7. fejezet

Eltemetett hazugságok...
Nishio szíve

Egymás karjában boldogan ért minket a reggel. Forró csókot leheltünk egymás ajkára elvoltunk telve egymás boldogságával. De...nem voltam elég óvatos. Hirtelen mozdulattal vágódott ki az ajtó, amiben Ryu állt meg.
- Yuu, figyelj! Kösz a... – hagyta félbe a mondatot, mert ekkor kapott észbe.
Az arcára volt írva a döbbenet, hogy egy férfi fekszik mellettem. Szemei valószínűleg később állapodtak meg az arcon. Ryu leírhatatlanul furcsa arcot vágott, talán még makogott is némán. Ushio ajka mosolyra húzódott, majd intett.
- Ryu, haver. Rég találkoztunk. Mi a helyzet? – kérdezte akár csak régen.
- Sz...szellem? – kérdezte riadtan, kikerekedett szemekkel Ryu. De Ushio nem tudott válaszolni, mert a szoba ajtajában megjelent Shizuki! Nagy barna szemei feketére váltak.
- Nem szellem te nagyon marha!-vágta kupán szegény Ryut, aki amúgy természetesen reagált. – Isten hozott itthon Ushio! – mondta egyszerűen Shizu.
A mögötte álló Chi és Akira szintén elkerekedett szemekkel bámultak.
- Shizu... -nyögte sápadtan Chi és Ryu. – Shizuki, várj! – szólt utána Chi. Ryu összetörve ült a földön. Maga elé meredt és a padlót bámulta. Arcán ott ült a teljes értetlenség kifejezése. Akira leguggolt hozzá és felsegítette.
- Ryu, állj fel! Menjünk az,,étkezőbe”. – mondta halkan. Ryu, Akira vállába kapaszkodva kisétált, de egyfolytában azt hajtogatta, hogy,,de ő meghalt”. Meg tudtam érteni Ryut, mert előző este én is így reagáltam erre.

Kihasználtuk az alkalmat, hogy végre mindenki kiment és egy csók váltás után felöltöztünk gyorsan. Az étkezőben már ott ült mindenki és meredten bámultak ránk. Shizuki keresztbe tett lábakkal, lehajtott fejjel a sarokban ült. Chihiro, hátulról ölelte át a nyakát és látszott rajta, hogy nagyon dühös a férfira. Ryu az asztal végén ült széttett lábakkal. Könyökét térdén támasztva meg, arcát tenyerébe temette. Igazából nem teljesen értette, hogy mit látott és pont ettől kapott egy enyhe sokkot. Mikor beléptünk Shizuki felpillantott, majd egy hatalmasat sóhajtott. Ushio, barátjára pillantott, mire Shizuki elkapta a fejét. Kezdett a dolog számomra is gyanússá válni. Shizuki titkolt valamit...titkolt még Chihiro elől is. Láthatóan ez Chihironak is baromi rosszul esett, ugyanis ők ketten, mindig mindent megosztottak egymással. Mindenki némán várta, hogy valaki vagy valami megtörje ezt a rohadt kínos csendet.
- Hehe...tudjátok...-kezdtem bele miközben arcomat kapargáltam.
- Yuu, ülj le! – szólított fel Ushio. – Ezt nekem kell. –közölte. Ushio, lehajtott fejjel állt a többiek előtt, majd tekintetét hirtelen felemelve a szemükbe nézett. Arcán nem volt semmi félsz, ami látszott inkább bűnbánat volt. Akirához lépett, rámosolygott, majd kezet nyújtott neki.
-Biztos te vagy...Akira. – szólította meg. – Takashiro Tatsuya vagyok! Ez a név áll a személyimben. A születéskori nevem...Fujikawa Ushio! – mondta könnyedén. Akira lélegzete elakadt, most már értette Ryu viselkedését. Bár ő sosem találkozott ezzel az emberrel, mert mindig is úgy tudta halott. Szemei elkerekedtek, de kinyújtotta felé remegő kezét.
- A...Akira – dadogta a mindig komoly férfi. – Sakamura Akira, Örvendek! Már sokat hallottam rólad.- rándultak haragba arcizmai.
- Haha azt meghiszem! – kuncogott Ushio. Nagyon úgy tűnt, hogy az én szerelmem nem igazán érzékeli a helyzet súlyosságát. Ushio, elengedett egy szerény mosolyt, majd megkerülve Akirát, Chihirohoz lépett és neki is kezet nyújtott. Chihiro pont olyan arcot vágott, mintha szellemet látna.
- Yamada Chihiro. – nyújtott kezet Chihiro tétovázás nélkül. – Gondolom hallottál már rólam. – mondta gúnyosan és egy eddig tőle nem tapasztalt pillantást küldött Shizuki felé. Mintha azt mondta volna,,gyűlöllek”. Ez persze pillanatnyi harag lehetett, hisz Chihiro nagyon szerette kedvesét.
- Valóban, igencsak sokat! – mondta gondolkodás nélkül. Kezdett számomra is egyre furcsább lenni a kialakult szituáció és érezte, hogy én is új dolgokról fogok tudomást szerezni. Ushio, csendesen visszalépdelt mellém és kihúzta magát.
- Ryu, megtennéd, hogy rám nézel?! – szólította fel reszkető barátját. – Ember, ekkora beszari lettél? – kérdezte nevetve, bár vicce nem érte el a kívánt hatást. Nagy levegőt vett és elkezdte a történetet, amit nekem is elmesélt, bár kiegészítette néhány számomra is ismeretlen részlettel.

