3. fejezet

Mondd, hogy szeretsz!

Hasegawa Haruki, már egy fél éve önkéntesként dolgozik, Dél Kongóban. Ezen idő alatt, „rátalált” a szerelem, amit soha az életben nem lesz hajlandó beismerni. Legalábbis Ő, ezt állítja. Két nappal ezelőtt, a falu őslakosai összepakolták holmijaikat és lebontották kunyhóikat. Úgy döntöttek tovább állnak, hogy az esőerdő, más területeit is ki tudják használni. Sayen, elmondta Harukinak, hogy ezzel nem tesznek kárt az erdőben. Így, nem merítik ki túlzottan a természeti forrásokat. Haruki, úgy döntött, hogy ittléte alatt, alkalmazkodik ehhez a nomád életmódhoz, így buzgón segített mindenkinek, aki kérte. Hosszú és fárasztó volt az út, mire megfelelő helyet találtak. Mikor megérkeztek, kiirtották az aljnövényzetet és a kis fákat. A nagy fákat meghagyták, hogy azok árnyékot biztosítsanak majd később. Sayen, elindult ágakat és gallyakat gyűjteni, amikből majd új hajlékot húzhatnak, Haruki feje fölé. A fiú, az utóbbi napokban sűrűn eltünedezett, magára hagyva ilyenkor Harukit. A férfi, mindig búskomor volt ilyenkor, gondolatait csak munkájába tudta beleölni. Minden alkalommal, amikor Sayen visszatért nagyon fáradt volt. Ilyenkor felkereste Harukit a kunyhójában és magához ölelve aludt el. Arcán, mindig szomorú kifejezés ült, ami nagyon nyugtalanította Harukit. Tegnap is ez volt. Mielőtt elindult volna a költözködés, a fiú azelőtt tért vissza a városból. Haruki, gyanította, hogy ez is csak azért volt, mert a fiú segíteni akart neki. Tudta jól, hogy holnap hajnalban, ismét el fog menni és magára hagyja őt. Haruki, csendesen baktatott Sayen után, a sűrű növényzetben. Egyikük sem szólalt meg, pedig bizonyára mindkettőjüknek volt mit mondania. Nemsokára, egy kisebb folyóhoz értek, ahol kék volt a víz. Haruki, kikerekedett szemekkel csodálta meg a gyönyörű vizet, mely hideg volt. Erre azután jött rá, hogy belemártotta lábát, ami rossz ötletnek bizonyult. Sayen levetkőzött, amit Haruki szinte tátott szájjal nézett végig. Hiába...Sayen, lassan egy hete nem nyúlt már hozzá. Most mégis, odalépett hozzá és gyorsan megszabadította Őt a ruháitól, hogy aztán karon ragadhassa és a hideg vízbe ráncigálhassa. Haruki vacogott, annyira fázott a vízben. Sayen, ezen nagyon jól elszórakozott.
- Teljesen kemények lettek. – simogatta meg Haruki mellbimbóját. Haruki, piros arccal kapott oda és fordította el fejét, de már késő volt. Sayen, derekánál fogva magához húzta és forró csókot nyomott Haruki, hideg ajkaira.
- Gyere! – szólt és magával húzta a partra a férfit. Ott aztán, gyengéden simogatta Haruki, hideg és didergős testét. Finoman az aljnövényzetre fektette és csókolgatni kezdte. Haruki felült és megpillantotta, Sayen megkeményedett ágyékát. Annyira vágyott rá, hogy ajkaival érinthesse, ezért a fiú lábai közé kuporodott, négykézláb. Ajkával és nyelvével kezdett játszani az eres szerszámon, mire döbbenten tapasztalta, hogy a fiú keze, a hátától lefele indul, egészen a fenekéig. Haruki, szájával Sayen, pedig kezével ingerelte. Sayen, észrevette, hogy Haruki már eszeveszett módon nyöszörög, így ledöntötte őt a földre. A férfi, a puha növényzeten hasalt, mikor Sayen egy mozdulattal belé nyomult. Haruki, kapaszkodott az aljzatba, ami nem volt túl stabil, így marokszámra tépte azt ki. A fiú, kifejezetten élvezte, ahogy imádottja szenved előtte, ettől még erősebbeket lökött rajta. Meg fogta Haruki merevedését és kényeztetni kezdte. A férfi, remegni kezdett és Sayen kezébe élvezett. A fiú, pillanatokon belül követte őt. Pihegve feküdtek egymás mellett és nézték a csendes tájat.
