni érzem magam és az ajtófélfának dőlve, zsebre dugom a kezem. - Senkit sem akarok felszedni. - közlöm lazán. Yuu olyan kis könnyelmű, de komolyan. Nem értem, miért. - Ezt te komolyan gondoltad? Mi szükséged arra, hogy épp most rendezkedtél be és helyezted kényelembe magad végre nálam, én meg hazahordjak ide valakit. Nem kell senki, nekem most elég Yuu… barátsága. - toldottam meg gyorsan mielőtt félreérti. - Na, öltözz Yuu, mert rögtön letámadlak, ha itt pucérkodsz nekem. - nevettem el magam hangosan.
Yuuki: - Nem azt mondtam, hogy most rögtön szedj fel valakit, csak gondoltam, hátha meg ismerkedsz valakivel, akivel összehaverkodsz. - mondom el újra kicsit másképpen. - Aztán ki tudja, lehet barátságból más lesz... - ahogy ezt ki mondom, meg is bánom két okból. Lehet, rosszul esik neki, hiszen az exét juttathattam az eszébe, a másik meg... nekem valamiért nem tetszik ez az ötletem még sem. - De csak egy kósza gondolat volt, nem kell komolyan venned! Mellesleg meg már nem vagyok félmeztelen láthatod, rajtam van a farmer meg a pólóm! - vágok vissza neki.
Hitoshi: - Nem, valóban nem vagy az, de én azért élveztem azt a néhány percet, amíg az voltál. - sejtelmesen mosolyogva ellöktem magam a félfától és kimentem a konyhába, ott vártam meg Yuut, aki kis idő múlva érkezett is. - Jól nézel ki. - csaptam aprót a fenekére és kivillantottam fogaim. - Bocs, ezt ki nem lehetett hagyni. Na, menjünk. - kifelé haladtunk az autóhoz, beszálltunk és elindultunk. Nem hajtottam gyorsan, főleg mert félig-meddig Yuut néztem néha-néha, aki kifejezetten jól nézett most ki. Igazán izgalomba tudott hozni. - Hova is megyünk, Yuu? - fordítottam fejem oldalra. - Sima diszkó vagy… a meleg bár? - kérdeztem rá, bár sejtettem, hogy az utóbbi lesz a válasz.
Yuuki: Megemelem szemöldökömet, mikor kissé félreérthetően fogalmaz. Néha napján szokása ez, hiszen a szigeten is ezt tette, meg mióta együtt élünk. Felveszek még egy pár zoknit, majd a hosszú ujjú felsőt a szobából kifelé tartva felkapom, de azért lecsekkoltam magam a tükörben nem-e áll szanaszét a hajam. Meglepődötten megugrok, mikor a fenekemre csap, a tette megindokolására csak a szemeimet forgatom. Indulunk, így hát cipőt fel, egy kabát hozzá és már startra készen voltam teljesen. A kocsiban ülve kanyarodunk a főútra. – Hm… az utóbbi legyen, de felőlem mindegy, amelyikhez neked jobban kedved van. – hagytam rá a választást.
Hitoshi: Természetesen azt mondja, amit sejtettem. - Nem, én is az utóbbira tippeltem. - felelem. A bár felé veszem az irányt és keresek egy parkoló helyet. - Hű, de sokan vannak. - jegyzem meg mellékesen. Leparkolok, kiszállunk, és közben lezárom az autóm. A bejárat felé vesszük az irányt, ahol egy biztonsági őr áll. Végig néz rajtunk, de azért mégis elkéri a személyit. Megelégedve elhúzza a száját, miközben végig méri Yuukit. Nem, nem teljesen… szinte felfalja a szemeivel. Viszonzásul egy „megöllek, ha hozzá érsz!” pillantást küldök. Pecsétet nyom a kézfejünkre és már mehetünk is be. Megcsap a pia és a hangos zene, megtorpanok. - Tényleg nagyon rég voltam ilyen helyen. - kiáltom oda Yuunak, aki jót mosolyog ezen. - Te sűrűn jársz ilyen helyekre? Most először ugye piát kell rendelni?