-...és miután a nagyapám felkeresett, úgy döntöttem, hogy ha,,meghalok” mindenki biztonságban lesz – ecsetelte. – De...de miivel képtelen voltam egyedül cipelni ezt a terhet, meg kellett osztanom valakivel. Nem tudtam ki tudná megőrizni ezt a titkot, vagy akár sírba vinni. Csak egy emberre tudtam gondolni. Végül...- tartott szünetet és bűnbánóan lehajtotta a fejét. Mikor újra magasba emelte a tekintetét látszott, hogy sikerült kicsit összeszednie magát.
- Végül csak egy ember jutott eszembe, aki képes erre. –fejezte be.
- Én voltam ez az egyedüli marha. – szólalt meg váratlanul Shizuki. Úgy éreztem, mintha kötelet húztak volna a nyakam köré és fojtogatni kezdtek volna. Shizuki...Shizuki évekig tudta és mégis...
- Rohadt szemétláda! – pattantam fel és ekkor szemeimből már záporoztak a könnyek. Ryu megkínzott arccal pillantott rám, majd Ushiora és az ő szeme is könnybe lábadt.
- Sajnálom Yuuhi! – mondta bűnbánattal teli hangon Shizuki. Shizuki még sosem követett el semmit ezidáig, amiért bocsánatot kellett volna kérnie. Láttam, amint Chihiro keze ökölbe szorul és hatalmasat koppan Shizuki fején. Egész egyszerűen ököllel fejbe vágta szeretett kedvesét. Ilyet sem láttam még. Shizuki szeme könnybe lábadt a fájdalomtól. Chihiro zokogásban tört ki és átölelte kedvesét.
- Szemét disznó vagy! – üvöltötte. –Legalább nekem elmondhattad volna! Meddig akartad még ezt magadban őrizgetni? – kérdezte elfúló hangon.
- Chihiro, kérlek ne rá haragudj! – mondta szelíden Ushio. – Az én hibám volt, hogy évekig hazudozásra kényszerítettem Shizukit. – fejezte be.
- Az nem is kérdéses, hogy minden a te hibád! – üvöltötte Chihiro. – Te egy utolsó...- szakadt félbe.
Ryu, az asztalra csapta mindkét tenyerét és arca dühtől pirult.
- Te...te kibaszott szemét áruló! – fújtatta. – Van fogalmad róla, hogy Ő...- felém mutatott. – Van fogalmad, hogy mit élt át? A koporsód mellett térdelt és utánad akart menni! Te...te nem vagy normális! – zihálta. – Megértem...megértem, hogy le kellett lépned, de ennek nem volt más módja?
- Nem Ryu, nem volt! – válaszolta könnyedén.
- Na és Nishio? Gondoltál rá egy percet is? Tudod, hogy milyen nehéz lehetett neki egyedül? Ő is ott állt zokogva a sírodnál. Minden felelősséget az Ő nyakába vartál. – fröcskölte. – Senki sem nyújthatott neki vigaszt. – mondta.
Ushio, ajka széles mosolyra húzódott, majd hangosan felnevetett.
- Mi a faszom olyan vicces? – kérdezte értetlen felháborodással a hangjában Ryu.
- Esküdni mertem volna – mondta – hogy te, majd vigaszt nyújtasz neki. Nishio vigasztalgatása úgy is megszokott volt már számodra! – mondta epésen Ushio.
Ryu teljes testében elsápadt és fehér lett akár a fal. Kezemet a szám elé kaptam, engem is váratlanul ért Ushio kijelentése. Ryu már megszólalni sem tudott...nem úgy, mint Ushio.
- Vagy talán tagadni kívánod, hogy te és az öcsém...- szakadt meg, mert Chihiro hirtelen átvágva maga előtt minden akadályt Ushiohoz lépett és lekevert neki egy hatalmas pofont. Ushio lenyugodni látszott.
- Ha problémátok van egymással, akkor azt vitassátok meg egymás között, ne pedig idebent mindenki előtt. – dobbantott Chihiro.
Ryu nem tétovázott, úgy látszott visszaszállt bele az erő. Karon ragadta Ushiot és kiráncigálta a buszból. Mikor a busz oldalához értek elengedte a karját, majd hirtelen megragadta a vállait és a busz oldalához nyomta. Ushio meglepetten pislogott az előtte ziháló férfira. Váratlanul csapódott a feje mellett Ryu ökle...többször is. A férfi szemi megteltek könnyel és sírni kezdett.
- Miért...? – kérdezte rekedten. – Ushio, miért? Hát ennyire gyűlölsz engem? – kérdezte megtörten, zokogva.
Ushio szabaddá tette eddig leláncolt karjait és barátja nyaka köré fonta őket, majd magához ölelte a zokogó férfit.
- Nem, dehogy is! – mondta csendesen. – Sosem tudtam haragudni rád. – simította meg Ryu hátát.
- Szereted? – kérdezte váratlanul. Ryu kissé zavarodott volt a kérdéstől, de aztán megértette, hogy mit kérdezett tőle a barátja.
- Mindennél jobban! – felelte röviden.
- Azóta? – kérdezte ismét. – Azóta szüntelenül Őt szereted? – kérdezte ismét.
- Azóta...szüntelenül. – válaszolta. – Kérlek...kérlek bocsáss meg Ushio, amiért bántottam őt! – nyögte elhaló hangon.
- Csak magadat bántottad...azóta minden nap! Nincs igazam, Ryu? – érdeklődött. Ryu bólintott.
- Áldásomat adom rátok, ha úgy alakul majd! De meg kell ígérned, hogy vigyázol majd rá. – jelentette ki Ushio.
- Nincs esély rá...- nyögte elhaló hangon. – Nishio...szerelmes Yuuba! – mondta letörten Ryu.
Ushio felnevetett és szája elé kapta kezét, hogy ne bántsa meg barátját.
- Nishio, Yuuba? – kuncogta. – Kizárt! Ha volt is köztük bármi, akkor sem szeretik egymást ezt biztosra tudom! –jelentette ki. – Az öcsém tudom, hogy ki szeret még mindig. – sokkolta Ryut.

