4. fejezet

Present 2.

A hotelszoba behúzott függönyein át, beszűrődött a hajnali nap fénye. Már percek óta rezgett az éjjeli szekrényen heverő mobiltelefon, de barna hajú tulajdonosa, még az igazak álmát aludta. A magasabb, fekete hajú férfi mocorogni kezdett. Smaragd színű szemeit dörzsölgette, úgy pislogott maga elé, majd mielőtt megcsodálhatta volna mellette heverő, gyönyörű kedvesét, rezegni kezdett az ő telefonja is a mellényzsebében. Stephen Iwai, felpattant az ágyból és zsebébe túrt. Telefonjával a kezében, az erkélyre menekült. A nap meleg fénye, kellemesen simogatta barna bőrét. Telefonjára pillantott. Nem ismerte a számot, amit kijelzett, de mivel ilyen kitartó volt a hívó, gondolta felveszi.
- Iwai? – csendült egy hang a másik oldalon. Stephen esküdni mert volna rá, hogy hallotta már a hangot. De nem ugrott be neki.
- Igen, itt Iwai! – válaszolt. – Kivel beszélek? – érdeklődött.
- Baka! Már meg sem ismered a fiad óvóbácsiját? Vagy mondjam inkább úgy, hogy a leendő apósodat? – kuncogott a hang.
- Y...Yamamoto-san? – hüledezett.
- A-a! Kikérem magamnak! – sértődött meg a férfi. – Régebben is Aoki-sannak hívtál. Mi ez az öregítés, Stephen? – kuncogott ismét. – Mindegy is. Nem ezért kereslek. Jun, ott van veled, ugye? – tért a tárgyra.
- I...igen! Alszik még. – ismerte be bűntudatosan. – De...- kezdett volna mentegetőzni.
- Iwai-kun, ne! Ez most, nem a számonkérés pillanata! – válaszolt diplomatikusan a férfi. – Csak mond meg neki, ha felkel, hogy Akyo hiányolja. – mondta egyszerűen. – Juny, pedig téged!
- Juny? Úgy volt, hogy Yukiko viszi haza! – kérdezte Stephen értetlenül.
- Yukiko-san, tegnap telefonált, hogy nem ér rá. Mivel téged szintén nem értelek el...hazahoztam őket. – közölte Aoki.
- Máris indulok érte! – felelte izgatottan Stephen.
- Nem kell, a fiúk jól elvannak! Juny élvezte, hogy Akyoval aludhatott. – mondta mosolyogva. – Ti csak...gyertek, ha már készen vagytok! Úgyis marasztalnom kell téged egy kis beszélgetésre.
- Kyoji-san, mérges? – kérdezte riadtan.
- Csak egy kicsit...- kuncogott tovább Aoki. Stephen nem érezte annyira viccesnek, mert tudta, hogy Kyoji, mindennél jobban szereti Junt. Képes lenne bárkit megölni, aki veszélyezteti a családja békéjét. Bár ez talán, enyhe túlzás.

