1. fejezet

Crisofer White vagyok és én mindig is szar ember voltam. De ez anno egy cseppet sem zavart. Éltem a fiatalok gondtalan életét. Buliztam, ittam, szexeltem fűvel-fával, tivornyáztam, törtem-zúztam. De ez mind semmi volt a legnagyobb bűnömhöz képest, amit valaha is elkövethettem. Volt valaki, akit egyszer nagyon megbántottam és megaláztam. A lehető legcsúnyább módon bántam el vele. Egy fiú volt. Az első és utolsó srác életemben, akivel valaha is kezdtem. Sosem vonzottak a férfiak, ahogyan ő sem. Ez csak egy egyszerű fogadás volt, amit mindenképp meg akartam nyerni. Egy alacsony, kövér és pattanásos fiú, aki mellesleg az osztálytársam volt. A többiek fogadtak, hogy magamba tudom e bolondítani és megfektetni. Megtettem mindent, amit csak tudtam az ügy érdekében, hisz nem volt túl nehéz dolgom, mert a fiú már így is szerelmes volt belém. Játszottam vele és kihasználtam. Megaláztam az egész iskola előtt és ő akkor eltűnt az életünkből...az iskolából. Soha többé nem láttam őt és más sem. Nem tudom, hogy mi lett vele. Ez akkoriban nem is zavart...jó poénnak tűnt. De az elmúlt években egyre többször eszembe jutott az arca. Minden mozzanat, amit tett az az egyetlen alkalom, amit vele tettem meg, már nem csak gusztustalan emlékképként élt bennem, hanem csodás. Fájó emlékként. Ez már tíz éve volt és a tizenhat éves személyiségem épp, hogy komolyodott valamelyest.
- Gyere már Cris, lekéssük az előadást! – hisztizett a barátnőm és megragadva a karom maga után húzott a tömegbe.
- Megyek már, megyek csak ne rángass. – mérgelődtem. Theát már középsuli óta ismerem, minden stiklimnél fejbe kólintott. Már megszokta, hogy milyen vagyok mégis járni kezdett velem, annak ellenére, hogy folyton megcsalom. Sosem felejtem el, mikor megnyertem a fogadást és a srác még meg is kérdezte, járnék e vele, persze mindenkit az udvarra csődítettem, hogy nyilvánosan röhöghessenek rajta. Thea akkor iszonyúan leszidott és olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket amúgy sosem tenne. Azóta kísért csupán, annak a srácnak az elveszett és csalódott tekintete, ami elárulta, hogy mennyire menthetetlenül megsemmisült ő és szíve is. Átvágtunk mindenen és mindenkin mire beértünk a terembe és helyet foglaltunk az első sorban persze, hogy oda, ahol a legrosszabb. Mindennek a sűrűjében.
- Ah, Liam Curtys a kedvenc színészem. Ő a főszereplő, olyan édes. – csacsogott Thea. – Képzeld annyi, de annyi előadását láttam már.
- Aham, biztos igazad van. – hagytam rá. Egy hosszú monológba kezdett még a lány a színészekről majd szerencsére elkezdődött az előadás. Felgördült a vörös függöny és kezdetét vette életem első Rómeó és Júlia előadása. Nem sokat variáltak a műn, szinte ugyan az a szöveg volt, mint a könyvben. Mondjuk ez egy musical volt. Belépett Rómeó és én csak bámultam rá. Egy nyakigláb, filigrán férfi volt, barna hajjal és éles arctónusokkal. Hát én ezt mindennek hívtam volna csak édesnek nem. Viszont „Júlia”...na az a színésznő az én szívemet is megdobogtatta. Amint belibbent a színre, mintha millió virág nyílt volna ki.
„Dajka: - Már hívtam, oly igaz, amint igaz, hogy
Szűz voltam tizenkét éves koromban.
Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van?
Hé, Júlia!
Júlia jön
Júlia: - Ki hív?
Dajka: - Anyád.
Júlia: - Anyám? Nos, itt vagyok, mi tetszik?” – jelent meg a színen és én végtelenül, örökletesen szerelembe estem. Tán még sírtam is a végén, mint egy hülye idióta. A közönségből valaki előre ment és egy csokor virágot nyújtott át a Júliát alakító lánynak majd csókot nyomott ajkaira. „-Tuti, hogy a pasija.” – könyveltem el magamban csalódottan.
- A te Liamod közel sem volt olyan édes, mint Júlia. – jegyeztem meg.
- Liam játszotta Júliát, te ökör! – sipította.
