1. fejezet

A Silent Emergencies folytatása

Present 1.

 

– Apa! Apa, ne itt aludj! Ébresztő és bújj az ágyba. – ébresztgeti egy kisfiú az édesapját. 

A férfi a sötétbe burkolózva fekszik íróasztalán. Törékeny testének körvonalait csupán az ablakon beeső hold fénye világítja meg. Yamamoto Jun mozgolódni kezdett és tekintetét lassan fiára emelte. Szemeit dörzsölgette, amik vörösek voltak a sírástól és a fáradtságtól. Jun 25 évesen sikeres író, egy kisfiú édesapja és tegnap óta özvegy. Szülei melegek. Bevallása szerint sosem voltak más szülei. Mostantól egyedül neveli gyermekét, bár szülei besegítenek neki. Na nem mintha házassága nem hevert volna így is romokban...de ezt nem kívánta Aya- channak. A felesége épp a szeretőjével próbált lelépni, mikor is ittasan autóba szállt. Elvesztette a jármű felett az irányítást és felcsavarodtak egy fára. Jun nagyon is jól tudta, hogy mi tönkrement házasságuk oka. Az egész az ő hibája volt. Azért, mert sosem tudta szeretni Aya-t. A szíve már nagyon-nagyon régen foglalt volt, de ő ostoba módon lemondott a vágyairól és a szerelméről, mert félt beismerni a valódi érzéseit. Aya-t vette feleségül három évvel ezelőtt, aki akkor már terhes volt közös gyermekükkel. Jun becsapta magát azzal, hogy boldog. Beletemette magát a munkájába, amit Aya, bár nehezen de hagyott neki. Ezáltal Jun egyre sikeresebb lett és egyre csak felfelé tört a karrierje. Híres író lett, akinek a műveit vitték, mint a cukrot. Aya végül megunta és talált magának valaki mást. Mikor Jun megtudta, még csak felelősségre sem vonta. Ez tegnap történt. Aya teljesen kiakadt férje érdektelenségén és ezért el akarta hagyni örökre. Jun nem tartotta vissza. Ez vitte a nőt a sírba.

Junnak fogalma sem volt, hogy miként fog fia szemébe nézni, ha az egyszer előáll ezzel a kérdéssel, de már nem is akart rá gondolni. Úgy érezte, hogy szíve darabokra tudni törni, oly magányos.

- Kicsim! – szólt be egy idősödő férfi az ajtón. 

- Nagypapa! – szalad nagyapja karjaiba a kisfiú. Yamamoto Aoki sápadt arccal és kisírt szemekkel nézett az asztalnál gubbasztó fiára. Az arcára vésett fájdalom szörnyűbb volt bármi másnál. Aoki, gyermeke boldogtalanságát siratta. Ő és férje Kyoji, nagyon is jól tudták, már három évvel ezelőtt is, hogy imádott gyermekük élete legnagyobb hibáját követi el azzal a friggyel. Tudták...tisztában voltak vele, hogy Jun még magának sem ismeri be, hogy mást szeret. Némán...tétlenül szenvedve nézték végig gyermekük életének legnagyobb hibáját.

- Kicsim! – szólt fiához ismét Aoki. – Majd én lefektetem Akyot! Kérlek te is feküdj le! – mondta a férfi aggódva. Aoki kisétált karján a szunnyadó barna hajú Akyo-val, aki örökölte apja minden külső tulajdonságát. Lefektette az ágyacskájába, betakargatta és csókot nyomott a homlokára. Útja a folyosóra vezette, ahol egy őszülő ember állt. Korához képest még igen-igen jó formában volt. 

- Kyoji! – váltak szét Aoki összetapadt ajkai.

- Nem csak te aggódsz a gyermekünkért! – mondta a férfi megtörten. Hát persze, hisz ők ketten mindig együtt imádták Jun-t, mindig együtt vigyáztak rá és szintén együtt is aggódtak érte. Mint, ahogy most is.

- Emlékszel...? – kérdezte Kyoji. -Mikor Jun megkérdezte tizenöt évesen, hogy miből jöttem rá, hogy meleg vagyok? – kérdezte halkan.

- Vannak dolgok, amiket sosem felejtek el! – mondta megtörten Aoki. -Ha akkor Jun...egy kicsit jobban hallgatott volna rájuk...most más lenne a helyzet? – kérdezte magától Aoki.

