Egy új világ 2. fejezet

Benjamin Deakin vagyok, farkas alakváltó.
Nem emlékszem túl sok mindenre a harcok előtti életemből, de azt tudom, hogy jól jártam vele.
Azt mondják, szemtanúja voltam a fél falka legyilkolásának, ezáltal nagy trauma érte az agyam.
Azt mondják, az emlékezetvesztés ennek a traumának a mellékhatása.
Ebben az esetben a szüleimet is elvesztettem, így egyedül maradtam, mint a kisujjam.
Csak arra emlékszem az esetből, hogy minden csupa por és hamu, a lábam alatt halott emberek hevernek.
Ha jobban belegondolok, nem is akarok többre emlékezni.
Szóval, szülők nélkül bolyongtam a kihalt barlangjáratokban, amíg meg nem talált egy a 30-as éveit taposó hím farkas. Eathen volt a neve, magához vett, miután kivizsgáltak, majd ő és felesége, Molly lettek a családom sok időn keresztül.
Az elején úgy a 15. születésnapomig jófiúként viselkedtem, jól tanultam, mindig szorgalmas voltam.
Mollyék nagyon meg voltak velem elégedve, míg egyszer ellógtam a többi gyerekkel a közeli városba.
Ott megismerkedtünk pár korunkbeli sráccal, jól szórakoztunk, mindig volt mit csinálni.
Később kiderült, hogy ezek a kölykök valamilyen banda tagjai. Rá akartak venni minket, többieket, hogy raboljunk ki egy boltot, de mi nem akartuk.
Az egyikük előkapott egy kést, és Derekbe szúrta, aki a falkatársam volt. Szerencsére mielőtt végleges baj történt volna, megjelent az egyik hadnagy és pár embere. Kiderült, hogy már több üzletet kiraboltak a srácok, mielőtt még találkoztunk volna velük. A srácokat elvitték a börtönbe, Dereket a kórházba, minket, többieket meg hazavittek.
Otthon megkaptuk a letolást az alfától, majd a szülőktől is.
Ezek után hetente jártunk Derekhez a kórházba. Az orvosok azt mondták, hogy a gyomrát érte a szúrás, amit össze is varrtak gyorsan.
Elmeséltük neki a letolást meg hogy mi minden történt a falkában, amíg ő nem volt ott.
Teltek a napok, Derek egyre jobban lett, és egyre jobb barátok is lettünk, vagy még annál is több?
Amint kiengedték a kórházból, meghívott egy mozizásra, ami lássuk be, elég érdekes volt.
Egyre többször mentünk el így ketten, és egyre jobban egymásra hangolódtunk.
A baleset után 3 hónappal volt annyi mersz benne, hogy megkérjen, járjak vele, hát mi mást mondhattam volna az igenen kivül?
Nagyon jó életem volt Derek mellett, igazi gavallér volt, mindig a kedvemben akart járni. Azért megvoltak a kisebb nagyobb vitáink is, de sosem váltunk el egymástól.
A szülők is elfogadták végül a kapcsolatunk, pedig az elején nagy volt a hiszti.
5 évig voltunk együtt, én egyetemre jártam, építész akartam lenni, Derek pedig orvosira járt.
Egyszer csak főzés közben hatalmas robbanás rázta meg a barlangot, ahol a falka élt. Azonnal kirohantam a lakásunkból, és futottam a síkítások irányába.
Ami ott fogadott, teljesen lesokkolt.
Mindenhol halottak vagy sérült emberek hevertek a romok alatt. Az életben lévők próbálták kiásni a romok alól az embereket.
Én egy ideig csak dermedten álltam, amikor meghallottam egy ismerős hangot.
A hang irányába nézve Mollyt láttam meg, aki egy test felett zokogott. Odarohantam hozzá, de bár ne tettem volna.
Eathen hevert vérbe fagyva a földön, egy vasrúd állt ki a mellkasából. A sírással dacolva megfogtam Mollyt, és megöleltem szorosan.
Fogtam, és arrébb vittem a testtől, sokáig kellett vigasztalnom, hogy kicsit megnyugodjon. Könnyes tekintetével nézett fel rám.
– Ben, kicsim, Derek is velünk volt, amikor a robbanás történt.
Ez a mondat volt, ami a legnagyobb keserűségemhez vezetett. Azon nyomban elengedtem, majd az Eathen melletti romok közé vetettem magam.
Ordítozva szólongattam Dereket, de semmi válasz nem érkezett.
Néhány perc múlva halk hang jutott el a fülemig. Azonnal a keresésére indultam, majd meg is találtam, de bár ne tettem volna.
Derek egy nagy rakás törmelék alatt feküdt, a fején egy nagy vérző sebbel. Odarohantam, majd térdre estem mellette.
– Derek.
Lassan nyitotta ki szemeit, homályos tekintetével rám nézett, majd egy halvány mosolyt küldött felém.
– Szia, kicsim.
Ettől csak annyira lettem képes, hogy még jobban bőgjek az eddiginél is. Mikor kicsit megnyugodtam, jobban megnéztem a halmot, ami Dereken volt.
