2. fejezet

Past 1.

Kellemes hegyi szellő fújdogált be a fiatal fiú ablakán. Körbejárta a szobát, majd megcsiklandozta a fiú, takaró alól kilógó lábát. Yamamoto Jun ásított, majd nyújtózkodni próbált, de kezei megakadtak valamiben. Valami a kezeire nehezedett. Felpattant és ijedten vette észre, hogy nem egyedül fekszik az ágyban.
- Aoki! Kyoji! – mordult fel a fiatal fiú. – Mit keresnek a szüleim az ágyamban? – kérdezte.
- mm-m...ne kiabálj kora reggel. – dörzsölgette szemeit Aoki.
- Kiabáltál éjszaka, kisfiam. – ásított Kyoji. – Mi csak melletted akartunk lenni. – fejezte be a férfi.
- Már nem vagyok gyerek, apa. – tajtékzott a fiú.
- Tévedsz, kicsim! – szólt közbe Aoki. – Akárhány év telik is el, te mindig a mi kisfiunk maradsz, drágaságom. – ölelte meg fiát Aoki és csókot lehelt arcára.
- Nagyon szeretlek titeket, de tényleg nem kellene...- próbálta őket meggyőzni.
- Jut eszembe! – eszmélt fel Kyoji. – Boldog tizenötödik Születésnapot, drágaságom! – kiáltották kórusban.
- Köszönöm! – mondta a fiú és szülei ölelő karjaiba borult. – Szeretlek titeket. – súgta a fülükbe.
- Mi is szeretünk! – mondták egyszerre. – Készítek reggelit. – szólt vissza Aoki az ajtóból.

Jun sokat nőtt és változott az elmúlt tíz évben. Mindenről megvolt a maga sajátos véleménye és elképzelése. Már tíz éve...hun-gondolta magában. Sok változás zajlott le benne ez idő alatt, aranyos kisfiúból vonzó fiúvá vált. Két dolog volt csupán, amiről ugyan az maradt a véleménye.
Az első az volt, hogy ha bárki is megkérdezte, kik a szülei ő azt válaszolta Yamamoto Aoki és Kyoji. Igen...ők ketten mindent elmeséltek neki a gyermekkoráról, arról az időről amikor 2 évesen meghaltak a szülei. Jun sosem mondta meg nekik, hogy ő maga is emlékszik nagyon sok dologra, bár 3 éves volt, de értelmi szintje már akkor is magasabb volt a korabeli társaiénál. Ő sosem volt hajlandó Aokin és Kyojin kívül, mást szüleinek elismerni, mert szentül hitte, hogy csakis az lehet szülő, aki ténylegesen szeretetben és boldogságban neveli gyermekét. Már pedig ő abban nevelkedett. Ha csak rájuk gondolt egyből rátört számtalan szebbnél szebb emlék. Amikor Disneylandben mentek kirándulni, a hegyekbe túráztak vagy épp a Niagara vízesést csodálták meg! Igen. Neki csak ők léteznek, őket szereti mindennél jobban és nem engedi, hogy bárki is bántsa őket. A második dolog pedig a melegekkel kapcsolatos sajátos véleménye. Sosem gondolkodott róla kifejezetten. Tudta, hogy a szülei azok, de nem érdekelte, hisz mindennél jobban szerették egymást és őt. Az ő kis családjukért mind a hárman teljes mértékben kiálltak. Első élménye öt éves korában volt, mikor a szülei összeházasodtak. Az éjszaka közepén szomjas lett és felébredt. Szülei hálója előtt elsétálva szemtanúja volt nászéjszakájuknak. Nem undorodott, sőt mi több csodásnak találta. Ahogy Aoki Kyojira nézett akkor, Jun úgy vélte csodás szerelemről tanúskodott. Azóta Jun regényeket kezdett írni. Egyszerűeket, krimiket vagy horrort. De mostanában egyre többet kecsegteti, a szülei azaz a meleg témájú regények írása. Bár apja korán felmérte értelmi képességét, említést is tett arra, hogy szívesen elindítja az ügyvédi pályán, de ő már eldöntötte, hogy a közeli jövőben író szeretne lenni. Kyoji ezért nem is erőltette tovább a dolgot, hanem azt mondta neki, hogy csak ő tudhatja, mit is szeretne csinálni. Megértő szülei voltak. Jun az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Rövid fekete hajú fiú lépett be a kerti kapun. Smaragd színű szemeit megvilágította a napfény, mikor felnézett és intett Junnak. Jun kelletlenül intett neki vissza, majd eljött az ablaktól és a konyha felé vette az irányt.

A konyhában már ott volt a fiú és éppen Aokival egyeztetett. Ő volt Stephen Iwai a kertész. Egy átlagos gimis srác, aki japán apával és amerikai anyával büszkélkedhetett. Egy kis zsebpénzért munkát vállalt náluk. De Junnak megvolt rá az oka, amiért nem szerette ezt a fiút. Olyan dolgokat volt kénytelen látni, amikre nem volt kíváncsi. Számtalanszor kellett ugyan is végig néznie, amint a fiú magáévá teszi a szomszéd lányt a bokrok között. A lány ilyenkor a kerítést markolta és hangosan nyögdécselt. Jun-t azért zavarta, mert ilyenkor nem tudott az írásra figyelni, a szobája ablaka pedig csak oda engedett kilátást. Ilyenkor, mintha látni vélte volna, hogy a fiú lopva rá-rá tekint. Ez nagyon bosszantotta Jun-t, akinek mindennél fontosabbak voltak a regényei.
- Iwai-kun! – szólalt meg Aoki. – Nyugodtan beszélhetsz a mi Jununkkal angolul. Tudod öt éves volt mikor Kanadába költöztünk és a japán nyelvtudása megfakult. Angolul jobban ért. – ecsetelte a férfi.
- Persze apu, ahogy te azt elképzelted! – mondta magában Jun. Jun szülei ugyan is nem tudták, hogy a fiú tudásszomja egyszer a japán nyelvkönyv közelébe csalta. A fiú onnantól kezdve minden lehetséges könyvet elolvasott, még a könyvtárból is kölcsönzött, így valójában megtanul végül is japánul. De ezt megőrizte a saját kis titkának.