- Te sosem változol. – kiabálta. Ekkor többen is ránk néztek meglepetten. „- Hülye név egy lánynak!” – gondoltam. Elkaptam véletlenül Júlia tekintetét, aki riadtan és felháborodva nézett rám majd farok felvágva rohant le a színpadról. Mivel jobbnak éreztük, hamar távoztunk.
- Hé Thea, abba kellene ezt hagynunk! – szólaltam meg, mikor már haza értünk.
- Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. – sóhajtotta. - Mint mondtam, te sosem változol. Júlia az, ugye? – mosolygott.
- Átlátsz rajtam. – vontam vállat.    
- Hát, sok sikert! Szükséged lesz rá, hidd el! Csak nehogy aztán nagyon meglepődj. Na szia! – veregetett hátba majd puszit nyomott az arcomra és hazament.
- Meglepődni? – kérdeztem mikor már az ajtómat nyitogattam. Végül elnapoltam a kérdést egy fontosabb miatt. „Hogyan kerüljek a közelébe?” – ezen gondolkoztam egész hétvégén, mire nagy nehezen választ kaptam. Csatlakoztam a társulathoz, igaz csak háttérmunkásként, afféle díszletezőnek.

A munkám csak hétfő reggel kezdődött el. Izgatottan mentem a színházba, ahol még volt, aki emlékezett rám. Elkezdtünk pakolászni, mikor hangos kacagás tört fel és egy kisebb lányhad jelent meg, mely egy aranyszínű üstököt követett. Alacsony volt és sugárzó, az arca pedig...az arcától majdnem sokkot kaptam. Egy különösen szép férfi volt.
- Liam? – kérdeztem halkan, de így is volt, aki meghallotta.
- Ez az ember mit keres itt? – mutatott rám feszülten.
- Mától itt dolgozik. – mondta az egyik színész.
- Oh, hát akkor isten hozott és jó munkát! – mosolygott rám. Olyan kellemes volt a hangja, el sem tudtam hinni, hogy őt látom. Ő elvonult a hölgykoszorúval, hogy felöltöztessék. Sokkolt a tény, hogy férfi, de még így is nagyon aranyosnak találtam. Az sokkolt legjobban, hogy a szívem még akkor sem vert lassabban. Biztosra tudtam, hogy szerelmes vagyok. Életemben másodjára volt közöm egy férfihoz és ezt a sors iróniájának tudtam be.
- Hé Cris, gyere hátra segíteni. Fel kell húznunk a tavat. A hétvégére gond nélkül üzemelnie kell. – szólt oda nekem a főnököm. Még vetettem egy utolsó pillantást a távolodó Liam sziluettje után majd követtem főnökömet. Egész álló nap keményen dolgoztunk a színfalak mögött és én egyszer sem láttam azt, akit annyira akartam. Fáradtan hagytam el a színházat mikor hangos kacagásra lettem figyelmes. Balra fordítottam a fejem és megpillantottam őt. A színház előtt sétált el egy alig köldökig érő pólóban és passzos fekete farmerben. Annyira lekötött a látvány, hogy észre sem az őt átölelő pasit. Egy nagy benga állat volt, olyan tipikus kidobóféle. Akkor jutott eszembe, hogy aznap este is ő volt az, akitől a virágot kapta. Szinte éreztem, ahogy lebiggyed az ajkam. Úgy haladt el előttem, mint aki nem is ismer.
-...várj már meg! – csendült egy hang ismét valahonnan és hangos trappolásra lettem figyelmes. Egy másik arany színű üstök tűnt fel a sötétben. Az ő haja hosszabb volt, amelyet egy hajpánt díszített. Nagyon hasonlítottak, de a magasabb Liam, aki a szekrény mellett állt volt számomra csak ismerős. A kicsi csak arcra hasonlított rá. Ahogy elszaladt előttem, elkapta a tekintetem, meg riadt és beleszaladt a másikba, aki épp, hogy sikeresen megtartotta majd felhúzta. Közelebb hajolt hozzá, megigazította a haját és a ruháját majd fülébe suttogott.
-...am, figyelj oda jobban. Mindig olyan kis esetlen vagy...testvérem. Na sikerült? – ütötte meg a fülem. A kisebbiken, akinek nem hallottam rendesen a nevét, egyértelműen látszott, hogy esetlenebb, mint Liam. A kicsi egyre nyugtalanabb lett és sutyorogni kezdett valamiről, mire Liam rám pillantott és elhúzta az ajkát.
