Kiiktatva, megerősítve!
Luka
Desmond szemeibe nézve rögtön rájövök, hogy talán hülyeséget mondtam. Az érzelmi felindultságtól olyat mondtam ki, amit még most, vagy talán soha nem szabadott volna. Egyszerre uralkodott el rajtam a kétségbeesés és a szeretet, a melegség hiányának érzete. Hiába is éreztem, hogy szeretem ezt az állatot, nem lett volna szabad a szánalmára építenem a dolgot.
– Hé! – szorítja meg állam durván. – Higgadj le! – néz mélyen szemeimbe. Tessék. Mi sem bizonyítja jobban, hogy hülyeséget csináltam, mint ez a bánásmód. – Nem dugok meg senkit csak szánalomból. Undorodom az olyanoktól, akik ezzel zaklatnak – mondja teli haraggal és undorral a képembe, amitől eléggé megdöbbenek.
Nem mintha váratlanul ért volna, nem erről van szó. De kimondva, az arcomba vágva sokkal súlyosabb, mint képzeltem volna. Különben is, ez teljesen felháborít. Szerinte az undorító, ha én kérem, hogy feküdjön le velem. Bezzeg, mikor üzletből bárki csak úgy leszopja, az már más?! Nem értem ezt a fajta logikát.
Erősen megszorítja arcom, amitől úgy érzem, hogy összeroppannak számban a fogaim.
Hangosan felnyögök, de le sem szarja fájdalmamat.
– Még nem fejeztem be. Nem tudom, mi a szar történt, de amíg észhez nem térsz… – dörmögi mély, karakteres hangján, majd közelebb húz, és ajkai megközelítik az enyémet.
Hevesebben kezd verni a szívem, és egy pillanatra a mennyben érzem magam..., ám minden csoda csak öt másodpercig tart. Tarkómon erősnek tűnő nyomást érzek, majd elsötétül szemeim előtt a világ.
Nem tudom, hogy meddig lehettem öntudatlan. Mikor felébredtem, a betegszobában találtam magam. A doktor mormogott valamit, megkérdezte, jól vagyok-e, érzek-e hányingert vagy bármi mást?!
– Hol van... Desmond? – kérdezem riadtan a doktort.
– Dolga van! – közli rám sem figyelve.
– Itt hagyott? Nem jön már vissza? Doktor, válaszoljon! Desmond itt hagyott? – kezdtem el hisztizni. Mentségemre szóljon, hogy még enyhe sokk alatt voltam a korábban történtektől.
Pont ez volt az, ami miatt erősebbé akartam válni.
– Nyugodjon meg, Luka kisasszony! – förmed rám a doki, majd megragadva karom, egy tűt szúr belém.
Annyira megijedek tőle, hogy riadtan összegömbölyödök, és a másik oldalra fordulok. Néhány percnyi tétlen önmarcangolás után nyílik az ajtó, és léptek zaja üti meg a fülem. Bár mozogni nem tudok, hathatott az a cucc, amit ez a vörös kuruzsló belém nyomott, de nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki lépett be. Megéreztem a megváltozott légkört, ami az érkeztével lett úrrá a szobán. Tudtam, hogy Desmond az.
Szégyenem sokkal nagyobbnak bizonyult, mint gondoltam volna. Meg akartam halni. Ezzel és sok más, hasonló öngyilkos kis gondolatommal bambultam magam elé, és reméltem, Desmond nem találja meg tekintetem. Kereste volna, de nem találta. Ez is a szer hatása lehetett.
– Pár perce tért magához – közli a doktor Desmonddal. – Adtam neki némi morfiumot, mert nem tudtam lenyugtatni – folytatja tovább elemzésem.
Aztán halk papírsuhogást és tollsercegést hallok. Ez a nagy csend miatt lehetett, ami a szobára telepedett. Mit írhat? Talán a végrendeletem? Annyira csak nem kegyetlen!
– Tudod, kinek kell odaadnod – hallom meg ismét a vadállat hangját.
– Még jó, hogy tudom! – válaszolja gördülékenyen a doktor.
Megszokott kis páros lehet ez is.
Nem tudom, hogy hány nap telhetett el így, de elég sokszor kaptam ilyen kis ajándék-szúrásokat, amiktől egy ideig kiesett minden. Hosszú és borongós álmokba zuhantam, de akárhányszor feleszméltem, szemeim mindig őt pillantották meg. Olyan méltóságteljesen és kegyesen ült, ugyanazon a széken. Nem értettem, hogy mi a francért teszik most ezt velem, hisz nem tettem semmi rosszat, és semmi bajom sincsen. De már nem bántam az egészet, hisz akárhányszor világot látott ismét a szemem, ő mindig mellettem volt. Így akár örök kómába is zuhanhatnék.
Ez biztos az ő büntetése, amiért olyan hülyeségeket beszéltem.
Egy idő után egy újabb tű került a karomba, amiből immár egy cső is lógott a végén egy tasakkal, amiben folyadék volt. Így ment ez, számomra végeláthatatlan sokáig. Végül egy nap, mikor magamhoz tértem, már felülhettem egy rövid időre. Láttam, hogy Desmond még mindig itt van. Az asztalnál ült, és valamivel babrált.
– Hé... te vadállat! – nyögtem gyengén a szavakat. – Mi a szar akart ez lenni? Egy „nem baszlak meg!” is elég lett volna! Mi szükség volt erre? – dohogok, még mindig gyengén.
Arca vigyorba rándul, a nevetés kerülgeti. Az előbb bocsánatot akartam kérni, de most inkább megfojtanám. Zsebében kotorász, majd rágyújt egy cigire. Ugye hiába is mondanám, hogy oltsa már el?!
– Szükség...? – mélázik el. Ezt most tőlem vagy magától kérdezi?!
– Inkább hagyjuk... nem szükséges válaszolni! Csak gyenge voltam abban a pillanatban, és elhamarkodottan pofáztam. Ne haragudj, hogy rád vetítem ki a dühömet! – fordítottam el fejem a másik irányba.
Hallom, ahogy a szék lába megnyikordul, majd léptek zaja üti meg a fülem. Megérzem arcomon dohány illatú leheletét, amitől megborzongok. Vajon tudja ez a vadállat, hogy ezekkel az apróságokkal milyen érzéseket éleszt bennem?!
– Ne fújd így fel magad! Inkább köszönd meg, hogy elintéztem apád ügyét! – Éles szemei röntgenként pásztáznak.
– A... apám ügyét? De hisz... apám bizonyára már halott! – nyögöm, és eszembe jut a múltnapi beszélgetés.
– Szóval lemondtál róla – távolodik el tőlem. – Akkor végeztünk – szól semmitmondóan, majd eltűnik mellőlem.
– Nem mondtam le róla, de ha ő követni akarja a szerelmét, akkor meg tudom őt érteni – közlöm nyugodtan.
Ez már nem a gyógyszer hatása. Csupán belegondolva abba, hogy ha az én szerelmem viszonzást találna, és én is elveszteném, akit szeretek, Desmondot, akkor én is inkább a halált választanám.
Néhány percig némaság telepedik a szobára.
– Hé, Desmond! Akármit is tettél az apámért... Köszönöm! Hálás vagyok neked mindenért, amit értünk tettél. – Az utolsó szót már kissé halkabban ejtem ki, és elmorzsolok egy-két könnycseppet. Kezdem restellni, hogy állandóan bőgök előtte. Talán megérezte szégyenem, vagy talán csak ösztönösen tette, de kihúzta az asztal fiókját, és rövidke kotorászás után egy fehér papírt húzott elő belőle.
– Gondolom, ez neked van címezve – nyújtja át nekem a levelet, miközben leül mellém az ágyra. – Ezeket a jeleket még a doki sem tudja kiolvasni, szóval ne aggódj, senki sem olvasta
– mondja kissé kedvesebben.
A borítékra nézek, és halkan megjegyzem az orrom alatt: "Kanji", majd széjjelhajtom a levelet.
– Akarod hallani te is? – pillantok a mellettem ülő Desmondra.
– Ez a te magánügyed. Ha nem szeretnéd, nem kell – válaszolja könnyeden, amely most oly megnyugvást ad, hogy sokkal bátrabban szorítok a levélre. Ujjai hajamhoz érnek, azt hiszem, képzelődöm, talán még el is vörösödtem. – Viszont Sunny aggódott érted az utóbbi napokban, szóval majd nyugtasd meg! – szól ismét, én pedig bólintok.