Yuuki: Bejutunk a meleg bárba, ahol megy nagyban a zene, amit nem bánok, de nehezebb így a kommunikáció, habár ennek meg van az előnye is, ha úgy nézzük. – Én is egy jó ideje nem voltam és igen, rendelhetünk, már ha inni szeretnél. – kiáltom vissza neki, végül csak elindultunk a pult felé. Rendelünk inni, Hitoshi sört kér, de én egy koktéllal, mégpedig a Mojitoval kezdtem. Lassan megittam, végül én is kértem egy sört, habár ez egy fura párosítás volt, de nekem nem számított. Hitoshival beszélgetünk azért, közben meg figyeltem őt, hogy valakit ki szemelt-e magának, de ahogy láttam nem igazán tapadt senkire sem a tekintete. Nem értem miért, hiszen jó páran őt nézik, szinte látom a szemeikben a vágyakozást.
Hitoshi: Yuuki otthonosabban mozog itt, mint én. Követem a bárpultig, ahol ő valami édeset kér, én meg a jó öreg söröm, amit szeretek. Persze ő is lehúz utána egy sört, amit kicsit meglepve nézek. Ebből berúgás lesz, már érzem. De, hogy ne maradjak adósa, én is megiszok egyet az úgy nevezett Mojitoból. Sokan felénk bámulnak, főleg Yuut nézik, közben pedig küldöm feléjük a gyilkos pillantásokat. Nem értem, hogy miért, de nem akarom, hogy valaki mással is jól érezze ma magát csak is velem. Jön egy szám, amire mindketten felkapjuk a fejünk. - Táncoljunk! - kiáltom oda neki, ő pedig biccent. A tömegbe húzom őt és táncolni kezdünk együtt. Remek a csípő mozgása, ezt elismerem. Derekára teszem a kezem, most valahogy nem zavarja. Így táncolunk tovább. Yuu feloldódott boldog arcát nézve én is ellazulok és élvezem a szórakozást.
Yuuki: Épp kérném a harmadik sörömet, mikor felcsendül Hitoshival kedvelt közös számunk, melyet a szigeten nagyon meg akartunk hallgatni. Itt az alkalom, a rég ígért táncolás hajt a parkettre. Alig férünk el, sokan csatlakoznak hozzánk, amit nem bánok. A végére eléggé kimelegszek, jobb lesz levenni a pulcsit is, nem csak a kabátot, amit ott hagytunk a helyünkön. Remélem senki sem nyúlta le, de ez valahogy most nem számít. Felnevetek önfeledten a végére, de abba is hagyom, ahogy megakad a szemem az egyik arcon. Lee… Mégis mit keres itt? Tekintetem önkéntelenül keresni kezd egy másik arcot, amit pillanatokon belül meg is találok. Moto… Mind a ketten itt vannak. Mintha Lee megérezte volna, hogy valaki figyeli őt, felém néz, találkozik a tekintete. Meglepetten néz, én meg bosszús leszek. Most biztosan sajnál, de ezt nem akarom! Saját tettemet sem értve megragadom Hitoshit és lesmárolom.
Hitoshi: A végére sok oldalkocsit kapunk. Mellénk állnak és velünk táncolnak. Észreveszem, ahogy Yuu oldalra kapja a fejét majd megijed. Oda nézek én is és végig követem a tekintetét. Lee… majd kiszúr még valakit. Megállapítom, hogy ő lehet az a bizonyos, Moto. Dühös leszek, érzem belül. Kezdjük ott, hogy az a bizonyos Moto, Yuu közelébe sem érhet szépségileg. Yuu hozzá képest egy igazi szépség. Valóban nem csúnya. Szőke haját szeretem a legjobban, ami igen csak illik vékony termetéhes, áramvonalas csípőjéhez és kerek fenekéhez. Sosem volt még dolgom ilyen szép pasival. Aztán csak azt veszem észre, hogy Yuu megragad, közelebb ránt magához és megcsókol. De ez nem egy olyan szájra puszi, mint amit én adtam neki akkor Lee előtt. Átcsúsztatja nyelvét a számba és játszani kezd vele. Hát rendben, ha ezt akarod. Bár nagyon meglepődök… először nem is tudom, mint tegyek, de utána megragadom derekát és magamhoz szorítom. Mindkét karommal derekát ölelem át és lassítok a csókon, amit aztán el is mélyítek. Ha az elején ez egy afféle bosszú csók is volt, a végére Yuu is másnak kezdte érezni. Felvette tempómat és gyengéddé fogta vissza. Mikor elvált ajkunk, még nyalogattam harapdáltam állát, amit ő felemelt. Ha eddig Lee-ék azt hitték, hogy ezt bosszúból teszi, most már biztos nem. Mikor befejeztem álla nyalogatását, megragadtam tarkóját és megint közelebb húzva magamhoz, megcsókoltam. Megfordultam, most Yuu állt háttal neki. Ő lehunyta szemeit én pedig kinyitottam és mellette elnézve, Lee szemeibe néztem. Szemeimben kegyes elégtétel csillogott, ahogy megláttam a két elhűlt, döbbent és fájdalmas arcot.
