2. fejezet

Jin még napokkal később sem tudta elfelejteni szörnyűséges álmát, amely visszarántotta őt ismét, abba a borzalmas lelki állapotba. Újra és újra eszébe jutott az ő Tamakija, ahogy ott fekszik, azon a rideg fém asztalon. Szürkén, csukott szemekkel, holtan. Szíve ismét összeszorult és szemeiből könny csordogált le. Az ablakhoz lépett és kitekintett a nyüzsgő utcára. Egy szakadt ruhájú, csapzott fiatal férfi haladt el az ablak alatt. Fiatal volt, de mégis...Jin tudta, hogy a férfi hajléktalan. Már két éve ismerte látásból. Mindig az ó sorházuk, kis sikátorában húzta meg magát. Jin, néha készített neki egy-egy szendvicset, vagy épp a Tamaki által készített meleg ebéd, megmaradt részét vitte le neki. Jin sosem adott a férfinak kidobásra szánt ételt csak is frisset. Nem tudott elképzelni, afféle szívtelenséget, hogy kiszúrja valaki más szemét penészes vagy akár romlott étellel. Mióta Tamaki meghalt...Jin nem evett igazi házi meleg ételt, többnyire hazafelé tartva ugrott be egy étkezdébe vagy boltba valamilyen ételért. Ilyenkor jobbára, megszokásból két adagot vett, bár nem volt felesleges, mert mindig a fiatal fiúnak adta, Tamaki részét. Azonban már két napja nem látta Őt. Először megijedt, hogy talán baja esett, de most látta, hogy jól van. Már amennyit látott ilyen távolságból. Tamaki halála óta Jinnek, akadtak kapcsolatai. Egy vagy kettő, de ezekben a kapcsolatokban szó sem volt a szerelemről. A fő ok az volt, hogy Jin, képtelen volt erre az érzésre. Megfogadta, hogy soha többé nem adja oda másnak a szívét. Az ajtón hangos kopogtatás vert visszhangot, amely betöltötte az egész lépcsőházat.
- Jin! Tudom, hogy itthon vagy! Nyisd ki, ezt a kibaszott ajtót. – szólt egy hang az ajtó túloldaláról. Jin tudta, hogy ki az. Az aktuális partnere volt. Sikerült neki kiválasztania egy erőszakos fickót. Fél évvel Tama halála után Jin, lement egy bárba, hogy iszogasson egy kicsit. Akkor akadt rá erre az utálatos, angol fickóra. Cole, tisztességtelenül játszott és nem érdekelte, hogy partnere élvezi-e vagy akarja-e. Ha ő akarta, akkor el volt döntve. Sosem kedveskedett, sosem akarta, hogy Jin, szeresse őt. Csak testi örömökre vágyott. Jin maga sem értette, hogy miért engedte közel magához ezt az embert. Sóhajtott, majd megköszörülte a torkát.
- Gyere be, nyitva van, Cole! – szólt, hangjában viszolygással. Cole bevágta maga után az ajtót, fittyet hányva bármiféle szabályra vagy rendre és az ablaknál ácsorgó Jinhez rohant.
- Már megint sírtál? – kérdezte hangjában némi angol akcentussal. – Megint miatta sírtál, ugye? – háborgott. – Felejtsd el! Halott. Nem jön vissza. Majd én elfelejtetem a testeddel! – mondta gúnyosan. Ettől Jinnek, még kevésbé volt kedve bármihez is, amit a férfi akart. Nem tetszését ki is fejezte egy ajkára biggyesztett grimasszal. Cole, viszont nem volt vak és hülyének sem volt mondható. Egyből észrevette és dühbe gurult.