- Szeretlek. – törte meg Sayen a csendet. Haruki nem válaszolt neki, csak titkon elpirult. Ő is ki akarta mondani, de nem jött hang a torkából. A fiú, búsan nézett maga elé és hallgatott.
- Ma is menned kell? – kérdezte Haruki és titkon remélte, hogy a válasz neki kedvez majd.
- Igen. – szólt a fiú, és Haruki ajka lekonyult. – Az apámnak kell besegítenem.
- Értem. – válaszolta letörten Haruki. Napkeltéig feküdtek egymás mellett a folyó partján. Sayen, testével melegítette Harukit és nem egyszer suttogta fülébe, a mámorító szavakat...” Szeretlek”.
Mikor felkelt a nap, Sayen felöltözött és indulni készült.
- Az apám...- kezdett bele, – azt akarja, hogy megnősüljek. – jelentette be szerelmének bánatosan. Haruki, úgy érezte, mintha villám futott volna végig testén... – dejavu – gondolta magában.
- É...értem. – végül csak ennyit nyögött ki, mert könnyeivel küszködött. Nem akarta elsírni magát Sayen előtt, hisz mégis csak egy férfi.
- Ennyi? – kérdezte maró fájdalommal a szemében Sayen.
- Ó, hát...izé...Gratulálok! – mondta bizonytalanul és már érezte is, hogy forró könnyei utat szabnak hideg arcán. Sayen lába földbe gyökeredzett és csak egy dolog járt a fejében, amivel esetleg változtathat Haruki véleményén.
- Szeretlek! – ismételte meg újra azokat a csodás szavakat, amitől Haruki, még rosszabbul érezte magát. Sayen belátta, hogy ma már nem tehet többet, így elköszönt Harukitól és elindult kifelé az erdőből. Haruki, magára maradt gondolataival és nem érzett mást, csak a szívét markolászó gyászt és a könnyeket az arcán. Megint, ugyan az történik vele. Megint magára hagyják őt. Hát ezért nem akart Ő, soha szerelembe esni. Most mégis...végre elérte, hogy a szíve másként dobbant meg Sayen iránt, de végül megint csak egyedül van. De mégis mit tehetne, hogy ez most ne ismétlődjön meg? Egy órát tépelődött magában...legalább is Ő, így saccolta meg, mikor dühösen felpattant és visszarohant a faluba. A rá bámuló lakosokra, ügyet sem vetve összepakolta legfontosabb holmijait és a táskájába vágta. A törzsfőnök segítségével, megtudta, hogy merre kell mennie, így útnak indult. Sokat kellett gyalogolnia, míg kiért az erdőből, de végre a poros utat szelte. Nehézkesen, de rátalált egy buszmegálló félére. Leült és várt a megérkezésére.

Yaguatí Sayen, bágyadtan és feszülten ült a karosszékben. A hold fénye adott csak némi fényt a sötét irodának. Három férfi tartózkodott csupán bent. A Sayennel szemben ülő férfi, aki kísértetiesen hasonlított rá, idősebb volt. Kezeivel, állát támasztotta és mozdulatlanul figyelte fiát. Göndör fekete hajában, már itt-ott megjelentek ősz hajszálak, amik nem rontottak ugyan az összképen, mégis jelét adták korának. A másik férfi, aki szintén idősebb volt, Hiisen székének karfáján ült és a hátát simogatta tenyerével. Lába és karja karcsú volt, korához és neméhez képest, igencsak csinos példány. Szőke félhosszú haja, csodás keretet adott, amúgy is szép arcának. Fűzöld szeme, melyet csak a benne árválkodó, kóbor sárga folt tett egyedivé, szinte világított ebben a vak sötétben. Hiisen, most egyik kezével végigsimított kedvese combján, amitől Sayennek megrándult egy izom az arcán. Eszébe jutott szerelme és az, hogy most nem lehet vele. A férfi, akivel pedig az apja kacérkodik, még jobban erre sarkallja őt. Történetesen ugyan is, Sayen „mostoha apja” Ikuto, nagyon hasonlított szerelmére, ami miatt Ő, most hatalmas kínokat él át. Azután fejbe csapta magát, mert eszébe jutott, hogy miért is van itt.
