Nyugalmas napok
Luka
A konyhára vezető út most valahogy sokkal hosszabbnak tűnik. Vagy csak a szívem sajog nagyon, hogy ott kellett hagynom Desmondot. Akár kimondta volna, akár nem, akkor is tudom, hogy tegnap éjjel valami végérvényesen megváltozott. Most már elég sok minden más lesz, nem tudom pontosan miért, de jól érzem.
Nagy nehezen odaértem az ebédlő ajtajába. Karjaimmal szélesre tártam a kétszárnyú ajtót, és végigcsoszogtam bekötetlen bakancsommal a konyháig. A tegnapi pult már fel volt emelve, és zajok szűrődtek ki a főző helyiségből. Igazítottam egy kicsit a ruhámon – bár nem értem mi szükség volt erre egy börtönben - aztán beléptem az ajtón. A zaj rögtön alább hagyott, és minden tekintet rám szegeződött. Néhány pillanatnyi csend után hangos sustorgás ütötte fel fejét. „ Megjött a frissen avatott főnökasszony!”, „Remek, miatta nem aludtam az éjjel.”, „Még… Desmond… még!” – hallottam ilyen, és ehhez hasonló szófoszlányokat. Tekintetemmel megkerestem Ricket és rögtön hozzá siettem. Megragadtam ruhája ujját, és magamra vontam tekintetét.
- Rick… itt meg mi folyik? – kérdeztem kissé sápadtan.
- Tetszett nekik a tegnap éjszakai műsor. És velem ellentétben nem alszanak túl mélyen – veti oda hetykén Rick.
Érzem, ahogy arcom lángba borul, és a föld alá süllyednék.
- …Ne… ne már, hogy hallották – mondom lesütött fejjel.
- Most komolyan elfelejtetted, hogy csak a cellák között vannak falak, előttük nincs? Csak az nem hallotta, amit csináltatok, aki magánzárkában volt. Meg én. De ne aggódj! – veregeti meg vállam és vigyorog. - Te is, és ők is hozzá fognak szokni. Mikor más csinálja, és nem tudnak miatta aludni, mindig ilyenek, de ha éppen ők csinálják, akkor játsszák a hülyét, a többiek kialvatlanságát látva – taglalja tovább.
Olyan, mintha szinte már füstölne a fülem is. Nyelek egyet, és Rickre nézek.
- Napolhatnánk a témát? – kérdezem morcosan. Majd a többiek felé nézek. - Bocsánat, ha tegnap este gondot okoztam! Sajnálom! – hajolok meg… most tuti, hogy megint megástam a sírom. Erre azt mondaná Des, hogy „hülye vagy”. Lehet, igaza lenne, de akkor is úgy éreztem, ennyivel minimum tartozom a többieknek.
- Nekikezdhetnénk végre? – fordulok megint Rick felé, még mindig vörösre vált képpel.
Érzem, ahogy engem fixíroz.
– Ne bámulj már! Röhejes vagyok, oké!? – morgolódok. – Tessék, röhögj ki! A naiv kis Luka most boldog, mert végre megbaszta a nagyfőnök – durcáskodom. - Csak mondd végre, hogy mit csináljak! – fordulok el mérgesen.
Különösebben nem hatja meg, amit mondok… legalábbis ezt látom rajta.
- Először is, higgadj le! - mutat felém a késsel. - Ti pedig, pakoljátok le az asztalról Tedet Ray mellé, aztán munkára – utasítja a többieket is, akik bár morgolódva, de teljesítik, amit mond.
Látszik, hogy bár börtön főnökök ide vagy oda…, itt Rick az atya úristen.
Belép egy őr, aki közli Rickkel, hogy megjött a szállítmány. „Milyen izgalmas!” - gondolom magamban, miközben hallgatom őket.
- Köszi! Adam, Scott, Louis és Monroe! Ti jöttök pakolni. A többiek előkészítik az eszközöket. A hűtőházi cuccokért Kenny, te felelsz! – adja ki az ukázt egy nagydarab fickónak.
Vontatottan bár, de mindenki nekikezd a rutinos napi munkának.
- Te is jössz velem! – mutat felém, majd elviharzik a hátsó ajtón át.
Körbenézek, majd követve az Adam, Scott, Louis és Monroe párost csatlakozom Rickhez az udvaron. De még hátratekintek a konyhában strázsáló őrre.
Amint kiérek, figyelemmel kísérem Rick minden mozdulatát. Szeretném látni, hogy mit csinál nap, mint nap. Odamegy a szállítóhoz, gyorsan átfutja a lapot, és már írja is alá. A többiek pakolni kezdenek, így én sem akarok kimaradni, és lebzselni.
- Hé, törpe, sok lesz az neked – lök meg az egyik.
Nem szólok semmit, inkább visszanyelem.
- Egy ekkora embernek nem kéne ilyen nagy dobozokat cipelnie – veti oda a másik is.
Na, jó, ennyit arról, hogy kijövünk.
- Szeretnéd, ha vinném a tiédet is!? Csak mert, ha ennyit fog járni a szád, törpe létemre behordom az idő alatt, amíg te ugatsz! – ül ki arcomra halálosan veszélyes mosoly.
Az nem szól, csak hordja tovább. Mikor mindent behordtunk, a fiúk bent tanyát vernek, így én sem játszok különcöt, gondolom, ez a megszokott. Nem szeretnék kilógni a sorból sem azért, mert kicsi és alacsony, gyenge vagyok, sem azért mert Desmond megbaszott. Nem akarok kivételezett lenni.
Nemsokára rá Rick is megérkezik.
- Itt van az átvételi igazolás a nagyfőnöknek – nyújt át egy papírt az őrnek, aki ezek után el is megy.
