Szereplők:
Drew - Nahoa
Leonard - Teletha
Szerzői megjegyzések: Konichiwa, Nahoa vagyok! Ez az első nyilvános szerepem, így kissé izgulok! Remélem, szeretni fogjátok a történetünket, amit Telethával közös erőnkkel, tudásunkkal hoztunk nektek össze! ^^ Oi, Teletha vagyok, sziasztok! Ez a mű, amit egy olyan, számomra kedves emberrel írtam, mint Nahoa-chan. Minden percét élveztem és mikor vége lett… bőgtem. Imádtam, mindent félre dobtam, mikor Nahoa-chant megláttam. Megérte~ Kérlek titeket, fogadjátok kedvesen ezt a kóbor cicát, aki amúgy hihetetlenül tehetséges… és remélem, végre megtalálja otthonát, az írás gyönyörűséges birodalmát.
1. fejezet
Szakadó könnycseppek
Drew: Esik. Utálom, gyűlölöm az esőt. Miért pont most kell esnie, amikor legjobban nem kellene?! Hiszen… baj van! Nincs kihez fordulni, segítséget hívni. Ha megtenném, akkor még nagyobb lenne az egész… Így is ki tudja, lehet már most veszélybe került a társadalom, és az én egyetlen jó barátomnak, Vakmerő Kevinnek köszönhető! Mérges vagyok, rettentően dühös és… tehetetlen. Bárcsak ne krepált volna be a telefonom és akkor lenne még esély, lenne kiút! De így, hogy próbálom hülye barátom bundáját menteni, egyedül… nincs sok. Nem kedvező a jövő. Valamit tennem kell… Valamit tennem kell, különben… ! Nem, ebbe bele sem gondolhatok! Nem halhat meg! Nemcsak azért, mert a legjobb barátom, hanem azért is, mert a fajtársam! - Gyerünk Kev, térj már észhez! – szólongatom sokadik alkalommal, de mind hiába. Nem is csodálkozok, hiszen nincs magánál, már egy jó ideje. Csak az elkeseredettségemet növelem. Döntés elé kényszerültem, és én őt választottam, hogy megmentsem őt, saját épségemet, bundámat kockáztatva… mint mindig. Nem bántam meg, hiszen ő is megtenné értem. De most… nagy a baj, hiszen megmérgezték, sőt ráadásul előtte verekedésbe is keveredet. Miért ilyen hülye, agyalágyult?! Miért nem hallgat a szép szóra?! Megbicsaklik a térdem, ajkamba harapva fojtom el a kiáltást. Bassza meg! Ki kell tartanom! Valahogy... el kell jutatnom a lakásunkig, de az még jó pár utcasarok, közben ki kell találnom, hogyan vigyem végig őt észrevétlenül, hogy ne lássanak meg az emberek. Drew gondolkozz, gondolkozz! Szidom magam, és a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. Újabb és újabb lépéseket megteszek. Vajon… meddig fogom bírni? Hiszen egyre többször kell megállnom, egyre közelebb kerülök a tűréshatáromhoz… sőt már lassacskán túllépem azt a bizonyos vonalat. Összerezzenek az egyik hatalmas mennydörgéstől, az eső még jobban rákezd, szakad, mintha a dézsából öntötték volna. Ha eddig volt rajtam valami száraz rész, most már egyáltalán nincs, csavarni lehet a vizet a ruháimból. Betérek az egyik sikátorban- Éppen idejében, mivel emberek közeledtek felénk. Feszülten hallgatóztam, miközben lassan tovább lépkedtem. Megkönnyebbült sóhajt hallatok, mikor megállapítom, hogy nem figyeltek fel ránk. Alig teszek meg tíz lépést, mikor kitárul egy ajtó. Amilyen gyorsan csak tudok, fedezékbe húzom magunkat. Hegyezem füleimet, miközben azon imádkozok, hogy ne találjanak meg! Csörömpölést hallok, beszédhangfoszlányait, amik nemsokára elhalnak a becsukódó ajtó miatt. Megkönnyebbülök. Újból neki indulok, de két lépés után nem bírom tovább. Nem csak megroggyan a térdem, hanem sikerült egy kisebb gödörbe is belelépnem. Elterülök Kevinnel együtt az aszfalton. Csillagokat látok, nem csak a becsapódás miatt, hanem a szúrt sebem ránehezedése végett is. Nem érzek erőt a megmozduláshoz. Ennyi lenne? Ennyi? Gomer Drew 25 évesen meghalt egy kicseszett sikátorban? Ja… ennyi, állapítom meg, miközben próbálok eszemnél maradni, kizárni az egyre jobban hívogató sötétséget, mely végül mégis elragad.
