5. fejezet

Szerzők:
Nyuffko - Sakata Yuuki
Teletha - Hitoshi Tatsuya

5. fejezet

Yuuki: Nem aludhattam sokat, hiszen mikor végül az álomtalan álmok mezejére léptem hajnalodott, most meg alig múlt el fél nyolc. Dermedten fekszek, furcsa érzés kerít hatalmába.  Olyan a érzésem, mintha… nem is tudom mi lehet. Az biztos, hogy rossz, kimondhatatlanul rossz. Lassan felülök, kávé illatát érzem. A szívem összefacsarodik Hitoshira gondolva. Ez az utolsó nap, mikor készít nekem kávét. Kezd eluralkodni rajtam a gyerekesség, hogy maradásra bírjam, de nem tehetem. Ez az ő élete, ki kell mennie, kötelessége van. Ezzel próbálom magam meggyőzni, de nem megy. Felsóhajtva állok fel, mikor meglátok egy papírkát. Mégis mikor került ez ide az éjjeli szekrényemre? Ledermedek, zsibbadtan nyúlok érte, de ami rá van írva… Álmaimban sem hittem volna. Tehetetlenség, düh, csalódottság, mérgesség, még több kétségbeesés tölt el, szinte annyira, alig kapok levegőt. Át vert… megint átvert! Hiszen megnéztem tegnap gyorsan a járatokat, amik Amerikába mennek és azt hittem dél környékén megy, de nem említette volna, hogy kora reggel húz el! Miért?! Lehet még itt van, hiszen érzem a kávé illatát, most főzhette le! Felpattanok, kirontok a szobámból, egyenest a konyhába, de ott nincs, így az övébe. - Hitoshi! – kiáltom a nevét a szobába, melyet üresen találok. Földbe gyökerezett a lábam. Elment… véglegesen elment. Felidéződik bennem az, mi lenne ha várnék rá. Ha megteszem és ő talál mást? Akkor mi lesz? A gondolat is… elrettent. Önző vagyok… én... én csak magamnak akarom! Visszarohanok a szobámba, felkapkodom a tegnap levetett ruhát, és rohanok is ki a lakásból. El fogom érni a gépét! Csak... csak most mehetett el! Körülbelül tíz perc előnye van! taxit intek le futva, majd a reptérre vitetem magam.

Hitoshi: Mikor kiértem a reptérre, leparkoltam. Yuukinál vannak a pótkulcsok hozzá remélem, ha majd ráér hazaviszi. Yuuki... Jutott megint eszembe. A kormányra csaptam és dühöngtem. Végül feladtam és kiszálltam a csomagjaimmal együtt. Lezártam az autót és a bejárat felé vettem az irányt. A főnök már ott várt. Testes alakját rögtön felismertem. - Tatsuya - san, örülök, hogy beleegyezett a korábbi indulásba. Ez nagy segítség a kísérőjének. - kacagott. - Ugyan... Ez semmiség. - legyintgettem. - De... Hitoshi - san, nem tűnsz túl boldognak. Tényleg nincs, akit itt hagysz és... Válaszolj őszintén?! - csapkodta a vállam. Elgondolkodtam. Mi értelme van hazudni? - De... van... Csak sajnos nem az enyém. Csinos, formás és gyengéd arcát szőke haj keretezi, amitől kicsit sápadtnak tűnik. Kedves, bájos, vicces és kifinomult, de képtelen gondoskodás nélkül egészségesen élni. - nevettem el magam. - Gyönyörű teremtés. - álmodoztam. - Jól van fiam, jól van. Az igaz szerelem csak még erősebb lesz ez alatt a rövid idő alatt. De ülj csak le, amíg elintézek egy telefont. - és már arrébb is szaladt. Magam után húzva csomagom, leültem arra a helyre a Narita reptéren, ahol akkor ültem mikor Yuukival találkoztam. Kis idő, huh? Még rémálomból is hosszú. Emlékszem, hogy akkor, leült mellém, de rám sem bagózott. Akkor nem figyeltem fel rá, de aurája mégis megnyugtatott. Beképzeltnek, nagyképűnek hittem akkor, pedig egy tünemény. Mi lesz most? Hogy fog kávét főzni? Tud egyáltalán? Hülye vagyok… persze, hogy tud, nem béna, de én akkor is imádtam elkényeztetni. Na, és a csókja… soha többé nem érezhetem. Végighúztam ajkamon, ám megfagyott mozdulatom, mikor főnököm visszaért és épp bemondták, hogy az Amerikába tartó járat utasai, kezdjék meg a beszállást. Elköszöntem az öregtől és elindultam csekkolni. Nincs vissza út, jól tudtam. Keservesen, összeszorult szívvel tettem fel csomagjaimat és foglaltam helyet. Néhány perc múlva bemondták, hogy megkezdjük a felszállást. Keserűen kinéztem az ablakon, most látom utoljára ezt a helyet és Japánt, legalábbis két évig. Yuuki… csak ő járt a fejemben és ez kezdett megőrjíteni. Aztán a gép elindult.

Yuuki: Dugóba kerültem, így hát kifizettem a taxist, kiszálltam és rohanni kezdtem a reptér felé. Mért van ennyi kocsi? Baleset történhetett? Gyomrom összébb szorult a gondolatra, hogy esetleg ő szenvedett, vagy a gépbe lezuhan. Még poénkodva meg is jegyezte a búcsú levelében. Lélek szakadva szaladtam, a végén már azt hittem mindjárt elesek, de szerencsémre nem így lett. Leintettem egy újabb taxit, reptérre kértem, ki is vitt tíz percen belül. Rohanok ismételten, miután kifizetem, egyenest be a recepcióra. – A-A… Amerikába induló gép… gép elindult már? – a nő furcsán néz rám, de nem izgat. Közli most fog felszállni. – Adjon egy jegyet! – kérek tőle, mire közli, sajnos nem tud, hiszen készül a felszállásra. Elkéstem. Arrébb vánszorogtam az üveghez, ahonnan látom, hogyan száll fel a gépe. Hitsohi… Hitoshi… Hitoshi! Nem, nem, nem akarom elhinni! Összekucorodok, próbálom a fájdalmamat csökkenteni, nehogy széthulljak. Félek… félek, hogy elveszítettem őt, mielőtt elmondhattam volna… Miért… Miért csak most jöttem rá, szeretem őt? Az üveghez tapadok még mindig, miután nem látom a gépét. Egyik biztonsági őr odajött hozzám, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nem foglalkoztam vele, figyelmen kívül hagytam, helyette a körvonalazódni látszó tervemen agyaltam.