 

A két férfi halkan...szinte nesztelen lépték át a szoba küszöbét és telepedtek szunnyadó fiuk mellé.

Lágyan simították arcát és haját, csak úgy, mint kiskorában. Mellette akartak lenni, vigaszt akartak nyújtani, vérző szívű gyermeküknek. Attól a szenvedéstől, amit Jun élt át, ők is sebzettnek, szárnyaszegettnek érezték magukat.

Jun úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Szemeit óvatosan kinyitotta és egy picike lábbal találta szemben magát. Fia, Akyo pici lába taposott arcába, majd észrevette, hogy mozdulni sem tud. Felpillantott és akkor látta meg, hogy szülei is az ágya mellett alszanak. Körbe vették őt...az egész családja a lábai előtt hevert. Jun érezte, ahogy forró könnycseppek csordogálnak le az arcán. Mit is akarhatna még az élettől, hisz szinte mindene megvan már. Csodálatosabb szülőket nem is kívánhatna, tündéribb gyermeke nem is lehetne. A szerelem...a szerelem pedig nem is fontos. 

 

A család lassan ébredezni kezdett és ők négyen megtöltötték a konyhát. Aoki sürgölődött és a reggelit készítette mindenkinek. Akyo türelmetlenül várta már, hogy megtölthesse korgó gyomrát. Kyoji unokájára pillantott és megsimította a feje búbját. Azt az értelmet vélte felfedezni unokája szemeiben, amit egykor Junéban is látott. – Tiszta apja! – állapította meg Kyoji. Akyo rámosolygott nagyapjára és odasimult hozzá.

Reggeli után Jun Akyora segítette cipőjét és elindultak az oviba. Aoki szalad utánuk két csomaggal a karjában.

- A bentotok, fiúk! – lihegte a férfi. – Akyo, délután megy a nagyapa is. Akkor már én leszek veletek. Majd szép mesét olvasok fel nektek! – örvendeztette unokáját Aoki, majd megveregette fia vállát.

Apa és fia tovább indultak az úton csendben, kéz a kézben.

- Akyo, milyen az ovi? Van már barátod? – érdeklődött fiától Jun.

- Ühüm! – válaszolta kurtán Akyo. – Van egy kisfiú, ők pár napja költöztek vissza. Azt mondta, hogy régebben itt laktak. – mesélte mosolyogva.

- Na és, hogy hívják a kis barátod? – érdeklődött tovább.

- Juny. – mondta széles mosollyal. – Juny Iwai. – fejezte be. 

Jun szíve hatalmasat dobbant és úgy vélte talán füle is cseng. Mikor fia ajkai elhagyták ezt a nevet, megállt benne az ütő. – Ez az Iwai...nem az az Iwai! – nyugtatgatta titkon magát. 

Az utcasarkon egy kisfiú fordult be rohanva, kis táskája oda-oda csapódott az oldalához. Rövid fekete haját, gyengéden cirógatta a nyári szellő. Amint közelebb ért Akyo-hoz hirtelen lefékezett és átölelte a kisfiút. Tekintetét váratlanul Junra emelte, akinek a torkában akadt levegője. Ugyan azok a csodás smaragd szemek és ugyan az a bájos arc nézett vele szembe, csap kicsibe. Fújtatás hangja törte meg a néma csendet és hamarosan befordult a sarkon a fiú apukája is. Lehajolt és kezeivel térdére támaszkodva loholt.

- Juny! Az isten szerelmére...a...apád már nem fiatal! Bennem nincs annyi szufla, mint benned! – mérgelődött zihálva a férfi. Jun táskája hangos koppanással ért földet, mire a férfi is felkapta a tekintetét. Szemei kerekre nyíltak és szája elé kapta a kezét.

- J...Jun? Y..Yamamoto Jun? – kérdezte meglepetten. Jun elfordította tekintetét. Részben azért, mert nem akart a szemébe nézni, részben pedig azért, mert arca paprika vörös volt. Még mindig élénken élt benne, árulása emlékének képe.

- O... Ohayo gozaimasu! – mondta Jun Japánul, emlékezve a régi szép időkre.