Megnyugodva egy kicsit feljebb ülök az ágyon, és hangosan olvasni kezdem a levelet.
"Drága Lukám!
Sajnálom, hogy sosem lehettem igazán az apád. Bár több alkalmam adódott volna a fiamnak hívni. A szüleim eladtak, mikor még kisfiú voltam, ezért sosem kívántam neked hasonló életet. Egy gazdag család vett meg, akik rosszabbul bántak velem, mint a kutyájukkal.
Az ő rabságukból mentett meg Tomo. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Annak ellenére, hogy a „gazdám” volt, sosem éreztette ezt velem. Az „anyád” viszont betegesen imádott és rajongott értem. De azt sosem bántam meg, hogy világra jöttél. Azt viszont igen, hogy cserbenhagytalak.
Kérlek, bocsáss meg a te szerelmes és eszetlen apádnak, fiam! Hidd el, nagyon szeretlek!
Szeretném, hogy tudd, már nem sokáig maradok ezen a világon. Követnem kell azt az embert, aki megtanított szeretni. Tomóval kell lennem, remélem ezt megérted. Kívánom neked, hogy te is találd meg hamar a boldogságot! Találj egy olyan embert, aki szeret, és lélekben erősebbé tesz majd téged.
Sok szerencsét neked, édes kisfiam!
Örökké szerető apáid!"
A mellkasomhoz szorítottam apám levelét, és legyűrtem magamban a bőgést.
– Már megtaláltam, apa – préselem nagyon halkan fogaim közt a szavakat.
Azután, mielőtt teljes mélabúságomba zárkóztam volna, kezei megindultak fejemen, és megsimítottak. Minden kis rész, melyhez hozzáért, kellemes melegséget hagyott maga után. Közelebb evickélt, majd egész egyszerűen és váratlanul átölelt.
– Pár napja azt mondtad, hogy erős akarsz lenni. De az erő nem minden. Nem kell mindig keménynek lenned, még itt sem. És az, hogy elfojtod a könnyeket, nem feltétlenül az erő jele. Ezen a helyen nagyobb erő szükséges ahhoz, hogy sírni merjen valaki, mint ahhoz, hogy még annak ellenére se sírjon, hogy megerőszakolták. Tehát nyugodtan engedd ki a könnyeidet. Mindet... – suttogta fülemhez, amitől hirtelen boldog és nyugodt lettem. Átjárt az izgalom és a meglepettség, remegni kezdett a testem.
– Itt vagyok. Felajánlom a vállamat, hogy kisírhasd magad, Luka! – súgta ismét.
Mikor meghallottam, ahogy kiejti a nevem, már nem kellett sokat bíráskodnom magamban, hogy elfogadjam-e ezeket a meleg és erős vállakat. Úgy vetődtem rá, mint bolond az első játékára, és szorosan a karjaiba bújtam. Arcomat a mellkasába fúrtam, és zokogtam. Bár hangos volt, és erős, Desmond mellkasa mégis tompította. Annyira hálás voltam neki ennyi törődésért is.
Az pedig, hogy mióta idejöttem, először szólított a nevemen... egyszerre volt édes gyönyör és kegyetlen kínzás. Ez a pillanat és ez a szituáció... olyan volt, mintha a világ legtermészetesebb helyzete lenne. Én az ő karjaiba veszek, ő pedig forrón védelmezve ölel magához, miközben gyengéden suttogja a nevem.
Bárcsak el sem engedne. Bár így maradhatnék örökre. Az ő karjaiban, milyen szép is lenne.
Könnyáztatta arcomat és szemeimet a tekintetébe fúrtam, és hálám minden melegét neki küldtem.
– Kö... köszönöm, Desmond! Eddig senki sem tett ilyet... értem – csuklott el hangom.
A máskor vadállat vonásai kissé enyhülnek. Felém tornyosul, keze végigszalad államon, majd apró csókot lehel ajkamra. Mielőtt bele lovalhatnám magam, megszakítja andalító mámorom és feláll.
Elindul az ajtó felé, ahol csak most pillantom meg a meglepetten ácsorgó vörös kuruzslót és Sunnyt.
– Most már nem lesz szükség az infúzióra – szól Desmond, és utána már nem is figyel rám.
A doktor kiszedi karomból az infúziót, majd néhány tanács és egy pár bogyó után utamra ereszt. Fellélegezve csukom be magam után a gyengélkedő ajtaját, és cellánk felé veszem az irányt.
Úgy két napba telik, mire nagyjából kiheverem a lelki megrázkódtatásom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek elősegítésében nagy szerepe volt kedves „szobatársamnak” Desmondnak, aki az elmúlt két napban rendesen folytatta üzletei bonyolítását. Gondoltam, hogy rendesen lemaradhatott az elmúlt napokban, míg nálam szobrozott.
Desmond és köztem semmit sem változott a felállás, csupán annyit, ha mondhatom ezt, hogy jobban szemmel tartott, és nem volt már olyan szemét velem. Talán féltett... Mármint azért, mert nem akarta, hogy hullát csináljanak a cellatársából. Vagy csak el akarta kerülni, hogy még több gondja legyen miattam. Sajnos az elmúlt napokban elég sok mindennek szem- és fültanúja voltam az üzleteiből, de próbáltam nem odafigyelni.
Mivel eldöntöttem, hogy többé nem akarok neki gondot okozni, eljártam az utóbbi időben a konditerembe edzeni. Nem csak testileg vagy lelkileg akartam erősebb lenni. Persze arról is szó volt, de főleg a képbe nem akartam belelógni, míg üzletel. A „kifizetésnél” meg végképp nem akartam ott lenni. Fájt arra gondolni is, hogy bárki más leszopja a cellánkban, vagy bárhol máshol. Mindig olyankor mentem, amikor épp senki sem volt ott, mert azt sem akartam, hogy Desmondék kiröhögjenek. Leültem az emelőpadra, és mielőtt elkezdtem volna bármit is csinálni, egy fiatal társaság vonult be, és tőlem távolabb helyezkedett el. Mivel elég kicsi vagyok, így azt sem vették észre, hogy ott vagyok. Ennek ellenére, ezek igazi marhák voltak, mert olyan hangosan beszélgettek, hogy akárki simán kihallgathatta őket.
– Ja, én is hallottam. Egy új csoport szerveződött a nagyfőnök ellen. Elég kemény fickókat sikerült összeverbuválnia Mohó Joe-nak – hallottam az egyik hangját.
– Mohó Joe lett a vezetőjük, ugye, Will? – kérdezte a másik. – Neked tudnod kell, hisz benne vagy!
– Holnap engedik ki a gyengélkedőről. Mivel tropára mentek a golyói, ráragasztották a „mohó” nevet. Most már a kölyökre utazik, aki szerinte a nagyfőnök szeretője – kacagott fel a Will nevű.
„– Még hogy én Desmond szeretője. Ezek marhák... az elég valószínűtlennek tűnik. Miért akarna már szeretőnek, ha bárkit megkaphat? Miért kellene neki csak egy akkor?” – tettem fel kérdéseimet magamban. Végighallgattam még néhány monológot, azután megvártam, míg szépen lassan kiszállingóznak, majd én is távoztam.
Épp a cellámba tartottam visszafelé, mikor Hashim bukkant fel a szemem előtt.
– Hé, kölyök, itt a francos füzeted meg a tollad, amit kértél. Nem tudom, mi a szarnak mostanában mindenkinek toll meg füzet, de érezd magad megtisztelve, amiért „házhoz” hoztam – nyomta a kezembe a cuccokat, majd dohogva odébb állt.
Még a távolból is hallottam a morgolódását: „– Hülye buzik, meg az ő francos füzeteik! Mi a szar... tán buziregényt írnak?” – visszhangzott a szitokáradat.
Jót kuncogva folytattam az utam a cellánkig, ahol Desmond már lefeküdni készült. Úgy döntöttem, hogy ma kihagyom a zuhanyt, és leültem az asztalhoz. Írogatni kezdtem, lényegében csak hülyeségeket, főleg perverz kis sztorikat. Nem tudom, miért jutottak ilyesmik eszembe. De a legszívesebben olyasmiket írtam, hogy:
„Fekete haja előrebukott arcába, ajkai szétnyíltak, mikor a számba vettem. Kiült képére minden gyönyöre, én pedig széles mosolyra húztam számat.
– Nyeld le mindet! – parancsolta, miután remegve elélvezett. – Mutasd a segged, Luka...!– nyöszörögte kéjesen fülembe a vadállat...”
