Szerzők:
Nyuffko - Yves
Teletha - Thanos
7. fejezet
[b]Thanos[/b] Fel sem tűnt, hogy mennyire telik az idő. Yvesel élni maga volt a boldogság. Minden megváltozott köztünk. Sokkal többet tudtunk együtt lenni, kimozdulni, ezt-azt csinálni. Sosem unatkoztunk. Yves szeretett a konyhára, a szakácsok, szolgák nyakára járni és segédkezni. A gyermekről még semmit sem tudtunk pontosan, azt sem, hogy fiú lesz e vagy lány. Eltelt már hat hónap, apámék szerint körülbelül eddig tart, bár függ a szerelmünk erősségétől is. Micsoda furaságok. Yves éppen kertészkedett apámmal és anyámmal együtt, mivel mind odavannak a virágokért. Én Tsukival és Bardoval beszélgettem egy pohár bor mellett a lugasban, mikor nevetés ütötte meg a fülem. Ez a három kerti manó lezárásként, földi csatát rendezett és össze-vissza kenték egymást szutyokkal. Yves még akkor is jóízűen kacagott, mikor bekísértem őt a szobába megfürödni. A kádba ült én pedig segítettem neki megmosni a hátát, amit nem ért el. Kisegítettem a kádból majd én is megfürödtem. Leheveredtem mellé az ágyra és a hasára, ami az emberi világban akkorának számított, mint a 3-4. hónaposoknál, tettem a fejem és megcsókoltam. Egy ideje intenzív szkander vagy karate zajlott odabent, ez már egy hete így ment. Beszélgettünk és nevetgéltünk, mikor Yves arca hirtelen eltorzult a fájdalomtól. Erős görcsei lettek váratlanul én pedig idegesen ültem fel és hajoltam oda hozzá. - Mi történt? Itt az idő? Szóljak valakinek? - akadtam ki, úgy apa módra.
[b]Yves[/b] Hat hónap. Sosem hittem volna, hogy ilyen gyorsan eltelnek a napok. Thanos és én harmonikusan élünk, nincs semmi baj közöttünk. Úgy érzem életem legjobb dolga az volt, mikor lezuhantam ide és megismerkedtem vele. Így utólag kuncogok rajta, mi mindent elműveltünk akkor mi ketten. Ezen méláztam, miközben kertészkedtem a szüleivel, mikor kaptam egy jó adag sarat. Nem értettem miért, de belementem a játékba. Terhesség ide vagy oda jól bírtam, de a végére igazán kifáradtam. Thanos lefürdet, gondoskodik rólam, mint ahogy tette az elmúlt hónapok alatt. Büszke vagyok rá, nagyon jó apa lesz, csak… ne vigye túlzásba az aggódását, mint ahogy nálam tette. Akkor volt egy kisebb vita köztünk, de megértette, nem vagyok törékeny annak ellenére, ahogy kinézek, így nem féltett annyira, mint előzőleg, vagy talán jól titkolta. Beszélgetésbe elegyedünk, a hangulat most is megvan. Épp meg akarom őt csókolni, mikor belém nyilall a fájdalom. Thanos kezét megragadva lélegzek mélyeket. Ez már a harmadik nagy fájdalmam négy nap alatt. - S-semmi baj, jól vagyok! - mosolygok rá. - Még nincs itt az ideje. - vagyis én így érzem. Thanos anyja és anyám szerint nemsokára, napokon belül világra hozom a gyermeket. Félek tőle, hiszen nem tudom, mit csináljak akkor, akármennyire magyarázták nekem, mit kell akkor tennem, na meg, hogy megérzem, ha eljött az idő… De mégis mikor?
[b]Thanos[/b] Szaporán veszi a levegőt, miközben karomba kapaszkodik. Az anyáink már kiokosították ezzel kapcsolatban. Az édesanyjával is szóba áll az óta, bár közel sincsenek olyan jó kapcsolatba, mint mondjuk az enyémmel. Kiderül, vaklárma volt. Már nagyon várom, hogy megszülessen és nem azért, hogy utána perverz dolgokat csinálhassunk… hanem, mert már szeretném, ha túl lenne ezeken a fájdalmakon és a karunkban tarthatnánk a kicsit. Visszahelyez fejem az ölébe, fülem még mindig pocakjának tapad és hallgatom, ahogy viaskodik odabent. Elmosolyodom. - Az én gyermekem. - nevetek. - Yves, mondd, milyen érzés, anyának lenni? Boldog vagy? Vagy még mindig ijesztő? Az biztos, hogy igaz mondás, hogy még szebb vagy az óta. - mosolyogtam rá.