Megfogtam egy nagyobb követ, és megpróbáltam leszedni róla, de azzal csak azt értem el, hogy felordított.
– Sajnálom.
Gyorsan abbahagytam, amit csináltam, majd lehajoltam hozzá.
– Nem lesz semmi baj, tarts ki.
Derek csak nevetett, ami köhögést hozott maga után. 
– Nem vagyok hülye, Ben, tudom, hogy nincs sok hátra, ezért is figyelj most rám.
– Nem, Derek, most ne beszélj.
Elkezdtem ordítani segítségért, ami hamarosan meg is érkezik.
– Ben, figyelj, szeretlek, ezt jegyezd meg jól.
Megint elkezdett köhögni, de most rosszabb volt, vér szivárgott ki a szája szélén. A romok között mozgásra lett figyelmes.
– Segítség, itt vagyunk! Valaki!
Egyre közelebb értek, már halottam Molly válaszát, amikor is visszafordultam Derekhez, aki már nem lélegzett.
– Istenem, ne.
A kezeim közé vettem élettelen testét, és úgy zokogtam. Közben befutott a segítség, de már késő volt, meghalt.
Belső vérzése volt, a törött bordái átszúrták a tüdejét, a lábait pedig levágta egy fémlemez. Nem volt túl sok esélye.
Pár nappal később még mindig teljes letargiában üldögéltem a közös lakásunkban és nézegettem a képeket.
Kiderült, hogy mentál támadás volt, hogy miért, azt már nem kötötték az orromra.
Elvesztettem a szerelmem, és most azt várják tőlem, hogy vegyek részt a temetésén. Kösz szépen.
Persze elmentem, szerencsére ott volt Molly, aki tartotta bennem a lelket. Ő is úgy festett, mint én, mint egy élőhalott. Eathent tegnap temettük el.
Szóval végigcsináltam a temetést, életem legborzalmasabb eseményét, majd elzárkóztam a világtól.
Molly próbált lelket verni belém, ami nem sikerült túlságosan. Szegénynek már csak én maradtam, így én voltam az egyetlen, akiről gondoskodni tudott, ami jelen pillatatban halálra idegesített, amit a fejéhez is vágtam.
Szegény sírva rohant el előlem, de nem érdekelt.
Ne akarjon rólam gondoskodni senki, nekem csak Derek kell. Pár órás sírás után összeszedtem magam és Molly után mentem.
A konyhában sírdogált. Lassan odamentem hozzá, majd hátulról átkaroltam. Vigasztalóan öleltem, míg megnyugodott, majd magam felé fordítottam a fejét.
– Új életet kezdünk.
Molly csak bambán nézett, közben könnyeit törölgette.
– Miről beszélsz, Benjamin?
– Szedd össze a cuccaid, elmegyünk erről az átkozott helyről.
Molly már kezdett bepipulni, ezt onnan vettem, hogy kezdte felfújni az arcát, mint egy kis morcos mókus.
– Nem mehetünk el, ideköt minden.
– Nem, anya, ide már nem köt semmi.
– De hát a falka nem enged el.
Ebben igaza van, a falkavezér nehezen válik meg a farkasaitól, szerencse, hogy pár napja engedélyt kértem a távozásra.
Amit meg is kaptam.
– Neil engedélyezte a kivándorlásunk, anya, úgyhogy szedd össze magad.
Úgy tűnt, hogy ez meggyőzte őt, elindult a szobájába, és már csak a kotorászás hangját hallottam. Én is megindultam a régi szobám felé, és kihúztam a konyhába a bőröndöm.
Fél óra múlva már anya is kész volt, kicsit több börönddel jött, mint gondoltam volna, amit meg is jegyeztem neki.
– Hova ez a sok cucc?
Egy rosszalló pillantás közepette az enyém mellé gurította a sajátját.
– Nem nyaralni megyünk, gondolom, szóval kell a sok cucc.
Nem szóltam bele, ezután fogtuk az 5 db bőröndöt, majd elindultunk az új életünk felé, ami Amerikában várt minket.

2 év telt el a robbanás óta. Anyával most egy amcsi falkában élünk, aminek az alfája volt olyan kedves és befogadott minket.
Kaptunk két lakást, egyikbe anyám, másikba én, két különbözö helyen. Én a harcosok közt aludtam.
Igen, lemondtam az egyetemről, és beálltam harcosnak a falkában. Még csak 1 éve gyúrom a dolgot, de azt mondják, elég jól haladok a méreteimhez képest. Nem vagyok egy magas alak, sem túl izmos, az a karcsú, szálkás izmú fajta vagyok, és ez az egyetlen előnyöm.
Kicsi és hajlékony vagyok, de egy nagyobb fickót bármikor kiterítek.
Anyám elvan, főzőcskézik, regulázza a kölyköket az oviban, néha engem is.
Itt is vannak mentálok, sőt még rosszabbak is, mint otthon voltak. Amikor idejöttünk, valami nagy gebasz volt velük, elvileg bedőlt náluk az a szar, az Elcsendesedés vagy mi.
