Egy új világ 1. fejezet

Vaice Perry vagyok, mentál. A mentál egy különleges faj, mely genetikailag nem tér el az emberektől, de mégis sokkal fejlettebb. Ez a fejlettség tudati szinten mutatkozik meg. A mentálok több kategóriába sorolhatók: vannak az orvos mentálok, akik a tudatukkal képesek rávenni a szervezetet a gyógyulásra.
Vannak a Tk mentálok, akiknek erős telekinetikus képességük van. Vannak olyanok is, akik vírust tudnak ültetni más agyába, mint a számítógépeknél, csak sokkal bonyolultabb.
Vannak erős pszichés fajták is, akik átérzik a többiek érzéseit.
Csak annyi a baj az érzésekkel, hogy azokat teljesen törölték belőlük az Elcsendesedés nevű programmal. Ezeknek az embereknek az élén a Tanács áll, mely teljeséggel az uralma alá vonta a többieket, és nem engednek hatalmukból.
A mentálok érzéketlen emberek lettek, akik nem veszik figyelembe a többi fajt.
Most 2089-et írunk, amikor is vége lett az Elcsendesedésnek, és a mentál faj végre szabad lesz.

Az Elcsendesedést nehéz volt megállítani, de végül sikerült egy O mentál segítségével, kinek neve Leon Oswald volt. A harcok során elhunyt.
Oswald kitalált egy olyan gyógyszert, ami segíti a mentálok agyi tevékenységeit. Ezzel a gyógyszerrel a mentálok újra tudtak érzelmeket produkálni, megtörték magukban a falakat, és nekivágtak az új életnek, amiben segítettek nekik a falkák, akik a környéken éltek és az emberek.
Itt jön a bökkenő: a Tanács nem volt ilyen kegyelmes, az átállókat árulóknak titulálták és kivégezték sok ember orra előtt.
Kiküldték a Nyíl osztagot, a mentál különleges erőket azért, hogy kitisztítsák a falkák területeit, de nehéz dolguk volt, mert az oldalukon álltak az ellenállók, akik elkötelezett hívei voltak annak, hogy a mentálok csak ártanak az emberiségnek.
Szóval az osztagot visszavonulásra kényszerítették, sok áldozat volt, de viszont sok túlélő is maradt, akik elkötelezték maguk a mentálok ellen.
A Tanácsot egy bizonyos Szellem nevű alak segítségével tudták letaszítani a trónjáról.
Már egy éve eltörölték az Elcsendesedést, de még mindig vannak, akik vissza akarják hozni bármi áron.