- Nem egyezem bele! – pattant fel hirtelen és tenyerével az asztallapra csapott. Hiisen arcán, csintalan mosoly jelent meg és összenézett Ikutoval, aki mint észre vette, az orra alatt kuncogott.
- Miért nem, fiam? – kérdezte Hiisen, még mindig mosolyogva. Látszott rajta, hogy fia ugratása, felettébb nagy örömet okoz neki. – Pedig, olyan szép kislányt választottunk neked. – mondta színlelt szomorúsággal.
- Nagyon jól tudjátok, hogy én Harukit szeretem! – vágta rá dühösen. Ikuto, összerezzent a név hallatán, de nem érte váratlanul.
- Valakinek pedig, át kell vennie tőlem a kormányzói széket. – mosolyogta, – Rád gondoltam.
- Majd a húgom átveszi! – forrongott tovább. Hiisen, nem bírta tovább és felnevetett fia arcán. Sayen, mint egy kisgyerek, akinek el akarják venni a játékát...pont olyan arcot vágott.
- Na és Ő...szeret téged? – szólalt meg váratlanul Ikuto. Kezeit összefonta térde körül és ujjaival malmozott, úgy várt a fiú válaszára.
- Igen, szeret! – vágta rá dühösen Sayen.
- Mikor mondta? – kérdezett ismét Ikuto.
- Mi közöd hozzá? – kérdezett vissza Sayen, de már meg is bánta, mert Ikuto hirtelen felállt és elé sétált. Megfogta „mostoha fia” ingét és feljebb emelte a székben. A türkiz és a zöld szem, ádáz csatát vívott egymással.
- Mi közöm? – nézett erősen Sayen szemébe a férfi, – Van merszed, még egyszer megkérdezni?
Sayen, sosem csapta be magát, de hajlamos volt elfeledkezni, a „mostohája” és közte való, erőviszony különbségről. Tudta, hogy kérdése Ikuto felé, félig-meddig jogtalan, hisz kinek, ha nem neki...van köze ehhez.
- Sajnálom, apám! – adta meg végül magát. Ikuto, letette a fiút és szemében kedvességgel vegyes aggodalom jelent meg. – De akkor is, szeretem Harukit! – jelentette ki. Eldöntötte, hogy ezt a csatát Ő nyeri.
- Bizonyítsd be! – fordult ismét felé Ikuto, – ha Haru, kimondja, hogy szeret, akkor áldásunkat adjuk rátok! Ha nem... – tartott rövid szünetet, – akkor elveszed a neked kijelölt lányt, Haru pedig, visszatér Japánba az anyjához! – döntött Ikuto. Sayen bólintott, de nem volt boldog. Számtalanszor suttogta már Haruki fülébe, hogy szereti Ő, azonban még egyszer sem viszonozta. Tudta, hogy ez komoly problémát vet fel.

Haruki, tébolyult módjára szállt le a népes buszról és útja a kormányzói irodába vezetett. Ő maga is félt, attól amire elszánta magát, de tudta, hogy most vagy soha! Eddigi élete során, soha nem harcolt senkiért sem. Aki menni akart, azt hagyta kisétálni az életéből, most viszont, hogy Sayenről volt szó...szíve nem engedte neki ezt a hanyagságot. Nem volt nehéz rátalálnia, hisz járt már itt az elején, most mégis, mintha inába szállt volna a bátorsága. Mikor megközelítette az épületet, egy fiú vágtatott ki, aki messziről mintha hasonlított volna Sayenre. De ezzel, most nem volt ideje foglalkozni. Bevágtatott az épületbe és a titkár asztalához ment. Nem ült ott senki. Pár percet várnia kellett, mire a díszes faragású, fehér faajtón kisétált egy nő, aki gyorsan le is ült az asztalhoz.