- Ohayo! – válaszolta szintén a férfi. Pár percig némán álltak, egymást bámultál, de egyikük sem szólalt meg. Csendjüket a két kisfiú törte meg, akik nevetve előre szaladtak kéz a kézben. A két férfi egy szót sem szólt egymáshoz, míg a gyerekeket be nem vezették a terembe. Kiléptek az óvoda kapuján és elindultak egymás mellett szótlanul.

- Akyo, nagyon hasonlít rád! – törte meg a csendet Stephen. – Főleg az az őszinte mosoly az arcán! Emlékszem mikor évekkel ezelőtt, még te is képes voltál így mosolyogni rám. – fejezte be. Jun összeszorította fogait és átkozta Iwait, amiért ismét emlékeztette rá, hogy azóta egy érzelmi ronccsá vált. Azonban képtelen volt visszavágni a férfinak, mert a szívét csak is egy érzés uralta.

- Juny...is nagyon hasonlít rád! – nyögte ki végül. – Főleg a kitartása és a lendületessége! – mosolyodott el.

- Rég volt már, Jun! Ráérnél ma délben? – kérdezte, mire Junnak nagyot dobbant a szíve. – Megihatnánk egy kávét és talán ebéd közben elmesélhetnénk mi történt velünk az elmúlt években. – szólt. Jun bólintott.

- A...azt hiszem ráérek! – jelentette ki. Stephen átadott neki egy kártyát, amin egy nemrégiben épített hotel éttermének a címe volt. Jun a zsebébe süllyesztette. Aztán elköszöntek egymástól és mindenki ment a maga dolgára.

Jun átlépte a könyvkiadó küszöbét és sietett felfelé a második emeletre. Délig gyorsan telt az idő. Kiválasztotta segédjével a könyv borítóját és annak gerincét. Mindent precízen elrendeztek és dél előtt fél órával, már készen is volt. Felemelte a telefont és bepötyögte a számot.

- Apa! – szólalt meg Jun. – Ma később érek haza. Találkozom egy régi ismerősömmel. 

- Rendben. – szól Kyoji. – Akyo miatt ne aggódj, Aoki hozza ma haza! Tudod, hogy mi történik, ha Ő hozza haza. – mondta kuncogva.

- Igen...elhalmozza majd édességgel. – sóhajtott majd elmosolyodott. – Csókoltatom őket. – mondta.

- Átadom! Szervusz, fiam! – mondta jókedvűen Kyoji. – Szeretlek és vigyázz magadra, kérlek.

- Én is szeretlek, apa! Vigyázni fogok! – tette le a telefont, majd órájára pillantott.

Lépteit szaporára vette, hogy odaérjen idejében a megbeszélt találkozó helyre. Ő maga sem értette, hogy mi dobja fel így.

Mikor a hotelhoz ért, Stephen már ott várt rá a korlátnak támaszkodva. Rövid, derékig érő bőrkabátot és fekete farmert viselt, motoros csizmával. Szemeit napszemüveg alá rejtette. Ében haja mesésen libbent alá, mikor szemüvegét leemelte és intett Jun felé. Együtt léptek be a hotelba és átsétáltak a folyosón át az étterembe, ami így dél tájt tömve volt. Nem is maradt egy szabad asztal sem, amihez leülhettek volna. Egy pincér sietett oda hozzájuk, aki Iwai fülébe súgott: – Nagyon sajnálom Iwai-san, de nincs egy szabad asztalunk sem! 

- Jun, ha nem gond, van itt egy lakosztályom! Mivel én voltam ennek a hotelnek a tervezője. Ha neked nem okoz gondot, rendelhetünk onnan is. Nem mellesleg...- mondta és körülnézett. – Még csendesebb is. – mutatott az étteremben étkezőkre. Jun beleegyezően bólintott. Fellifteztek az épület legtetejére. Iwai lakosztálya, a folyosó legvégén volt. Jun szája tátva maradt a látványtól. A szoba egyszerűen mesés volt. A fürdőszoba pedig nem különben. Leültek az asztalhoz, ami közvetlenül az ablak mellett volt és elfogyasztották, amit fél órája rendeltek. Némán ültek egymással szemben, egyikük sem szólalt meg, míg étkeztek.

- Na és...te egyedül neveled Akyot? – kérdezte váratlanul a férfi.

- I...igen! – nyögte Jun. – Tegnap óta...özvegy vagyok! 

- Ó! Részvétem! Biztos nagyon szeretted őt és most nagyon fájhat. – mondta keservesen Iwai.