[b]Yves[/b] Visszafekszünk, felvesszük az előző testhelyzetet, melyben voltunk. Thanos bókjától elpirulok. Tényleg kivirágoztam volna a terhességtől? Igaz másabb lett hajam, ha nem csalnak szemeim még vörösebb, az alakom teltebb lett, nem vagyok már olyan vézna, mint voltam. - Hm… nem rossz, nem utálom, sőt örülök, hogy képes vagyok gyermeknek adni életet. Ez is egy csoda… - helyeslően bólint Thanos, hiszen ő is tudja nem minden férfi képes erre. - Az biztos, hogy nem fogunk unatkozni a kicsi mellett! - jelentem ki határozottan, főleg, hogy érzem, ahogy megint rúgott egyet. - Egyébként, miért ne lennék boldog? Hiszen egy család vagyunk, és lesz egy gyönyörű gyermekünk! Ennél többet nem is kívánhattam volna, sőt nem is mertem ilyet kívánni. - mosolygok le rá halványan, miközben kezemmel haján simítok végig, majd bele is túrok. - Az anyaság meg… kellemes, de azért ne essünk túlzásba.
[b]Thanos[/b] Meghat, amit az érzéseiről és az anyaságról mondd. Mióta terhes, én is együtt érzek vele. Minden fájdalmát és örömét megosztotta velem. - Én sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szerencsés leszek, hogy lesz egy csodás ember mellettem, aki mindenhogy szeret. - szorítottam meg kezét. Végül, az nap éjjel, nem szültünk meg semmit, viszont hajnalban felébredtünk, mert Yves borzalmas éhes lett, így késő hajnali konyhai, lopásos-orzásos dolgot kellett végrehajtanom, szerencsére a szolgák előre kikészítettek nekünk ennivalót… és süteményt, aminek örült módon vetette magát oda kis szerelmem. Égő piros arca, gyönyörű színt adott arcának. Furcsa, sötétebb a haja… minden nap, sikerült megállapítanom valami változást rajta. Másnap csak későn keltünk fel. A kivégzésekre szerencsére nem kell vinnem őt, mert mostanában nem sok van és ha van is, nem fáj annyira, az örökös szerelmének és érintésének hála.
[b]Yves[/b] Az éjszaka majdnem a szokásosan telt el, annak kivételével, hogy mostanság nem kell olyan sokszor wc-re mennem, de valahogy a kívánóságom nem múlt el, pedig el kellett volna. Mindegy, nem zavar. Az ágyban fekszünk, meghitten. Aggódok érte. Mennie kell nemsokára, dolga van. Szerencsére nem kell már kezelnem őt, vagy ha kell is megoldjuk, de… volt olyan érzésem, hogy eltitkolja, mivel ő is félt engem, meg a kicsit, hogy valami baja lesz, ha átveszem a fájdalmakat. Felsóhajtok, mellkasába fúrom arcomat, miközben szorosabban ölelem őt. Nem akarom elereszteni, vele akarok menni, de nem tehetem. Félő, hogy út közben jön rám a szülés, és akkor bajban lennénk mind a hárman. Kérlelni meg nem kérhetem, hogy maradjon, hiszen ez a kötelessége, így csak némán féltem őt. Megérzem, ahogy puszit nyom a fejemre. El kell engednem, ideje készülődnie. Végül csak kibújik karjaim közül. Figyelem, ahogy felöltözik, majd elcsöppenek. Kívánom őt, de vigyázni kell a kicsire, na meg a szülők szigorúan megtiltották, hogy egyesüljünk, maximum kézi, vagy száji kielégítést engedélyeztek. Ezen még mindig bosszankodok, nagyapa meg mulat rajtunk, a vén kujon! Ő a hibás, ő figyelmeztette a szüleinket, még mikor velünk voltak viselősek, mire is kell ilyenkor vigyázni. Vágyakozva kinyúlok Thanos felé, aki megragadja a kezemet. Tenyerembe csókol majd homlokomra ad egy másikat. Ajkaimra is kérek, melyet mosolyogva teljesíti. Nem kísérem ki, mert annál nehezebb lenne elengednem őt. – Vigyázz magadra! – kérem őt, mire a szokásos búcsú szavait elmondta „Mindenképp! Sietek haza hozzátok!”. Megszorította a kezemet, majd elengedte lassan. Magamra maradok aggódásommal.