– ...ök... Kölyök! Kapcsold már le végre azt a kibaszott lámpát! Nem tudok aludni a sercegésedtől! – fordult felém az igazi Desmond kissé mérgesen, miután már egy jó órát égettem.
– Bocs – válaszoltam restelkedve, majd az egyik ruhakupac alá dugtam a füzetet, bár azt nem néztem meg, melyik alá.
Másnap minden ugyanúgy ment, mint általában. Szinte már unalmas volt a monoton menetrend. A reggeli, sipákoló ébresztés után mindenki levonult az étkezőbe, ahol felettébb csendesen evett mindenki, főleg Desmond. Reggeli után mindenki lelépett a dolgára, ami azt jelenti, hogy délig tuti nem látok nagyon senkit.
A könyvtár felé vettem az irányt, hogy kivegyek valamit olvasni. Mivel nekem még nem akadt melóm, nem volt mit csinálnom. Lassan cammogtam csak, mikor az egyik saroknál megragadott valami hátulról, és elsötétül szemem előtt a világ.
Nem tudom, hogy mikor és hol tértem magamhoz, de nem voltam egyedül, ráadásul valami csőhöz kötöttek.
„Már megint bajba kerültem.” – könyveltem el magamban.
– Felébredtél, angyalkám? – csendült egy ismerős hang.
– Joe!? – hitetlenkedtem. – Mit csinálsz itt? Mit akarsz tőlem? – kérdeztem mérgesen.
– Hátrébb az agarakkal! Még a végén a gazdád kénytelen lesz kifüggeszteni a cellátok ajtajára, hogy„Vigyázz, a macskám karmol!” – röhögtek fel hangosan. – Szarban vagy, Luka! De ezt most köszönd Desmondnak. Tudod, nekünk egyáltalán nem tetszik annak a hülye köcsögnek a rendszere idebent – mondta. – Te pedig nagyon sokat tudsz arról a farokról, ugye, kis madaram? Jobb, ha dalolsz... különben fájni fog! – hajolt közelebb fenyegetve.
Gyorsan felfogtam, hogy miről van szó, elvégre ezek csak egy rakás marha.
– Egy hozzád hasonló akar Desmond ellen lázadni? – kérdeztem nevetve. – Nem tudok se róla, sem az üzleteiről semmit! Nem is szoktunk beszélni. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, és nem is az én dolgom – köptem Joe lába elé, amire egy pofon volt a válasza.
Őszintén... erre számítottam.
A gorillái közelebb léptek, és levetkőztettek. Nem tudtam védekezni, mert ki voltam kötözve, azonban, mikor ők is neki álltak vetkőzni, Joe rájuk kiáltott.
– Ne merjetek hozzá nyúlni! Ő az enyém! – szólt, mire mindenki hátrébb húzódott, és körbeálltak.
Joe mögém lépdelt, és rászorított farkamra, ami nem reagált. Összeszorítottam fogaimat, és az ajtó szűk nyílása felé pillantottam, ahol most egy ismerős alak jelent meg váratlanul.
Sunny nézett be, és amint felmérte a helyzetet, döbbenten nézett.
– Na..., dalolsz, madárkám? Mesélj nekem Desmondról! – parancsolt rám.
– Soha! Soha nem fogok... nem fogom elárulni őt! Ha megölsz... sem! – nyögtem sajgó testtel.
Közben megpróbáltam kifürkészni Sunny helyzetét, ami elég nehéz volt számomra, mert az előző pofon felrepeszthette a szemhéjamat. Mikor végre találkozott pillantásunk, egy elkeseredett üzenetet próbáltam neki küldeni.
„Ne szólj Desmondnak, csak menj! Megoldom!” – Nem tudom, hogy vajon megértette-e, de eltűnt.
Egymagában esélye sem lett volna ennyi hülye ellen. Azt meg nem akartam, hogy Desmond ide sétáljon, mint egy bárány a farkasok közé.
– Mondd csak, Luka. Desmond már elmesélte, hogy mi a specialitásom? – suttogta fülembe irritáló hangján, majd ujjai matatni kezdtek a bejáratomnál.
Valami hideget húzott végig combomon, amivel aztán hátul matatott. Viszont, ami ezután következett, arra talán nem számítottam. Egyik ujja fenekembe fúrt, majd ezt az a hideg valami követte.
Kegyetlenül taszította belém.
Felordítottam fájdalmamban, majd elájultam. Az sem érdekelt, ha meghalok, de büszke voltam arra, hogy nem árultam el azt, akit szeretek.
Desmond
Furcsamód már reggeli óta nem láttam Lukát erre mászkálni, pedig tudom, hogy még mindig nincs munkája. Azt hiszem, utoljára akkor járt itt bent, amikor Tony jött némi anyagért. Akkor lépett le valahova. Hát jó, az ő dolga, hogy mit csinál, ha elcsászkál, az már nem az én gondom. Egyébként is lejárt már a három hét, tehát már nem az én felelősségem a túlélése.
– Desmond! – robban be Sunny a cellába, miközben próbál nem megfulladni a léghiánytól. – Baj van! – lihegi. Felkelek az ágyról, bedobom alá a könyvet, ami a kezemben volt, és az ajtóhoz megyek. Tudom, hogy nem szórakozik ilyennel. Nem jött volna ide, ha nem lenne komoly a dolog.
– Luka… – zihálja. – Joe és a bandája… elkapták… – Ahogy ezt hallom, jeges veríték ül ki a hátamra.
– Hol vannak? – kérdezem hidegen.
– Lent. Az egyik raktárban.
– Vezess!
Magamhoz veszem a kesztyűmet, aztán – tőlem szokatlanul – rohanni kezdünk a földszint felé. Az első emeleten észreveszem Drew-t, és intek neki, hogy jöjjön. Ha bunyó lesz, jól jöhet a segítsége. Ahogy közeledünk a raktárhoz, lassítunk, és felveszem a kesztyűket is, készen arra, hogy bárkit falhoz vágjak, ha hozzányúltak.
Látom, ahogy két őr is a nyomunkba ered, aminek jelenleg örülök is, mert ha tényleg akkora a baj, akkor ők tanúsíthatják majd, ha szétverjük a tagokat, hogy a fiút védtük. Az egyik ajtó mögül fájdalmas hangok és kárörvendő röhögés szűrődik ki, amitől még inkább felmegy bennem a pumpa.
– Megölöm! – sziszegem.
Intek Sunnynak, aki azzal a lendülettel, ahogy érkezünk, berúgja az ajtót.
– Meg akarsz dögleni, Joe? – dörrenek, ahogy belépek.
Mögötte félig látom Lukát, ahogy egy csőhöz kötözve lóg eszméletlenül, meztelenül. A fejéről vér csordogál, és az egyik szeme csúnyán fel van repedve, ami nem tetszik.
– Csak kipróbálom a madárkát, ha már te nem nyúltál eddig hozzá – vigyorog, a többi viszont berezelt.
A falhoz és a szekrényekhez hátrálnak, onnan merednek rám.
– Ki mondta, hogy hozzányúlhatsz, gyíkarc? – sziszegem, közelebb lépkedve hozzá. – Ha valamit akarsz, ne egy ilyen gyenge kölyökkel kezdj!
– Mit akarsz tenni, Desmond? – kérdez, és látom a szemeiben a tébolyt. – Úgysem ölsz meg! Ha megteszed, téged is letudnak az őrök, még ha a dutyi ura vagy, akkor is! És vége lesz a szaros rendednek! – köpi felém, aminek hatására lendül az öklöm, és az utolsó szavába már beletörik az orra, és felordít.
Hátratántorodik, tekintete pedig még elborultabbá válik.
– Drew, Sunny! Azok a tieitek! – bökök a fejemmel a falnál lapítók felé. – Tanítsátok meg őket viselkedni!
– Rendben – ropogtatja meg az ujjait a spanyolfal, míg a másik elvigyorodik, és lassan Joe kutyái felé indulnak.
– Gyertek, nyulacskáim! – mormolja negédesen Drew.
Többet nem foglalkozom velük, figyelmemet visszairányítom Joe-ra, aki szökni próbál, de elrúgom a térdét, így hasra esik.
– Őrség! – kiáltja el magát.
A kettő, akik követtek minket, belépnek, de amint meglátja őket, rájön, hogy hibát vétett. Nagyon jól tudja, hogy melyik őrök a leghűségesebbek hozzám, és most nagyon ráfázott, mivel ezek jöttek.