- Na, majd én megmutatom neked! – mondta idegesen és megfogta Jint. Csuklóit összeszorította és a magasba emelte, lefegyverezve ezzel a férfit. Ruháit durván rángatta le róla és bármiféle előkészítés nélkül belé hatolt. Jin némán felordított. Nem a fájdalom zavarta leginkább hanem, hogy ha valaki az utcáról felpillant, pont őt látja majd meg. Az utcán azonban senki sem nézett felfelé. Csak egy alak állt lent, aki viszont fel is pillantott. A hajléktalan férfi, akinek ő ételt szokott adni. A férfi arcán keserűség és fájdalom tükröződött, úgy nézett Jin szemébe, akinek ettől könnyek szöktek a szemébe. De nem sírta el magát, mert tudta, hogy az csak még jobban felidegesítené Cole-t. Így szenvedte végig az egészet, némán tűrte, míg a férfi bele nem élvez.
- Végeztünk! – szólalt meg végül Jin. – Többé ne gyere ide! – mondta komolyan.
- Felőlem! – szólt a férfi és megrántotta a vállát. – Unalmas vagy!
Majd, ahogy jött úgy is távozott. Lépteinek távoli zaját hangos ajtó csapódás kísérte.

Jin fellélegzett és betájolta a fürdőszobát. Boldogsága határtalan volt, mikor észrevette, hogy feneke felszakadt.
- De kurva jó! – sóhajtotta hangosan. – Rohadj meg, te hülye állat! – mondta elkeseredetten.
Fürdés után leszaladt a boltba, hogy vegyen egy kis ennivalót. Hazafele tartott, kezében két Takojakival, mikor eszébe jutott, hogy megint többet vett, mint kellett volna. Ügyesen felevickélt a második emeletig, óvatosan kihalászta zsebéből a kulcsot és végre a lakásban volt. Megterített, bár maga sem értette, hogy miért, hisz egyedül volt. Ám mielőtt leült volna, megpillantotta a szemetes zsákját, amit az előbb boltba menet, elfelejtett levinni. Most erős késztetést érzett, hogy levigye, ezért megragadta, kulcsát a zsebébe süllyesztette és már rótta is kettesével a lépcső fokait. Rohanva befordult a sikátorba, ahol a kuka állt. A férfi ott ült a földön. Tekintete más volt, eddig. Értetlenséget sugárzott. Teljes zavarodottságot, mint aki nem érti, hogy mit keres itt.
- Jó...Jó estét! – köszönt zihálva Jin.
- Jó estét! – köszönt vissza a férfi.
Jin gyorsan kidobta a szemetét és már fordult volna is meg, mikor eszébe jutott étkező asztalának másik oldala. Azt az ételt a férfinak szánta, de megszokásból mégis megterített. Ráadásul fel is melegítette, milyen lenne már, ha felszaladna és kihozná neki ide. Jin szíve összeszorult. Váratlanul megpördült tengelye körül és a férfira meresztette smaragd szemeit, amelyek szinte világítottak ebben a sötét sikátorban.
- Nem...nem lenne kedve, velem vacsorázni? – kérdezte a férfit, majd észhez kapott. – Csak...csak, mert sokat vettem és nem szeretném kidobni! – pontosított Jin. Nem volt szíve azt mondani, hogy valójában neki vette. Attól félt, hogy sértésnek érezné. A férfi bólintott, majd követte őt a sötét lépcsőházba. Jin szélesre tárta az ajtót és utat engedett vendégének, aki úgy lépett be, mintha már évek óta ismerné ezt a szobát. Jinnek feltűnt, hogy a férfi, megváltozott azóta, hogy pár napja látta. Tényleg teljesen másfajta értelem sütött a szemeiből. A férfi némán toporgott az előszobába, majd nyílásra szolt a szája.
- Megmosd hatnák először? – kérdezte a férfi. Jinnek az az apróság is feltűnt, hogy a férfi nem árasztott kellemetlen illatot, ahogy az lenni szokott. Borostás volt kissé, de nem úgy tűnt, mint aki nem borotválkozott évek óta. Pedig, akár hányszor látta, arcát mindig sűrű szőr borította.
- De, persze! – szólalt meg végül Jin. – A fürdő, arra...- mondta, de mielőtt mutathatta volna, hogy merre a férfi megállította.
- Tudom, arra! – mutatott a férfi a helyiség jobb sarkába.