Stephen, még pár percig kiélvezte a napfény nyújtotta melegséget, majd visszatért a szobába. Jun már ébredezett. Lila szemeit Stephenre villantotta és szája mosolyra húzódott. Örült, hogy a tegnap estét, nem csak álmodta, hanem valóban megtörtént. Stephen tényleg a karjaiban tartotta őt és szerette. Junnak eszébe jutottak a férfi csókjai és tenyerének forró érintései, amitől cseresznye piros lett az arca. Stephen végigsimította kézfejével kedvese arcát és rámosolygott. Azután együtt tusoltak le és ölelték még egymást egy rövid ideig. Ám a távozás ideje vészesen hamar elkövetkezett. Az ajtóból még visszapillantottak mind a ketten és szívükbe zárták annak boldog emlékét. Kínozta őket a tudat, hogy nem foghatják egymás kezét nyilvánosan. Nem szerettek volna, a figyelem középpontjába kerülni, kirívó viselkedésükkel, ezért csak szorosan egymás mellett haladtak. Hamar haza érkeztek, hisz nem volt olyan messze a hotel a Yamamoto háztól. Amint beléptek az ajtón, a két kisfiú, visítva rohant apja karjaiba. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy miféle csodás kalandokat éltek át, tegnap este. A két férfi egymásra pillantott. Valószínűleg, mindketten ugyan arra gondoltak. Csak úgy, mint fiaik, Ők is csodás kalandokat éltek át tegnap este. Ezzel azonban, nem mindenki értett egyet. Kyoji, karba tett kézzel, a pultnak támaszkodott. Szemei szikrát szórtak az,,ifjú párra”. Stephen, akkor kezdett igazán ideges lenni. Moccanni sem mert.
- Leülni, fiatalok! – szólt parancsolóan a férfi. Az érintettek, eleget tettek a férfi parancsának. Nem is mertek volna, ellenkezni. Aoki beterelte a fiúkat a szobába, akik gyorsan el is foglalták magukat. Kyoji, lassan átsétált a két fiatallal szembe és helyet foglalt.
- Jun, szólnod kellett volna, hogy nem töltöd itthon az éjszakát! – mondta csendesen, de komoly felhanggal Kyoji. – Tudom, hogy már nem vagy gyerek, de a szüleid vagyunk és mindig aggódni fogunk érted! Remélem, mint szülő, ezt te is megérted. – fogta még csendesebbre. Jun bűnbánóan lehorgasztotta a fejét. – Iwai-kun, ez rád is érvényes. Ne hagyd a gyermeked másra! Bár Aoki és én, bármikor szívesen vigyázunk rá, de tudd, hogy hol van!
- Gome...Kyoji-san! – mondta japánul Stephen!
- Van itt még valami... – kezdett bele az ősz hajú férfi. – Ideje lenne, hogy végre tisztázzátok ezt a viszonyt! Olyan sokáig kellett látnunk, ahogy mind a ketten őrlődtök. Nem akarom, hogy Jun ismét hibát kövessen el. Ha biztosak vagytok abban, amit egymás iránt éreztek, akkor itt az ideje, hogy ezt tisztázzátok! – jelentette ki Kyoji, ügyvédhez méltó virtussal. Iwai, kezdte úgy érezni magát, mintha épp a vádlottak padján ülne. – Mi most elmegyünk a fiúkkal a vidámparkba. Ti pedig, addigra mire visszaérünk, jussatok döntésre. Nem kaptok több időt. Elég volt ebből a szenvedésből. Öregek vagyunk és ezt már nem bírjuk nézni! – szólt és felállt. Majd hátat fordított nekik és lassan elballagott. Alig telt el tíz perc, már hűlt helyük sem volt. A két kisfiúval, madarat lehetett volna fogatni, mikor megtudták, hogy hova mennek. Ezért félelmetes gyorsasággal a kocsiban teremtek. Immár csak Jun és Stephen volt a házban. A fejmosás után, némán ültek egymás mellett és percekig egyikük sem szólalt meg.

Kyoji és Aoki egymás mellett sétáltak a vidámparkban. Egymás kezét fogták és mindketten ugyan arra gondoltak. – Vajon, mire jutnak a fiúk? – kérdezték magukban. Akyo és Juny, boldogan rohangáltak előttük. Olyanok voltak, mint a kerge madarak. Mindenre fel akartak ülni és mindent látni akartak. A két férfi, boldogan engedett a gyermekek csábításának...amit aztán rövid úton, meg is bántak, főleg a hullámvasutas kaland után. Aoki sikító frászt kapott a szellemházban, Kyoji alig bírta megnyugtatni.
- Korai szívinfarktusban fogok meghalni! – sápította Aoki. Kyoji gyengéden veregette a hátát a fiúk, pedig eszeveszett hahotázásba kezdtek. – Azok az ördögfiókák! – nyögte ismét a férfi.
- Haha...- nevette el magát Kyoji. – Le sem tagadhatnák, hogy apjuk fiai! – mondta széles vigyorral. Újra eszükbe jutott Jun és Stephen. Szívük kezdett elszorulni és minduntalan a torkukban dobogni. De tovább folytatták a gyermekek kényeztetését. Juny és Akyo, hol ide, hol oda akart menni és persze mindezt, egy időben. Az,,öregek”, felvetették a különválás ötletét, de a két kicsi hallani sem akart róla, így a banda végül együtt maradt. A park bejárata előtt, egy vattacukros haladt el, amire Juny gondolkodás nélkül utána szaladt. A többiek riadtan követni kezdték a kisfiút, hisz az esztelen még a végén kiszalad az úttestre. Egy sötét ruhába öltözött férfi szaladt neki Aokinak váratlanul, mire az felháborodva, óbégatni kezdett.
- Jó ember! Nézzen már a lába elé! – füstölgött Aoki. De a férfi, még szólásra sem méltatta Őt. Kyoji, nem látta célszerűnek, hogy hagyja kedvesét forrongani, ezért megragadta a karját és magával rántotta. Ekkor hangos puskaropogtatás harsant fel és egy mély férfi hang távolról.
- Mindenki a földre! Túszejtés! – hallatszott kicsit messzebbről.