Akkor nem nagyon foglalkoztam velük, miért is, mikor pár év múlva azon leszek, hogy az összes megdögöljön, mint egy kutya.
Igen, hajt a bosszú, még annyi idő után is élénken él bennem Derek emléke. Anya már sokszor szapult azzal, hogy jó lenne, ha tulteném magam az egészen, de nem megy. Talán majd egy idő után.

Most éppen egy edzésről tartok az ebédlőbe a barátaimnak nevezett egyénekkel. Végül is jófejek, csak néha az idegeimen ugrálnak.
Karter egy magas szőke kékszemű szépfiú, Liam kigyúrt sötét hajú gyerek hülye dumával, és a legvégére Oliver, egy tök átlagos gyerek, aki halálian bánik a késekkel.
– Végre kajálhatok, majd éhen halok – ez volt Liam.
– Egyetértek – ez Karter.
– ... – ez meg Oli, a szűkszavú.
Én meg követem Oli példáját, inkább megyek egyenest a kaja illata után. Már épp fordulnék be, amikor is beleütközöm valakibe.
A hirtelen lefékezésemtől mindenki belém futott. Én csak álltam egy ideig felkenődve az alakra, majd felnéztem rá.
Ez durva.
A férfi, akinek sikerült neki vágódnom, olyan szemekkel rendelkezik, amiket életemben nem láttam. Fekete volt, és kis fehér pontok voltak benne, tisztára, mint a csillagos ég. Azt mondanám, gyönyörű, de azért mégsem, hogy miért? Mert egy rohadt mentálhoz tartozik.
Elfelejtettem mondani, miután vége lett ennek az Elcsendesedésnek vagy minek, magunkhoz vettünk néhány mentált. Na, ő közéjük tartozik.
– Elnézést – mondtam, majd mentem volna tovább, de az ürge úgy rám tapadt, hogy nem bírtam tőle elmenni. Dühösen felnéztem rá, de nem tudtam semmit leolvasni
az arcáról. Most, hogy jobban megnéztem, elég jól nézett ki, sőt egy Adonisz volt, de nem érdekel, mert egy mentál, és utálom őket, a fenébe is.
– Arrébb állna, be szeretnék menni.
A hátam mögött lévő 3 idióta végre feleszmélt.
– Mi a baj, Ben?– kérdezte Kurt.
– Semmi, csak nekimentem az úrnak. – Jobb nem kikezdeni velük.
Úgy tűnik, fogta az adást, mert arrébb állt és hagyott elmenni. Továbbmentem, utánam a fiúk, akik értetlenül néztek a férfi után.
Fogtam egy tálcát, megpakoltam minden jóval, majd kinéztem egy üres asztalt, és leültem.
Körém ült a három barátom, ők is jól megpakolva kajával, majd nekiálltunk enni.
Evés után elváltak útjaink, mindenki ment a saját dolgára. Én Molly lakhelyét tűztem ki célul.

Néhány perc múlva már ott is voltam a lakása bejárata elött. Nyitva volt az ajtó, ami nem volt túlságosan szokatlan nála.
Amióta a kölykökkel foglalkozik, azóta mindig tárva-nyitva áll az ajtaja előttük szó szerint.
Bejebb léptem az ajtón, majd körbenéztem. Mindenhol gyerekjátékok meg rumli. Szörnyű.
A konyha felé vettem az irányt, általában ott szokott szorgoskodni. Isteni illatok hada lepte el az orrom.
Remélem, majd én is kapok a sütiből.
– Szia, anya.
Felém fordult a tűzhely mellől, és megajándékozott legédesebb mosolyával.
– Szia, drágám. Mi jártában erre?
Leültem az egyik konyhaszékre, majd megskubiztam az asztalon hagyott szakácskönyvet. Valami szépséges csokikrémes csoda volt benne. A nevét meg nemtom, mert franciául van, és az egész könyv is az. Nevelőanyám csak arra lett figyelmes, hogy ráncolom a homlokom.
– Te is megtanulhattad volna a franciát, fiam, igazán nem nehéz – mondja az, aki félig francia anyanyelvű.
– Nem fárasztom az agyam ilyenekkel. – Na, igen.
– Lökött vagy, fiam, ennyi a bajod.
Nagy sóhaj kíséretében ment vissza a sütőhöz, én meg csak a szemeimet forgattam.
– Ezt hagyd abba, nagyon rossz szokás.
– Mégis mi? – Ennek hátul is szeme van, vagy mi?
Cseng az órája, majd veszi is ki a frissen sült süteményt a sütőből. A kinézete még az illatánál is jobb, komolyan mondom.
Azonnal összefolyt a nyál a számban.
– Egyébként, ha már itt vagy, Susen fia ma ért haza Belgiumból, nagyon helyes fiú, ha... –
Nem tudta befejezni a mondatot. Szúrós tekintetemmel belé fojtottam a szót. Felálltam, majd egyből a kijárat felé vettem az irányt.
– Kisfiam, legalább csak próbáld meg.
– Nincs szükségem senkire. – Ennyi volt, bevágtam az ajtót, és elmentem a dolgomra.