Hitoshi: Hatalmas szerencsémre, elaludtam, de előtte kikapcsolva hagytam a telefonom. Megtehettem volna, hogy bekapcsolom és írok Yuukinak egy sms - t, hogy felszálltam, de akkor késztetésem lett volna felhívni, a hangját hallva pedig visszafordulni. Így maradt a kikapcsolt telefonnál és egy kis alvásnál, amihez nem volt szerencsém az éjjel. Pont elég volt az a tizennégy órás út, hogy kialudjam magam. Végül a gépem leszállt a New Yorki, John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtéren. Nuku élvezettel a képemen húztam végig a bőröndöm. Egy fiatal fiú már várt, táblával a kezében. Mikor beültünk a taxiba, próbáltam hívni Yuukit, azonban az üzenetrögzítője vette csak fel. Ennyire megsértődött volna vagy ennyire haragszik? Vagy… ugye nem történt vele semmi?

Yuuki: Nem hittem volna, hogy a saját menedzserem, szerkesztőm, Kanami-san fog akadályozni  a magánéletemben. Nem akart kiengedni Amerikába, őrültnek tartott, hogy egy pasas után ki karok menni. Elvette az útlevelemet, addig elmerészelt menni, sőt a telefonomat is. Így hát Hitoshi lakásában meg nincs vezetékes telefon, a számát meg nem tudom fejből, így fel sem tudom hívni. Tehetetlen vagyok. Kellett nekem kikérni a véleményemet Kanami-santól! Csak el kellett volna húznom az országból! Hitoshinak az email címe van meg, de a bátorságot… bátorságot? Francokat! Van bátorságom megírni, csak ha neki kezdem, leordítom a fejét, azt meg nem akarom. Így nem írok neki, nem mintha ő írt volna, de akkor is! Hiányzik… hiányzanak a főztjei, a kávéi, a hülyeségei, a mogorva képe, az egész lénye. Nincs kedvem írni, még ránézni sem. Az írást a repülőgép szerencsétlenségről befejeztem, vagyis odaadtam mérgesen Kanami-sannak, kezdjen, amit akar vele, nem érdekel és nem is kérdeztem többet róla. Nem érdekel, hogy kiadják vagy sem. Fáradt vagyok, és valljuk be szívfájdalmaim vannak. Egy hónap múlva Kanami-san megelégelte, vagyis úgy hiszem, ahogy most felettem áll és mérgesen néz le rám, miközben én a földön ülök fájó fenékkel, mert szó szerint kirángatott az ágyamból. Nem értem mit akar…

Hitoshi: Egy takaros kis második emeleti lakást kaptam, bár a segítőmmel éltem együtt. Az elmúlt egy hónapban körbejártam mindent és elkezdtem dolgozni. Ez némileg enyhítette az űrt a szívemben és elfedte egy halvány köddel. Nem volt tökéletes, persze, hogy nem. Yuuki, akit, azóta sem tudtam elérni, nagyon hiányzott. Az éjszakai alig alvások és kínszenvedések. A rengeteg önmagamhoz nyúlás az egyetlen képre a telefonomból, ami róla készült… felemésztett. Egyik nap, mikor az egyetemre mentem, megpillantottam egy utcai könyvárus polcán Yuuki új könyvét. Izgatottan vettem magamhoz és olvasni kezdtem. De csak lassan volt időm olvasni, tehát csak az elejéig jutottam el. Mikor meguntam, hogy nem érem el, idejét éreztem írni is neki. Leültem hát a gépem elé és e-mailt írtam neki. „ - Yuu! Aggódom érted. Régóta próbállak elérni, hasztalanul. Velem minden rendben… bár ez a magány, hamarosan megöl. Hiányzol… ezt muszáj leírnom, még, ha téged frusztrál is, hogy oly sokszor elmondom, mennyire szeretlek. Képzeld, ma megvettem a könyved. Nagyon boldog voltam, hogy itt is megszerezhettem. Már elkezdtem olvasni. Nem csodálom, hogy lenyűgöző író vagy! Csak így tovább! Közben, számolom a napokat, hogy újra láthassalak. Elég sok nap van még… Csókol és ölel, Hitoshi.” Mikor ezzel végeztem, lefeküdtem aludni. Másnap megint indult a túra, hogy felmérjem a következő egyetemet és feljegyzéseket, leírásokat készítsek róla. De nem baj, következő hónap elején, szünet, akkor nekem is szabadságom lesz. El kellene mennem valahova. Haza… azt nem szabad, mert nem akarok visszajönni. De, el kell mennem egy kicsit valahova… és már tudom is, hogy hova.

Yuuki: Kanami-san megkegyelmezett, visszaadta az összes cuccomat. Azonnal rohanni kezdtem. Magamra kapkodtam a cuccaimat, be a bőröndbe, amit csak tudtam, nem is figyeltem mit teszek bele, minél előbb reptéren akarok lenni. A telefonom lemerült, így a légitársaságnál töltöm fel, már amennyire tudom. Sok nem fogadott hívás, sőt üzenet is fogad. Felhívom Hitoshit, de nem veszi fel. Miért? Lehet, dolga van, sőt biztos vagyok benne, hiszen ezért utazott ki. Vajon… megörül nekem, hogy utána megyek? Vajon a viszontlátás örömteli lesz? De mi van, ha talált valakit? Megrázom a fejemet. Kanami-san, hogy a bűnét tolerálja elintézte nekem, amit csak kellett, jegytől kezdve szállásig és állítólag még Hitoshi címét is előkerítette. Majdnem a nyakába ugrottam, de tudom, nem szereti, de azért megölelgettem. Nem érdekelt, ha furcsán néznek ránk. Megköszönöm neki, mielőtt beszálltam volna a gépbe, ami Amerikába megy.