Stephen, fel-alá járkált a világos kis nappaliban. Meg-megállt és olyankor lopva Junra nézett, aki az ablaknál állt és kifele bámult. Hüvelyk ujját szopogatta, akár egy ideges gyermek és fészkelődött. A férfi, alig tudta elhinni, hogy ennyire feszültek mindketten, hisz nem is olyan régen, még gondtalanul ölelték egymást. Most pedig...itt feszengenek. Megállt a szoba közepén, amire Jun is felfigyelt, így elszakadt végre az ablaktól és abbahagyta a kitartó bámulást.
- Nem értem. – jelentette ki Stephen.
- Mit nem értesz? – kérdezte meglepetten Jun, majd a férfira emelte tekintetét. Annak arcán, keserű csalódottság ült, amitől Junnak összeszorult a szíve és lassulni kezdett a légzése.
- Mégis...mit kell nekünk most megbeszélni? – kérdezte értetlen kölyök módjára.
- A...azt, hogy mihez kezdünk. – mondta bátortalanul a fiú.
- Ez mekkora szarság! – fakadt ki a férfi. – Mint ha nem lenne teljesen egyértelmű. – morgolódott.
- Ezen mégis mi az, ami olyan egyértelmű? – képedt el a fiú, akinek valóban...semmi sem volt egyértelmű.
- Semmit sem változtál! Sosem fogsz megváltozni, Yamamoto Jun. – jelentette ki Stephen.
- E...ez nem igaz! – mérgelődött Jun és közelebb vágtatott a férfihoz. – Nagyon tévedsz!
- Igazán? – kérdezte huncut mosollyal az arcán a férfi. Megragadta Jun kezét és megcsókolta. Jun nem tiltakozott, azonban a heves forgolódásban a kanapéra zuhantak.
- Aú! – jajdult fel Jun, mert valami kemény nyomódott a fenek alá. Azonban, mielőtt szemügyre vehette volna a tettest, bekapcsolt a televízió. Jun, tehát rájött, hogy a kapcsolóra ült rá. – Mi a fenéért kell ezt mindig a kanapén hagyni? – forrongott magában.
-...a bűnözök, akik elfoglalták a helyi vidámparkot, két túszt ejtettek. Mind a kettő gyermek. – szólalt meg a tudósító a tévében. Jun és Stephen holttá vált arccal bámulták a televíziót és magukban azért rimánkodtak, hogy csak ne az ő gyerekeik legyenek. Jun már szabályosan a sírás kerülgette. Szüleit nem érte el telefonon és kezdett egyre rosszabbat sejteni. Stephen, talpra szökkent és átölelte a fiút, aki homlokát a férfi mellkasára biggyesztve sírásban tört ki.
- Jesszusom Jun, te sírsz? – csendült egy ismerős hang az ajtóból és Aoki már rohant is fia felé, hogy ölelő karjaiba zárhassa. Kyoji, lehajtotta a fejét és mormogott valamit az orra alatt arról, hogy a férfiak nem sírnak, majd felnevetett.
- Ti...ti, hogy? – hebegte a fiú és szemei Akyot keresték. – Láttuk a tévében...
- Ah...-sóhajtott Kyoji. – Ennek a gézengúznak...- mondta és előtolta háta mögül Junyt, – köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. – a kisfiú szégyenlősen lesütötte a fejét.
- Kiszaladt az utcára a vattacukor után! – kezdett bele Aoki. – Mi meg utána. Miután kiértünk meghallottuk a dörrenést, így gyorsan megkerestük az autót...és rögtön haza jöttünk.
- Juny! – mordult fel Stephen, mire a kisfiú összerezzent. – Gyere a papához! – mondta könny fátyolos szemmel a férfi és ölelő karjaiba zárta a kisfiát.
- Apa...- kezdett bele a kisfiú. – Én...nagyon megijedtem! – fakadt sírva. – Azt hittem, hogy soha többé nem játszhatok Akyo nii-sannal.
- Semmi baj! Látod, minden rendben! Akyo, jól van. – nyugtatta az apja.
- Én is féltem! – kezdett rá a másik is, mire Jun magához húzta kisfiát. – Apa...lehetünk testvérek Junyval? – kérdezett valami furcsát a kisfiú.
- Ez a te műved, ugye? – nézett sandán Kyojira Jun. Kyoji, sokat sejtető pillantást váltott Aokival, majd vállat vont és fütyülve odébb sétált. Stephen talpra szökkent és kedveséhez vágtatott, hogy megfoghassa a kezét. Jun nagyot sóhajtott, majd lenézett a két kisfiúra, akik kikerekedett szemekkel vártak ítéletükre.
- Rendben! – döntött végül. – De, semmi házasság vagy egyéb baromság! – fordult piros arccal Stephen felé, akit már nem is érdekelt, hogy elveheti-e vagy sem, mert ha mellette maradhat az neki már épp elég. Forrón megcsókolta Junt, ügyet sem vetve tátott szájjal bámuló gyermekeikre.
- Köhm! – zavarta meg őket Aoki. – Először is...dugjátok ágyba a fiúkat. Mostanra biztos elfáradtak már. – mutatott a kanapén hortyogó párosra, akik a hosszú csók látványába belefáradva, ott aludtak el. Felcammogtak velük az emeletre és egymás mellé fektették őket. Mindkettő arcára forró puszit nyomtak és behúzták maguk után az ajtót.
Jun tétovázva, idegesen vezette be kedvesét a régi szobájába. További aggodalmakra azonban már nem volt ideje, mert Stephen hátulról átkarolta őt. Állát gyengéden megfogva, maga felé fordította Őt és lágyan, magáévá tette mézédes ajkait. Meleg kezével a pólója alá nyúlt és simogatni kezdte. Az ágyra vetődtek és ott folytatták tovább, gyengéd szerelmi civódásukat, míg a reggel rájuk nem virradt és meg nem világította az egymást szorosan ölelő párost.