– Bassza meg! – hörög, és felugrik, az egyenruhásoknak akar esni. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy gyorsan vége legyen. Elkapom a ruháját, mielőtt elérhetné bármelyiket, és földhöz vágom.
Mellé állok, fölé hajolok.
– Ne hidd, hogy egy golyóval megúszod!
A téboly mellett kezd rettegés kúszni a szemeibe, ami elégedettséggel tölt el.
– Csak nem félsz…? – mosolygok, és még közelebb hajolok hozzá.
Megragadom a nyakát, és felrántom a földről. Szembe fordítom az eszméletlen fiúval, aki még mindig ott lóg a csőhöz kötözve.
– Mit gondolsz, ő mennyire félt, amikor elkaptátok? Megmondtam neked, hogy ne merj hozzányúlni! – mennydörgöm, és az egyik csőhöz vágom a fejét.
Hallom, ahogy reccsen a csontja, de még észnél van, ahogy talpra rántom.
– Megmondtam – fejeltetem meg vele ismét a csövet –, hogy te jársz rosszabbul – újabb fejes –, ha egy ujjal is megérinted!
Nagy erővel hátrarántom, és ahogy esik, még belerúgok egyet, amitől a szembeni falhoz csúszik. A fejének a maradványaiból folyik a vér, és nem hiszem, hogy valaha még problémánk lenne belőle, szóval nem törődöm többet a mocsokkal.
Megtörlöm a kezeimet a nadrágomban, majd a fiúhoz lépek. Eloldom a kezeit, és óvatosan a földre fektetem, ahogy a karjaimba omlik. A szemem sarkából látom, ahogy az egyik őr a vérző izéhez lép, lehajol hozzá, majd zöldülő képpel feláll, és megrázza a fejét. Jól van, többet nem lesz senki gondjára az az állat. Már előzőleg is ezt kellett volna tennem.
A hangokból ítélve Drew és Sunny is végeznek a neveléssel, majd az egyik őr kíséretében elviszik a jómadarakat. Pár nap villa majd megtanítja nekik, hogy ki a főnök itt! A másik őr erősítést és a dokit hívja a rádión, hogy kitakarítsanak, és a doki megállapítsa a halál időpontját.
– Túléli a Picur? – kérdezi tőlem, mire hátrapillantok.
– Nem látok rajta komolyabb sérülést… csak ezt – fordítom kicsit hasra, így láthatóvá válik a vastag fémrúd, amit Joe a fenekébe nyomott. Nem vettem ki, mert azzal talán csak még nagyobb bajt okoznék. Így is vér szivárog ki mellette.
Megvárom, hogy mit mond a doki. Az oldalára fektetem a fiút, hogy stabilan legyen. Mellette maradok, amíg Joe maradékait kipucolják innen, majd a doki megvizsgálja Lukát is. Ehhez muszáj hasra fordítanunk, de próbálunk óvatosan bánni vele. Mégis fájdalmasan nyöszörög.
A doki széthúzza a fiú fenekét, és hozzáértőn érinti meg a vértől ragadó bőrt.
– Nem valami szép… – mormog. – Veszélyes is. – Felpillant rám. – Ki tudom venni, úgy talán nem fog annyira fájni neki. Vagy megvárhatod, amíg magához tér, és talán ellazul eléggé az érintésedtől, hogy könnyen kijöjjön.
Felvonom a szemöldökömet.
– Tudod, hogy beléd van zúgva, nem?
– Persze, hogy tudom. Nem nehéz észrevenni, és rosszul rejtette el, amit írogat.
– A belső vérzés esélye mindkét esetben fennáll, de úgy, hogy bent van, nem tudom megállapítani, hogy mennyi kárt okozott. Felszakadt az ánusza, de ennél többet így nem mondhatok.
– Vedd ki! – mondom néhány pillanatnyi mérlegelés után.
– Rendben – bólint. – De segíts egy kicsit. Fogd meg itt, hogy hozzáférjek.
Széthúzza a fenekét, miközben ezt mondja. Zavartalanul érek hozzá, és megtartom a két farpofát. Eközben a doki egyik kezével a fémrudat fogja meg, a másikkal pedig a vérző bőrt húzza még egy kicsit szét. Amint megmozdítja a rudat, Luka fájdalmasan nyög és összerándul. A vörös férfi rám pillant, és ennyiből is értem, hogy mi a probléma. Megfeszült, és az izmai zártak.
Egyik kezemet átvezetem a hátára, és lassan simogatni kezdem.
– Folytasd! – utasít a doki. – Kezd ellazulni.
Hátát, derekát, vállait simogatom, és lassan valóban ellazulnak a tagjai.
– Ne hagyd abba! Megpróbálom újra – szólal meg ismét, és óvatosan megmozdítja a rudat. Luka megint összerezzen, de nem feszül meg úgy, mint korábban.
– Még egy kicsit…! – morog a doki.
Centiről centire, de lassacskán sikerül eltávolítani. Ledobja a földre, majd ismét a fiúval foglalkozik. Biztos kézzel húzza szét a sérült bőrt, miközben alaposan tanulmányozza.
– Csak szivárog a vér, talán nincs komolyabb baja. De ki kell tisztítani.
Bólintok.
– Vigyük át hozzám, ott normálisabb felszerelés van, mint a közös zuhanyzóban. Itt a köpenyem, csavard rá addig.
Ismét bólintok, és átveszem tőle a fehér anyagot. A fiú mellé teszem, majd rágördítem, összegombolom, és úgy veszem a karomba. Hm… tényleg olyan könnyű, amilyennek látszik.
A doki vezet, én utána, mögöttünk pedig az őr, aki végig a raktárban volt. A folyosó most üres, gondolom, lezárták a cellákat az események miatt. Nem baj, most jól is jön, hogy nem kell kíváncsi tekintetek között mászkálnunk. A gyengélkedőn az ágyra fektetem, a doki pedig egyből eltűnik, majd pár perc múlva egy tál vízzel és néhány kendővel tér vissza.
– Hasra – bök a fiú felé, mire szétgombolom az orvosi köpenyt, és átfordítom. Leteszi az ágy mellé a tálat, és terpeszbe húzza Luka lábait.
– Lemosom a vért, és fertőtlenítem. Ha nincs komolyabb baja, viheted, ahova akarod. Bólintok, és komoran figyelem, ahogy dolgozik. Közben befut Sunny, és tiszta ruhákat hoz mindkettőnknek. Ez meglep, mert én eddig nem is figyeltem, hogy a ruhám több helyen is Joe vérétől mocskos.
Megfogom a ruhadarabokat, és elfoglalom a doki zuhanyzóját, hogy kezet is tudjak mosni, mert arról eddig is tudtam, hogy a vér maradéka, amit nem tudtam letörölni, az rászáradt. Ám ahogy tükörbe nézek, meglepve észlelem, hogy a mocsokból az arcomra is jutott. Ledobálom a ruháimat, és ahol véres vagyok, ott megmosdom, majd felveszem a tisztákat. Egy kicsit megkócolom magamat a fésűvel, amit bent találok, azután megyek csak vissza.
A doki már az asztalánál ül, és körmöl valamit. Luka az ágyon fekszik, immáron felöltöztetve, Sunny pedig az ágy melletti széken ül.
– Viheted! – szólal meg a vörös férfi, amint becsukom az ajtót. – Nincs komolyabb fizikai sérülése, de valószínűleg nagy fájdalmai lesznek. A szekrényre tettem egy fiolát, abban van pár fájdalomcsillapító, majd adj be neki belőle egyet, miután magához tért. Elég erős, de ha nem múlik, akkor öt óránként kaphat másikat.
– Rendben! – Zsebre teszem a dobozt, majd lehajolok az eszméletlen fiúhoz.
Miért van ennyi bajom vele?
Egyik térdemmel megtámaszkodom az ágy keretében, amíg átnyúlok lábai és vállai alatt, hogy a karomba tudjam venni.
– Főnök, majd…! – kezdi Sunny, de egy pillantással elhallgattatom.
– Én viszem. Te nyisd az ajtót!
Bólint, és nagy lépésekkel a bejárathoz siet.
– Még valami, Desmond! – hallom a doki hangját, mire hátrapillantok. – Ha lehet, vigyázz rá ezentúl. Már így is túl sokszor volt a vendégem.
Az őrök természetesen fokozott figyelemmel kísérnek minket. Ketten viszik Sunnyt a szobájába, ketten pedig engem kísérnek.