Hitoshi: Elérkezett végre a szünet. Felettébb örültem. Van egy egész hetem, ez jó. Aznap összepakoltam magnak pár ruhát és egy, az egyetemen megismert ember segítségével, szereztem pár dolgot. Megint csak hosszú út lesz, de annyira szenvedek… muszáj, legalább egy kicsit szép emlékekben elmerülnöm. A lakótársam nem igazán értette, hogy mit művelek, főleg azt nem, amit azzal kapcsolatban mondtam, ahova megyek. Taxiba ültek és kimentem a rakpartra. Megkerestem a férfit, akiről meséltek nekem. Először csak pödörgette a bajuszát és hümmögött, végül közölte, hogy menni fog. Út közben, elég sok mindent megtudtam arról a helyről, ahol ott ragadtunk. De semmiben sem tévedtem vele kapcsolatban. Nem tagadom, az út rémesen hosszú volt, bár a hajó csak úgy szelte az óceánt. Jó nagy teljesítményű motorral mehetett. Estére már homokot taposott a talpam és a férfi megígérte, hogy mivel tovább van dolga, visszafelé, ha jön négy-öt nap múlva, felvesz megint.

Yuuki: New York, végre megérkeztem. Jó, hogy tudok angolul valamelyest, így legalább boldogulok. Megadom a címet, Hudson Square részén lévőt, ahova elvisz a taxis. Fél óra múlva megáll, megköszönöm, kifizetem. Nem vagyok fáradt, inkább ideges. Nem merek a lakásba bekopogtatni egy jó ideig, de végül csak megtettem. Nyílik az ajtó, én meg ledermedek. Ki ez az idegen pasi? Úgy érzem, rosszul leszek mentem, megszólalni sem vagyok képes. A pasi kérdezi, kit keresek, még Hitoshi nevét sem vagyok képes kimondani. Elmegyek… de még előtte elkiáltom magam. – Hitoshi, te szemét! – kiabálom ki magamból a saját nyelvemen, indulnék is, mire megragadja az idegen a karomat. Közli, Hitoshi nincs itt és… én vagyok-e az a Yuuki, akit emleget az a barom folyton-folyvást. Miért tenné, hiszen… itt van neki ez a pasi. Levághatta, mire is gondolok, közli nincsenek együtt, csak munkatársak. Hatalmas kő esett le a szívemről. - Esetleg… beszélgetnék vele?  - Sajnos nem, szabin van. Meg volt kergülve, azt mondta elmegy pár napra kitisztítani a fejét. Elég fura egy férfi. Semmi baj vele, de mostanában... most is olyasmiket mondott, hogy „Visszamegyek oda, ahol minden elkezdődött!” Magának ez mondd valamit? - Ahogy ezt kimondja, legelőször nem jut semmi az eszembe, de végül bevillan. A sziget! A Spratly Island-i kis sziget, ahol voltunk három hónapig! - Igen, köszönöm! - ölelem meg őt, majd rohanok is, hogy megint leintsek egy taxit. Ki kell derítenem, hogyan juthatnék oda. Muszáj megtalálnom!

Hitoshi: Ezúttal készültem. Sátorral meg mindennel. Leveszem a felsőm és csak a rövid gatyát hagyom magamon. Ahogy végig nézek felső testemen, elégedettség fog el. Szépen kikupálódtam. A ruháim… a ruháim meg olyanok, amiket Yuuki szeretne látni rajtam. Azt hiszem, ez Amerika varázsa. A vízhez sétálok mezítláb és belelógatom lábamat. Elég sok mindent megtanultam itt, ennek a helynek köszönhetően. Megéheztem. A vízbe gázolok és üggyel-bajjal, elejtek egy halat. Leteszem, a homokba megtisztítom majd megint megmosom. Leszakítok egy pálmalevelet és arra teszem addig, míg összeszedek néhány gallyat, eltördelek és a gyújtóm segítségével meggyújtom. Még jó, hogy pár papír is fityeg a táskámban. Végül egy egyszerű nyársat állítok fel és ráhúzom a halat. Amíg elkészül, kényelmesen a fa törzséhez bújok az árnyékba, Yuuki könyvével együtt. Már a háromnegyedét elolvastam… lehet azért kaptam kedvet megint idejönni. A régi szép emlékek. Yuuki a szerelemről ír, de nem egészen tiszta, még nem értem a végére. Késő délutánra jár az idő, már nem olyan világos, mint amikor idejöttem. Leveszem a nadrágom is és beúszok a vízbe. Persze nem megyek messzire vagy mélyre, az már veszélyes lenne. Mosakodni kezdek. Gyönyörű… itt még a víz is csillog a bőrömön.

Yuuki: Nagy nehezen eljutok a szigetre. Két átszállással megoldottam, de a neheze az ide való jutás volt, hiszen itt nincs semmi, így egy kisebb hajót béreltem, mást nem csinálhattam. Mindegy, megérte, hiszen végre itt vagyok, fáradtan, de azért büszkén. Vajon… merre táborozhatott le? Egy reményem van, mégpedig ott, ahol mi voltunk. Keresem a helyünket, amit végül megtaláltam. Megkönnyebbültem, mikor élet jeleit látom, de Hitoshi sehol… Megrémülök. Ugye… nem lett semmi baja? Rettegéssel tölt el a tudat, hogy valahol sebesülten szenved. – Hitoshiii! – ordítom el magam, remélvén meg halj a hangomat. Várok, nincs semmi féle mozgolódás, újra és újra megteszem. egyre jobban kétségbe esek. Mi van, ha nem jó szigetre jöttem? Nem, felismerem! Tudom, hogy itt van, csak… nem találom! - Hitoshi! – kiáltom újra a nevét, végül lerogyok a homokba. Kimerültem, nincs több erőm.

Hitoshi: Nagyon kellemes, hűs a víz. Jót tesz a vérkeringésemnek, ebben a melegben. Miközben jól esően pancsolok, mintha kiabálást hallanék, de utána elhessegetem a gondolatot. Úszkálok még egy kicsit majd visszafelé úszok a sziklához. Kimászok a vízből, ismét homok fedi be lábam. Kellemes a fürdés után. Felsóhajtok, megint csak Yuukiért. Nagyon hiányzik. Lassan kezdek csak visszafelé cammogni, miközben sűrűn borzolom hajam. Érdekes halat látok meg a vízben, ezért odasétálok. Leguggolok, és csak nézem. Végül visszamegyek a vízbe, hogy közelebbről láthassam. Homokos lettem, így kicsit lemerülök, majd kimászok. Ideje visszamenni és megnézni, megsült e a halam. Megint borzolni kezdem a hajam, de megáll kezem a mozgásban. Körbe nézek, hoyg nem képzelődöm e… mert ez szinte biztos. Mikor az előttem álló egyén arca a dühösből zavarttá és vörössé válik rájövök, hogy nem… nem képzelődöm. Nehéz súlyként gördülnek le ajkamról csak a szavak és nem tudom felfogni, amit látok. - Yuu… Yuuki? - nézek farkasszemet vele. Az élő… két lábon járó szőke, szépséges, de kissé sápadt szerelmemmel.