Időközben befut egy ismeretlen srác, és elküld vele, hogy zabkását csináljunk. Miközben arra felé járkál Rick, oda vetem neki halkan.
- Ugye nem fogsz velem kivételezni? Megcsinálok bármit, amit rám bízol! – suttogtam oda neki.
Kérdésem hallatán Rick felvonja szemöldökét, és igencsak csúnyán néz rám.
- Te csak csináld, amit mondok, és figyelj oda, nehogy leégess valamit! - feleli. - Senkivel sem kivételezek, és a hibákért ugyanúgy büntetek mindenkit - fejezi be mondandóját.
Én még elnyomok egy nagyon halk „ennek nagyon örülök”-öt aztán visszafordulok a munkámhoz.
Kedves munkatársam aggódó szemekkel néz rám és közelebb hajol.
- Vigyázz, mert könnyen a mosogatónál találhatod magad néhány hétre - tanácsolja…, gondolom jóindulatúan.
- A mosogatás lenne a büntetés? – kérdezem szemöldök ráncolva. – Szerintem, aki el tudja készíteni az ennivalót, az tudja is elmosni maga után a mocskát – vágom rá. és várom Kenny reakcióját.
- Ha hatszáz ember után egyedül kell megcsinálnod, majd meggondolod magad! – vágja rá.
- Nem azért mondtam, mert nagyképűsködni akartam. Csak azt akartam vele mondani, hogy nem esik le a nem létező gyűrű az ujjamról, ha büntetésből mosogatnom kell. Elvégre… minden vágyam a konyha volt, ezért nem jártatom a szám. Van már így is elég bajom, és eléggé rossz hírnevem – sóhajtom.
- Ne aggódj, Desmond mellett lesz még rosszabb is - nevet fel Kenny. - De ha jól dolgozol, akkor nem lesz problémád itt, meg fognak kedvelni. Úgysem megyünk sehova – mosolyodik el.
- Szóval már te is tudsz Desmondról… és rólam. Hja… mondjuk ki nem halotta – dörmögöm orrom alatt. – Igyekszem majd a legjobban dolgozni, de nem vagyok az a fajta, akit egykönnyen megkedvelnek az emberek. Mindig azt hiszik, hogy törékeny vagyok és nyámnyila, ezért mindig vagy baszogatnak vagy hímes tojásként bánnak velem. Bár az első a legjellemzőbb – ecsetelem a fiúnak.
- Hey, gyerekek! Nem teapartin vagyunk, mozogjon a kezetek! Tíz percünk van reggeliig - jön oda hozzánk Rick, és megfenyít.
Gyorsabban kezdünk dolgozni, és úgy tűnik, egy idő után egymásra hangolódunk Kennyvel. Ez most jól jön, mert kell az összhang a munkánkban.
- Ké… kész vagyunk! - szólunk oda Ricknek.
Szélsebesen vágtat oda hozzánk, és ránk néz.
- Rendben! Kenny, te tudod, hova kell tenni, vigyétek át a pulthoz. Aztán rakjátok ki az evőeszközt a tárolóba! - adja ki az utasítást.
Biccentek rá, és máris rohanunk kezünkben a kotlával. Kenny megmutatja, hogy hova tegyük, majd azt, hol vannak az evőeszközök. Követem a példáját és egy naggyal próbálkozok rögtön, ami végül mégsem bizonyul túl nehéznek. Mindet kiszórjuk sorba, még meg is igazítom egyiket-másikat és rohanunk vissza a konyhába.
- Kész - lassítunk le Rick előtt lihegve.
- Mi jön? - kérdezem lihegve, és egyikről-másikra kapom tekintetem.
- Először is vegyél levegőt. Aztán maradjatok kint a pultban, mert ideje lesz, hogy jöjjenek, akik korán előmásznak - szól Rick.
Lehet, hogy kicsit gyors neki a tempóm, és nem szokott hozzá, de én csak illendően biccentek és elindulok.
Egy idő után valóban elárasztja az étkezőt a sok korán kelő éhes rab. Széles mosollyal az arcomon osztogatom az ételt, bár azt furcsálltam, hogy miért néznek rám olyan csúnyán. Egyrészt tetszik a munka, másrészt pedig nem szeretnék csalódást okozni sem Desmondnak, sem pedig Ricknek. Lemaradni sem szeretnék Kenny miatt, aki gyorsan elfogadott engem, mint új munkatársat.
Mikor az egyik rab még a fogát is rám villantotta, akkor megijedtem.
- Ke… Kenny… mit tettem? Valamiért nagyon haragszanak rám. – Kétségbeesetten az érintett felé fordultam.
- Az éjjeli műsoron kívül? - sandít rám fél szemmel.
- Milyen mű… - aztán be is ugrott, és vörös lettem, mint a paprika. - Ó basszus. Ne mondd már, hogy mindenki hallotta. Ennyire nem is lehettünk hangosak. Én kifejezetten csendes próbáltam maradni. Akkor… akkor te is ezért vagy olyan dühös reggel óta? - most én sandítottam rá félszemmel.
- Részemről csak fáradt vagyok, nem dühös - válaszolja Kenny.
- A… akkor jó. Remélem, jóban leszünk, mert elég sokáig itt leszek én is. Szerinted… szerinted mivel engesztelhetném ki a többieket? Vagy nem kéne? - Kenny nem válaszol, csak felröhög, és szó nélkül folytatja a munkáját.
Ahogy közeledik a reggel, úgy egyre többen jönnek, és megtudom, mi is az a hajtás. Nem is a főzés itt a legnehezebb, hanem a pusztítás, ami utána jön. Rick még két embert rendel mellénk, bár így sem haladunk sokkal gyorsabban. Hogy ne merüljek ki annyira, és vegyem fel a sok gyilkos pillantást, egész végig Desmondra gondolok. Néha rajtakapom magam, hogy magamban vigyorgok, mint egy szerelmes kis hülye picsa, de hát ez van.