– Hozd fel Drew-t! – nyomok egy zöldhasút az egyik őr kezébe, mire bólint, mögöttem pedig záródik a cella ajtaja.
Végignézek a két ágyon, és először feltett szándékom, hogy a helyére fektetem le Lukát, de meggondolom magamat. Szórakozik a franc azzal, hogy oda felszenvedje!
Az ágyamra teszem, egészen belülre, a falhoz, majd lerángatom a takaróját, és ráterítem. Innentől már rajta múlik.
Türelmesen várok, amíg az őr és Drew ideérnek, majd eligazítom a tetoválót, és az igazgató irodájába kísértetem magam. Amíg elvagyok, ő vigyáz a fiúra. Ha magához tér, a fájdalomcsillapítók az asztalon vannak. Ha bármi probléma akadna, hívjon egy őrt.
Az igazgató már vár, bár a dolgok lényegét tudja az őröktől. Ebben biztos vagyok, mert mindig így van, mire feljutok hozzá.
Leülök a fotelbe, és kényelmesen elhelyezkedem.
– Hallom, letudtad a Joe-problémát – pillant fel rám a papírjaiból.
– Túl sok gondot okozott az a féreg.
Bólint, majd elpakolja az iratokat.
– Egyetértek. Ha nem intézted volna el hamarosan, én küldtem volna rá valakit. Nem lesz rendbontás az én börtönömben! – Ezen felnevetek, mire megütközve néz rám.
– Úgy viselkedsz, mintha a neveletlen kölykeid lennénk.
– Még csak az kellene, hogy ilyen gyerekeim legyenek – nevet ő is. – Azt hiszem, elég hamar öngyilkos lennék, ha valamelyikről ilyesmi derülne ki.
Na, ja, a gyerekei. Elég kényes téma nála a két kölyök… Az anyjukkal élnek már évek óta, mivel a drága apjukról kiderült, hogy néha pasikkal kavar. Az szerencséjére nem látott napvilágot, hogy azok a pasik annak a börtönnek a rabjai, amit ő igazgat, de a nejével e nélkül is eléggé megromlott a kapcsolata, és ez egyenesen a váláshoz vezetett.
– Viszont volt egy üzletünk, amiért még nem kaptam meg a fizetségemet – juttatom eszébe az előző beszélgetésünket pár héttel ezelőttről. – Letelt a három hét, és a kölyök még él. Szóval kérem a cigi utánpótlásomat.
– Jól van, győztél! – morog, és átrúg az asztal alatt egy kisebb kartont. – Bontatlan.
– Öröm veled üzletelni – mosolygok idülten, miközben magam elé húzom az egyik lábammal.
– Egyébként, hogy van? Az őr, aki bent volt, elmondta, hogy kissé szétszaggatták a seggét.
– Túléli – morgom. – Egy csövet nyomott fel neki az a vadállat Joe, még mielőtt odaérhettem volna. Te sem lennél túl jó bőrben egy ilyen tapasztalat után.
Hümmög, de értelmes reakciója nincs.
– A doki megvizsgálta, aztán visszaküldte a szobánkba, mert nem találta értelmét a gyengélkedőn tartani. Mikor eljöttem, még aludt.
Felállok, felkapom a karton cigimet, és indulni készülök, de még egyszer Őfelségéhez fordulok.
– Joe pincsijeit beidomítottuk, ha jól hallottam, a villák felé terelték őket az őrök Drew és Sunny segítségével. Viszont most, ha nem bánod, én lépek.
Biccent, és a következő pillanatban már nem is figyel rám. Jókedvűen lépkedek lefelé a lépcsőkön, újdonsült barátaimmal a hónom alatt. Ez a dobozka most kitart majd egy darabig. Az őr hazavisz, majd Drew-t is lefelé tereli, a saját szobája felé. A szerzeményeimet papírostul pakolom be a szekrénybe, majd ahogy lezárom, ránézek a békésen alvó fiúra. Drew mondta, hogy egyszer ébren volt, de eléggé összevissza beszélt, így beadott neki a doki bogyóiból, aztán megint kifeküdt. Hát, egyelőre talán jobb is úgy, ha alszik.
– Villanyoltás! – hallatszik a hangosbemondó ordítása, amitől kissé összerándul, majd a következő percben elsötétülnek a cellák. Nah, szuper! Ezt is jól időzítették.
Körülöttem elcsendesednek, csupán egy-két helyről szűrődik át halk beszélgetés, de most – szerencséjükre – senkinek nincs kedve a játszadozáshoz a szobatársával, így nyugodt a légkör.
Leülök a székre, onnan figyelem pár percig a halkan szuszogó srácot, ám kezdek álmosodni. Gondolataim közé férkőzik, hogy a felső ágyat válasszam, de végül mégis a sajátomra fekszem le. A hátamra fordulok, jobb karomat a fejem alá teszem, így szemlélem a felső matrac alatti rácsokat, mígnem a mellettem fekvő fiú mocorogni nem kezd. Szemeim már hozzászoktak a sötéthez, így tisztán látom, ahogy próbál felülni, de kísérlete csúfos kudarcba fullad.
– Fázom – nyöszörgi.
Elmosolyodom, és óvatosan megérintve a derekát, közelebb húzom magamhoz.
Hozzám bújik, reszketése pedig lassacskán alábbhagy, talán egy kicsit megnyugszik. Furcsa egy test melegét érezni magam mellett így, hogy nem azért van velem, hogy megbasszam. Hozzászoktam, hogy itt azért bújik valaki bárkinek az ágyába, mert akar tőle valamit. De sosem egyszerűen csak azért, mert a másik testének a melegét keresi. Bár ez most különleges eset, tekintve a körülményeket.
– Des... – suttogja. Hjajj, de nem szeretem, amikor így kezd valamit... – Köszönöm szépen. – Tudtam, hogy ez jön. Annyiszor megmondtam neki már, hogy ne köszöngessen mindent, de nem érti meg.
– Tudod, a vége felé már nagyon féltem..., de legalább nem tudtak meg semmit. – Ahogy ezt mondja, ujjai megszorulnak a pólómon.
Nagyon kegyetlen lennék, ha most azt mondanám neki, hogy fölöslegesen ment át mindenen, Joe már nem jelent veszélyt senkire..., igaz? A haverjai meg csak pincsik, akiknek csak addig nagy a hangjuk, amíg a gazdájuk is ott van, hogy veszély esetén elbújhassanak mögötte.
– A következő napokban ne menj el a közelemből. Szemmel akarlak tartani, nehogy megint bajba kerülj.
– Én nem akartam bajba kerülni ezúttal... – mormolja. Ezúttal...? Hát, te tudod. – De tudni akartak mindent az üzleteidről. Nem mondhattam el nekik semmit, még ha az is lett az ára... – hangja elcsuklik, arcát mellkasomba temeti, és alig érthetően, szipogva folytatja: – Még ha az is lett az ára, hogy most már nem vagyok tiszta. Méltatlanná váltam. Azt hitték, hogy a szeretőd vagyok, és mindent tudok. – Elhallgat, megszorítja a ruhámat, és még halkabban, szinte érthetetlenül teszi hozzá:
– Pedig ez szinte lehetetlen... – Szótlanul hallgatom monológját, ám furcsa hangokra figyelek fel a szomszéd cella felől.
– Luka, egy kicsit engedj el! – suttogom a fülébe, és megemelkedem, hogy felállhassak az ágyról.
Belelépek a bakancsaimba, az egyiket teljesen befűzöm, majd szorosra húzom, hogy ne ugorhasson ki a bokám. A másikkal csak lazára kötöm, mert az nem számít annyira.
Lehajolok a takaró alatt kuporgó fiúhoz.
– Most ne mozdulj! – Ezután ismét felemelkedem, és egy fordulatot téve, a szorosra kötött bakancsot emelve, teljes erőmből a falba rúgok a két ágy között, Luka teste fölött egy kicsivel.
Érzem, ahogy megremeg a fal, azután pedig két fájdalmas hang és szitkozódás.
– Nah, ezekkel megvolnék.
Kilazítom a cipőket, majd lerúgva őket, visszadőlök a szöszi fiú mellé.
– Stuey, ha legközelebb hallgatózni akartok, ajánlom, ne nálam tegyétek – emelem meg egy kicsit a hangerőmet. – Persze ez a másik falra is érvényes.