Yuuki: Mikor újra erőt gyűjtök, újra a keresésére indulok, de már nem kiabálok. Kitikkadtam ebben a melegségben, inni meg nem hoztam. Lassan lépkedek, próbálok nyomokat találni, de semmi. Épp egy nagyobb szikla mögött lépek ki, mikor meglátom. Ledermedtem. Itt van, mégis itt van! Nagyot nyelek, főleg miután szembesülök, pucéran van. Elkapom a tekintetem, mérgességem alább hagyott azért. Kiejti a nevemet, mely egy simítással ér fel. Zene a fülemnek, annyira jól esik hallani ajkairól. Visszasandítok rá, de szigorún csak a fejét nézem. Látom rajta ledöbbent, szóhoz sem jut. Hát.. én is így vagyok vele. Megköszörülöm a torkomat. – Sz-szia! – köszönök neki idétlenül, de most hirtelenjében ennyire telik.

Hitoshi: Elnyom egy „Sziát”, ami oly édesen hangzik szájából. Eltelve nézem őt és mosolygok. Olyan szép. El sem hiszem, hogy lassan több, m int egy hónapja nem láttam. Semmit sem változott. Az-az, de, mert sokkal sápadtabb. Aztán észbe kapok és odarohanok. Elfelejtve, hogy, hogy vagyok, átölelem. Olyan jó érzés. Beszippantom hajának illatát, szívemet pedig ismét zaklatott dobbanások veszik birtokba. Két kezét szorítva, hátrébb hajolok és végig mérem. - Minden… minden rendben? Mi történt? Hogy, hogy itt vagy? Történt valami? Ettél rendesen?

Yuuki: Ő teszi meg az első lépést, jól teszi, hiszen megmozdulni alig merek, átléptem már a tűrésem határát. Ha csak egy lépést kellett volna tennem, akkor összerogyok. Csak azért tudtam mozogni, mert az ösztökélt, hogy megtaláljam őt. Szorosan ölel, nem ereszt, de végül megteszi és kérdésekkel bombáz. – Én… én jól vagyok, azt hiszem. Nincs semmi csak… - harapom el a végét. - Na és te? Mit keresel itt? Nem, nem számít, az a lényeg, hogy meg vagy. – sóhajtom, majd neki döntöm fejemet mellkasának, miközben szigorúan lehunyom szemeimet, nehogy… leselkedjek.

Hitoshi: Képes azt mondani, hogy nincs semmi. Aztán közelebb lép kicsit és csupasz mellkasomnak dönti a fejét. Egy csomó kérdésre megválaszolatlanul válaszolt, most még nagyobb az zűr a fejemben. - Megvagyok… de, ami fontosabb! Te… hogy kerülsz ide? Mi… hogy… nem értem! Honnan tudtad, hogy itt vagyok és… miért? Vagy… neked is szükséged volt egy kis nosztalgiára? - nézek a tengerre. - Azért jöttem ide, mert itt érezhetlek csak igazán. Eszembe jutottak az emlékek és ide kellett jönnöm, meditálni. Itt… kezdődött minden.

Yuuki: Sejtésem beigazolódott. Mikor megláttam, hogy miket is hozott magával, volt egy ilyen érzésem, hogy ez miatt jött ide. – A-a, nem, nem ezért jöttem ide, hanem… miattad. – suttogom el a végét. - Én… utánad mentem Amerikába, de nem találtalak meg ott, helyette egy pasas nyitott ajtót. Megállt bennem az ütő, azt hittem… Aztán elmondta, mit is mondtál neki, és rájöttem, hogy hol vagy, így ide jöttem. Nincs több fityingem se, na jó ez túlzás, de a pénzem felét elköltöttem két nap alatt… De ez nem számít, most nem. – bújok még közelebb hozzá.

Hitoshi: Mikor közli, hogy miattam jött ide, egy pillanatra kihagy pár dobbanást a szívem. Aztán elmondja, hogy két nap alatt elköltötte a pénzét, mert elment utánam Amerikába, ahol a lakótársamat a pasimnak nézte és megfejtette, hogy itt vagyok. Most pedig itt áll és még mindig ölel. Lehet, hogy tényleg én vagyok a hülye… de nem értem. - Yuu, nem értem. Ezt az egészet, nem értem. Miért utaztad át miattam a fél világot és költöttél el egy vagyont. Oké, hogy barátok vagyunk, de… egészen idáig eljöttél, hogy meglátogass? Tudod te, hogy ez mennyire fáj nekem? Így is minden percben csak rád gondolok. A szívem szakadt meg, mikor el kellett jönnöm és akkor is, mikor köszönés nélkül ott kellett hagyjalak. Még a pulcsidat is elloptam. Aztán nem értelek el és megint aggódtam. Most meg… szintén csak rád gondolok… ne kínozz. Ez már tényleg fáj. Értsd meg végre, hogy borzalmasan szeretlek.

Yuuki: - Ennyire hülye vagy?  Egy barát felkutatásáért nem küzdenék ennyit! Megvárnám ott, ahol vagyok, „Majd visszajön!” címszóval!  Az elbúcsúzási módod miatt még mindig morcos vagyok, szóval jobb, ha nem emlegeted, különben meg talállak ütni! – fenyegetem meg morcosan ránézve. Ennyire nem látja…? Lehet, nem meri elhinni… - Én is szeretlek téged! Ha nem így lenne, akkor nem lennék itt és… nem ölelnélek így! - hogy szavaimnak hitelességet adjak, felágaskodok hozzá és megcsókolom.

