3. fejezet

Present 2.

Kyoji fáradtan ért haza. A sok válási és sikkasztási ügye sokáig az íróasztalához szögezték. Már éjféltájt járt az idő, mikor átlépte a küszöböt. Nem vágyott másra csak ennek az otthonnak a nyugalmára, amit Aoki a kedvese illata töltött meg. Ám nem volt ideje álmodozni, mert hirtelen az egész lakást Aoki sikolya töltötte be. Mindent mit a kezében tartott a földre dobta és, mint egy dúvad, felvágtatott a lépcsőn. Aoki izzadtságban úszva vergődött az ágyban. Utcai ruhát viselt, így Kyoji rájött, hogy a fiú egyszerűen csak beesett az ágyba, mikor hazaért. Jól tudta, hogy ez miféle reakció. Megint,,arról" álmodott. Már hónapok óta nem fordult ez elő. Most valami mégis kiváltotta ismét. Aoki megint vad kapálódzásba kezdett és ajkain rekedt kiáltás tört elő.
- Ne...ne...kérlek hagyd abba! – kiáltotta...már szinte hangtalan. Biztos régóta vergődik és kiabál már, ha ennyire berekedt. Kyoji csak egyet tehetett, amit eddig is. Aoki fejét az ölébe hajtotta és gyengéden cirógatni kezdte a fiú haját és arcát.
- A...anya! -nyöszörgött a fiú. Igen...Kyoji ezalatt az egy év alatt rájött, hogy csak így tudja lecsillapítani a fiút. Mikor először történt ez Aokival, Kyoji tanácstalan volt. De mikor eszébe jutott, amit mesélt neki Aoki arról, hogy az anyja így üldözte el a rossz álmokat, Kyoji kísérletet tett ezen módszerrel...ami működött is. Aoki ébredezni kezdett. Szemeit dörzsölgette, mint egy gyermek, de mikor meglátta Kyojit, arca minden izma mosolyba rándult s boldogan omlott az oltalmazó férfi karjaiba. Hiába is minden...a szerelem nagy dolgokra képes. Mint, ahogy Aokinál is, aki soha nem bízott senkiben, most oly erősen fonta karjait Kyoji nyaka köré. A,,melegséget nyújtó személy” karjai közt már biztonságban van. Fáradtan hanyatlottak vissza az ágyba és aludtak el egymás karjaiban.

Másnap reggel mindketten kábán és fáradtan ébredtek. Aoki különösen morcos volt, ami Kyoji figyelmét sem kerülte el.
- Hé, Ao! Ugye emlékszel még arra, amikor tegnap reggel azt mondtam, hogy szólj, ha segítségre szorulsz!- emlékeztette a férfi.
- mm...ühüm!-reagált Ao egyszerűen, – Még nem, de...azt hiszem kelleni fogsz hamarosan! – mondta.
- Hamarosan? Ezt mégis hogyan...? – fulladt bele a szó.
- Ne haragudj, Kyoji! Már így is hibát követek el. Már régóta sejtettem, hogy Jun-kunt családon belüli erőszak éri, de...de mégis vártam. Végül tegnap bizonyítékot is szereztem. Jun teste tele volt verésnyomokkal.- mondta elkeseredetten.
- Ao, nem sikerült felvételt készítened? – csapott Kyoji a tenyerébe. Aoki lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet, majd vékony ujjaival a zsebébe nyúlt.
- De igen, sikerült. -nyögte, – Csak...sajnos te is tudod, hogy ez kevés! Ha megbolygatjuk csak olajat öntünk a tűzre. A gyámhivatal ha ki is megy nem veszik el attól az állattól. A legfőbb céljuk a gyermek családban tartása. Megpróbálják az apát jobb belátásra bírni, de nem fog menni! Most nem tehetünk mást, csak várhatunk. – ecsetelte Aoki.
Mindketten tudták, hogy ez a legrosszabb egy ügyben. Várni. Vajon, mekkora lesz addigra a kár, főleg Jun tekintetében. Szótlanul elfogyasztották a reggelijük, majd mindketten magukhoz kapták holmijaikat és mindenki ment a maga útján.