Vaice Perry vagyok, 26 éves mentál.
Főbb képségem a teleportáció, vagyis egyik helyről a másikra tudok úgymond ugrani.
Ha odafigyelek, tárgyakat és egy nagyobb társaságot is tudok küldeni A pontból B pontba.
Van olyan is, mikor ideges vagyok, hogy az idióta, aki kihoz a sodromból, elveszít pár testrészt, vagy egy számára kevésbé szimpatikus helyre kerül.
Sikerült kitörnöm az Elcsendesedésből, ami elég nehéz lett volna, ha nincs ott Jud Lauren. Ő a helyi farkas falka hadnagya mentál létére.
Régen, vagyis mit régen, 3 éve társak voltunk a mentál tanács különleges osztagában, a Nyíl –ban.
Az állítólagos barátságunk nevében volt oly kedves és segített nekem.
Most a falkában élek pár másik mentállal, akiket befogadtak akkor, mikor engem is.
Őket volt a legkönnyebb elhozni a helyről, ahol voltak, mivel azt én csináltam. Fogtam, összetereltem őket, majd visszaugrottam az odúba. Amikor már ott voltunk, elkezdett ordibálni az egyik nő. Azt hajtogatta, hogy hol van a fia. Tehát mehettem vissza még egy körre.
Épp mikor visszaértem, farkasszemet néztem egy fasza kis fegyverrel. Nem foglalkoztam az engem körülvevő mentál katonákkal, a szememmel a gyereket kerestem, akit meg is találtam az egyikük kezében. Ájultan feküdt az úgy 6 év körüli kisfiú a férfi kezei között. Ekkor volt az, amikor életem leghevesebb érzelmét éltem át, asszem.
Nem volt túl jó hatással rám, de az rosszabb volt, mikor több 100 watt áram kezdett el cikázni az agyamban.
Elvittek valamiféle telepre, ahol a mentálok tudatát törölték, ezt onnan tudtam, hogy bárhová néztem, zombiszerű emberek mászkáltak. Kitágult szemekkel tehetetlenül ültek vagy másztak.
Szerencsémre jött a felmentő sereg Jud és néhány farkas személyében. Így kerültem a falkába.
Most épp a kantinban ülök a kedvenc ételem felett, ami a rántott hús jó sok körettel, amikor az egyik farkas fiú belém köt. Sosem kötöttek még belém, szóval azt se tudtam, hogy most mi van, csak felálltam, és elmentem volna mellette egy pohár narancsléért, amikor a kis mócsing visszalökött. Ami, valljuk be, nem kis teljesítmény ahhoz képest, hogy max. egy fejjel kisebb és vagy 20 kilóval kevesebb nálam (én 180 cm, 70 kiló vagyok).
– Mit képzelsz te magadról, te rohadt mentál?
Nem igazán értem, mit is akar, szóval továbbra sem foglalkozom vele.
Visszaültem volna enni, amikor a fiú fejbe talált verni egy tálcával. Itt kapcsolt be a védekező ösztönöm, és valami nagyon csúnyát tettem volna, ha nem lép közbe Walker Jud testvére.
– Mi történik itt?
Meg akart érinteni, de én elhúzódtam előle; sosem szerettem, amikor megfogtak.
– Ez a majom tapizta a nőmet.
Erre a kijelentésre nem tudtam mit válaszolni, fogalmam sem volt, hogy mit kéne, sosem voltam ilyen szituációban.
– John, szerintem higgadj le, és kérj bocsánatot, amíg még van rá lehetőséged.
Ez volt Jud hadnagy, aki megszokott fekete öltözékben jelent meg az ebédlőben.
– Én kérjek bocsánatot, na ne nevetess.
– Igen, teszerinted Vaice mit tudna kezdeni egy nővel, amikor azt se tudja, mit kell velük csinálni?
Erre mindenki elhallgatott az ebédlőben. Feszült csend lett, de engem nem érdekelt, visszaültem a helyemre, és ettem tovább.
– Vaice, mondd már el nekem, szerinted mit jelent a tapizás?
Felnéztem Judra, majd elmondtam a véleményem.
– Két eltérő nemű egyed testi kontaktusa.
Ennyi volt, ettem is tovább, míg volt mit csinálnom, szóval haladtam az evéssel.
– Na, látod, szerinted ez az ember képes lenne hozzáérni a nődhöz? – A kérdezett teljes sokkban állt a hadnaggyal farkasszemet nézve, majd sűrű bocsánatkérések közepette távozott.
Jud és Walker leült mellém, majd mindketten felsóhajtottak.
– Ember kifejezhetnéd magad egy kicsit emberibben is. – Ez volt Jud.
– Most egyetértek vele, Vaice. – Ez volt Walker.
– Minek strapáljam magam?
Igen, most már én is képes vagyok normális beszédre, ami a megszokott a falkában, de nem sűrűn használom, hogy miért, mert minek?
Sosem hallgatnak meg, egyből engem találnak meg minden bajjal, Jud szerint, mert jól nézek ki, szerintem ez hülyeség.
Miért csesztetnének, ha jól nézek ki?
– Például azért, haver, hogy beilleszkedj végre, már egy éve itt vagy, és még mindig semmi.
Na, igen, hát ez van.
– Nem érdekel, Jud, meg egyébként is, azt se tudtam, hogy mi a baja, akkor meg minek?-
– Ne legyél már ennyire nyámnyila, keress egy nőt, azt fedezd fel magadnak.
– Ez rossz ötlet.
– Miért?
– Ha valami baja lesz közben a partneremnek, akkor nem hiszem, hogy nagyon megszeretnének.
– Na, látod, ez igaz.
– Na, ugye.
Befejeztem az étkezést, fogtam a tálcám, és visszavittem a pulthoz.
Amikor elindultam a kijárat felé, beleütköztem valamibe vagy valakibe. Lenéztem az előttem álló egyénre, és belém akadt a szó.
Gyönyörű.