Két nap múlva, miután megnyugodtak a kedélyek és békésebb lett a levegő útnak indultunk. Hirtelen feltámadás ide, veszekedések oda, ez nem változtatott a tényen, hogy mi vagyunk a Dead Hearts. New York felé vettük az irányt és tudtam, hogy ott is nagy csata vár majd ránk. Azért azt nem felejtettem el megköszönni Ushionak, hogy szépen lehordott a magazinban, aminek a kritikusa. Mire ő csak annyit mondott, hogy: Tényleg szar voltál Yuuhim!
Mondanom sem kell, hogy legszívesebben gyomron rúgtam volna, de egy kritikusnak ez a dolga.
New Yorkba érve, megszálltunk egy szállodában. Nishioval másnapra beszéltem meg találkozót, addig pedig volt mire felkészülnünk. A tényt, hogy Ushio él...nem lesz könnyű Nishionak tálalni. Nem is számítottam semmi jóra, semmi könnyűre. Elérkezett hát a másnap és Nishio egy percet sem késett. Halkan kopogtatott, mire én ajtót nyitottam neki. A szobában félhomály volt, hisz már estére járt az idő. Az egyetem miatt Nishio, csak ilyen kései órában tudott elszabadulni. Ushio megbújt a félig nyitott szobaajtó mögött és onnan hallgatta, némán a beszélgetésünk. Szíve hatalmasakat dobbant a sötétben, úgy érezte, hogy ki tudna ugrani torkán át. Újra hallhatta kisöccse hangját, ami 9 év elteltével is ugyan olyan bájos és gyermeki volt. Néha ki-ki lesett az ajtó mögül s ilyenkor megpillanthatta Nishiot. Rácsodálkozott, hogy öccse mekkorát nőtt és, hogy milyen komoly és életvidám lett, ami azonban most éppenséggel nem volt észrevehető. Nishio megtört és fáradt volt. Látszott, hogy gondok nyomasztják, amikkel képtelen egyedül megbirkózni. A némán egymással szemben helyet foglaló pár végre beszélgetésbe kezdett.