Mikor végre kiürül az étkező, csalódottan veszem észre, hogy Des nincs sehol. Nem is jött reggelizni. Ez egy kis aggodalmat okoz bennem, amire már nem is marad időm nagyon utána, mert az a romhalmaz, amit tányéroknak és edényeknek hívnak, minden gondolatomat kétségbeesésbe süllyeszti.
„ - Szóval, erre gondolt Kenny és Rick, mikor azt mondták örüljek, míg nem ezt csinálom egész nap.”
Igazuk volt.
Desmond
Ahogy kezdenek mozgolódni körülöttem, én is kimászok, felöltözök, és a földszint felé battyogok. Ám a többiekkel ellentétben nem az étkezőbe tartok, hanem az őrök felé.
- Vigyetek fel a nagyfőnökhöz! - morgom az egyiknek, mire közre fognak, és az iroda felé indulunk.
Ő már vár, tudta, hogy jönni fogok. Az őröket elküldi, én pedig elvágódom a fotelben.
- Tessék, igyál! - nyom a kezembe egy üveg Brandyt. - Ezért jöttél, nem?
- Kösz! - emelem meg egy kicsit, majd meghúzom.
Az egész délelőttöt itt töltöm, az igazgató meg gondoskodik arról, hogy mindig legyen utánpótlásom. Tudja, hogy erre van most szükségem, és egyébként is, nekem hála szerezte meg a pénzt, amiből évente a mai piámat megveszi. Kellemesen zsong a fejem ettől, és isteni, hogy most semmivel sem kell törődnöm, senki nem nyaggat a hülyeségeivel. A harmadik üveg whiskey után már igen jó a kedvem, és a fotel keresztben vagy fejjel lefelé, esetleg elfektetve is kimondottan kényelmes.
Őfelsége nem replikázik, mert tudja, hogy felesleges. Majd holnap úgyis bocsánatot kérek. Vagy nem. Hehe...
Felröhögök erre a gondolatra, és kigurul az üres üveg a kezemből. Érzékelem, ahogy azt mondja, hogy sok lesz, de csak becses középső ujjam felmutatásával mutatom ki a véleményemet.
Aztán, mintha kopognának, és valószínűleg tényleg, mert az Úr kiszól.
- Te mit...? - hökken meg.
Épp keresztben fetrengek, szóval felpillantok, és hármat látok a szöszimből. Jó vicc. Mindhárom szöszi felém tart, de csak egy ér ide... Ennek meg mi értelme így? Ha három indult, három is érjen ide!
- Hé..., Des... jól vagy? - érdeklődik, de csak nézek rá, mint valami hülye gyerekre.
Szerinted úgy nézek én ki, mint aki jól van?!
Aztán még hadovál valami fürdésről, ami magával vonzza azt, hogy a pia visszakívánkozzon. Nyögve tolom arrébb, és "enyhén" imbolyogva az igazgatói fürdőbe vetődök. Többé-kevésbé sikerül a vécébe hánynom, majd kiöblítem a szám, és visszabattyogok.
- Kész pazarlás... visszafelé kurva szar íze van a whiskeynek!
Luka úgy látom, kissé felhúzza az orrát, de nem érdekel. Még egyszer jó alaposan meghúzom az üveget, aztán visszatespedek a fotelbe.
Aztán a szöszi eltűnik, mintha sosem lett volna.
- Mondanám, hogy menj utána... - szólal meg az igazgató -, de nem vagy abban az állapotban.
- Leszarom! - fejezem ki véleményemet röviden és tömören.
Utána ismét átadom magam a jótékony zsibbadásnak, ami elfeledtet mindent. Arra eszmélek, hogy két melák őr felnyalábol, és elkezdjük szokásos utunkat a gyengélkedő (jelen esetben nevezhetjük detoxnak is talán) felé.
- Hallod, Desmond, ha lehányod a cipőmet, itt hagylak, hadd nyírjanak ki!
- Köszi - vigyorgok, és meg sem próbálok segíteni nekik.
Egy idő után csak elérjük az oly' kedves helyet, ahol belöknek egy ágyra, és a doki gondjaira bíznak.
- Tudod, gyűlöllek, mikor miattad éjszakázhatok! - hallom a vörös hangját, de vibrál a sokszorozott lámpa, így nem próbálom megtalálni.
- Nem kell... hagyj itt egy lavórt, meg egy kancsó vizet, és szép álmokat!
- Néha szívesen megtenném.
Nevetek, és lassan kezdem érezni, hogy fáj a fejem. Huhh... hosszú éjszakám lesz...
Reggel kialvatlanul, morcosan, keserű ízű, kiszáradt szájjal kelek fel... És belelépek a kétes állagú trutyival töltött lavórba.
- Ó, HOGY A JÓ ANYÁD ROHADNA DARABOKRA!!!! - durran el az agyam, ami még inkább rádob a fejfájásomra.
Szóval, az a marha doki az este tényleg megtette, hogy iderakott egy lavórt és egy kancsó vizet. Erre emlékszem. De mikor hánytam ennyit? - pillantok a padlóra, ahol a tál mellett is van némi gyomornedv és elpazarolt whiskey.
A bakancsom tiszta, a lábam trutyis. Rendben, akkor lábmosás, és mezítláb caplatok fel.
Amíg a zuhanyzójában ténykedek, a zajokra a doki is előmászik, és hatalmas karikákkal a szemei alatt, érthetetlenül motyogva az orra alatt, átnyújt egy doboz bogyót.