Aoki és Kyoji, az ajtó félfának támaszkodva, egymás szemébe néztek.
- Felcserélődtek a szerepek? – kérdezte Kyoji halkan.
- Mhh...- fojtotta el magában Aoki. – Na szép...mintha ötéves kölykök lennénk. A fiunk után hallgatózunk. – mondta pironkodva. Kyoji, közelebb lépett a szeretett férfihoz és átkarolva, magával cipelte Őt.
- Ideje, hogy mi is kijátsszuk magunk végre. – mondta vágyakozó pillantással.
- Csináljuk, míg van benned szufla...öreg! – élcelődött Aoki és könyökével oldalba lökte kedvesét.
A szobában aztán a két idősebb férfi, gyengéden ölelte egymást s feledkeztek bele, az elmúlt napok eseményeibe.
- Jó, hogy még mindig velem vagy, drága Aokim! – sóhajtotta megkönnyebbülve Kyoji.
- Na...ne feledd, hogy sosem szabadulsz meg tőlem, vénember! – nevetett a férfi.
- Maradj velem, míg ver a szívem... – nyögte kedvese hajába Kyoji.
- Még azon túl is...- mondta Aoki, és csókkal pecsételte le, ezt az örök érvényű ígéretet.

~Vége~
 

Extra...elképzelhető!