[b]Thanos[/b] Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek, mint például a hétfő és a kedd. Most annyi szerencsém van, hogy nincs sok halálozás, ezért csak a hétfői nap kell dolgoznom. Felöltözök, közben végig magamon érzem Yves kutató pillantását. Annyira szeretném leteperni és magamévá tenni, de nem tehetjük. Tilos. De még nagyon mást sem teszünk, mert mindenképp vigyázunk a kicsire, ezt büszkén, fegyelmezetten tűrjük. Kinyújtja felém karját, mintha ott akarna marasztalni. Megfogom és bele csókolok majd közelebb húzom és fejére is adok egyet. Ajkával csücsörít, amitől mosolyognom kell, de mivel én is vágyom ajkaira, boldogan csókolom meg. Azt mondja, „Vigyázzak magamra!”.
- Mindenképp! Sietek haza hozzátok! - felem neki majd visszanézve az ajtóból még küldök neki egy puszit majd útra kelek. Az ítélkezés szerencsére gyorsan megy. Tsuki és Bardo egy hosszú baráti kézfogással enyhíti a gyenge fájdalmam. Szerencsére ma nem volt egy gyilkos sem, csupán néhány öreg, akiknek egy-két kisebb bűnük volt. Boldogan indulok hazafelé két barátommal, akik eldöntötték, hogy meglátogatják szerelmem és családom, mikor egy szolga szalad elém alig néhány méterre a kastélytól a hírrel… Yves szülni fog. Lépteim szaporábbak lesznek, el is felejtem használni a képességem. Nekiindulok a kastély lépcsőinek, egyenesen a szobánkig meg sem állok.
[b]Yves[/b]Az ablakban ülve nézem, ahogy távolodik tőlünk, kezemet hasamra teszem, végig simítok rajta. - Haaa. Remélem épségben ér haza! – kívánom, mire a kicsi rúg egyet, mintha jelezné, hogy így lesz, vagy mintha azt mondaná, ne aggódjak annyit, az apja tud vigyázni magára. Mikor már nem látom, kimászok onnan, felöltözök, lemegyek enni. Késői ebéd sosem árt! Lemegyek, mire anyósom lép oda hozzám, kérdezget, hogyan vagyok. megnyugtatom meg vagyunk. Megkért, hogy ha jól laktam had vizsgáljon meg, nem mondok ellent neki. Izgul mindenki, hogy mégis milyen nemű apróságot hordok a szívem alatt, hiszen semmi ultrahang, vagy varázslat nem mutatja ki. Nem csak nálam, hanem a többi férfinál is ez a helyzet, olyan mintha nagy titkot rejtegetnénk. Megeszek egy nagy rántottát, hozzá uborkát, majd mikor meglátom a habos süteményt, annak sem tudok ellenállni. Félek, hogy ha sokat eszek minden féléből ki fogom adni a taccsot, de idáig a régebbi reggeli rosszulléteken kívül nem volt ilyennel bajom. A süteményből csak kicsit eszek, nem sokat. Annyira jól laktam, hogy mozdulni sem bírok, így lepihenek. Helios nemsokára mellém lép, felsegít, majd elmegyünk az orvosiba, ahol megvizsgál. Minden rendben, de szerinte egy maximum két napon belül biztosan megszülök. Félelem, örömmel együtt keveredik, ez a két érzelem kavarog bennem, ahogy felfelé megyek a lépcsőn, hogy egy kicsit kiüljek a kertbe. Thanoson is agyalok, mikor hirtelen fájdalom nyilall belém. Megragadom a korlátot. Mély levegőt veszek. Körmeimet a fába mélyesztem. Miért… miért fáj? - Tha… - eszembe jut, ő nincs itt, így anyjáért kiáltanék, már amennyire lehet, de aztán emlékszem, mondta elmegy az anyámhoz. Basszus! Mit csináljak? Kétségbe esek. Újabb görcs áll belém. Franc, franc! Egyedül vagyok! De… lehet itt van Theitész, na meg a szolgák! Az előbbiért kiáltok, hiszen közelben lehet. A harmadik szólításra megjelenik csupa koszosan. Alig állok és ő is láthatja, főleg a rémületet. Felsegít, a fürdőbe visz, oda kérem magam. Félelem látszik rajta, az egyik szolgát elküldi a fiáért, meg a feleségéért. Mély levegőket veszek, miközben megengedi a vizet nekem. Besegít a kádba, nem hagy magamra, amiért hálás vagyok. Nem fáj, most nem fáj annyira, mint előbb, de ettől még mindig markolom a kád szélét. Theitész kérdezget én meg válaszolok neki. Próbálja elvonni a figyelmemet, amiért hálás vagyok szintén neki, de csak két dolgon pörög az agyam. Thanos hol lehet? Megtudta már? Mihez kezdjek, ha Theitész tud csak segíteni a szülésben? Ha senki sem ér vissza, mire elkezdődik ténylegesen?