- Észre sem vettelek, újonc. – szólt oda nekem.
- Nem zavarok! – vágtam rá. - Jó éjt! – fogtam menekülőre. Hazáig siettem összekuszált gondolataimmal. Még vacsora közben is ezen járt az agyam. A színpadi Liam és a valós között, akkora szakadék tátong, akárcsak a két fiú között. Ez döbbenet. Éjszaka csak forgolódtam, mert akkor is ez járt a fejemben, így másnap fáradtan mentem dolgozni. Észrevettem, hogy sehol senki, így felhívtam a főnököm, hogy megkérdezzem, most mi is van, aki közölte, hogy ma nem kellett volna bemenni és azt is, hogy ezt ő tegnap elmondta, nem tudja hova figyeltem, de ha már ott vagyok, akkor figyeljek a színészre, aki ma bent van, mert egyedül van és nehogy baja essen. Mikor megkérdeztem, hogy mi baja lehetne, akkor a főnök csak annyit mondott, hogy ezt egy színésznél sosem tudni és ha már ott vagyok, akkor nézzek szét, hátha van némi munka még a díszlettel. Persze, hogy volt, hisz még hátra volt némi festés és szerelgetés, ezért arra vettem az irányt. Mikor felmentem a színpadra, hogy onnan közelítsem meg a díszletet, zene hangja ütötte meg a fülemet. Megpillantottam az üres színpadon táncoló Liamot. Egy trikó és cicanadrág szerű volt rajta, mindkettő fekete. Először még leragadtam az általánosnál tartott dolgoknál mint, hogy gyönyörűen megcsillan selymesnek tűnő bőrén az izzadtság, ami már trikója alatt is felütötte fejét és így még láthatóbbá teszi mellbimbóját. „Ahh...” – sóhajtottam fel magamban és éreztem, ahogy úrrá lesz testemen az izgatottság. Aztán észrevettem, hogy bár végtagjai rövidek, de vékonyak és milyen kecsesen, ügyesen mozog. Mikor mindkét karja, szinte összekulcsolva a magasba lendült, háta megfeszült és feje hátra bukott, azok a lassú, de érzéki mozdulatok. Ahogy lábával pipiskedve ugrált. Olyan volt, mint egy profi, mint egy igazi herceg. Egy jó fél órás gyakorlás után, Liam a térdére támaszkodva fújtatott. Én magamhoz vettem a mellettem heverő törölközőt és odasétáltam vele. Mikor az arca elé tartottam, riadtan kapta fel a fejét. Haja hátra volt simítva teljesen, egy szövet pánttal és lófarokban lógott. Gyengéd, de ijedt szemeivel kémlelet és látszott rajta, hogy nem tudja, el merje e fogadni tőlem. Most annyira hasonlított öccsére, hogy kezdtem azt hinni talán ő lehet az. Magasságra is pont akkora volt, de mivel előző este nem láttam, hogy milyen cipő volt rajta, így lefaragtam azt a pár centit, annak a számlájára.
- Mit...mit akarsz tőlem? – kérdezte gyanakodva.
- Semmit. Csak én hülye, bejöttem ma mert elfelejtettem, hogy szabin vagyunk, de akkor megláttalak és nem bírtam nem végig nézni, amíg táncolsz. – vakargattam zavartan tarkómat.
- Én nem egyszerűen táncoltam. Ez balett. Ez lesz a következő előadásunk. Egy hercegnőről szól, akit elárult a kedvese. Ez pedig a halál tánca. – közölte már kicsit bátrabban.
- Ez ismerős...- nyögtem halkan.
- Ezen nem csodálkozom. – vágta rá és elfintorodott miközben félig meddig szárazra törölte arcát.
- Hékás, ne mondd ezt, hisz nem is ismersz. Tudom, hogy nem vagyok egy minta példánya a férfiaknak, de meg tudok változni. – mentegetőztem.
- Nem is baj, hogy nem ismerlek. Nem is akarlak megismerni. Látszik rajtad, hogy megbízhatatlan vagy. – közölte lazán, nem kis fájdalmat okozva nekem ezzel.
- Nincsenek hátsó szándékaim. Nem lehetnénk barátok?
- Hát...ahhoz nagyon meg kell magad erőltetni, hogy valaha is elérd, hogy bízzak benned. Ismerem a fajtádat...pont az vagy, akit a legjobban utálok. – közölte majd sarkon fordult és elment. Összeszedtem még pár cuccot, a helyére raktam a magnót, amit csak úgy otthagyott majd elindultam kifele. A sors vagy talán a véletlen akarta így, de mikor kifele indultam Liamba botlottam, aki idegesen babrálta a telefonját. Hátulról a vállába karoltam és mellé léptem.