Tudtam, hogy onnan is hallgatóznak, mivel az utóbbi időben szinte minden nap fogadásokat kötnek arra, hogy vajon mikor dugom meg kedves cellatársamat. És – bár azt az egész dutyi hallaná – a négy szomszéd viszi a napi híreket a fejleményekről. Csakhogy ma este irritáló a kotnyelességük.
Mindkét irányból szitkozódás és mocorgás hallatszik, aztán elülnek a hangok pár perc múlva.
– Na, így már nem hallgatóznak – kuncogok.
Felnevet, ami még aranyosabbá teszi, de arcát pironkodva nyomja a párnába.
– Hey, Picur – mormolom füléhez hajolva. – Most pihenj, aludj! Reggel tisztább fejjel látod majd a dolgokat. – Puszit helyezek tincsei közé, és kényelmesen elfekszem.
Fáradt vagyok. Aludni akarok végre.
– Maradj csak – motyogom, amikor megpróbál kimászni, és egy kicsit helyezkedem.
Álmomban forró testet érzek magam mellett, és puha érintéseket. Olyan dolgok, amiket már jó öt éve nem éreztem így, békességben.
Még az egész dutyi csendes, amikor felébredek. Világosodik már, de sehol semmi mozgás – szerencsére.
Nyújtózkodom egy kicsit, de csak annyira, hogy a rajtam fekvő fiú ne ébredjen fel. Ahogy lepillantok alvó arcára, fájdalmat nem látok rajta, ami egy kicsit megnyugtat.
Visszadőlök, és kivadászom mögüle az órát.
5:50.
Jesszus, ilyenkor még a konyhások sem másznak elő. Mit keresek én ébren ilyenkor?! Hm... a konyhásokról jut eszembe: őfelsége még mindig nem váltotta be azt az ígéretét, hogy Lukát a konyhára helyezi. Bár eddig semmilyen munkája nem volt. Na, mindegy, majd egy kicsit később beszélek Rickkel, hogy valamelyik nap várhatja az új munkaerőt a pultok mellé. De most még maradok itt, a kellemes, meleg, puha test mellett. Nincs az az isten, aki kirángatna egy ilyen ágymelegítő mellől.
Egy kicsit mozdulok felé, így észlelek két „apróságot”. Először is, némi problémával küszködik ágyéktájékon, amitől valószínűleg nagyon zavarban lesz, ha felébred. A második már egy kicsit merészebb, ugyanis az egyik kacsója épp férfiasságomon nyugszik. Bátor húzás tőle, kíváncsi lennék, vajon tudatosan tapogat, vagy álmában. Mindenesetre, még behajtom rajta a dolgot.
Kezecskéjét elhúzom onnan, és oldalamra fordulok, így átfordítva őt a hátára, legörgetve magamról.
Szusszan egyet, de nem ébred fel ettől. Olyan védtelen, olyan egyszerű lenne most a magamévá tennem. De nem! Hadd főjön még a feje, hadd idegeskedjen még egy kicsit. Majd ha a teste rendbe jön, ráérünk. Mindkettőnknek itt az életfogytigunk. Bár egy kis kóstoló nem fog megártani, ha már a kis szöszi méretet vett a szerszámomról. Ne aggódj, Picurom, be fog ez férni a kis kerek hátsódba, nem is egyszer. Erről gondoskodom.
Egyik karommal megtámasztom magamat, és fejemet tenyeremre ejtem, míg a másik kezem utat keres a vékony testen, lefelé a vidám taghoz. Végigsimítok rajta a nadrágon keresztül, ami igencsak jó hatással van rá, ugyanis mocorogni kezd az anyagok alatt. Tulajdonosa csak szusszan egyet, de még mindig édesen alszik.
Kaján vigyor terül el képemen, és kissé rászorítok a merevedésre, ami ezúttal egy halk kis nyögést eredményez. Tovább játszom ezzel, de a nadrág alá nem nyúlok be, csak az anyagokon át cirógatom.
Luka halkan nyöszörög közben, de egyéb reakciója nincs. Talán jobb is, mert ha hangosabb lenne, az egész börtönt felverné. Aztán mikor már jó ideje játszogatok vele, egyszer megfeszül a teste, furcsán nyöszörög, és érzem, ahogy átnedvesedik a nadrágja. Hopsz, ez némi problémát fog okozni számára, ha felébred... Hát, most így járt.
Ismét kikaparom az órát, mert közben eggyel lejjebbről sugdolózást vélek hallani. Hm, most már lassan előkerülnek a konyhai dolgozók, szóval én is felöltözöm, és lemegyek. Rickkel meg kell beszélnem több fontos dolgot, aminek a részleteiről a meló miatt lemaradt.
Kimászom Luka mellől, a takarót visszahúzom a vállaira, majd keresek tiszta ruhát a váltásaimból, és átöltözöm. A bakancsot szorosra húzom, így indulok el a földszint felé.
Dolgom végezve elégedetten sétálok vissza a lépcsőkön a lassan ébredező emberek között. Vannak, akik még húzzák a lóbőrt, akik lassan kitápászkodnak, akik már kiestek a saját vagy cellatársuk ágyából, de még a cellájukban pepecselnek, és akik már a földszint felé igyekeznek. Az emeletünkre érve látom, hogy drága szobatársam a harmadik kategóriába tartozik, némi különbséggel a többiektől. Arca vöröslik, és a dereka köré tekert takaróval küszködik, miközben igyekszik kipucolni a nadrágjából a hajnali kis „foltocskát” – eredménytelenül.
– Többre mennél a mosodával – dőlök neki a rácsnak, ami ettől megcsörren, és Luka megugrik, majd holtra váltan megperdül.
– Des... mond... – nyöszörgi.
Úgy tűnik, amit mondtam, az nem jutott el a tudatáig, csak a rácsok zörgését hallotta.
– Hagyd a francba! – biccentek a vizes ruhadarab felé. – Öltözz fel, és gyere kajálni, mert lesz ma némi dolgom, ami nem várhat, szóval sietek.
Öltözködni kezd, közben motyog valamit vérről és hasonlókról, amikre nagyon nem is figyelek. Megvárom, hogy végezzen, aztán egyből elindulok lefelé, nehogy megint eszébe jusson valami hülyeségről fecsegni.
Luka
Miután elsötétült előttem a világ, nagyon sok idő eltelhetett. Néha-néha hallani véltem Desmond dühös, agresszív kiáltását. Olyan volt, mintha engem akarna a „felszínen” tartani vele.
Mikor nyiladozni kezdett a szemem, tompa fényességet véltem látni. A talaj már puha volt alattam, nem úgy, mint korábban. Egy ember körvonalait láttam.
– Desmond... – emelkedtem meg fekvő helyzetemből, és karom gyengén lendül a fénykör felé. Az árnyék visszanyomott, majd dörmögött valamit.
– Ne haragudj, hogy... elvesztettem, ami téged illetett volna – nyöszörögtem.
Az árnyék megint eltűnt, majd mikor ismét feltűnt, megragadta a karom, és már csak egy csípést éreztem. Végül álomba merültem megint.
Szemeim váratlanul pattannak fel. Teljes sötétség vesz körül. Furcsa, hogy nem magasból látom a világot, ahogy általában.
Megpróbálok feltápászkodni, de valami végignyilall a gerincemen át a hátsómig. Fájdalmakkal küszködve rogyok vissza és felsóhajtok.
– Fázom... – nyögöm halkan a néma csendbe.
Egy kéz fonódik derekam köré, ami magával húz. Már ismerem ezt az érintést, bár nem sokszor volt hozzá szerencsém, mégis millió közül megismerném. Megérzem teste melegét, és máris elmúlik idegeimből a reszketés. Talán nem is fáztam, csak most tudatosult bennem az idáig elfojtott idegesség.
Fejem mellkasába fúrom, és néhány percnyi némaságba burkolózom. Mikor meghallom erős és ütemes szívverését, kezdek megnyugodni.
– Des..., köszönöm szépen. Tudod, a vége felé már nagyon féltem... de legalább nem tudtak meg tőlem semmit – suttogom a sötétben.
Ujjaim minduntalan kapaszkodnak belé. Kétségbeesetten és vágyakozva, hogy megnyugodhasson a lelkem.
– A következő napokban ne menj el a közelemből. Szemmel akarlak tartani, nehogy megint bajba kerülj – szól.
Talán ő is megérezte a félelmemet, és így próbál megnyugtatni?