[b]Thanos[/b] Mikor az ajtóhoz érek lefékezek, és gondolkodás nélkül rontok be. Tsukiék addig kint várnak. - Yves, merre vagy? - kiáltok kedvesem után, de a loccsanó hangot hallva, rögtön a fürdőbe megyek. Yves a kádban ül, apám mellette térdel. Édesem arca fájdalommal és aggodalommal teli, most mégis megjelenik rajta némi megkönnyebbülés. Apám feláll, hogy oda férjek. Átölelem őt, mire szorosan mar vállaimba és elereszti eddig visszatartott könnyeit. Félelem, fájdalom és aggodalom, most egyszerre árad végig rajta. Szegény teljesen egyedül volt, senki sem volt mellette. - Ne haragudj! - csókolom feje búbjára, de ő csak megrázza a fejét, hogy „semmi baj”. Melegítek picit a vízen, ami enyhíti görcseit. Hosszú órákig tartó kínlódás következik, közben megérkeznek anyáink is, akik szintén aggódva tolonganak oda. Nehezen, de sikerül kizavarnom mindenki, apámat leszámítva, bár ő si kimegy inkább. Egy erősebb fájdalom sorozat után, Yves belemélyeszti körmeit kezembe. Különös… eddig is éreztem, de nem hittem el, most viszont biztos voltam benne… Mióta fogom a kezét, érzem minden fájdalmát. Komolyan. Ez talán az angyal génjeink miatt lehet. Ezt egy idő után ő is észreveszi, mert akkor torzul el arcom, mikor övé. Ám bátran biztatom, hogy ne aggódjon, eddig is osztoztunk minden fájdalmon, most is tegyük ezt. Végül egy apró luk nyílik köldöke tájékán. - Azt hiszem, megkezdődött! - kiáltok fel.
[b]Yves[/b]Szenvedek, vívódok, de szerencsére itt van Thanos most már, így nincs mitől félnem. Velem együtt szenved, látom rajta, főleg az újabbnál újabb fájdalmaknál. Tényleg osztozunk most már mindenen. Nem csak én veszem el a fájdalmat, hanem ő is érzi most már. A világon a legerősebb kötelék van közöttünk, nincs kétségem ez után, de előtte sem volt. Kimerülök, de nem adom fel. A babának ki kell jutnia a testemből! Újra nyögök hangosan, mire valami furcsa történik. Meglátok a hasamon egy lyukat. Megijedek tőle, de közben valahogy mégis tudom, helyes, hogy ott van, hiszen hogyan másképp jöhetne világra a kicsi? Thanos kiállt, ködösen hallom. Újra nyögök, nyomok, mikor megérkezik Helios. - Mindjárt… mindjárt! - Biztat ő is, hogy jól csinálom, anyám is itt van mellette. Thanos kezét markolva, lihegve újra nyomok, míg végül Helios kezébe kerül egy… valami… Nem is valami, hanem az én babám! Furcsa, hiszen olyan apró, meg van valami körülötte, lehet az anyaméh? Olvastam erről, de álmaimban sem hittem volna, hogy ilyen átlátszó, ráadásul, ha ráesik a fény, a szivárvány színeit csillognak rajta. Nem tart sokáig ez a csoda, felhasítja óvatosan Helios az áttetszőséget, majd felállva megtisztogatja a babát. Megkönnyebbülést érzek, bolondság könnyei csordulnak ki szemeimből a fájdalmasak mellé. Mikor tiszta lett a baba, anyósom odahozza hozzánk, közli gyönyörű kislány. Remegve fogom karjaimba, ajkam fülemig ér, csókot váltok Thanosszal, aki szint úgy vigyorog. Gyönyörködünk a kicsiben, boldogak vagyunk, amíg Helios tekintetével nem találkozik az enyém. Engem mérlegel, nem értem miért, így lenézek magamra. Nem tűnt el még a lyuk….mégis miért? Testem hirtelen görcsbe rándul. Még szerencse, hogy Thanosnál van a kicsi, mert biztosan elejtettem volna.