Ismerem már őket, így csak zsebre vágom, majd egyik kezembe a bakancsaim kötőjét, másikba a fejemet fogva visszafelé battyogok a cellákhoz.
Korán van, ezt abból is megállapíthatom, hogy a konyhások most ásítoznak lefelé, a többiek pedig horpasztanak. Jézusom, ezektől a zajoktól szétrobban a fejem! Ahogy fent megállok, a kis szöszi (már csak egy!) épp átfordul a másik oldalára. Nem tévesztettél ágyat, kicsikém? Az ajtóban támaszkodva dobom be a bakancsot, ami majdnem a fiú feje vonalában ér földet, majd továbbgurul.
Lassan kezd ébredezni, de ahogy rájön, hogy reggel van, mintha puskából lőtték volna ki, felpattan, lekapkodja a ruháit, és egy szál pöcsben kezd el rohangászni előttem.
Ha eddig még nem szédültem eléggé, hát, most már igen. És mindezt tetézi formás kis fenekének a látványa is. Tiszta ruhát kapkod magára, és rohan le, egy "majd gyere reggelizni!" kiáltással, amikor elhalad mellettem. Vagyis majdnem felborít. Bár ez jelen pillanatban nem lenne nehéz feladat.
Követem a példáját, én is tiszta ruhát veszek, bár én nem rohangálok pucéran, közszemlére téve a hátsómat. Ahogy ezzel végzek, a számat is kiöblítem, és iszom néhány korty vizet.
Amilyen állapotban vagyok, legszívesebben eldőlnék az ágyon, de abból semmi jó nem sülne ki. Inkább a bakancsba lépve a földszint felé indulok. Pontosabban a konyhára. Általában nem élek vele, de most kell az a fekete méreg, amit Rick kávénak hív.
Morogva caplatok lefelé, így mindenki messzire elkerül, még az őrség is. Nem, ilyenkor nem jó az utamba kerülni.
- Kávét! - kurjantok, amikor benyitok a konyhába, ahol szokás szerint nagy a nyüzsgés. Levetődök a fal melletti pult mellé, amit általában átmeneti tárolónak használnak, és várok. Pár pillanat múlva Rick lehuppan mellém, és egy bögrét tart az orrom elé.
- Hosszú éjszaka...? - vigyorog kárörvendve.
- Az... de a rosszabbik fajta - morgom.
Fél kómában kortyolgatom a keserű, erős löttyöt, mikor mellettem ez a marha elkiáltja magát:
- Ted, hozz kaját a főnöknek! - És láss csodát, pár perc múlva egy tál forró valami terem előttem, ami sokkal szilárdabb, mint az elmúlt huszonnégy órából bármi, amit elfogyasztottam.
Kikaparom a zsebemből a bogyókat, egyet bekapok, leöblítem kávéval, és nekiesek a reggelimnek. Hmm... ez egész jó a mérgek után. Édes.
Luka
Nekiveselkedtünk vagy négyen, de így is több mint másfél órába telt, mire mindent elsuvickoltunk. Kifáradtan, lógó nyelvvel jelentkeztünk Ricknél a következő feladatokért, mivel lassan ebédidő közeledett.
- Egyetek, az oldalsó pultnál van étel. Kávét is csináltam az előbb - próbál minket csitítani.
Szeretnék neki ellent mondani, de nem tudom, merjek-e.
Megvárom, míg a többiek elmennek mellőlem, és Rickre sandítok.
- Én… nem csinálhatnék valami mást? Nem vagyok éhes - felelem szemlesütve.
- Egész délelőtt nem ettél. Nem vállalom a felelősséget, ha összeesel! - feleli komolyan. Felkapok az asztalról egy szelet kenyeret, és magamba tömöm. Mikor lenyeltem az utolsó falatot ránézek.
- Így már megfelel? Ettem. Szeretném elfoglalni magam, kérlek.
- Hűtsd le magad! – szól, majd kitölt magának egy bögre feketét, és megragadja karom. - Velem jössz! - feleli, én pedig csak pislogok.
- Értettem! De… hova? - érdeklődök.
Nem válaszol, csak vonszol maga után. Egy ajtóhoz érünk, amire ki van írva, hogy „raktár”.
- Meséld már el, hogy mi a fene bajod van?! - mondja, miközben lehuppan egy ládára.
Egyik lábamról a másikra topogok, és csak nézek rá bambán.
- De ki fogsz nevetni! Sőt, totál hülyének és puhánynak fogsz nézni - nyüszítem.
- Luka!!! - Rick teljesen kiakad rám, meg is értem a dühét.
Nyelek egy nagyot… vagy talán kettőt.
- Én csak… - elpityeredem -, aggódom, mert Des még nem volt reggelizni, és nem is láttam, olyan furcsa. Mi lesz, ha rosszul lesz, és nem eszik és… és… hülye nyivákoló picsa vagyok, igaz? De így nem megy le egy falat sem a torkomon - behuppanok Rick mellé, és a szemeim kezdem törölgetni. - Ne haragudj, ez most jól esett - hüppögöm.
- Tudod, ő ma nem fog bejönni kajálni - sóhajtozik, miközben a kávéját iszogatja.
- Most már én is gondoltam. Tudom, hogy sok dolga nem tartozik rám, és ezt meg is értem. Én itt senki vagyok, ezzel is tisztában vagyok. De azért, még aggódhatok, nem? Hiába is tagadnám, én szeretem őt. Hát ez van. Akkor most már megérted, és adsz munkát nekem? - kérdezem, és pislogva figyelem.
- Nem akartalak ebbe belekeverni, de... jól van. Vidd fel a kocsit az igazgató irodájába - feleli.