Yuuhinak nem kellett szóba hoznia kettejük kapcsolatát. Úgy tűnt, hogy a dolog magától rendeződött. Yuuhi még sem volt nyugodt.
- Nishio...azóta a nap óta...mikor megtaláltad azt a levelet megváltoztál. – kezdtem bele Yuuhi.
Nishio elfordította a tekintetét, mert nem akarta, hogy leolvassam róla, hogy igazam van.
- Eszembe jutott...-kezdett bele. – Sosem felejtettem el, de akkor újra eszembe jutott, hogy ostoba kölyök módjára, sosem mondtam, hogy szeretem Őt. – kiáltotta. – Elmenekültem Yuuhi-san! Elmentem és ott hagytam, magyarázatok nélkül. – tört ki zokogásban.
- Nishio, van még remény! – nyugtatgattam.
- Nincs! – ordította. – Ki tudná ezt megbocsájtani? Ki tudna egy olyan kölyköt szeretni, mint én? – ordította. – Számunkra már nincs esély! Ő már mást szeret, aki nem én vagyok! – zihálta.
- Tévedsz! – dörrent egy hang a sötét szobából. Ushio lassan lépkedett. Hagyta, hogy öccse fokozatosan pillantsa meg őt. – Tévedsz! – ismételte önmagát. – Ryu, azóta is csak téged szeret. – mondta nyugodt hangon és átölelte öcsét. Nishio eltolta magától és arca fehér lett. Egy pillanatra megszédült és egyensúlyát vesztve visszahuppant a fotelba.
Hosszas beszélgetés következett, amely során Ushio...már sokadjára elmesélte, hogy miként nem halt meg. Nishio szörnyülködve hallgatta bátyja minden szavát, rezzenéstelen arckifejezéssel. Olyan volt, mintha egyszerűen sokkot kapott volna. Miután Ushio befejezte mondandóját csend telepedett a szobára. Nishio hirtelen felpattant és bátyjához lépve gyomron ütötte őt. Szemeiben megtelt forró könnyei patakként hullottak alá a fiú meseszép arcán.
- Az én bátyám 9 évvel ezelőtt meghalt! – jelentette ki, majd sarkon fordult és kiviharzott a szobából.
- Jól vagy, Ushio? – kérdeztem rémülten.
- Az én öcsém! – nevetett kezét gyomrára szorítva. – Ne aggódj idővel megbocsájt majd nekem.

Nishio épp, hogy kilépett a szobából máris hatalmasat ütközött. Szemei még nedvesek voltak a sírástól ezért alig látott mikor felfelé pillantott.
- Ni...Nishio?- nyögte meglepetten Ryu. – Mit keresel itt? – érdeklődött tovább.
Nishio felpattant a földről, ahová az ütközést követően esett és Ryu nyakába borult.
- Csókolj meg, kérlek! – ismételt egy réges régi kérést.
Ryu azt hitte hallucinál, de nem volt hülye, hogy elszalassza szerelme kérését. Besegítette Nishiot a szobájába, ahol hosszas beszélgetésbe kezdtek...csak úgy, mint régen. Ryunak eszébe jutott, hogy ez, most pont olyan, mint akkor. Most ő az egyetlen, akinek Nishio megint kiönti a lelkét.
A hosszas beszélgetés végül, hosszas csókolózásba csapott át, majd pillanatok múlva ruhájuk már a földön hevert. Egymást ölelték, meztelen testük összesimult. Kényeztették csókolták egymást, mint még soha szenvedélyük lángja újra tombolt. Ryu gyengéden kényeztette imádata tárgyát. Nyelve szaporán barangolta be a törékeny testet, hangos nyögésre késztetve ezzel Nishiot. Lágyan ajkai közé vette a fiú férfiasságát és gyengéden kényeztetni kezdte azt. Nishio légzése egyre szaporább lett, teste megfeszült a gyönyörtől és öklébe harapott. Ryu megfordította Őt és nyelvével utat tört a rózsaszín gyönyörűségbe. Nishio erősen markolt a semmibe. Testében az izgalom már-már elviselhetetlenné vált, amit Ryu ügyesen észre is vett. Nem várt tovább, belehatolt és gyengéden mozogni kezdett. Nishio zihált és nyögött, de Ryu sem maradt le. Ryu az ágy szélére ült és magával szembe fordította a fiút. Nishio, lassan Ryu férfiasságába csusszant és mozogni kezdett. A fiú egyre hevesebb és vehemensebb lett. Többet követelt szerelmétől, aki mindent megadott neki a beteljesülés utolsó pillanatáig.
Az ágyon feküdtek egymás karjaiban pihegtek s szenderültek mély álomba.

A másik szobában:
Yuuhi annyira nevetett, hogy szinte a fuldoklás kerülgette. Dühös kedvesére pillantott, amitől még jobban rázta a nevetés. Ushio az ágyban ült meztelen, karba tett kézzel és szemei szikrát szórtak.
- Meggondoltam magam! – jelentette be. – Mégis meg fogom ölni Ryut.
- Pfft... – Yuuhi válasza csak ennyi volt.