Újabb fájdalom söpör végig rajtam, felkiáltok. Mégis… mi a bajom?! Rémülten nézek szerelmemre, aki szintúgy félelem járja át.
[b]Thanos[/b] Yves felsikít, közben beront anyám és rögtön a kád végébe áll. Néhány kitartó nyögés után, kicsusszan egy gömb, melyet anyám, ügyesem megfog. Kedvesem arcán döbbenet ül, ahogy az enyémen is. Ám a rejtély megoldódik, mikor a szivárványszínű gömböt kettéhasítja, mely, mint egy burok ölelte körbe a kicsit. Yves felzokog, mikor kezembe kerül a kisbaba. Egy apró, kicsi lány, mely olyan csodaszép, mint a mamája. Áhítattal bámuljuk, mikor Yves megint fájdalmat érez. Anyámra néz, anyám meg rá… én pedig kettejük között kapkodom a fejem. Anyám elnyom egy… „Ez nem lehet!” - szerű mondatot és már ösztönösen nyúl is a kád felé, mikor a gömb megint remegni kezd és egy újabb gömb szökken ki rajta, melyet megint sikeresen elkap. A kicsivel a kezemben döbbenten állok és nézem. Anyám megint felhasítja a burkot és mikor meglátja a benne lévő apróságot, felzokog.
- Ikrek. - pityergi, mire én is sírni kezdek és magamhoz ölelem a kislányt. Az egész fürdőszoba bőg, most már mindenki zokog. Megtörölöm a szemeim és átadom a kicsit Yvesnek, aki gyengéden veszi át és nézi a kis csodát, mely belőle bukkant elő. A luk lassan eltűnik és minden visszaáll a normálisba. Reszkető kézzel veszem át anyámtól a másik kicsit és mikor megcsodáltam, megállapítok még valamit.
- Kis… kisfiú. - dadogom. Apám a háta mögé áll, hogy közelebbről lássa majd megveregeti vállam.
- Le a kalappal! - mondja. - Nagyszerű gyereke. Azt hiszem, mi mind elbújhatunk mellettetek. Ekkora szerelmet. - csapkodja erősen vállam.
[b]Yves[/b] Helios megint felém nyúl, majd az előbukkanó burkot elkapja. Ledöbbenek, alig látok, hol élesen, hol homályosan. Reszketek, mint a nyárfalevél, miközben feldolgozom… két gyermeknek adtam életet. Nemsokára megjelennek a többiek, gratulálnak. Alig vagyok észen, de maradék erőmet összeszedem. Kezemben akarom tartani a gyermekeimet. Thanos átadja a lánykánkat, akit megnézek. Fekete haja van, kék szeme, de az utóbbi minden babánál így van. Gyönyörű, élettel teli. Óvatosan tartom, féltem, hiszen olyan törékeny, nagyon apró, fél karomnál is kisebb, csoda, hogy él. Helios elveszi tőlem a csöppséget, Thanosz átadja a fiunkat. Neki vörös haja van, mint nekem, szemei ugyancsak kékek. Vajon melyikük örökölte az apjuk szemét? Na meg az erőkkel mi a helyzet? Aggódásom visszatér, de elhessegetem, elég később ezen agyalnom, most csak az örömnek élek. Az anyám veszi el a fiunkat, Thanos kisegít a kádból, magunk maradunk. Belé kapaszkodok, alig állok a lábamon, annyi erőt vett ki belőlem a szülés. Felemel óvatosan, kivisz a hálószobába, ahová került még egy kis ágy. Letesz az ágyra, fáradtan dőlök hátra a tiszta pizsamában. Álmos vagyok, de még nem akarok aludni, még… meg szeretném a kicsiket etetni.