Hitoshi: Szó szerint lehülyéz. Ez jó. Aztán közli, ha csak barátságról lenne szó, akkor nem vesződött volna ennyit. Azt is elmondja dühös, hogy csak úgy leléptem akkor. Szeretnék nevetni, mikor veréssel fenyeget, azonban közli hirtelen, hogy szeret. Időt sem hagy felfogni, megcsókol. Átölelem, leszarva, hogy igaz e vagy sem. Ki kell élveznem ezt a pillanatot, ami megint megadatott. Átölelem derekát és visszacsókolom. Lágyan, kiélvezve minden percet, minden ízt és cseppet. Mikor elválunk, számra tapasztom a kezem és elfordulok. - Komolyan beszélsz? Ez… most tényleg igaz lenne? Egyszerűen, nem bírom elhinni. - arcomba fut a vér és megérzem, hogy nem csak oda jutott belőle, hanem lejjebb is, ezért eltakarom másik kezemmel.

Yuuki: A csók hosszúra sikeredett, de nem bánom, hiszen ajkaim kiéheztek már erre. Miután megszakad elfordul és tenyerébe dünnyögve közli kétségeit. – Te tényleg hülye vagy! Mi kell még, hogy bebizonyítsam, nem feleslegesen vagyok itt? – a kimondás, a csók nem segített, így egy valami maradt. Letérdeltem, majd kezét elveszem, helyette az enyémet helyettesítem. – Újabb tettem elég lesz? – kérdezem felnézve rá, majd lassan ajkaim közé veszem.

Hitoshi: Megint megkapom, hogy hülye vagyok, bár ezt tudom a nélkül is, hogy mondaná. Aztán váratlanul letérdel és elveszi merevedésemet takaró kezemet majd ajkai közé vesz. Az izgalom és boldogság, amit érzek, elég egy infarktushoz. Ilyet… még senkivel sem csináltam. Még az exemmel sem. Ő ilyesmit sosem vállalt, főleg nem nyíltan. Csak szigorúan ágyban, takaró alatt. Ez… valami új. Mikor már egy ideje csinálja, elszakítom őt kezemmel és megragadva karját, felhúzom magamhoz. - Ez több mint elég… - ölelem meg. - Ne ölj meg. Így is zakatol a szívem. Ráadásul, ez az első, hogy valaki ilyesmit csinált velem. - arcát arcom felé fordítom és megcsókolom. Lassan leveszem pólóját és megcsodálom csupasz mellkasát. Lágyan érintem, félve, mintha összetörhetném. Apró puszit nyomok kulcscsontjára, elsimítok mellbimbói mellet és nagyot nyelek. - Szabad? - nézek rá kissé vörösen.

Yuuki: Tekintetünk, ahogy lassan teljesen ajkaim közé veszem, összeforr. Látom rajta a döbbenetet, az örömöt és még több érzelmet, ami átsuhant rajta. Lehunytam szemeimet, úgy láttam a „munkához”. Ha ezt sem hiszi el, akkor tovább fogok menni, még tovább, sőt ha kell testemet használva bebizonyítom, hogy szeretem. Megragad, felhúz magához, nem értem hirtelenjében mi miatt, az okot nemsokára elmondja Hitoshi. Első? Nem akarom elhinni. Komolyan? Szívem repes, miközben visszacsókolom, majd engedem, levegye a felsőmet. Óvatosan ér hozzám, mintha porcelánból lennék. – I-igen. – adok neki szabad utat, amit ki is használ. Lassan ujjával körbe jártatja mellbimbóm körül, majd ujjai közé csippenti. Megborzongok, de eleve érintése is ezt váltotta ki belőlem. Az én kezeim sem maradnak tétlen, lassan felemelem az egyiket, beletúrok a hajába. Jó érzés, és vágytam már erre. Ahogy gondoltam, dús a haja, pont olyan, ahogy elképzeltem. Ajkaimba harapok, mikor mellkasomra hajolva a másik elárvult mellbimbómat is kezelésbe veszi.

Hitoshi: Remegő ajkakkal mond igent és miközben és ujjammal mellbimbóját simogatom, ő valamiért a hajamba túr, és ahogy látom, élvezi. Nem kell győzködnöm magam tovább, hogy szeret. Már arca, ami még mindig félénk is ezt árulja el. Mellkasához hajolok, végre ki akarom próbálni, milyen teljes valójában, egészen kényeztetni azt, akit szeretek. Ha azt nézzük, tapasztalatlan vagyok. - Nézd el kérlek, ha béna vagyok. - csókolom ajkára a szavakat, és mint egy ideges tini, félve nyalom meg a kemény bimbókat. Nem sok kell, az ösztön vezet, már magától jön, mint tegyek. Ahogy hangja is segít, ami hangos nyögések formájában hagyja el ajkait. Itt nincs senki és nem is lesz, még vagy öt napig. Nyugodtan, gond nélkül szabadon tehetjük, amit akarunk. Hátát megtámasztva a homokba fektetem és lehúzom róla lassan a nadrágot is. Ó istenem, hányszor képzeltem ezt már el. De sosem hittem volna, hogy ennyire nagyon jó érzés. Miközben nyelvem megismerkedik bimbójával, kezem lejjebb csúszik hasára és onnan is lejjebb, ágyékára. Gyönyörű, amit tapintok, így apró csókokat hintve hasára, ajkammal is lejjebb haladok. Végig csókolom belső combját, borzalmas kínt és vágyat okozva ezzel neki. Látom az arcán a kétségbeesést, ami azt üzeni, „csak térj már a lényegre, a lényegre”. Ez a kínzó gyönyör a legjobb, míg ajkam gyengéden kényezteti az izgató területeket a forrás maga meg addig is csak duzzad.

Yuuki: Elkényeztet, élvezem ajkait, melyek egyre több sóhajt, végül nyöszörgést váltanak ki. Nem értettem, miért bénázta le magát, hiszen eddig semmi furcsaságot nem tapasztaltam, de felmerül a kérdés bennem. Vajon miben lehetek még első számára? A homokban kötünk ki nemsokára, érezni akarom bőrét az enyémen, de neki most más a célja. A levetett pólómon van a fenekem, melyet nemsokára láthatóvá tesz a ruháim levételével. Puszikkal halmoz el, de valahogy még többre vágyok, de ez helyett felfedezetlen területre tér ajkaival. Nem állítom meg, hiszen ez fontos és be kell valljam számomra is, hiszen nem esik nekem, ez is egy fajta bizonyíték, hogy nem csak arra kellek neki. Végül mégis elérem a tűrésem határát, Hitoshi akkor sem tér a lényegre, tovább kínoz. Az őrületbe kerget, oly annyira, hogy magam cselekszek. Hátára döntöm, fölé mászok. – Nem… nemh érvényes! – közlöm vele. – Most én jövökh!