- I...igen! – mondta megdöbbenve Jin. Nem egészen értette, hogy a férfi vajon honnan tudja, hogy merre van az Ő, Jin fürdőszobája. De fáradt volt így nem akart már ilyesmin elmerengeni.

A férfi, belépett a takaros kis fürdőszobába. Az ajtót behúzta maga után, majd nekivetett a hátát és felsóhajtott. A kádhoz lépett és vizet engedett magának. Miközben várta, hogy kifolyjon a víz, felemelte a kád széléről a tusfürdőt és mélyen beleszagolt. A citrom és a Goji különleges keveréke volt, amit Jin mindig használt. A férfi ismét felsóhajtott és visszatette a flakont oda, ahonnan elvette. Ahova Jin...mindig tette. Megszabadult ruháitól és belemerült a kádba. Karjaival megtámaszkodott, fejét hátrabillentette és gondolataiba merült.
Utolsó emléke az volt, ahogy az őrült nő felé tornyosul, kezében a szikével. Bárhogy is próbált védekezni, sebzett kezeiből annyira fojt a vér, hogy képtelen volt már odafigyelni. Vénát vághatott el az a tébolyult. Mikor ismét lecsapott a szikével, Ő éles fájdalmat érzett a szíve táján. Semmi más nem jutott eszébe, csak Jin mosolygós arca és az, hogy ezt a ragyogó mosolyt sosem látja többé. Aztán látni vélte, ahogy Jin ott zokog az Ő halott teste felett és üvöltve kérleli őt, hogy szólítsa a nevén. Ő persze kiabálta is a nevét, de úgy tűnt, hogy hangját nem hallja senki. Jin keserves sírása jobban fájt neki, mint amikor szíven döfték őt. Soha életében nem akarta, így szenvedni látni őt. Utána már csak fehérség és csend ölelte körül Őt. Nem tudja, hogy mennyi idő telhetett el, de hangokat halott. Hangokat, amik azt mondták neki, hogy,,menjen el”,,,még nem tartozik ide.”.
Egy kórházi ágyon ébredt fel s nővérkék siettek oda hozzá. Kérdezgették tőle, hogy miként érzi magát. Ő azt mondta, hogy jól, ahhoz képest, hogy leszúrták. A nővérkék jót kacagtak ezen és közölték vele, hogy szó sincs ilyesmiről. Ő ezt nagyon furcsállta. Az még jobban megdöbbentette, mikor az ágy végében lévő kórlapot leemelve megpillantotta az oda firkantott nevet. – Masahiro Sosuke...hajléktalan. – olvasta fel magában. – Ki a fene ez a Masahiro Sosuke? –kérdezte magától értetlenül. Akkor pillantotta meg kezeit. Nem az övéi voltak. Hirtelen felpattant az ágyról és berontott a fürdőbe. A tükörből nem ő nézett rá vissza. Egyszerűen nem értette a dolgot. Teljesen kétségbe volt esve. Bár haja fekete és rövid volt, de elöl a frufruja szőkén hullott alá. Ilyet is ritkán lehetett lát. Az Ő haja, mindig göndör volt, ebben viszont egy kis hullám sem volt. Sápadt, férfias arc. Mintha csak Jin rajzolta volna, arcának íve oly, tökéletesen volt megszabva. Az Ő igazi arca, mindig is inkább kerekebb és gyermekibb volt. Férfias, de csak egy leheletnyit. Gesztenye barna szemei, sehol sem voltak. A tükörből zafír szempár tekintett rá. Nem volt csúnya, sőt kifejezetten jó képű volt.
Teltek a napok és Ő kezdte sejteni, hogy mi történt vele. De csak magában mondogatta, mert kimondani semmiféleképp nem merte volna. Két nap múlva kiengedték a kórházból. Mint kiderült Masahiro Sosuke-t, egy csapat randalírozó verte meg. Elindult a ház felé, melyben évekig szerelmével lakott. Nem mehetett be, nem csengethetett fel, hisz Ő jelenleg az a hajléktalan volt, akin sokszor segítettek. Sokáig figyelte Őt az utcáról, amint lefelé tekintett azokkal a gyönyörű szemeivel. Látta azt is, amint az a férfi bántotta az Ő szeretett Jinét. De mégsem tehetett semmit, mint szívbemarkolóan kiáltott magában. Legszívesebben megölte volna. A friss

 seb az arcán, épp arról árulkodott, hogy a házból kifelé baktató Cole-t, elkapta és jól helyben hagyta.