- Mi történt, idegesnek tűnsz? – kérdeztem.
- A testvérem nem tud elém jönni pedig megígérte nekem. – válaszolt miközben megpróbálta lerázni magáról a kezem.
- De hazatalálsz, nem? – kérdeztem nevetve majd mikor arcára néztem visszanyeltem az összes előbbi nevetést. Liam arca gondterhelt volt, látszott, hogy komolyan küzd magában a dolgokkal.
- Te...nem találsz haza?  – kérdeztem meglepetten. - A szekrényt hol hagytad?
- Nem kell kiröhögni, nem vagyok idevalósi. Nemrég jöttem ide. Nem ebben a színházban szoktam dolgozni. – válaszolta sértődötten. – Tomoe pedig most a testvéremmel van! Rá vigyáz. – nyögte. Szóval az az ártatlan kis pára felvigyázóra szorul. Nem rossz. De őszintén meglep Liam személyiségváltása.
- Oké...akkor haza kísérlek. – vágtam rá.
- Nem kell! – reagált ő is rögtön.
- De most mondtad, hogy a testvéred nem jön érted. Egész este bolyongani akarsz? Tele van a város rablókkal és molesztálókkal. – ecseteltem.
- Olyanokkal, mint te? – próbált vicces lenni.
- Haha...nem nálam rosszabbakkal. – mondtam.
- Jó, segíts haza jutni. – adta meg végül magát. Így szépen lassan kisétáltunk a metróállomásra, láttam rajta, hogy feszült, ezért néha hozzá szólogattam.
- Hova valósi vagy? – kérdeztem.
- Elvileg ide, de tizenéves koromban elmentem Angliába. Volt némi gond a sulimban és elköltöztem. A bátyám Neo, akivel ikrek vagyunk akkor változott meg teljesen, mert elszakítottak minket. „Nahát...Anglia, az remek.” – gondoltam magamban. Az út lassan tartott, de végül megérkeztünk.
- Megeszünk egy rament? – kérdezte. - Meghívlak, amiért elkísértél. – mosolyodott végre el.
- Elfogadom. – bólintottam majd követtem az üzletig, ahova vezetett. Ott kellemesen megvacsoráztunk és elbeszélgettünk. Már Liam is sokkal közvetlenebb volt, mint eddig. Végül mikor végeztünk, elköszöntünk egymástól, ő haza felé vette az irányt és én is így terveztem.
- Fenébe...én pont ellenkező irányban lakom. – nyögtem, mikor rájöttem, hogy legalább két óra lesz, mire haza érek.

Az maradék három nap is úgy telt el, mint az előző. Sikerült közelebb kerülnöm Liamhoz, már nem nézett rám mérgesen, ha véletlenül megérintettem. Sokat beszélgettünk és nevettünk, elmesélte, hogy mennyire izgul a fellépés miatt, de tudja, hogy nem lesz gond, mert felkészült. Amint egyre többet beszélgettem vele, egyre inkább hatalmába kerített egy különös érzés. Olyan „déjà vu”-s volt. De fogtam és a szőnyeg alá söpörtem. Szombaton a fellépés napján megjelent Liam, ezúttal a szekrénnyel jött, akit már jó rég nem láttam és nem is akartam. Tartása tekintélyt parancsolt a nők mégis körül rajongták. Közelebb dúródtam hozzá, hogy gratuláljak neki, de mikor megérintettem a vállát őt arrébb söpörte. Megragadta karom és közelebb húzott magához.