[b]Thanos[/b] Apáék elveszik tőlünk a kicsiket és kiviszik őket. Segítek kikelni Yvesnek a kádból majd mivel semmi ereje, megszárítom. Felöltözik és kilépünk a szobába. A bámészkodó tömeg végre elment és magunkra hagyott minket. Összenézünk Yvessel és egyszerre rontunk a szobában újonnan elhelyezett kiságyhoz. Megragadjuk a bölcső szélét és befelé lesünk. Két törpike, felálló lábakkal kalimpál. Yves hozzám bújik, én pedig megölelem, és gyengéd csókot lehellek ajkaira. A kicsikért nyúlunk és kivesszük őket. Aranyos, kötött ruhácskát adunk rájuk… még szerencse, hogy Yves szabadidejében minden félét kötött, mert nem tudtam fiú vagy lány lesz e. Hát ez a gond végül megoldódott, mindnek hasznát vesszük. - Te, nem nagyobbak, mint az előbb? - lepődök meg. Yves töpreng majd megrázza a fejét. Megetetjük őket, én is segítek neki. Aztán visszatesszük őket és ágyba bújunk. Nem telik el öt perc, mire mindkettő felsír. Egyszerre pattanunk ki, még a fáradt Yves is, mert megijedünk. Járkálunk velük, sétálgatunk, olyankor csend van. Amint le akarjuk tenni őket, kezdődik előröl. Végül úgy döntünk, hogy magunk közé fektetjük őket, jól kipárnázva a helyet. Két szélről fogjuk őket, ők középen és alattuk összekulcsolt kezünk pecsételi le a képet.
[b]Yves[/b] Thanosnak igaza volt. A kicsik változtak. Szüleink, sőt nagypapa sem kotyogta el, hogy a kicsik a szeretetünkből táplálkoznak, úgy nőnek egyre jobban, nem csak az étel szükséges számukra. Hagyták, hogy mi fedezzük ezt fel magunktól. Azóta egy év telt el, a két pöttöm alaposan megnőtt. Thanosszal aggódtunk értük, hiszen egyik napról a másikra annyit változtak, féltünk, mikor egy évesek lesznek, sokkal fejlettebbé válnak, mint például egy két éves gyermek. Szerencsére a gyors növés abbamaradt, csak azt a kilenc hónapot pótolták be, rendes nagy babákká fejlődtek, onnantól lassult a növekedésük. Abyss és Pénelopé édesek. Mind a ketten imádjuk őket, sőt mindenki, akik csak ismerik őket. Se perc alatt ujjaik köré tudják csavarni az embert. Amilyen drágák, olyan rosszak is. Két rosszcsontot sikerült a világra hoznom, de nem bánjuk Thanosszal cseppet sem, hogy megszülettek. A napjaink igaz nem nyugodtak, nagyon is mozgósak, de nem bánjuk. A két kicsit tartja legjobban össze a családot. Szüleimmel jobban kijövök, de azért nem felejtek, még mindig fáj a szívem, anyám miatt, hogy ilyen volt. Nevetés üti meg a fülemet, elmosolyodok. Megfordulok Thanost látom meg először, ahogy Pénelopét tartja a karjaiban, aki kalimpál a lábaival. Abyss mit csinál? Apja lábába kapaszkodik, így tudja csak enni hozni. - Na de kérem szépen! Mi folyik itt? Nem vagytok éhesek lurkók? Pedig fontos megenni az ételt, mert nem nőttök olyan hatalmasra, mint az édesapátok! - játékosan szidom le őket, miközben csípőre vágom a kezemet, majd elnevetem magam, megszabadítom Thanost Abysstól, beleültetem az etetőszékbe.