– Én... nem akartam bajba kerülni ezúttal. De tudni akartak mindent az üzleteidről. Nem mondhattam el nekik semmit, még ha az is lett az ára... – csuklik meg hangom –, még ha az is lett az ára, hogy most már nem vagyok tiszta. Méltatlanná váltam – vörösödöm el, és könnybe lábadó szemeimet pólójába rejtem.
– Azt hitték, hogy a szeretőd vagyok, és mindent tudok. Pedig ez... szinte lehetetlen – nyögöm halkan a ruhaneműbe.
Megértő hallgatása most mindennél többet ér. Nem számítottam tőle nagy szavakra vagy bármi másra.
– Luka, egy kicsit engedj el! – suttogja fülembe, majd felkel mellőlem, és elveszik a sötétben.
Vajon mi lehet az, ami így felkeltette a figyelmét?
Azt teszem, amire kért, így csendben maradok. A takaró alá bújva, csak némán hallgatok. Még a lélegzetem is megpróbálom visszafojtani, bár ez teljesen felesleges.
Pár másodpercnyi motozás után visszatér, és leül az ágy oldalán. Valamit babrál, nem látom mit, de a neszből ítélve a cipőjét kötheti.
– Most ne mozdulj! – hajol ismét közelebb hozzám.
Nem látok szinte semmit, csupán Desmond halvány, pördülő alakját, majd egy hatalmas csattanást, közvetlenül mellettem a falon. A túlsó oldalán szitkozódó hangok zördülnek fel.
– Nah, ezekkel megvolnék – szól, miközben visszahuppan az ágyra, és a puffanó hangokból ítélve a cipőjétől szabadul meg.
– Stuey, ha legközelebb hallgatózni akartok, ajánlom, ne nálam tegyétek. Persze ez a másik falra is érvényes – szólal meg kicsit erőteljesebben, utalva mondandója komolyságára.
– Na, így már nem hallgatóznak – szól ismét, mikor már nem hallani semmit a szomszédságból, és valami olyan történik, ami eddig soha: Desmond elneveti magát. Ettől én is feloldódok kissé, és hangosan felnevetek, majd szégyenlősen a párnába fúrom arcomat, mikor ismét süppedni kezd mellettem az ágy.
– Hey, Picur – hajol közel hozzám. – Most pihenj, aludj! Reggel tisztább fejjel látod majd a dolgokat – súgja fülembe és... váratlanul egy puszit nyom fejemre.
„Oh, basszus!” – gondolom magamban. Még egy ilyen szar helyzetben is képes vagyok felizgulni.
Desmond kényelmesen terül el mellettem, én pedig közelebb evickélek hozzá, és mellkasára fekszem.
– Hé, Desmond! Nem gond, ugye? – súgom halkan a csendbe.
– Maradj csak – dörmögi halkan, majd fészkelődik egy sort, és néma csendbe borul szolid kis lakunk.
Másnap reggel meglepően kipihenten ébredek. Bár a fejem idő közben elkóricálhatott, mert sokkal puhább részt érzek magam alatt. Mikor kicsit feljebb emelem a fejem, rájövök, hogy lecsúsztam Desmond hasára.
Ő még kegyetlenül horpaszt, biztosan elfáradhatott tegnap. Erőt veszek magamon, és felkönyöklök az ágyon. Fejem még mindig a hasán pihentetem, és úgy nézem az alvó vadállatot. Érzem, hogy arcom forróságban úszik, de továbbmerészkedem. Arcom a paplanjába fúrom, ahol még mindig érzem állatias illatát.
Elég korán lehet még, mert sötét van mindenhol. Kihasználva a sötétség leplét, feljebb tornázom magam, majd egy puszit nyomok az arcára.
Halványan elmosolyodom, és hálát adok a magasságosnak, hogy ilyen mélyen alszik.
Karja hirtelen utánam nyúl, és magához húz. Szorosan magához ölel, most még ha akarnék sem menekülhetnék.
Egyszerre küzdök a lábam közti libidómmal és a vörös arcommal. Néhány perc múlva észreveszem, hogy semmi sem változott. Még mindig teljes nyugalomban alszik, orrunk szinte összeér.
Most alig három centire vagyok tőle, túl nagy a kísértés. Végül is mindegy... túl sötét van, hogy bármit is észrevegyen.
Orromat az övéhez dörgölöm, és elmosolyodom. Ez olyan kellemes, mintha nem is dutyiban lennénk, mintha ez egy természetes reggeli köszöntés lenne két szerelmes között.
Ajkammal megközelítem az övét, és apró csókot lehelek rá, majd végignyalok rajta, végül visszabújok a sötétbe. Fejemet ismét visszahajtom a mellkasára, és hallgatom heves szívverését. Kezemmel végigsimítok testén, minden helyet megpróbálok bejárni, ami jelen helyzetben csak megengedett lehet. Végül ujjaim ágyékán állapodnak meg. Észre sem véve kezem ott marad, és úgy szenderülök vissza mesés álmaimba, míg végül el nem érkezik a hangos reggeli ébresztő.
Nem tudom, hogy mennyit alhattam, de reggeli fülsüketítő riasztóra ébredtem. Desmond már nem volt mellettem, viszont még mindig magamon éreztem a melegét. Az illata még most is bent ragadt a takaró alatt. Vagy csak azért volt, mert ez az ő takarója volt. Nehézkesen felültem az ágyon, de valami nagyon fura volt. Amikor bepillantottam a takaró alá, döbbenten vettem észre, hogy ragad a gatyám.
– Basszus! – néztem be a nadrágomba. – Ez hogy történhetett meg?
Éreztem, ahogy forrósodik az arcom, és azt, hogy ettől a gondolattól megint merevedésem van. Hátamat a falnak vetettem, felsóhajtottam, majd gyorsan körülnéztem.
Nem volt senki a láthatáron, ezért óvatosan a nadrágomba nyúltam. Ujjaimat végigfuttattam merevedésemen. Elég volt néhány mozdulat, és már el is élveztem. Mindenem tiszta ragacs lett. Ügyetlenkedve magam köré terítettem Desmond takaróját, majd lehúztam a gatyámat, és mezítláb a mosdókagylóhoz siettem.
Megengedtem a vizet, és bőszen mosni kezdtem a gatyám... közben viaskodtam a takaróval, ami minduntalan lecsúszni készült a derekamról. Sovány vagyok, na és?
Megcsörrent a rács, és mikor odakaptam a tekintetem, teljesen lesápadtam.
– Des... mond...? – nyögtem riadtan az érkezőnek.
Sírni tudtam volna a szégyentől.
– Hagyd a francba! – szól, mintha mit sem látott volna. – Öltözz fel, és gyere kajálni, mert lesz ma némi dolgom, ami nem várhat, szóval sietek – szól még át a válla felett.
– Ez... csak vér volt... tudod, a tegnapi miatt még előfordul... – halkulok el a végére.
Ezzel talán csökkenthetem némileg a szégyenem.
– Amúgy már nem is fáj annyira. Szerencsére nem lehetett túl durva a sérülés. Már alig érzem. – húzom magamra közben a ruháim. Meg kellene köszönnöm neki, de tudom, hogy nem szereti. Most mit mondjak neki?
– Desmond... te vagy a legjobb! – mosolyodom el vörös képpel.
Képtelen voltam mást mondani, csak ennyire futotta.
Ő nem felel, csak vár, míg végzek, majd elindulunk a lépcsők felé. Lefelé haladtunk Desmonddal a lépcsőkön az étkezőig, és szemet szúrt, hogy az emberek valahogy nagyobb tiszteletet tanúsítanak a „főnök” iránt. Nem... az, ami a szemükben tükröződött, inkább félelem volt, mintsem tisztelet. Ez biztos a tegnap miatt volt, hisz végzett Joe-val, és ez bárkit megriasztana attól, hogy továbbra is tiszteletlen legyen vele. Óvatosan Desmond mellé evickéltem magam, és felzárkóztam hozzá.
Volt valami, amit már régen meg akartam kérdezni tőle, de eddig valahogy még nem volt rá esélyem... vagy talán időm.
– Desmond, tudsz valamit az apámról? – súgtam oda neki kérdésem halkan.
– Apád jó helyen van – mordult Desmond, miközben egy pillantásra sem méltatott. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam, igazat mond. A hazugság amúgy sem Desmond asztala.
A reggeli meglepő módon csendben és gyorsan telt el. Az asztalnál senki sem szólalt meg, érezhető volt némi feszültség, talán a tegnapi miatt. Lassacskán mindenki végzett, felállt, és elvitte a tálcáját. Desmondék is így tettek, majd eltűntek a szemem elől. Gondolom, elég sok elintéznivalójuk lehetett. Azt szerettem legjobban Desmondban, hogy még most a történtek után sem próbált „óvóbácsi” lenni, és nem szabta meg, hogy hova mehetek vagy hogy mit tehetek.