- Miben segíthetek? – kérdezte angolul.
- Hasegawa Haruki vagyok, az mbuti törzs önkéntes tanára. – jelentette be és őszintén remélte, hogy így előbb bejuthat. A nő biccentett, majd a telefon után nyúlt, ahol ismeretlen nyelven beszélgetni kezdett, majd letette a telefont.
- Hiisen Kormányzó, fogadja önt! Kérem fáradjon be! – mondta a nő és szélesre tárta az ajtót. Haruki, egy sötét szobába lépett. Nem lepődött meg, hisz már esteledik, mégis sajnálta, hogy nem nézhet jobban körül.
- Hasegawa-san, Üdvözlöm! – nyújtott kezet az idős férfi. Haruki is kezet nyújtott neki és ez idő alatt, jobban szemügyre is vette az öreget. Meglepetésére, valóban hasonlított Sayenre.
- Jó estét kívánok, Yaguatí Úr! – köszönt vissza Haruki illedelmesen.
- Nem szükséges uraznia, a san is megfelel, ha Önnek úgy kényelmesebb. – mosolyodott el a férfi.
- Nem is tudtam, hogy ismeri a megszólításainkat! – lepődött meg Haruki. Hiisen legyintett egyet.
- Japán szeretőm van. – közölte lazán, mintha ez teljesen természetes lenne, – lassan több, mint tíz éve.
- Nos, ez dicséretre méltó. – ismerte el Haruki és valóban meglepődött, – bizonyára szép hölgy.
Hiisen, kajánul felnevetett.
- Valóban...meseszép. – szólt és arcán ezúttal őszinte boldogság ült. – A feleségem meghalt, mikor a lányunk született. Évekig nem foglalkoztam a szerelemmel, amíg Őt, meg nem ismertem.- sóhajtott, – no, de gondolom nem ezért van itt! – tért a tárgyra az öreg.
- Na igen...- kezdett fészkelődni a székben Haruki, – hallottam, hogy Sayen megnősül. – mondta bánatosan.
- Ah, jött gratulálni? – kérdezte Hiisen, és ajka gonosz mosolyra húzódott. Harukinak, inába szállt a bátorsága, de mégis erőt vett magán.
- Nem...én, úgy tudom, hogy Sayen mást szeret. – mondta bizonytalanul.
- Oh, valóban így van...de a szerelme nem biztos, hogy így érez! Így tehát, nincs akadálya a násznak. – jelentette be az öreg.
- De van! – pattant talpra Haruki. Kezei ökölbe szorultak és látszott, hogy küszködik önmagával.
- Mégis mi lenne az? – feszítette tovább Haruki idegeit az öreg.
- Én Sze...sze...sze – több hang azonban nem jött ki a száján. Úgy érezte, hogy vesztett, hogy most biztosan, mindent elvesztett.
- Akármennyire is táplálsz erős érzéseket...- szólalt meg egy kellemesebb hang a sarokban, – ha a másik nem tud róluk, akkor értelmét vesztik! – Haruki megpördült tengelye körül. Ekkor vette csak észre, hogy más is van a szobában. Az idős férfi, akinek még nem látta az arcát a sarokban lévő fotelból állt fel. Elhaladt Haruki mellett és Hiisen karfáján foglalt helyet. Ikuto, ujjaival hajába túrt és fájdalmasan sóhajtott. Haruki szája tátva maradt és azt hitte, hogy szeme csak káprázik. Érezte, ahogy a könnyek kiszöknek a szeméből és gondolataiban csak egy kérdés lebegett.
- Apa? – formázta a szavakat szinte némán.