Kicsit gondterhelt az arca. Lehet, hogy olyanba nyúltam, amibe nem kellett volna, de hát mindig ez van, ha bután viselkedem.
Biccentek, majd magára hagyom Ricket, de ahogy kifelé tartok még meghallom, ahogy sóhajtva elnyom egy mondatot; „nagyon meg fogom ezt bánni”. Próbálok nem foglalkozni vele, most már van sejtésem, hogy nem kicsit kerültem igazán nagy szarba.
Megkeresem a tálaló kocsit, és elindulok vele a folyosón. Az őrök furán röhögnek, mintha azt akarnák mondani, hogy „szegény pára”. Na, ezek után ne izguljak? Remegő kézzel kopogok be az igazgató irodájába, és megvárom, míg engedélyt kapok. Elég nehezen megy a dolog, mert vagy öt percet állok ott, mikor kiszól, hogy bemehetek.
Elindulok befelé, de a kocsi előrébb van, így csak az igazgatót látom.
- Te mit...? - döbben meg az igazgató asztala mögött.
- Rick mondta, hogy hozzam fel a ko… - de visszanyelem a szavakat, mert meglátom Dest, aki szabályosan fetreng a fotelben.
Szó nélkül hagyom az igazgatót, és rögtön beljebb rontok. Mikor beérek, minden magyarázatot nyer. Tömény pia szag van, szóval ezért fetreng. Most számos dolog jut eszembe, többek között a tegnap este…, és egy pillanatra meg is ijedek, hogy azért, de ezt elég gyorsan kiverem a fejemből.
Aggódva guggolok le elé, és tenyerembe fogom arcát.
- Hé… Des… jól vagy? - kérdezem kissé ijedten. - Nem kéne fürdened? - Ő csak les ki a fejéből, és arrébb tol.
Öklendezni kezd, és kiszalad a mosdóba. Egy kedves rókázásnak lehetünk fültanúi. Mikor kijön, mogorván törölgeti száját.
- Kész pazarlás... visszafelé kurva szar íze van a whiskeynek! – hadarja, és felvesz még egyet majd lehúzza.
Nincs mit tenni. Nem tehetek semmit, ha egyszer részeg. Illendően meghajolok az igazgató előtt, és távozom.
Nem keverhetem bajba sem Ricket, sem mást, nem azért kaptam meg ezt a munkát. Mikor a konyha felé tartok, elgondolkozom.
Rick nem lepődik meg, mikor kissé összeszottyanva meglát. Nem is kérdez semmit, és én is csak egy dolgot jegyzek meg, miután jelentem, hogy megjöttem.
- Az biztos, hogy addig nem fogok ma csókolózni vele, míg fogat nem mos - borzongok meg. - Rohadt tömény szesz szag volt. Szóval…, mi a következő feladatom, főnök?
- Mára végeztél. Akik ebéd előtt pihentek, befejezik a mosogatást, Kenny és a másik kettő, akivel te dolgoztál, már elmentek. Délután már másik műszak melózik. Reggel várlak! - közli. Kicsit elcsüggedek.
- Pedig, én még maradtam volna, úgyis egyedül leszek innentől kezdve a cellában. - Végül csak elköszönöm tőle, és elindulok a cellánkba.
Útközben érzem, hogy kicsit bekönnyezek, ezért, mikor a cellához érek, lekeverek magamnak egy pofont. Végre megnyugszom egy kicsit. Elterülök Des ágyán és magamba szívom illatát. Ha nem lenne most olyan szar hangulatom, biztos kiverném. De nem teszem, inkább csak beleszuszogok és elalszok.
A vacsorára sem ébredek fel, simán horpasztok reggelig. Hangos koppanásra leszek figyelmes. Nyammogok, és erősen szagolgatom a párnát, mikor is tudatosul bennem, hogy valódi zaj volt. Felpattanok, és körülnézek, közben szemeim törölgetem. Meglátom Des körvonalait.
- Hány óra? - pislogok rá. Aztán átcikáz rajtam egy gondolat. - Uh, basszus, mennem kell!
Villámgyorsan dobálom le magamról a tegnapi ruhákat, és pucéran kotorászok másikak után. Még jó, hogy van egy tartalék darabunk. Meztelenül mászok fel az ágyamra, és magamra kapkodom őket.
Lemászok, és már rohanok is. Épp, hogy kiférek Desmond mellet, akinek még visszaszólok az ajtóból.
- Majd gyere reggelizni - visítom, és már húzok is tovább.
Sietősen rohanok lefelé, egymás után kapkodva a lépcsőfokokat. Kifulladva nyitok be a konyhába, és mielőtt még tovább haladnék, szusszanok. Hatalmas vigyorral a képemen szaladok Rick elé, és lassítok le. Még mindig kapkodom a levegőt, de legalább itt vagyok.
- El… elkéstem, főnök? - kérdezem kicsit félve, de remélve, hogy még időben vagyok.
- Mások többet szoktak. Majd hozzászoksz. De most gyerünk, ma korábban jött a teherautó – feleli, és a raktár felé hesseget minket.
Ma is úgy lesz, mint tegnap, ezt sejthettem volna én buta szőke, hisz az étteremben, és minden munkahelyen megvan a megszokott napi rutin. Bepakolunk, ma már nekem is gyorsabban megy, ahogy a zabkása elkészítése is. Kennyvel most már sokkal gyorsabban összedolgozunk, mint tegnap. Lassan kezdem kiismerni a rutinját, a stílusát, és tudok hozzá alkalmazkodni.
Mikor épp benne vagyunk a nagy munkában, beesik Des - aki mellékesen jegyzem meg, hogy úgy néz ki, mint a mosott fos -, és lehuppan a fal melletti tároló pult mellé, és kávéért nyög.
Ennyit még hallok, mert hangosan nyöszörög.
