If there is no way out...

( Ha nincs kiút...)

Mondd csak, te hányszor gondoltál már a halálra? Néha-néha, ha meghallod a hírekben? Vagy néha csak úgy spontán?
Akkor te szerencsés ember vagy. Légy hálás azért, hogy nem jut eszedbe minden nap minden egyes órájában. Sajnos én nem dicsekedhetem ugyanezzel. Nekem minden nap eszembe jut, sőt néha minden percben. Egész egyszerűen halálra ítélt vagyok, és ez ellen hiába is tiltakozom. Hiroshi Karasu, ma 33 éves vagyok. Az ember ilyenkor boldog kell, hogy legyen, de én képtelen vagyok még mosolyogni is. Sokszor azt mondják, ne keseredjek neki az életnek, de akik ezt mondják, nincsenek az én helyzetemben. Egy átlagembernek fogalma sincs a vesebetegségről. Csak hallják, hogy ez létezik, és ilyenkor jön a ,,Jaj szegénykém!” meg ,,Annyira sajnállak!” és amit a legjobban utálok: a ,,Gyógyulj meg!„. Gyógyulás? Miféle gyógyulás? Ebben nekem már kár is reménykedni. Idestova 2 rohadt éve tart ez az állapot. Először azt hittem, hogy nem lesz semmi gond, mert fiatal és erős vagyok. Kibírom.
De... tavaly elhagyott a feleségem! Végül is nem hibáztathatom, mit kezdene egy olyan férfival, aki a kezelések miatt impotenssé vált. Aki képtelen ellátni a munkáját. Aki másnaponta a kórházban van, és mire hazaesik, már nincs ereje semmihez. Még a cipőmet sem tudom levenni. A temérdek gyógyszer miatt fáradékonyabb vagyok. A kezelések 4 órát vesznek igénybe. 4 tetves, szenvedéssel teli órát. Körülöttem közben betegek halnak meg, hasonló sorsúak szenvednek. Jajveszékelnek fájdalmukban. Ez már azokra jellemző, akik a végsőket rúgják.
Nap mint nap látom, ahogy eltolnak melettem a rácsos ágyban egy halott embert. Az ilyennek már nem bírta a szervezete. Persze remény van. Ha csak egy aprócska is, de van. Másom már úgysem maradt, csak a hitem. Vesetranszplantáció. Rengeteg vizsgálat után, DNS-azonosság, vértípus, fogak állapota, látás... és még sorolhatnám, mi mindent meg nem vizsgálnak. Felkerültem erre a listára, amin több ezren is várnak. Azt, hogy én kapom-e meg, csak az dönti el, hogy mennyi egyezésem lesz a donorral. Ez is milyen kegyetlen dolog. Várni... várni, és nem is akármire. Egy embertársam halálára, és még ha sikerül is, a szervezetem vajon befogadja-e. Egy idegen szervvel élni a belsőmben. Kiráz a hideg is tőle. Mégis... mégis még él bennem a remény. A remény, amit egy másik személy nyújt nekem. Itt ismertem meg. A neve Daisuke. Vak volt gyerekkora óta, de nemrégiben végrehajtottak rajta egy szaruhártya-átültetést. Ő azóta lát. Daisukét egy éve ismerem. Nem vagyok meleg, de beleszerettem ebbe a 22 éves fiúba, aki mindennap hozott nekem egy kis fényt az életembe. A legrohadtabb pillanataimban is ott volt velem. A kezelések alatt bejött hozzám, és fogta a kezem. Soha nem látta a szenvedő arcom, mikor a bal kezembe operált chiminoba beleszúrták a vastag tűt és én felszisszentem. De érezte a szenvedésem. Néha mesélt sok dologról. Elmesélte nekem, hogy ha valaha is újra látni fog, elmegy, és megnéz egy arborétumot. Szeretné látni, hogy néz ki egy rózsa vagy egy napraforgó, és a pipacsra is kíváncsi, mert olyan vicces a neve. Szeretne motorozni. Érezni, ahogy a hajába tép a szél. Miatta reménykedtem még én is. A nővérkék is megszokták a mi furcsa párosunkat, ezért engedékenyebbek voltak velünk. Talán csak sajnálatból. De minket ez nem érdekelt. Sokszor látogattunk el egymás szobájába. Ő a szemészeten volt, én meg a Nephrologián. Ilyenkor órákig beszélgettünk. Egyszer, mikor tavaszodott, lementünk a kórház parkjába sétálni. Elmeséltem Daisukénak, hogy hullanak a cseresznyefa rózsaszín virágai, hogy olyan, mint a vattaeső. Daisuke ettől nagyon boldog volt, és így szólt:
– Hiroshi-san, bár én nem látlak, idősebb is vagy, és még férfi is, de én nagyon szeretlek! – szorította a kezem. Úgy éreztem, hogy az ő szeretlek-je többet ér nekem mindennél a világon.
– Daisuke, én is szeretlek – mondtam elhaló hangon. Az egész olyan szép volt akkor. Aztán Daisukén elvégezték a műtétet, és láthatott. Nagyon boldog volt. Utána is látogatott engem. Azt mondta, csak velem megy el az arborétumba. Ezzel megint reményt nyújtott nekem. Akkor már ő töltötte ki a szívem, és tett emberré. Nem tudtam élni nélküle. De amilyen gyorsan jött a boldogságunk, olyan gyorsan is lett vége. Két nappal ezelőtt egy rohamkocsi érkezett egy balesetessel. Az egyik nővérke eszeveszett módjára rohant be a kezelőbe. Arcán könny csordogált.
– Hiroshi-san! Daisukét baleset érte. Most műtik! Rossz az állapota! Biciklin tartott erre, mikor egy ittas vezető elgázolta – hangja remegett.
Kitépve a tűt a karomból, őrült módjára rohantam a sürgősségi 2-es műtőjéhez. Három órás műtét után kitárult az ajtóm. Sawamura doktor úr megtörten, csapzottan tántorgott ki, szemeiben könnyekkel. Emlékszem, hogy Daisuke neki köszönhette a látását. Kezét a vállamra helyezte, majd erősen megszorította. Semmit sem kellett még mondania, már éreztem, ahogy a tüdőm lezuhan a gyomromba. Rám tört a sírás. Képtelen voltam ezt a veszteséget elfogadni. Ennyire még az sem fájt, mikor az asszony elhagyott. Azt hittem, ez csak egy kegyetlen álom, de a doktor nem fejezte be itt.
– Hiroshi, mondanom kell valamit – törte meg a csendet.
– Daisuke vizsgálati eredményei szerint... megegyező donor lenne számodra. A koponyája szilánkokra tört, de a belső szervei épek. – Hangja tele volt fájdalommal.
Azt hittem, viccel. Elfogott a hányinger, de válaszolnom kellett.
– Át... át szeretném gondolni – válaszoltam megtörten.
– Szerintem Daisuke is ezt szeretné – mondta orvoshoz hűen.
– Köszönöm, doktor!
Daisuke... Daisuke veséje bennem. Ez a gondolat jobban elborzasztott, mint akármi más. Kihunyt hát az én napom, egyetlen fénysugaram. Elsötétült az utam, amin eddig, ha döcögve is, de jártam. Nem maradt hát semmim. A mellkasomban ezer meg ezer föld nyílt ketté, s dőlt össze millió világegyetem. Számomra itt nincs tovább...
Hideg van, és zúg körülöttem a táj. Eljöttem a kórházból bejelentés nélkül. Most a vonatállomáson ücsörgök. Látni akarom Daisukét, és megmutatni neki azokat a vicces pipacsokat. Magam mutatom meg neki őket a mennyország mesés kertjében. Bizonytalanul emelem lábaim a sínek között. Hangos sípszó jelzi, hogy eljött a hóhérom. Erős vaku villan, elvakítva engem. Tompa puffanás, és már vörös óceánban úszom. Már nem bánom, mert Daisuke nyújtja felém a kezeit, és én tétovázás nélkül megragadom őket. Azután kéz a kézben barangoljuk be a világ legszebb arborétumát.

 

VÉGE