Aokinak a mai nap is olyan volt, mint a többi. Felnőtt férfi létére imádott a gyerekekkel játszani. A gyerekek pedig rajongtak az ő,,Inoue sensei-ükért". Bár Jun-kun sosem hangoztatta, de ő is nagyon szerette Sensei-t. A nap már lemenőben volt, a gyerekek mind haza is mentek már, egyedül Jun ücsörgött még ott. Gyors talpak hangja törte meg a csendet, majd a sötétből kibontakozott Kyoji alakja.
- Szia Kyo! Hát te...? -lepődött meg Aoki.
- Csak előbb végeztem.- válaszolta a férfi
Jun kilesett Aoki köténye mögül és hatalmasakat pislogott a jövevényre.,,Hihetetlen" – gondolta Aoki. Ez a pasi még Jun-kunt is megbabonázta. Akkor látta Jun-t először mosolyogni. Kyoji remekül eljátszadozott Junnal, dögönyözte, ölelgette, nevetgéltek, játszottak, addig ameddig Jun-kun anyja meg nem érkezett. Teruko-san gyors,,köszönömmel” búcsút intet nekünk és már fordult is sarkon Jun-kunnal. Aoki még nézte egy darabig távolodó alakjuk, majd mélyen felsóhajtott és leszegte a fejét.
- Tényleg meglátszik az asszonyon is, hogy otthon nincs rendben minden. – törte meg hirtelen Kyoji a csendet.
- Igen! Mint, ahogy azt mondtam. Feltételezem, hogy az asszonynak is kijár azokból a pofonokból. – mondta a fiú nyugtalanul. Aoki most először volt hálás új életének és Kyojinak, aki mellett megtanult újra szeretni és boldognak lenni.
Boldogan lépték át házuk küszöbét, együtt fogyasztották költött el vacsorájuk és beszélgettek. Azután együtt elmentek lefürdeni. Szinte hihetetlen volt már Aoki számára, hogy mióta Kyojival van, nem viszolyog többé egy fürdőben lenni egy másik férfival. A kellemes közös fürdő után mindketten ágynak estek a kimerültségtől és, mint ahogy minden este, ma is egymás karjaiban aludtak el.
Gyorsan és eseménytelenül teltek a következő napok. Aoki szinte már félt ettől az egyhangúságtól, hogy valami nagyon rossz közeleg.