Miután Rick lezuttyan mellé az áhított feketével, már nem hallom, és nem is figyelek. Kennynek épp elég a fejemre néznie, hogy sejtse, mi zajlik bennem. Rosszalló pillantásaival kísérve fordítgatom el piruló fejem.
Még hallom, hogy Rick ennivalóért kiált a szerelmemnek, aki úgy tűnik, jó ízűen eszik. Ezért szóltam neki, hogy jöjjön enni. Most biztos undorodva nézne rám, ha tudná, mennyire boldog vagyok, hogy végre megint jó színben van és, hogy mennyire aggódtam. Végül végez, és ahogy jött, úgy el is tűnik.
Mi befejezzük a kását, amit rögtön utána viszünk is ki. Elrendezzük őket a tárolókba, megtörölgetjük az evő eszközöket, és kipakoljuk azokat is a tálcákkal, tányérokkal együtt. Gyorsan, ütemesen dolgozunk, Kennyvel már kiismertük a másik mozdulatait. Végül megérkeznek ismét a korábban kelők, most nincsenek olyan sokan, mint tegnap. De a reggeli időben beáramlik végül a tömeg is. Nagy zajjal vannak, és szabályosan zabálnak, mi meg lihegünk, mikor össze kell szedni az összes mosatlant, és neki állunk végre mosogatni. Tudjuk, hogy nem hajt a tatár, de valamiért mindketten túl aktívak vagyunk. Aztán kidőlve, egymást támasztva, lihegve térdelünk Rick előtt, jelentve, hogy kész vagyunk.
- Jól van, pihenjetek kicsit. Ott az ebédetek - mutat az asztal felé Rick.
Most éhesen vetem magam oda és eszek, mint aki eddig éhezett. Meg is látszik, hogy tegnap nem ettem, ahogy az is, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mert Desmond már jól van. Még kávét is ittam, ami most kifejezetten jól esett, ahogy a munka is.
Majdnem tele hassal, jóllakottan, ismét munkára készek vagyunk.
Desmond
- Nem biztos, hogy jó kombó volt az az előbb - sóhajt Rick.
- Leszarom - vetem oda foghegyről, és tovább kajálok.
De azért a szemem sarkából látom a szöszim, aki piros arcát rejtegeti, miközben a mellé állított alak csúnyán pillog rá. Mit csináltál, kiscsibe?
Ahogy végzek, jóllakottan, és sokkal jobb közérzettel dőlök hátra.
- Megyek, sok a dolgom mára. Tegnap elhanyagoltam mindent - nézek a bolond németre, majd felállok. - Holnap írd be szabadnapra! - mondom még halkan, hogy csak mi ketten halljuk, és alig láthatóan Luka felé biccentek. - De ne szólj neki!
Jóllakottan sétálok át a borbélyunkhoz, hogy kezdjen valamit a képemmel, mert már kezd irritálni. Szerencsére nincs bent rajta kívül más, így egész gyorsan végzünk, majd fent összeszedem a maradék anyagomat, és körútra indulok. Aki szólt, hogy kell neki a cucc, annak elviszem, de út közben is vannak, akik leszólítanak, hogy van-e még. Mikor végzek, beugrom a dokihoz, és jelzem, hogy szükség lesz egy új csomagra hamarosan. Ezután meglátogatom a varrodásokat is, hogy náluk is hagyjak néhány új egyenruháról rendelést pár emberemnek.
- Desmond! - hallom Sunny hangját az egyik folyosón.
Megállok, és bevárom.
- Van valami újdonság? - kérdezem.
- Néhány kisebb nézeteltérés, de semmi komoly. Hiányzott nekik az anyag, ami feszültséget keltett.
- Az még jól is jön - indulok tovább, ő pedig követ. - Ha el vannak kényeztetve, elpuhulnak. Ezzel szilárdíthatjuk a hűségüket.
A lépcső mellett megállok, és a hegyhez fordulok.
- Holnap délelőtt tedd magad szabaddá!
Bólint, én pedig felbaktatok a cellámba, elrakom a pénzt, és megmosakodom, majd ismét lecaplatok a csarnokba, majd az étkezőbe. Már javában tart az ebéd időszaka, és elég sokan bent vannak már.
Szöszim a pultnál ugrál, ezer dolga van, így csak halványan elmosolyodom, majd az egész sor végére sétálok a saját kajámért. A szokásos asztalnál kajálok, de túl fáradt vagyok, hogy bármiről is csevegjek a többiekkel. Miután végzek, visszadobom a tálcát, felmegyek egy tiszta ruháért, és elmegyek fürödni. Szükségem van a forró vízre. Nincs bent senki, így nyugodtan töltöm az időmet. Sokáig elvagyok, ez abból is kiderül, hogy mire végzek, elkezdenek szállingózni befelé az emberek, és nyüzsögnek a délutáni szabad program miatt.
Fáradtan mászok fel, pillanatnyilag csak az ágyamra vágyom, és egy párnára. Ám a párnám nincs a helyén. A felső ágyon hasal, és olvas.
Nagyon belemerülhetett, mert nem veszi észre, hogy ideértem.
- Hey, szöszi - állok fel az ágyam keretére, és az övére támaszkodom -, nekem kell felmásznom oda, vagy lejössz te?
Hangomra összerezzen, és rám kapja a tekintetét a könyvből.
- Nem... Nem mertem... nem szereted, ha az ágyadban lógok. Szóval... Szóval akkor szabad? - lelkesedik fel, fülig pirulva. - Lemehetek hozzád?
Aranyos így, tényleg, mint valami kismacska, ami játékot talált. Kijjebb csúszik, átölel.
- Szia - mormolja, és kapok egy puszit.