A kádban ülő férfi, kinyitotta szemeit. Kiszállt és megtörölközött. A fürdőszoba tükrös szekrényét kinyitva, meglepődve tapasztalta, hogy minden holmija a helyén van, még most is. Kiemelte a borotváját és megszabadította az arcát attól a rémes szőrzettől. Kopogás hallatszott.
- Ü mm...ne haragudjon, kérem. Hoztam tiszta ruhát. – nyitott be Jin és, amint megpillantotta a férfit kicsusszant kezéből a ruha. A férfi épp csak, hogy elkapta. Jin szíve nagyot dobbant. A férfi így tisztán és szőrtelenül, sokkal de sokkal vonzóbb volt, mint azt Jin képzelni merte volna. Valami oknál fogva, egyből Tamaki jutott eszébe. Ő mindig szeretett ápoltan, jól kinézni. Jin, megérezte a férfin Tamaki, arcszeszének az illatát. Még egyszer elnézést kért, majd becsukta maga után az ajtót. Amint keze levált a kilincsről, összegömbölyödve a földre guggolt és sírva fakadt. Az ajtó másik oldalán a férfi keze ökölbe, szíve pedig görcsbe szorult. Üvölteni tudott volna tétlenségében. Nem szabadna itt lenni, nem szabadna kínoznia Jint, de sehol máshol nem akar lenni, csak itt. Hitt abban, hogy nem véletlenül történhetett ez meg vele.
Kilépett a fürdőből és Jin asztalhoz ültek, hogy elfogyasszák a vacsorájuk. Jin, kezdte megérteni, hogy miért hívta fel a férfit a lakásába. Sohasem testi kapcsolatra vágyott. Tamaki halála óta Ő...egyszerűen csak magányos és az, hogy most nem egyedül eszik, felmelegíti a szívét és a testét.
-Sz...szeretne itt maradni, éjszakára? – kérdezte szégyenlősen Jin. – Cs...csak, mert az éjszaka hideg lesz! Csak azért kérdezem. – próbált mentegetőzni, holott tudta, hogy nem volt hátsó szándéka.
- Igen, azt megköszönném! – vallotta be a férfi.
Jin megágyazott, kezei remegtek. Nem értette, hogy igazából, mi miatt is izgul.
- Nekem a földön is megfelel! – szólt a férfi váratlanul.
- NEM! – jelentette ki Jin idegesen. – El...elférünk itt ketten is. Egy évvel ezelőttig, ketten aludtunk ebben az ágyban és akkor is elfértünk kényelmesen. – mondta Jin. A férfi elmélázott.
Eszébe jutottak, azok az éjszakák, mikor gyengéden ölelte át Jint, aki az oldalán feküdt. Úgy néztek ki ilyenkor, mint két kifli.
Mindketten nyugovóra tértek. A férfit, hamar elnyomta az álom a kényelmes ágyban, aminek Jin illata volt. Emlékezett rá, hogy ebben az ágyban, mindig kényelmes éjszakái voltak, akár hányszor Jin, vele volt. Hajnal tájban járhatott az idő, mikor a férfi felébredt mély álmából. A kellemes esti szél, meglobogtatva a függönyt, utat tört magának a szobába. A férfi nem fázott a meleg takarók alatt, mégis közelebb húzódott az alvó Jinhez. Kezeivel átkarolta őt és magához húzva szoros ölelésbe fonta, mint régen mindig. Jin szemei felpattantak, mély álmából ezek a karok ébresztették fel. Kihunyorított az ablakon a sötét utcára és arcán forró könny csordogált le, egészen a nyakán át a szívéig meg sem állt.