Hitoshi: Épp azon vagyok, hogy végre megízleljem azt a nemes szépséget, amit eddig csak érintettem, mikor a hátamra dönt és felém mászik kikérve magának, átveszi a stafétát. Kicsit megijedek, nem vagyok hozzászokva, hogy valaki kényeztessen. - Mit akarsz csinálni, - kérdezem meglepetten. - Nem… nem kell kényszerítened ilyesmire magad, majd én megcsin-… azonban ellentmondást nem tűrő tekintettem fúrja szemeit az enyémbe.

Yuuki: - Ne merj elinteni! Nem kell mindent egyedül csinálnod! Közösen, hiszen ennek a „játszmának” két „játékosa” van. – jelentem ki határozottan. Látom rajta a meglepettséget. – Mellesleg nem bírtam volna ki, ha nem érintesz meg ott lent, de ez is megteszi. – dörgölőzök hozzá. – Helyette add nekem az ajkaidat! – hajolok le rájuk. Nem tudok betelni a csókjával, sőt az egész helyzettel. Azok az ajkak… miket fognak még velem művelni! És én mit fogok kérni még tőle…

Hitoshi: Meglep, amit mond. Értem és tudom, hogy igaza van. - Igazad van. Csak… nem szoktam meg. Most pedig... nem tudok betelni vele, hogy kényeztethetem, akit szeretek. Ahogy azt sem, ahogy engem kényeztetnek. Ez nekem mind új. - felelem majd visszacsókolom. Fenekével sűrűn köröz szerszámom körül. Csábosan követeli ajkai közé ujjaimat, amit meg is teszek. Ahogy végignyal rajtuk és szopogatni kezdi őket, felrémlik bennem, amit legelőször tett. Meleg ajka és lehelete merevedésemen, ah. Nedves ujjaimmal fenekéhez simítok és lassan dugom be őket. Ő tenyerével megtámaszkodik rajtam és kicsit feljebb emeli magát. Így is összeér merevségünk, ami feneke táncolása alatt, folyton összesúrlódik. Lassan kerül be második és harmadik ujjam, miközben én is egyre közelebb érzem magam a kitöréshez. Puha is szerszáma, selymes kis feneke, gyönyörtől eltorzult arca… ez mind egy csoda számomra. Izgató, ahogy két támaszkodó kezétől előre tolódik mellkasa, ahogy kapkodja a levegőt… nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ilyen szexi. Ahogy egyre közelebb járok, megremeg. Ujjaim önkéntelenül is gyorsulni kezdenek fenekében és elélvezek. De rögtön követ engem Yuuki is, aki domborít, mint egy macska és mellkasomra élvez. Ilyen arcot még sosem láttam orgazmus közben. Vajon meddig terhelhető még a szívem, mielőtt infarktust kapok? Pihegve terül el rajtam én pedig kisimítom szeméből kósza tincseit. - Ilyet, még sosem éreztem. Csodaszép és szexi vagy… és az enyém. - öleltem magamhoz és közben gondolatban fityiszt mutattam annak a híres Leenek, aki eldobott egy ilyen szépséget… egy középszerűért. De vajon csak velem ilyen odaadó és merész vagy vele is az volt? Nem merek ilyesmit megkérdezni.

Yuuki: Meg gondoltam magam, most nem magamat tágítom ki, hanem őt veszem rá. Eleget tesz kérésemnek, bekapom az egyik ujját, eljátszadozok vele, úgy, mintha a farkát szopogatnám, és ezt végig csináltam mind a három ujjával, melyeket végül belém nyomott. Élvezem, ahogy magától aktivizálódik, tudja mi esik neki jól, és én is tudom, hogy nekem mi, de közösen elérjük, hogy a másiknak is az legyen, ez a legjobb. Kitágít, sőt ujjai által élveztem el, ami nem szokásom. Még Leenél sem mentem el. Igaz nem ez az első alkalmam, hanem a második, de vele felettébb jó érzés volt, sokkal, de sokkal jobb, mint az első alkalom. Hozzábújok, vállára puszilok. – Ne mondj ilyeneket, mert akkor tényleg fülig fogok pirulni. - vallom be zavartan. - Szinte érzem, ahogy mosolyra húzza ajkait.  Feljebb támaszkodok rajta, elnézek rá. Igazam volt, azt csinálja, de… nem bánom, jó látni, hogy meg tudom mosolyogtatni. – Látom csibész kedvedben vagy! Tudod én is abban vagyok. – kezdek el rajta mocorogni, farkát ingerelvén megint.

Hitoshi: Édes, ahogy szabadkozik, megmosolyogtat. Csibész? Nézek rá és ez olyan, akár egy álom, mikor a visszafogott fél felbátorodik. Megint csak megtámaszkodik mellkasomon és lengetni kezdi csípőjét, fenekével súrolva farkamat. - Ha arra játszol, hogy felálljon, hát akkor már rég sikerült. - fogom közre derekát és lassan kezdem tolni lefele. Izgatottság tükröződik arcán, ahogy egyre közelebb kerül a lényeghez. Segít kicsit széthúzni, hogy könnyebben belecsúszhassak. Halk nyögések hagyják el mindkettőnk ajkát, amint végre bekerül. Nem lep meg, hogy érzékenyen érinti a dolog, hisz jó ideje nem csinálta már ő sem. Mozogni kezd, de lassan. Istenem, de szexi, ahogy támaszkodik és a csípője meg fel-alá mozog farkamon. Yuuki hihetetlenül szexi. De, vajon mindig ilyen merész volt vagy csak velem? Remélem Lee sosem tapasztalhatta meg, milyen, amikor igazán begerjed.

Yuuki: Megmosolygom azt, amit mond. Rásegítek közös dolgunkra, fel is nyögök, ahogy befogadom, nem teljesen egészen biztos vagyok benne. Lassan mozogni kezdek, Hitoshit egyre beljebb és beljebb fogadva. Megpihenek, mikor teljes hosszában érzem őt. Ajkaimba harapva, szemeimet lassan kinyitva nézek le az alattam fekvő Hitoshira. Tekintete álmodozó, teli vággyal, elégedettséggel, mely engem is azzal tölt el. Lehajolok, megcsókolom, miközben csípőm mozgásával nem állok le.