Egy hét elteltével, Aoki észrevette, hogy immáron második napja hiányzik Jun-kun. Kezdett nagyon aggódni, ami a munkáján is meglátszott. Aznap nem volt türelme a gyerekekhez, mert minden gondolatát Jun kötötte le. Úgy érezte, hogy meg fog őrülni ebbe, így Kyojihoz fordult, hogy egy kis nyugalomra leljen.
- Ao, te vagy? – csendült Kyoji lágy hangja a vonal másik végén.
- Kyo, aggódok Jun-ért! – feszengett a fiú. – Ma elmegyek hozzájuk. Mindjárt indulok is, már az összes gyereket hazavitték. – közölte szerelmével.
- Hé, Ao! Odamegyek várj meg! Ne mozdulj onnan, veled megyek! Hallod, Ao?! Ao? – a férfi hangja kétségbeesett volt. De Aoki addigra már a kabátját öltötte magára, még utoljára végighúzta ujját Jun neve mellett és eszébe véste a címet.
Riadtan szedte lábait, léptei egyre szaporábbak lettek. Már csak egy sarokra volt a háztól, mikor népes sereget pillantott meg egy rozoga ház köré gyűlve. A házból fülsértő üvöltözés és sikítás hallatszott ki, majd egy váratlan pillanatban lángok csaptak ki az ablakon. Aoki ereiben megfagyott a vér...aztán eszébe jutott Jun. Mindenki sikítozott és csak álltak nem mozdultak. Aokinál felszaladt a pumpa.
- Az isten szerelmére! Azonnal hívják a tűzoltókat! – kelt ki magából, majd egyetlen józan gondolata maradt csak. A kicsit ki kell onnan hozni! Berontott a házba, aminek a fő tetőgerendája már fáradtan nyögött, jelezve, hogy már nem bírja sokáig. Aoki kabátja ujjával takarta a száját és úgy kutatott a kisfiú után. Hosszas keresgélés után talált rá, a hűtő és fal közötti zugba. Megragadta a kisfiút és futásnak eredt. Mögöttük a főgerenda még egy utolsót nyögött és leszakadt. Épp, hogy megúszta. Megtalálta a kijáratot és már a kapu felé tartott, mikor egy hatalmas robbanás következtében darabokra tört az összes ablak és ajtó üveg. A lökés hullám taszított egyet Aokin is, aki görcsösen szorítva Jun-t, az oldalával a földre csapódott. Ez volt az utolsó emléke azokból a percekből.
Kyoji halálsápadt arccal járkált fel alá a kórház folyosóján. Mondta neki, hogy várja meg őt, de persze Aokira vall ez a nemtörődöm viselkedés. Tekintete Junra siklott és rögtön szégyenérzete támadt. Ha Aoki később érkezett volna, ha megvárta volna őt, akkor minden bizonnyal Jun...Jun már meghalt volna, úgy akár a szülei. A kisfiú némán ült a széken picike lábait lóbálva, megtört arccal. Hirtelen könny szökött szemeibe és sírva fakadt. Kyoji a föld alá tudott volna süllyedni, ha ez a pici angyal meghalt volna, Aoki egy életen át önmagát hibáztatná. Hogy is gondolhatott ilyet, hisz szerelme hősként viselkedett és ez a kisfiú, bármit megérdemel, főleg azt, hogy éljen. A férfi letérdelt a kisfiú elé és elmosolyodott, de Jun csak sírt tovább. Ekkor Kyojinak eszébe jutott, hogy ilyenkor mennyire hasonlít a kis Jun, az ő Aokijára. Ölébe vette a kisfiút, szorosan átölelte és simogatni kezdte a fejét. A kisfiú megnyugodni látszott és úgy bújt Kyojihoz, mint apa a fiához.

Aoki pislogott egyet, majd körül nézett. Kórházi szoba? Bele nyílalt a fejébe a fájdalom és az emlékek. Kihozta Jun-t...igen...és utána?! Basszus Jun túlélte? Annyira próbálta őt védeni, hogy nem eshetett baja. Nyílt az ajtó és Kyoji lépett be rajta karjaiban az alvó Junnal. Aoki szemei megteltek könnyekkel a boldogságtól. Kyoji lefektette a kisfiút Aoki mellé az ágyba. Aoki elmosolyodott, Jun túlélte és most olyan akár egy alvó angyal. Kyoji halk nevetésbe tört ki.
- Mi olyan nagyon vicces? – morgolódott Aoki.
- Pfft...igazán... semmi! – kuncogott.
- Ha nem akarod, hogy felkeljek innen...-fenyegetőzött a fiú, bár ajkai mosolyogtak.
- Semmi, csak tudod pont úgy néztek ki, mint anya és fia szülés után! – arca szinte ragyogott.
Aoki elpirult, majd újabb könnyek szántották végig arcát.
- De a szülei...- tétovázott Aoki.
- Igen! Meghaltak! Dulakodás közben a tűzhelyre borult az alkohol és ez okozta a robbanást. Talán a sors akarta így. – érvelt Kyoji.
- Gondolod ezt bárki is megérdemli? – kérdezte a fiú.
- Nem! De, ha azt nézzük Jun csak jobban járhat. Ha tovább fajult volna...akkor is ugyan így állna a helyzet.
– Akkor Jun, most árvaházba kerül? – kérdezte szomorúan Aoki.
- Semmiképp! – vágta rá Kyoji. – Azt nem fogom hagyni.
A férfi Aoki és Junra nézett, egy percig elmerengett, majd így szólt:
- Örökbe fogadjuk! Jobban mondva...én, mert a te múltad miatt nem hiszem, hogy megtehetnéd. De én feddhetetlen múlttal rendelkezek. – jelentette ki.
Kyoji egy pillanatig még nézte őket, aztán lefeküdt Jun mellé az ágyba. Együtt várták a hajnalt csak ők hárman, úgy néztek ki, akár egy boldog család.