[b]Thanos[/b] Az életünk teljesen a feje tetejére állt, mióta a kicsik megszülettek. Két, égetni való rosszcsont, akik fényt hoznak az életünkbe. Végtelenül rosszak, örökmozgók és szeretetre méltók. Nem, egy cseppet sem bánom, mert ebbe a komor szürkeségbe, mely a palotát és a lelkemet jellemezte egykor, most élet és szín költözött. Az egész kastély, kacagástól és bosszankodástól zeng minden nap. Mindenki odavan a kicsikért. Ki hitte volna, hogy még nagyapa is ilyen sűrű látogató lesz a pokolban?! Teljesen odavan a kicsikért és bár sokszor elhangzik szájából, hogy milyen „vén csontjai” vannak, sosem rest a kicsik dögönyözésére. Azt hiszem, büszkék lehetünk magunkra, mert mindenki életét megváltoztattuk. A nagyszülők is odavannak értük. Apa és anya most itt élnek, már anya szárnyai is szürkék, mint Yvesé… ez mutatja, mennyire is van oda apámért. Ráadásul, olyan boldogság ül mindig a képükön… egyszer Abyss, aki kópébb nővérénél, elkalandozott a kastélyban. Égre-földre kerestük, mire anyám „sikolyából” rájöttünk, hogy merre van. A kén öreg nekiállt egy reggeli légyottnak csak, hogy ezt Abyss nem tudta, de a jelek szerint nem is érdekelte. Négykézláb totyogott be, hogy a nagyi játsszon vele… csak, hogy a nagyi épp a papival játszott. Yvessel alig bírtuk visszafogni a röhögést akkor. Ami még furcsa, hogy Yves szülei, akik elvileg a mennyben kellene, hogy éljenek… minden nap itt vannak sőt, itt alszanak. Megbánásuk határtalan és ezt meg is próbálják jóvátenni az unokájukon. Néha nem is jutunk a saját gyerekeinkhez csak etetéskor, mert mindenki velük foglalkozik. Ez nem mindig baj, így néha van időnk egymásra. Egyik nap, mikor hazajöttem az ítélkezésből a szoba felé vettem az irányt. Benyitottam, de hirtelen csapdába estem. Pénelopé állt előtte, jelezte, hogy vegyem fel. Amint felvettem, valami a lefogta a lábamat. Lenéztem, hát Abyss volt, aki rabul ejtett. Pénelopé a hajamat kezdte tépni játékosan, közben rúgkapált lábaival, mintha csatába menne. Nevetni kezdtem, mire a háttal álló Yves is felnevetett a látványon. A két kicsi foglyul ejtette az apját. Két formás gyerek. Bár csak egy évesek, mégis hihetetlenül erősek… és potenciális ellenfelek, mert imádják az anyjukat, akár csak én. Sokszor harcot is kell velük vívnom, ki maradjon az ágyban. A csata végkimenetele mindig ugyan az… mind az ágyban maradunk, akár csak az első nap. Végül Yves töri meg az álló háborút, megszabadítva lábamat a fő katonától, Abysstól, akit az etető székbe ültet. Furcsa, de mikor azt mondja a kisfiunknak, hogy csak akkor lesz olyan erős, mint én, ha eszik, akkor Abyss mindig szófogadó. Ez büszkeséggel tölt el… olyan akar lenni, mint én. Pénelopé meg egy igazi kis hercegnő, szépsége akár az anyjáé, bár a haja színe olyan, mint az enyém. Abyss tűzpiros haja pedig Yvesé, azt hiszem, ő viszi tovább ezt a csodás tulajdonságot. Abban is biztos vagyok, hogy két nagyszerű gyermeket fogunk felnevelni, akik remélhetőleg megtalálják majd a saját útjuk és boldogságuk, mellyel büszkévé tehetnek majd minket. Pénelopét a másik kisszékbe tette és őt is etetni kezdtem. Mikor végeztük, hatalmas ásításuk jelezte, hogy ideje a délutáni szundinak. Az ágyra fektettük őket, ahol egymásba gabalyodva, összekuporodva aludtak el. Betakartuk őket és leültünk a fotelbe. Nem szerettük őket egyedül az ágyon hagyni, azt a kis időt meg kibírtuk, míg alszanak. Yves az ölembe mászott és fejét mellkasomnak döntötte. Megcirógattam arcát, mire felnézett rám. Annyi mindent akartam neki megköszönni, minden egyes nap, de mire végiggondoltam azt a sok szépet és jót, amit tőle kaptam, addigra mindent kiolvasott a szememből. Végül csak egy dolog maradt, amit nem győztem elmondani minden nap. Áhítatos szemeim kissé nedvesek voltak a boldogság kusza könnyeitől, de nem zavartattam magam. Felemelve állát, gyengéd csókot leheltem azokra és elrebegtem azt, amit azóta minden nap, hogy az enyém lett. - Yves, szeretlek!
Vége