- Nos, valóban fáj a halála. De az a helyzet, hogy nem szerettem. Ez...ez ölte meg. – nyöszörögte.

Iwai a zsebébe nyúlt és előkaparta onnan a cigis dobozát, majd rágyújtott.

- Értem! – felelte könnyedén. – Én is nemrég váltam el. – mondta és kibámult az ablakon. – Szóval...Ő volt az, aki miatt elhagytál. – mondta immár mérgesen.

- Én...én nem. – mentegetőzött Jun. – Az nem úgy volt. – próbálkozott tovább hiába.

- Mi nem úgy volt? – kérdezte ingerülten. – Elhagytál engem egy nőért, akit sosem szerettél. Mondd meg, hogy miért? – kérdezte üvöltve. Jun tudta, hogy jogos a férfi haragja, de nem tudott a szemébe nézni. Kezei, melyek ölében pihentek, ökölbe szorultak.

- Én...csak, menekültem előled! – jelentette ki sírva. – Menekültem előled! – ismételte meg.

- Miért, Jun? Miért? Sosem bántottalak? – kérdezte értetlenül a férfi. – Annyira szerettelek! Annyira, hogy mikor elvetted azt a nőt én...én...- nyögte fájdalmasan.

- Pont...ezért. – szólalt meg végre Jun. – Megriasztott a szerelmed! – üvöltötte. – Sosem voltam képes beismerni magamnak, hogy szerettelek! Sosem...te mégis mindig elmondtad nekem...és mikor kezdett tudatosulni bennem, hogy halálosan szeretlek...én megfutamodtam! – mondta a szemét törölgetve.

- Te...te ökör! Erre mi szükség volt, ha egyszer te is szerettél? – kérdezte értetlenül.

- Miután a vér szerinti szüleim...képtelen voltak engem szeretni...- kezdett bele Jun – Úgy hittem, hogy Aokin és Kyojin kívül, senki sem tudna engem, őszintén szeretni. – vallotta be.

- Tehát...te most azt mondod, hogy nem hittél az érzéseimben! – háborgott Stephen.

- tévedsz! – kiáltott fel Jun és felállt a székből. – A saját érzéseimben nem tudtam hinni.

- Szerinted, miért hívják a fiamat, Junynak? – kérdezte a férfi. Jun megrázta a fejét. A férfi felsóhajtott.

- Amikor a fiam megszületett, annak a nevét adtam neki, akit szeretek, hogy így őrizzem meg, az iránta való szerelmem. – mondta megtörten. Jun közelebb lépett hozzá és átkarolta.

- Én...én szeretlek, Step! Azóta is...csak téged. – szólt és karjaival erősebben szorította a férfit.

- Annyira hülye vagy! – karolta át a férfi a derekát. – Számtalan évet vesztegettünk el, csak mert gyávák voltunk lépni.

- S...sajnálom! – nyöszörögte Jun.

Stephen felállt és magához húzta Jun. Állát felemelte és lágyan megcsókolta. Jun megborzongott, olyan régen érezte már, ezt a mindent felperzselő érzést. Teste lángba borult és többet követelt. A férfi beletúrt Jun barna göndör hajába, és a férfira emelte gyémántos tekintetét. Iwai elpirult és gyengéden az ágyhoz vezette. Jun vágyakozó pillantással nézett a férfira, akinek arca még mindig lángban égett. Szíve majd kiugrott a helyéből, nem hitte el, hogy újra ölelheti, az Ő kis Junját. Sosem nézett még rá ilyen követelő szemekkel. A nyakát kezdte csókolni, amitől Jun ajkait csücsörítette. A gyönyör teli nyögésein kívül, alig jött ki más a torkán. Stephen sietősen magának kívánta, Jun minden egyes porcikáját. Forró lehelete, melyet a bőrén hagyott, szinte égette Jun testét. A férfi semmit sem hagyott ki. Gyönyörük ezer emléket idézett fel testükben, melyet évekkel ezelőtt éltek át. Jun újra szabadnak és szerelmesnek érezte magát. Soha többé nem akarta elveszíteni ezt az érzést. A kimerítő szerelmeskedés után elnyomta őket az álom. Egymás karjaiban szenderültek el, s mindkettőjük ugyan arról álmodott. A régi tíz évvel ezelőtti szerelmükről.