Hitoshi: Ahogy lehunyja szemeit és őszinte gyönyör ül ki rá, megborzongok. Alig bírom elhinni, hogy ezt én okoztam neki... Hogy én váltom ki belőle. Remélem, hogy még soha senki nem látta ezt a fajta arcát. Ilyen érzésben... Ilyen szerelmeskedésben még sosem volt részem. Életem első normális és legszebb szeretkezése ez. Megfogom csípőjét és segítek neki. Az ösztön és a gyönyörszerzés vezet. Mozgatni kezdem csípőmet felfelé, amitől meglepődik. Váratlanul éri a mélyre hatoló gyönyör mellyel érdekes pontot értem el nála. El is veszti az eddig birtokolt irányítást, ahogy ezt a pontot egyre intenzívebben ingerlem. Felsikkant, és ahogy a gyönyörben vergődés közepette kimondja a nevem és hogy szeret... Rögtön elélvezek én is.

Yuuki: Keze derekamra kerül, olyan érzésem van, mintha beborítaná nagy tenyerével az egész területet. Ajkain csüngve felnyögök az érzés végett, felé mozdulok, nem hagyom abba a mozgást, érezni akarom még jobban azt a gyönyört, melyet az előbb okozott nekem, melytől nyöszörögni vagyok képes. Megszakítom a csókot, nevét nyögöm, végül elérem a csúcsot. Elernyedek Hitoshin, pihegve szólalok meg. - Sze... szeretlek. - suttogom el a szót nyaka hajlatába. Erős karjai körém fonódnak, magához ölel, biztonságérzetet adva.

Hitoshi: Szívem hatalmasakat dobban, mikor kimondja, hogy szeret. Szorosan magamhoz ölelem. Szörnyen jó érzés, ahogy csupasz testünk összepréselődik. - Én is... Nagyon szeretlek. Még sosem szerettem így senkit. Ahogy azt sem gondoltam, hogy egy normális szex azzal, akit szeretsz, ennyire jó érzés. Nem tudok betelni a szerelmeddel. Alig bírom elhinni, hogy szeretsz. - sóhajtottam. Életemben nem volt még ilyenben részem. Karomat átfontam hátán és felemelkedtem vele. Meglepődve felsikkantott majd megnyugodva nevetett miután már álltunk. A vízhez sétáltam vele és bele gázoltam. - Na, most ne eressz el. - kuncogtam és kicsit beljebb mentem, ahol még nem veszélyes. Megmártottam magunkat a vízben majd megcsókoltam nyakát és kulcscsontját. Végig simogattam nedves kezemmel immár nedves testét. - Azt hiszem, akarok egy második menetet is. Esetleg szabad? - kuncogtam bele hajába. Kazuval sosem volt hosszú szex, pláne nem második menet. Az első közben is olyan arcot vágott, mint aki sírni szeretett volna. Talán kis kaland volt neki csak. Most viszont, ha Yuuki arcára nézek, egész más kifejezést látok. Ellágyult, szerelemittas tekintet, mely épp annyira kíván engem, mint őt. Ez a tökéletes boldogság netovábbja.

Yuuki: - Pedig itt vagyok. – biztosítom őt. Felemelkedik velünk, amire meglepett sikkantással reagálok, de végül nevetek, ahogy belemegy a vízbe velem együtt. - Eszem ágában sincs elengedni! - jelentem ki határozottan. Jól esik a víz kissé hűvössége, de legjobban teste melege. Hozzásimulok, mire újabb menetet kér. - Hm… nem is tudom. Nem mintha lenne ellenvetésem, hiszen még mindig bennem vagy… és én is szeretném. - puszilom meg az álla alját, amit végül meg is rágok gyengéden. - Hol szeretnéd? Itt a vízben, vagy egy kövön, vagy egészen mást súg a fantáziád? Milyen perverzkedést szeretnél velem átélni?  - kérdezgetem őt, miközben lassan nyakát átkulcsolva emelkedek picit föl, majd le.

Hitoshi: - Yuuki, Yuuki, Yuuki. Ez még egy olyan fantasztikus írótól is mint te, nagyon buta kérdés volt. Ha rólad van szó, főleg ilyen megnyílt és őszinte formában, akkor csak perverzség jut eszembe. Nincs az az isten, hogy ne szeresselek a testeddel együtt halálra. Na, és természetesen itt a vízben, de látom, a tested előbb mozdult, mint az elméd, ha nem vetted volna észre, máris mozogsz rajtam. - viszonoztam nyaka kényeztetését majd feneke alá markolva, mozgatni kezdtem magamon. A víz csattogása, ahogy teste hol ki, hol becsapódik, bele, örömmel töltött el. Olyan erotikus volt, ahogy néha hátravetődött felső teste és a napfényben megcsillant világos bőrén a víz. - Sós vagy. - állapítottam meg nevetve, ahogy végignyaltam mellkasán. Mikor mellbimbóihoz ért nyelvem, vágyakozva pillantott le rám, mint, ha könyörögne, hogy nyaljam már meg. Hát nem vagyok gonosz, az istenért sem mondanék neki nemet. Így már kicsit nehezebb volt. Mozogni és nyalogatni, bár a kellő hatást elértem. Már alig bírt belém kapaszkodni, mégis, mikor szaporább lett légzése és nyögése majd a jól ismert jel, mikor szenvedélyesen az ajkába harap… ott jár. Megfogtam szerszámát és azt is kényeztetni kezdtem. - Élvezz csak el, nyugodtan. - suttogtam fülébe, amitől kipattant eddig csukott szeme és hátamba marva, reszketve a hasamra élvezett. Nevettem. - Yuu, te elélveztél a hangomtól? - nem bírtam visszafogni a boldogságot, ami átjárt, muszáj volt szavakba öntenem. A tudat, hogy akkor élvezett el, miután fülébe suttogtam… nagyon kellemes volt.