Miután visszavittem a tálcámat, én is elindultam a dokihoz ellenőrzésre. Mindig utáltam hozzá menni, de nem a doki miatt, hanem a hely miatt, ahol volt. Teljesen olyan volt, mint egy várbörtön. Ebből végül is csak a vége igaz, mivel ez egy börtön.
Kopogtam, mire kiszólt, hogy menjek be.
– Luka, kérlek, ne vágj ilyen képet, nagyon zavaró! – szólt rám a doktor, mikor már az ágyon feküdtem felhúzott lábakkal.
– Sajnálom! – vörösödtem el.
– Hidd el, nem nagy élmény mások seggében matatni – sóhajtotta a vörös orvos. – Felöltözhetsz. Minden rendben, teljesen meggyógyult a repedésed. Úgy néz ki, elég rugalmas vagy – mosolyodott el, bár fogalmam sem volt, hogy min.
– Doktor, segíthetek valamiben? – kérdeztem meg.
Úgy éreztem, tartozom a dokinak.
– Nem kell, köszönöm – rázott le.
– De... annyit segített nekem, szeretném meghálálni! – kérleltem tovább.
A doki csak sóhajtott egyet.
– Szépen írsz? – kérdezte. – Ha szépen írsz, akkor segíthetsz. Az igazgató folyton panaszkodik, hogy nem tudja kiolvasni a kézírásomat, mikor leadom neki a kellékrendelést – szólt.
– Igen, tudok – válaszoltam boldogan, majd leültem, és írtam, amit diktált.
Jókedvűen mentem el tőle, és a könyvtárba mentem, ahol elég sok sustorgó alakkal találkoztam.
Jól tudtam, hogy rólam sustorognak, mert magamon éreztem a tekintetük súlyát.
– Hé, törpe, hát itt vagy? Rég láttalak! – szólított meg Steven, a könyvtáros.
– Szia, Steven. Szeretnék kikölcsönözni, lehet? – kérdeztem tőle, és már kezdtem komolyan kellemetlenül érezni magam a sok tekintet miatt.
– Mintha nem lehetett volna eddig is – jegyezte meg, majd rám pillantott. – Ja... Ne félj, csak azért bámulnak, mert te vagy újabban a fogadásaik tárgya – nevetett.
– Fo... fogadás? – lepődtem meg. – Arra fogadnak, hogy meddig élek még? – húztam el a számat.
– Dehogy, te marha! – horkant fel Steven. – Inkább arra, hogy mikor leszel végre a nagyfőnök kurvája – vigyorodott el.
Amint kimondta, én nevettem fel hangosan.
– Komolyan erre fogad mindenki? – néztem körül. – Ki kell ábrándítanom mindenkit, ugyanis Desmond még arra sem méltat, hogy hozzám érjen. Kevesebb vagyok a szemében, mint egy csótány, aki a földön mászik, még ha nem is hiszitek el. Az, hogy kihúzott a szarból, nem miattam volt... csupán ezt diktálta az érdeke – ecseteltem hangosan a döbbent tekinteteknek, majd felsóhajtottam.
Steven csak bámult, majd végigmért.
– Törpe, nem akarsz nekem segíteni leltározni a héten? – kérdezte. – Persze, nem ingyen, megjutalmaználak érte – egészítette ki.
Valami hihetetlen boldogság lett úrrá rajtam, és boldogan bólintottam.
A sorok közé szaladtam, és választottam magamnak öt könyvet, ami érdekelt, majd a formalitások után visszatértem a cellámba. Egész estig az ágyamon olvastam, vacsorázni is egyedül mentem le, nem vártam meg Desmondot, mondjuk, ő sem várt rám.
Csendben elfogyasztottam a vacsorámat, és vigyorogva távoztam az étkezőből, hogy ismét visszabújhassak a könyvem mögé, ami felett sikeresen el is aludtam, mert reggel azzal a képemen keltem fel. Desmond nem volt sehol sem, mikor elaludtam, sem mikor felébredtem, de nem is bántam, hisz ő a főnök, és nem a pesztrám. Reggelinél összefutottam vele ugyan, de nem beszéltünk egymással. Megvitattak valamit a többiekkel, addig én a könyvemet bújtam, majd sietve távoztam az asztal mellől, és boldogan vettem az irányt a könyvtár felé.
Steven már elkezdett pakolászni, mire odaértem.
– Szevasz, törpe! Ha akarod, állj be a harmadik sorba. Lényegében csak a helyükre kell pakolni a könyveket és ezen lista alapján ellenőrizni, hogy hiányzik-e valami – nyomott egy fehér papírt a kezembe.
Egészen vacsoráig leltároztunk, és még így sem voltunk kész. Sietve mentem vacsorázni, ahol még épp jutott nekem ennivaló, Desmondnak hála, aki elég mérgesen nézett rám, amiért késtem. Kiolvastam a szeméből, amit mondani akart nekem: „Legközelebb nem fogok neked kaját raktározni!”. Jogos volt a haragja, ezért bocsánatkérően pillantottam rá, majd magamba lapátoltam a vacsorámat, és sietve távoztam.
Visszamentem a cellánkba, és felmásztam a felső ágyra, majd magamra húzva a takarót a fal felé fordultam. Nem vártam meg Desmondot, mostanában okoztam neki épp elég gondot, ezért biztos nem hiányol. Sőt, mi több, bizonyára élvezi, hogy nem látja folyton a képem.
Az elkövetkező napok ugyanebben a ritmusban teltek el.
Azt hiszem, csak vacsoránál találkoztam Desmonddal. Reggelinél nem jelentem meg, mert Steven szerzett nekünk szendvicseket, ezért csak vacsoránál kellett ott lennem, de akkor is általában magamba kanalaztam mindent, majd távoztam, és rögtön aludni mentem. Kicsit hiányzott Desmond, ezért ilyenkor mindig, mikor visszaértem a cellánkba, az ágyára feküdtem, és magamba szívtam az illatát, hogy kellemesen aludhassak.
Péntekre végül sikeresen végeztünk a leltárral, és fáradtan feküdtünk a padlón.
– Kösz a segítséget, törpe. Ha nem segítettél volna, akkor még ma sem végeztem volna. Erről jut eszembe – pattant fel, majd a pultjához sétált, és egy barna papírzacskóval tért vissza. – Ez a fizetséged és egyben a születésnapi ajándékod is. Úgy hallottam, ma van – mosolyodott el. Magamhoz vettem a zacskót, és szétnyitottam.
– Ez...? – kérdeztem meglepetten, mikor kihúztam valami feketét.
– Gyere, segítek felvenni. Hidd el, imádnivaló leszel – szólt, és magával húzott. Elég sötét volt a sorok közt, de azt éreztem, hogy a ruha, ami a bőrömhöz ér, nagyon hideg.
– Ez egy egyedi S&M szolga bőrszerkó – közölte.
– Ez... ezzel mit kezdjek? – kérdeztem döbbenten.
– Vedd fel rá a ruháid, és menj vissza a cellába. Egyszer még hasznát veszed – szólt kuncogva. Visszavettem a ruháim, majd visszasétáltam a cellámba.
Elég kellemetlen volt a ruháim alatti bőrcucc. Amint a cellánkba értem, boldogan sóhajtottam fel, hogy nincs ott Desmond. Lekapkodtam a felsőm, majd a nadrágomat is félig a seggem alá húztam.
– Basszus, Steven! Ennél hülyébb szülinapi ajándékot. Még a segge is lukas, meg... mi a francért van itt az oldalán egy kis korbács? Milyen idétlen gömb alakú nyaklánc ez? – sápítoztam.
Nem hiszem el, még csak az kéne, hogy így lásson meg valaki.
Miközben erre gondoltam, megzörrent a rács, és Desmondot pillantottam meg, aki kissé döbbenten nézett rám.
– Ez... ne haragudj, máris leveszem, sajnálom, hogy ilyen gusztustalanságot kell látnod. Ez csak egy idétlen ajándék, amit rám tukmáltak. Szóval... megkérhetnélek, hogy egy pillanatra fordulj el, míg átöltözöm? – kérdeztem teljesen elvörösödve.
Abban a pillanatban arra vágytam, bárcsak kettényílna a föld alattam.