Yuuki: A bosszú csókom egészen mássá alakult, amit nem hittem volna, hogy ez lesz, sőt azt sem, hogy Hitoshi belemegy. A csók szelíddé vált, sőt érzékivé, ami lassan szakad meg. „Utójáték” meg is van, államat puszilgatja, fogaival rágcsálja meg óvatosan. Teljesen elbódultam, annak ellenére, hogy pörgős szám megy. Mintha mordulnánk, de nem is észlelem, inkább tovább élvezem az újabb csókot, melyet lehunyt szemekkel fogadtam. Teljesen megfeledkeztem a környezetünkről, még többet akartam kapni. Átkaroltam Hitoshit, nyelvemmel az övén simítottam végig, miközben olyan érzésem van, mindjárt elolvadok. Megint véget ért a jónak, és én reagáltam rá. Igaz nem teljes hadállapotban, de a kezdetleges meg van. Zavart vagyok, zavarban vagyok a tettünk miatt. Nem is tudom, mit mondhatnék ezek után.
Hitoshi: Yuuki még a viszonzott csókomat is viszonozza. Nehezére esik a második csókot is abba hagyni, így nem is tartok kis szünetet. Szerencsére egy lassabb szám jön, ezért megint óvatosan hajolok közelebb és lassan kapok csak ajkaira. Szemeiben furcsa ragyogás csillog, olyan „még… akarom” féle. Egy ideig ezt csináljuk, leszarva mindent, ami körülöttünk van. Mindent, még azt is, hogy barátom vagyunk elvileg. Egy ideje, hogy hozzám költözött és először csókoltam meg, már nem teljesen érzem csak a barátomnak. Én már szinte biztosra tudom, hogy megtörtént velem, amit nem szabadott volna. Nem merem még magamnak sem kimondani, ezért nem is teszem addig, amíg ő esetleg nem érzi ezt hasonlóképpen. Lassan abbamarad a zene és megint pörgősebb indul. Visszamegyünk a pulthoz a kabátjáért és magunkkal viszünk egy üveg édeset. Nem tudom mit, ő választotta, talán Cherryt. Közösen döntjük el, hogy ideje haza menni, így ezt is tesszük. Kicsit tartok tőle, hogy ittasan vezessek, de végül épségben hazaérünk.
Yuuki: Hazaindulunk, csak akkor jut eszembe, hogy Hitoshinak nem igen kellene vezetnie, hiszen ivott, ráadásul nem alkohol menteset, már ha jól tudom a sör az nem az volt, de az én fajta piámban tuti hogy volt, hiszen érzem a hatását. Nem hittem volna, hogy egy sörtől, meg egy koktéltól be lehet rúgni. Ebből is látszik rég ittam már, a tűrési küszöböm alacsony lett, pedig mennyit bírtam inni, amikor… Nem, nem gondolom tovább! Meghúzom az italt, amit választottam. Brandy vagy mit, habár nem tudom már. Felsóhajtok, Hitoshira sandítok, aki felém sem néz. Most… biztos könnyűvérűnek tart, habár miért ne gondolna annak, hiszen lesmároltam! De az a csók… A hőmérsékletem, ha csak rá gondolok megnő, fészkelődnék legszívesebben az ülésen, mint egy tinédzser, aki még szűz és alig várja, hogy seggbe rakják! Elnyomok egy újabb sóhajt, kiszállunk a kocsiból. Nem akarom, hogy támogatni kezdjen el Hitoshi, így saját magamtól kiszállok, és indulok befelé. Csöndesen jön utánam, majd megszólal, mikor nyitom kifelé az ajtót. Szabadkozni kezd, hogy elragadtatta magát, mire én megpördülök a sarkam körül, morcosan, mérgesen, tehetetlenül felnézek rá. – Legalább te ne bánd meg! – mondom szinte kiabálva, majd utána megragadom a kabátjánál fogva és megcsókolom. Teszek róla, hogy ezt kiverje a fejéből!