Yuuki: Nem marad rest, itt lát neki a „munkának.” Vállába kapaszkodok, próbálom megkönnyíteni mind a kettőnk számára, így hát tovább mozgok én is vele együtt. Fülem mellett elengedem a megjegyzését, hogy már magamtól mocorogtam rajta, helyette átadtam magamat az élvezetnek. Kérlelően néztem le rá, ha már mellkasomnál jár, akkor foglalkozzon az előbbi felfedezett területtel. Lehunyt szemekkel élvezkedek, miközben körmömet kicsit belé mélyesztem. Annyira elnyelnek azok a bizonyos „habok”, hogy csak arra leszek figyelmes, farkam markában van és fülembe suttog. Elélvezek a sok ingertől. Remegés végig szalad a testemen. Rácsapok a bicepszére, melybe előbb belemarkoltam. – Ne nevessh ki! – durcáskodok. - Nem tehetekh róla, hogy… kiváltod ezt belőlemh! – mondom, majd csücsörítek hozzá, mire kuncogva megpuszilna, de elfordítom a fejemet, így fülemet éri el ajkaival.

Hitoshi: Behalok, hát nem elkezd durcázni? Nagyon édes. Szóval, ő ilyenre is képes. Csapkodja izmaim és elfordul. Mellkasának döntöm fejem és sóhajtok. - Nagyon örülök. Szóval ezt mind én váltom ki belőled. Csakis én, ugye? Én vagyok az első? Yuuki-chan, nem tudtam, hogy te ilyen kis mufurc is tudsz lenni. De… nem számít. Légy mufurc, önfejű, vagy lusta… esetleg gyerekes vagy elkényeztetett, én itt leszek, hogy ellensúlyozzalak és kiélhesd magad. Ezen túl, minden reggel csak én fogok neked kávét főzni és ennivalót is. Amúgy… remélem felkészültél rá, hogy itt leszünk vagy négy-öt napot, mert addig nem jön visszafelé hajó. - nevettem. - Mit is fogunk mi itt csinálni addig? - néztem rá, mint aki nem is sejti.

Yuuki: Elérzékenyültem attól, amit mondott. - Igen, te hoztad ezt ki belőlem és… ebben te vagy az első, légy is büszke rá. – tudatom vele a tényállást. – Hitoshi szerinted, hogyan kerültem ide? Megsúgok valamit, van egy kibérelt hajócskám, amivel idekerültem, szóval nem kötelező négy vagy öt napig itt dekkolnunk. A kérdésedre meg a választ, fooogalmam sincs, hogy mit teszünk majd mi ketten ez alatt az idő alatt…– adom én is az ártatlant, miközben lassan mozogni kezdek, hiszen ő még mindig keményen áll bennem. – Majd csak kitaláljuk közösen, feltaláljuk magunkat. – végül rámosolygok sejtelmesen.

Hitoshi: - Ne rontsd el a poént, mi most hajótöröttest játszunk és én nagyon beteg vagyok. Egyedüli gyógyír a tested és a testnedveid… szóval mozogj gyorsabban, mielőtt még meghalok. - nevettem. Kezdtem ráébredni, hogy az én édes Yuukimnak, van egy egészen más oldala is. Eddig mindig kimért, tanult és okos volt, de ha átszakítod a látszat határait, akkor megtudhatod, mi van a felszín alatt. Azt hiszem, nem lesz gond azzal, hogy kényeztethessem. Hagyni fogja, eben biztos vagyok. Lábával aprót rúgott a fenekembe, mint a lovaknál szokták, mikor ösztönzik őket. Értettem én, hogy mit akar. Yuuki valójában egy kis perverz, aki odaadóan képes szeretkezni azzal, akit szeret. - De… ugye tudod, hogy nekem már nem sok kell. - utaltam újabb merevedését meglátva. Legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy „ne aggódj, harmadjára is meglesz.”. Valóban így volt. Új erőre kapott és intenzíven mozogni kezdett. Mikor elélveztem, elindult alattam a talaj és Yuukit magammal rántva a vízben kötöttünk ki. Nevettünk egymáson és magunkon. Végül egy vízi csatával zártuk a napot, sült halat ettünk és lepihentünk a leterített plédre. Yuu a hasamra feküdt és összekulcsolta ujjainkat. - Mondd csak, a könyvedben az a szerelem… - érdeklődtem, mert, hogy a könyv végére értem és szerettem volna tisztábban látni.

Yuuki: A nap hátralévő része kellemes volt, boldogságba burkolóztunk Hitoshival együtt. Élveztem a társaságát, sőt ő is az enyémet. Nem tudom elhinni, hogy végre mellette vagyok, és nem adott fel. Hülyéskedtünk szeretkezéseink után, majd ettünk, utána megint csak játszadoztunk egymással. Mikorra kifáradtunk meztelenül elfeküdtünk egymáshoz bújva a plédjén, amit hozott. Hitoshi hasán fekszem, kezével játszadozok, újra és újra összefonom ujjainkat, de előtte körözök a tenyerén, vagy végig simítok a kezén. Hitoshi megszólalt, kérdezett a könyvről, amivel meg is lepett, hiszen teljesen elfeledkeztem, hogy megjelent. Elgondolkozok mire is gondolat. - A szerelem… hát nem is tudom. Úgy gondoltam, hogy jobb ennek a könyvnek a befejezése, hogy ha az olvasó dönti el igaz szerelem vagy sem. - válaszolok neki, majd tovább gondolkozok, és végül kiegészítem a mondani valómat. - Habár ha így belegondolok, azaz érzésem, már akkor tudtam mit is éreztem, vagyis érzek irántad.  - csücsörítek államat mellkasán pihentetve, miközben még egyszer átrágom magam a mondottakon. - Igen, most már egészen biztos vagyok, csak hát… amilyen csökönyös szamár vagyok, ugyanannyira az vagy te is. Még ki kell engesztelned a búcsúleveled miatt, morcosságom nem csillapodott egy szemernyit sem. - közlöm vele, mire megmosolyog, majd csikizni kezd, én meg nevetve távolodok el tőle, de nem ereszt. Addig nem hagyja abba, míg meg nem bocsátok neki, majd egy csókkal megpecsételjük, mely nem csak ezt tartalmazta, hanem az elkövetkező időket is. - A következő csók egy ígéreté, mely magába foglalja együtt maradunk, amennyi időt tartogat számunkra a sors. Ha egy évet, ha tízet, ha harmincötöt, akkor annyit, de én meg merem kockáztatni az életfogytiglanit. Lennél a bűntársam? - kérdezem, mire csak egy csókot kapok válaszul.

Vége~