Jun leült az asztalhoz, hogy elfogyassza a reggeliét, háttal a beszélgetőknek. Éppen az új művén elmélkedett.
- A kisfiúnk, ma tizenöt éves! –büszkélkedett gyermekével Aoki. – Nagyon tehetséges és mi büszkék vagyunk rá. Remélem jól kijöttök majd Iwai-kun! – mondta az apa.
- Boldog Születésnapot, Yamamoto-kun! – mondta Stephen.
- Kösz! – vetette hátra a válla felett Jun.
Reggeli után kapott szüleitől egy hatalmas tortát, amin tizenöt gyertya égett és amit boldogan fújt el, mert az édesapja Aoki, órákat dolgozott vele. Jun mindig nagyra értékelte apja süteményeit. Aoki nagyon finom süteményeket sütött. Állítása szerint azért, mert belesütötte minden szeretetét és bár Jun tudta, hogy ennek az esélye matematikailag lehetetlen...mégis tudta, hogy apja mire gondolt ezért Jun mindig lelkesen fogyasztotta. Nem hiába lett édesszájú.
- Tessék kicsim! – nyújtották át szülei az ajándékát.
Jun remegő kezekkel bontotta ki, még mindig szeretett ajándékot kapni szüleitől. Ők mindig tudták mire vágyik.
- Köszönöm szépen! – mondta szinte könnyeivel küszködve. Jun egy notebookot kapott.
- Lila színű...mint a szemeid színe. – mondta sírva Aoki. Jun nem értette hirtelen, hogy miért apja van meghatódva és sír, mikor neki kellene. De tudta, hogy hiába is mondaná neki, Aoki csak még jobban sírna. Imádta... Aoki olyan volt számára, mint egy anya. Jun kinyújtotta hosszú karjait és forró ölelésben egyesítette családját.
- Megnőttél, fiam! – mondta Kyoji, és Jun most először látta őt sírni. Kyoji volt a család tartó oszlopa. Kitartó, erős és törekvő volt, de minden értük...a családjáért tett. Jun tisztelte ezért.

Frissen kapott ajándékával felsietett szobájába, magára hagyva még mindig meghatott szüleit. Letette a gépet az asztalára és leült a székre, de mielőtt használatba vette volna az asztalon álló fényképre pillantott és elmosolyodott. Ötéves önmaga mosolygott vissza rá a tenger mellől. Emlékezett... ez volt az a Hawaii nyaralás, ahol Kyoji megkérte Aoki kezét és egyesített hivatalosan is a családot. Jun arcán legördült egy könnycsepp.
Rövid nosztalgiázás után bekapcsolta gépét és neki is látott az írásnak. Nem volt mit tanulni a használatáról, hisz sokszor használt már iskolai gépeket is.
Ujjai száguldottak a billentyűzeten, gondolatai messzi távlatokba siklottak, amit történetét írta. Addig a pontig míg szülei meg nem szakították
- Jun, elmegyünk az egyik kollégámhoz teázni! Kifizetnéd Iwai-kun-t, ha végzett a sövénnyel és a rózsákkal? – kérdezte apja.
- Persze papa, érezzétek jól magatok! Szeretlek titeket. – mondta Jun.
- Mi is drágám! Légy jó. – köszönt el Kyoji. Aoki még berontott, hogy homlokon csókolja, majd beültek a családi autóba és távoztak. Jun próbált visszatérni történetébe, felvenni újra a szálakat, de újabb dolog terelte el a figyelmét. Iwai ismét a szomszéd lányt,,kényeztette”. Jun a fejét fogta olyan mérges volt. – Miért kell állandóan ezt hallgatnom és főleg miért kell látnom? – kérdezte magától.

Miután a fiú elvégezte a,,kerti munkát” megállt Jun szobája előtt és hátát az ajtónak vetette.
- Végeztél? – kérdezte Jun. – Épp ideje volt! – morgolódott.
- Hé, láttál...igazam van? – ragadta meg a kifele tartó Jun karját.
- Nem volt más választásom! – rántotta ki karját a fiúéból és lefele haladt a lépcsőn.
Épp a malac perselyből vette ki a pénzt, mikor...
- Hihetetlen, hogy mennyire vak vagy! – mondta Iwai japánul. – Sosem vetted észre, hogy csakis miattad teszem magamévá azt a lányt. Akit szeretek azzal nem tehetem meg, mert még csak nem is tud az érzéseimről! – folytatta.
Jun nem értette, hogy ez miért az ő problémája, de nem is volt több ideje ezen gondolkodni, mert Stephen megragadta a karját, a falhoz nyomta és megcsókolta a fiút.
- Aishiteru, Jun! Aishiteru!