Hitoshi: Épségben hazaérünk, bár Yuu még az úton is vedelt. Gondolom, rosszul esett neki együtt látni őket. Előre rohan, én pedig mögötte lépkedek figyelve, hogy el ne essen. Nehézkesen nyitja az ajtót és én kihasználom, hogy háttal áll nekem. - Yuu... Sajnálom, elragadtattam magam. - kezdek szabadkozni. A baj csak az, hogy kicsit sem bánom... Megfordul és felcsattan. ,,Legalább te ne bánd meg!" - vágja a fejemhez majd megfordul és megragadva kabátomat, megcsókol. Feljebb lépek az első lépcsőfokra, átkarolom derekát és magamhoz húzva visszacsókolom. - Hát nem érted? Épp ez a baj. Én egy kicsit sem bánom ezt az egészet. Nem tudom, felfogod e, hogy ez mit jelent?! - ismét megcsókoltam és derekát szorítva felemeltem, lábammal betoltam az ajtót és a szobába vittem. Útközben meghúztam én is az üveget, amit aztán az asztalra tettem és Bevittem Yuut a szobába. Az ágyra dobtam és felé hajoltam. - Nagyon… de nagyon kívánlak. Mit szólsz?
Yuuki: Nem tol el, sőt viszonozza a csókot, aztán kifakad én meg nem tudom mit mondhatnék. Felkap, belékapaszkodok, félek, hogy leesek, bevisz a szobába. Elterülve az ágyamon felnézek rá. Rágódom a dolgokon. Egyik felem azt súgja, „Elég, nem szabad!” a másik meg még többet követel. Be kell vallanom magamnak igen is nagyon tetszik a helyzet, melyben mi ketten vagyunk, hiszen... nagyon bejön számomra Hitoshi, meg... talán szeretem is? Ezt nem tudom részeges fejjel megállapítani, de... félek. Hiszen, ha belemegyek az egészbe mind a ketten sérülünk és oda minden... Rizikós, nem vitás. Hitoshi engem néz, várja a válaszomat. - Mit mondjak? Mit szeretnél hallani?
Hitoshi: Látom, ahogy tépelődik. Nem tudja, mit akar. Én sem vagy különb, talán annyival, hogy kicsit biztosabban tudom, mit érzek. Végül megszólal. Akár mennyi pia is van benne, még így is tisztábban lát, mint én. Hangja és szavai kijózanítanak. Nem vagyok normális. Yuu nem szerelmes belém. Barátok vagyunk. Barátok, akik csókolóztak szenvedélyesen… piásan… barátok, akik kissé elragadtatták magukat. Ha most tovább megyek így, hogy belőle csak a pia szól, mindent tönkre teszek egy életre. Nem akarja, sokkal kétségesebb, mint én. Nem tehetem. Így, hogy nem szeret, képtelen lennék a szemébe nézni. Lemászok róla és az ágy szélére ülve, tenyerembe temetem az arcom. Sírni lenne kedvem, mert megfojt az érzés, ami azóta, hogy megcsókolt vált még erősebbé. Azt hiszem, Kazunál sem éreztem ilyet. Ez lesz az, amit „igazi szerelem” - nek hívnak. - Semmit sem kell mondanod. A tekinteted beszél helyetted is. Hagyjuk itt abba. - sóhajtok mélyet és kirohanok a teraszra, hogy rágyújtsak egy cigire és elrejtsem előle eddig visszafojtott könnyeimet. Útközben felkaptam az asztalról a piát, amit most bőszen le is húzok, már alig maradt valami az alján. - Egy igazi idióta vagyok. Mégis… megtörtént, amitől végig tartottam. Én vagyok a legrosszabb.
Yuuki: Itt hagy, én meg lehunyom a szemeimet. Bosszús vagyok magamra, hogy ez az egész helyzet kialakult. Közben azt érzem, hogy elszalasztottam egy lehetőséget, amit lehet, a végén egy életre megbánok, habár ha megtettem volna, akkor lehet azt éreztem volna, mégis csak bánom, hogy akkor nem voltam józan. Így is kétséges, hogy ezek után mi lesz, hiszen hogyan fogunk egymás szemébe nézni? Hogyan fogunk egymással kommunikálni? Lehet, idegenek leszünk egymás számára, vagyis azzá válunk? Vajon képes lenne a szemembe nézni ezek után? Na és én? Meg egyáltalán mit is érzek iránta? Rá kell jönnöm, hogy nem közömbös számomra, de ez most nem itt, nem így kellene végig gondolnom. Valahogy félelemmel tölt el a tudat, mit is hoz ezek után Hitoshival lévő közös jövőnk… Akkor még nem is sejtettem, hogy a sors közbeszól.