Meglep ezzel, de nyaka után kapok, és visszahúzom magamhoz, ahogy elengedne. Ajkaira marok, és egyik kezemmel a nyakát tartom, a másikkal a lábát kapom el, és lehúzom a matracról. Könnyedén kapom a karomba, ő pedig hozza magával a párnát, amin hasalt eddig. Az ágyamra teszem, és fölé támaszkodom.
- Most... most azt fogjuk tenni? - kérdez riadtan, amin csak mosolygok, és puszit nyomok piruló orrára, hiába takargatja az arcát.
- Most nem - felelem. - Mozdulni is alig bírok. Pihenni akarok - dőlök el mellette, fejemet rajta pihentetve, egyik karommal átfogva derekát.
Válaszol valamit, de szinte ahogy vízszintbe kerülök, bekómálok, így nem fogom fel, mit is beszélt.
Későn ébredek. Sötét van, és zaj csak lentről jön. Vacsoraidő? A karom zsibbad, így oldalra nézek, ahol szöszi tincseket pillantok meg, amik rám nehezednek. Luka hozzám bújt álmában. Aranyos.
Óvatosan kihúzom a feje alól a karomat, majd felkelek, és kinyújtózom.
- Hey, Picur - böködöm meg az arcát, de csak halk nyöszörgéssel reagál. - Luka! - erősítem meg egy kicsit a hangom, de erre sem reagál értelmesen.
Sóhajtva felállok. Végül is mindegy! Ha nem kel fel, nem vacsorázik. Nekem viszont kilyukad a gyomrom, szóval magára hagyom, és lesétálok a kajáldába, ahol átveszem a tálcámat, majd leülök a szokásos helyre.
- Főnök - szólal meg Sunny, és bár a hangsúlyából elvárná az ember a folytatást, hallgat.
- Igen - felelem.
Bólint, a többiek pedig szintén csendben vannak. Valószínűleg látják rajtam, hogy nincs jó kedvem, így ők sem bolondoznak, ahogy általában. Miután végzek, otthagyom a maradékot, és visszamegyek a cellába.
Luka még mindig úgy van, ahogy itt hagytam, amit kicsit megmosolygok, aztán a bakancsomat letéve befekszem mellé. Csókot nyomok a homlokára, ő pedig még közelebb fészkeli magát álmában, ahogy megérzi, hogy itt vagyok.
Képtelen vagyok elaludni, így egész éjjel őt figyelem. A húgomon kívül ő az egyetlen, aki valaha szeretett engem, nem csak félt tőlem, nem csak a hatalmam és befolyásom miatt állt mellettem. Most mégis bántani fogom. Én vagyok a legrosszabb.
Hajnalban ébredezni kezd, bár még a konyhások sem kezdenek szállingózni. Kéz közelbe veszem a tablettákat, amiket az éjjel elővettem, és amikor álomittasan kinyitja a szemeit, egy darabot félbetörök.
- Des... mond... - nyöszörgi.
- Css... - suttogom, számba veszem a fél tablettát, és megcsókolom.
Elmélyítem, a gyógyszert az ő szájába lököm, majd lenyeletem vele. Reméltem, hogy nem lesz erre szükség, de így sem katasztrófa. Még jó, hogy nem fog emlékezni erre...
A gyógyszer gyorsan hat, és visszasüllyed az álmába.
Figyelem még őt egy ideig, de amikor már a reggeliből is visszaérnek az emberek, és a napi melóba indulnak, én is megmozdulok. A szekrényből kikeresem a múlt héten elszakadt trikómat, és két hosszú csíkot szakítok belőle. Lehúzom Lukáról a felsőt, az egyik „kötelet” az egyik csuklójára erősítem, másikat a másikra, majd kötelek másik végét az ágykeret közepéhez a feje fölött. Ily’ módon a karját tudja egy kicsit mozgatni, de így sem kevésbé szar, hogy ezt kell tennem.
- Sajnálom! - simítok végig az arcán, majd egy puszit helyezek a homlokára.
Leülök a székre, az asztalnak dőlök, és a semmibe révedve várom, hogy felébredjen.
Luka
- A kiadópultnál lesztek ma, levest osztotok! - osztja ki a következő feladatunkat.
Biccentünk és már megyünk is. Az eljárás majdnem ugyanaz, mint reggel. Feltöltjük a leveses pultot, kitesszük az evő eszközöket. Egymás mellett elcikázva, összedolgozunk. A tányérok jönnek, bénaságomban majdnem összetörök egyet. Még az kéne, az balszerencse.
Mire végzünk, megérkezik az első éhező szakasz, persze azok érkeznek korábban, akik reggel is előbb jöttek. Éhenkórász banda. Ez azért kicsit nehezebb dolog. Elképedésemre, van olyan tapló, aki egész egyszerűen nem kér levest. Micsoda válogatás, pocsékló szemetek.
Hatalmas a csörömpölés, nagyobb a káosz, mint reggel. Úgy tűnik, hogy az ebédre jobban rágyúrnak. Látom, hogy a másodikat osztók is rendesen tepernek, sajnálom is őket rendesen. Persze, utána jön a neheze, most több a mosogatnivaló. Okosan megoldjuk, és ketten mosogatunk. Egy öblít, a negyedik meg törölget. Mire végzünk, már nincs bennem élet, és alig érzem az ujjaim.
Rick közli velünk, hogy mehetünk. Teli vigyorgó fejjel indulok vissza a cellánkba, ami még üres. Elszaladok a könyvtári részre, ahol szerzek magamnak egy könyvet, mert szükségem van egy kis lazításra.