- Ne merészelj, még egyszer hozzám érni! Még akkor sem, ha olyan kedves leszek hozzád, mint az elmúlt napokban. – fenyegetőzött majd bevágtatott az öltözőbe. Döbbenten álltam ott és semmit sem értettem. Egyszer olyan, mint a testvére...ártatlan és kedves, a következő percben meg egy igazi szadista. „-Ez az elszakadásuk oka lenne?” – tettem fel magamban a kérdést. Egy jó óra múlva Liam kilépett az öltözőből, fekete tüll és dressz volt rajta, haja szintén fekete volt, valószínűleg be kellett festeni, de lenyűgözően csodás volt, akár egy igazi hercegnő, aki most készül eljárni a halál táncát. Mosolyogva intett nekem én pedig csak reflexből, de értetlenül intettem neki vissza. Egy órája, szinte megcsapott és azt mondta, hogy többet ne is érjek hozzá...most meg itt integet nekem bájos mosollyal az arcán. Talán ideges volt és ez hozta ki belőle. Liam felsétált a színpadra és a függöny mögött türelmesen várt. Végül felgördült a függöny és kezdetét vette az előadás. Lenyűgöző volt, jobb, mint a sima gyakorlások. A zenével és sötétséggel együtt, ami a színpadon uralkodott, egyszerűen csodás volt. Az előadás hatalmas siker volt, Liam boldog mosollyal az arcán hajolgatott meg végül hátra pillantott, meglátott és intett nekem. Félszegen intettem vissza neki és ekkor megéreztem a hátam mögül áradó veszély auráját, de mikor megfordultam, senkit sem láttam magam mögött. Sajnos nem tudtam megvárni Liamot az előadás után, mert a szekrény már alapból várta, így haza indultam, hogy pihenjek egyet. Levetkőztem, letusoltam majd ettem, mikor eszembe jutott, hogy ha nem teszek valamit, akkor egész hétvégén csak rá fogok gondolni.

A szombat szinte eseménytelenül telt csupán mostam a koszos gönceimet. Nem szoktam meg eddig a fizikai munkát, sem pedig az izzadást. Végül este felé lementem a kisboltba, hogy vegyek valami enni és inni valót az tévézéshez. Elmentem zuhanyozni és levágódtam a kanapéra.
- Ááááh... – borzoltam össze idegesen hajam pár perc múlva. - A fene enné meg! – szenvedtem. Akár mit is teszek csak rá tudok gondolni. Egész álló nap csak ő járt a fejemben. Teljesen beleestem és totál megőrülök, ha a kettős személyiségére gondolok. Végül a szombati estém úgy telt el, hogy kényszeredetten szenvedve és vergődve elaludtam a kanapén. Vasárnap reggel is elég nyűgösen ébredtem és már nem tudtam mit kezdeni magammal, mikor is eldöntöttem, hogy ma este ki kéne mozdulni. Természetesen nem szabad sokat innom, mert holnap reggel melózni kell menni, de egy kis szesz még belefér. Ezekkel a nem épp biztató gondolatokkal indultam el szórakozni, mikor útközben megszólalt a telefonom.
- Mondd Thea! – szóltam bele miután megláttam barátnőm számát.
- Nem otthon vagy és szenvedsz a szerelmi gondjaid miatt? – kacagott a telefonba a lány.
- Nekem...nincsenek is szerelmi gondjaim. – vágtam rá sértődötten.
- Ja...perszeeee... – húzta gúnyosra. - Mindegy is. Bulizni mész, Cris? – érdeklődött.
- Igen oda. Te is? – kérdeztem vissza.
- Aha. Te hova?
- Nos még nem tudom. Minden helyet ismerek szinte...és már mind elég unalmas. Ugyanazok az emberek szóval nem is tudom, hogy hova kéne. – nyögtem unottan.
- Én most elkísértem egy barátomat. Ez egy teljesen új és ismeretlen világ...és szerinted kit láttam itt? Haha...a te kis cuki pofádat. – nevetgélt.
- Liam ott van? – vágtam rá.
- Aham. A nagy és ijesztő védelmezőjével. Ezért jutottál az előbb pont eszembe.
- Hol vagy most? – kérdeztem rögtön.
- Üm...várj. A bár neve... – állt meg egy pillanatra -, ah megvan. Bacchus. – bökte ki végre.
- Odamegyek, Thea. – válaszoltam és már ki is nyomtam. Ismerős volt a bár neve, de sosem tudtam, hogy honnan és nem is ugrott be, hogy eddig miért nem jártam ott. Nos ez csak addig a pillanatig maradt számomra ismeretlen, míg meg nem érkeztem.
- Meleg...bár? Na ne már... – akadtam ki. De mivel nem volt más választásom és az én kis védencem, aki után egész hétvégén ácsingóztam valóban bent volt, muszáj voltam bemenni. Nem tétováztam már nyúltam is a kilincs felé. Egyik sokk a másik után ért. Először egy csomó furán viselkedő férfivel találtam szembe magam közvetlenül ezután pedig valami becsapódott az arcomba.
- Th...ea, ennyire ne örülj a viszont látásnak. – vakartam le magamról a lányt. Thea adott egy puszit majd a keresett személy felé mutatott, aki egy fehér feszülős trikót viselt meg egy fehér csípő gatyát és kéjesen riszált a szekrényének. Kezdett felmenni bennem a pumpa, de mégis óvatosan megközelítettem.