Talán Desmond csak később, vagy egyáltalán nem jön vissza. Leteszem a könyvet, és magamhoz veszem a törölközőm. Kínos, de előző nap nem is fürödtem. Elszaladok a zuhanyzóba, ahol nem sokan, talán ketten vannak. Nekem mondjuk ez is sok, ezért sietősre fogom. Akkor veszem észre, hogy mióta… aztcsináltuk Desmonddal… azóta nem fürödtem. Körültekintőbben kell mosakodnom. Visszaveszem a ruháim, és a cellánkig meg sem állok. Ott merem csak levenni a rabruhát és egy szál alsóban meg pólóban felmászok az ágyamra. Mégsem lehetek pofátlan és fekhetek megint le… Az ő jóindulatának is van határa. Hasra fekszem, lábam az égbe emelem és olvasni kezdek. Krimi… gyilkossággal, vérrel, de izgalmas.
Belemerülök az olvasásba, miközben az orvul megszerzett Des párnáját szorongatom, és szaglászom. Alig két nap telt el az óta az eset óta, de én még mindig... Mintha magamban érezném. Azonban nem hagy nyugodni a gondolat és egy furcsa érzés..., hogy ezért a boldogságért nemsokára fizetnem kell. Akár hányszor ért valami jó dolog, azt mindig kamatostul fizettette vissza velem az élet. Ezt... megszokhattam volna már. Senki sem fogja elhozni számomra a jó szerencsét, még maga Des sem. Minden örömöm és boldogságom... csupán átmeneti.
- Hey, szöszi - mozdul meg az ágy, és meghallom az ő hangját. Hatalmasat dobban a szívem. - Nekem kell felmásznom oda, vagy lejössz te? - szólal meg ismét, én pedig ijedten kapom oda a fejem.
- Nem... Nem mertem... Nem szereted, ha az ágyadban lógok. Szóval... Szóval akkor szabad? Lemehetek hozzád? - elvörösödöm, és mosolyogva közelebb kúszok, majd átkarolom a nyakát. - Szia – köszöntem, és megpusziltam, mert ez elmaradt.
Mellékesen, majd, ha nem tetszik neki, megüt vagy ellök. De nem történik meg. Nem üt meg, és nem lök el. Mikor elválnak ajkaink, ő visszacsókol, majd megragadva nyakam és lábam, leránt a felső ágyról.
A hirtelen mozdulatban a párna után nyúltam, amit magammal rántottam.
Az ölébe érkezem, és hatalmasakat pislogok rá.
- Most… most azt fogjuk tenni? - vörösödök el még jobban. és eltakarom arcom.
Kínosan érzem magam, mert, hát akarom, de félek, hogy ma esetleg nem fog olyan vonzónak találni… vagy nagyon rossz voltam előzőleg.
- Most nem – feleli, és megcsókolja orromat, majd eldől mellettem. - Mozdulni is alig bírok. Pihenni akarok - fejezi be, és átkarolja derekam.
- Én is fáradt vagyok - mosolyodom el. - Persze csak az olvasás miatt - teszem hozzá, és halkan kuncogok. - Akkor aludjunk együtt. Majd én vigyázok rád - bújok hozzá még jobban.
Gyorsan elalszik, érzem leheletét a vállamon. Szuszog, méghozzá olyan izgatón. Nem csalódtam a válasza miatt… csak mégis megkérdeztem Olyan furcsa… félelemmel vegyes boldogság jár át, aminek nem ismerem az okát.
Lassan én is elalszom és így lemaradok vacsoráról. Olyan rég aludtam már ilyen mélyen. Végig éreztem a derekamat átölelő melegséget, ami csak egyszer tűnt el majd kis idő múlva, megint éreztem. Mélyen aludtam, még, mintha éreztem volna a homlokomhoz érő melegséget, és az oldalamhoz visszakúszó testet.
Álmomban apám jelent meg, aki karját nyújtotta felém. Én csak nehezen értem őt el, és mikor végre elértem, akkor elengedte karom, és egy másik alaknak adta át. Az alak lassan bontokozott csak ki szemeim előtt. Des volt az. Boldogan öleltem át, és mosolyogva biccentettem apám felé, hogy megköszönjem.
Lassan kezdett nyitódni szemem, és mikor megláttam őt mellettem feküdni, hatalmasat dobbant bordáim között a szívem. Közelebb bújtam hozzá, és átöleltem.
- Des... mond... - Megcsókolt.
De valami nem volt ugyanaz, mert a csókja rettentő keserű volt.
- Css... - Ő csak ennyit felelt, nekem pedig a nyállal együtt a keserűség is eltűnt a torkomban. Ám a keserűség eltűntével újra elnehezedik a szemem, ami le is csukódik lassan.
Hideg vesz körül és borzongás. Félek. Minden porcikámban félek. A megtéveszthetetlen megérzéseim most veszélyt jeleznek. De… mégis mit?
Nem tudom, hogy vajon mennyit alhattam, vagy mi történhetett. Utolsó emlékem, hacsak nem álmodtam, hogy Desmond megcsókolt. Mostanában, mióta megtettük, olyan kedves volt velem… mármint a maga módján.
Lassan nyílik a szemem, de érzem, hogy valami nem stimmel… valami nagyon nem kényelmes. Nem érzem magam urának a karjaimat, amik majdhogynem levegőben lógnak. Megrántom, de nem enged el. Ki vagyok kötve? Ez… most komoly?
Próbálok felülni, ami nem megy, de így is meglátom a földön kuporgó alakot, és egy másikat, aki az asztal mellett ül. Azt hiszem, Des ül az asztalnál, legalábbis az alakja alapján. A földön kuporgó… meg talán Sunny lehet, ő akkora darab. Bár még nem látok teljesen tisztán valamiért.
- Ah… mit követtem el? - nyöszörgöm, félig-meddig a sírás határán.