- Liam? – kérdeztem meg óvatosan, mikor a közelébe értem. A fiú csak elhúzta az száját mikor rám pillantott majd elfordította fejét rólam.
- Na nézd már ki van itt!? Te rosszabb vagy, mint akár melyik ragasztó. Bezzeg te nem tudsz lekopni. – vetette oda nekem.
- Ne legyél már mindig ilyen szemét, Liam! – szálltam be a kekeckedésbe.
- Oh, hát bocsi. Ennek örömére...igyunk meg egyet együtt. – szólt majd közelebb hajolt a pultoshoz és odasúgta neki...gondolom a rendelést. Megkaptuk az italainkat és elkezdtünk inni.
- Szerintem nem mondok vele újat, de nagyon nem kedvellek. – szólalt meg váratlanul Liam.
- Valóban? Nem is sejtettem. – gúnyolódtam. „- Akkor mi volt az a sok kedves szó, az az elérzékenyült fej és a közös vacsora, miután hazakísértelek?” – kérdeztem magamban. Jött a következő kör pia és tovább beszélgettünk.
-...és mi az oka annak, hogy nem kedvelsz? – néztem a fiúra, aki szintén egész jó állapotban volt már.
- rohadtul idegesít a képed...ahogy az is, hogy gyűlölni akarlak, mert te vagy a legrosszabb és legszemetebb ember, akit a hátán hordhat a föld. De az idegesít a legjobban – elrugaszkodott a pulttól, közelebb hajolt hozzá és átkarolt -, hogy bármennyire is szeretnélek gyűlölni a szívem és a testem hevesen tiltakozik ellene. – forró és alkoholtól édes ajkát az enyémnek nyomta. Éreztem, ahogy nyelve átcsusszan a számba, ahogy követelőzően és vadul megcsókol. Nem mondom, hogy rossz volt vagy, hogy nem akartam, de őszintén szólva, nem erre vágytam. Azt hittem, hogy lassabb és játékosabb lesz. Visszafogott mégis szenvedélyes. Sikítva nyögtem fel magamban mikor rájöttem, hogy ez nem az az énje, amelyikre vágyom. Beleszerettem ezt már kár is lenne tagadnom és most mégis csalódott vagyok...válogatok. Talán azt-azt énjét, melybe szerelmes vagyok, sosem ölelhetem majd így, mert oly törékeny és ártatlan, hogy sosem lenne képes szeretőként tekinteni rám...akár csak a testvére.
- Hé...nincs kedved feljönni hozzám? – súgta fülembe.
- Hogy gondoltad? A testőröddel hármasban akarod? – kérdeztem és vállai felett átpillantva a behemótra néztem. Na igen. Ő a másik gondom. Egy férfi két személyiséggel és egy ikertestvérrel...nem mellesleg ennek a személynek még egy szeretője is van. Ez nagyon bonyolult.
- Na gyere már...az a kis hülye Neo most úgy sincs otthon. Senki sem fog minket zavarni. – suttogta tovább.
- Te sokkal gonoszabb vagy, mint Neo. – morogtam.
- Ne mondd ezt! Vagy tán Neot jobban szereted, mint engem? Őt akarod? – szomorodott el. Ha választási lehetőségem lenne, akkor biztos Neot választanám. Ő az, aki mindig olyan, mint amilyennek Liamot szeretném tudni. Végül lökdösődve és döcögve elindultunk Liamékhoz. Felvánszorogtunk az emeletre és levetődtünk a szobájában az ágyára. Tomoe leült a fotelbe és nem mozdult meg. Liam felém kerekedett és csókolgatni kezdett. Már kezdtem élvezni a helyzetet, mikor valami hideget éreztem meg a kézfejemen. Kattant egy bilincs és a kezem a hideg ágy rácsához nyomódott.
- Mi a...? – néztem rá értetlen meglepettséggel.
- Így mókásabb, nem? – nevette el magát Liam majd folytatta csókolgatásomat. Már nagyon beleéltem magam főleg mikor ágyékom körül kóválygott, abba még bele is nyögtem. Nagyon kellemes volt, mikor is...
- Te most komolyan belenyúltál a seggembe? – riadtam meg. Liam ajka gúnyos mosolyra görbült. Ez kezdett nekem nem tetszeni.
- Úgy tűnik ezt is élvezed...te rohadt szadista szemétláda! – vágta rá dühösen. Most mi baja van?