Leonard: Ma is olyan nap van, mint mindig. Állok a bárpult mögött, suvickolom a poharakat, amik már így is úgy ragyognak, mint a gyémánt. Ezt onnan is látom, hogy a fény, ragyogva tör át rajta. Már mindenki elment, nem is csoda, hisz késő este van. Összekötöm félhosszú hajam, végigsimítok államon, amin egy aprócska szakáll fityeg. Ha jellemeznem kellene magam, akkor azt mondanám, hogy huszonhét éves férfi vagyok, elég jó fizikai berendezéssel. Néhol, itt-ott egy-egy nagyobb izommal, ami szép fényt vet, amúgy kissé öregedő testemre. Egyedül élek New Yorki kis lakásomban. Se feleségem, se szeretőm, se kutyám, se macskám… úgy nagyjából semmim. A fizetésem sem a legjobb épp, hogy kijövök belőle, ezért dolgozom itt. Tervezem egy ideje, hogy építkezésre megyek át dolgozni, de még nem tettem meg. Pedig meg van hozzá a szakmám és a fizikumom is.
- Leo, vidd még ki a szemetet. - szól oda főnököm, bár tököm tudja, miért mondja el ezt minden nap, tudom a dolgom. Felemelem két hatalmas zsákot és kimegyek vele az üzlet melletti sikátor szemeteséhez, de még visszaszólok neki, hogy „rendben”. Mindent helyére teszek és lassan felöltözök. Fehér ingemre veszem barna kabátom és a tükör elé állok. Elrendezem szőkés-barna tincseim, kiveszem a gumit belőle és elindulok.
- Végeztem főnök, megyek! - szólok be a nőnek, mert, hogy nő.
- Jó éjt, Leo. - feláll asztala mellől és oda tipeg. - Nem lenne kedved mégis itt maradni velem. Tudod… ? - megvillantja kebleit, amitől én apró fintort vágok, mosollyal álcázva.
- Nem, fáradt vagyok. - vágom rá.
- Minden nap ez a kifogás. - morog és visszasétál. Nem foglalkozom vele csak elindulok. Hátul megyek ki, amerre a szemetet kivittem, hogy bezárhassam az ajtót. Talán hazafelé benézet Gretához és szórakozok vele egy kicsit. Nem várhatja el tőlem senki, hogy szüzet játsszak ennyi idősen. Ezek a nők meg amúgy is erre valók. Nyikkanást hallok a szemetes felől, ezért odamegyek. Mindenféle karton dobozt lepakolok, mire észreveszek… egy fiút. Próbálom keltegetni, de nem reagál.
- Mi a… - döbbenek meg, mikor meglátom haja közül kibújó füleit. Szarul néz ki, füle van… ez marha gyanús. De… mégsem hagyhatom itt. Felveszem és elindulok vele. Szerencsém van, hogy kabátom alá félig-meddig el tudom rejteni, míg két sarokkal arrébb hazaérek. Felmegyek vele lépcsőn, beviszem és a kádba dugom. Mégsem fektethetem így az ágyba. Megmosdatom. Akkor veszek észre még valami furát.
- A jó isten áldja meg… ez meg kicsoda? - riadok meg, mikor megpillantom farkát is. Komolyan. Nem azt, ami a lába között van, hanem azt, ami a fenekéből lóg ki. Most mégsem foglalkozhatok vele. Megtöröltem, akkor vettem észre az oldalán egy szúrt sebet. Elgondolkoztam majd fertőtlenítettem. Vettem elő tűt és cérnát, a fiút az ölembe ültettem és bevarrtam a sebét. Tanultam ilyet is. Kórházba mégsem vihetem. Adok rá egy pizsama felsőt és ágyba dugom. idegesen ülök le a fotelbe, kezem ökölbe kulcsolva és csak bámulok a fél sötét szobába.
- Komolyan kérdezem, mi vagy ki ez? - töprengek.
Drew: Kezdem visszanyerni az eszméletemet, de bárcsak ne tettem volna! Sajog mindenem, úgy érzem, egy ép porcikám sincs. Megdermedek. Kevin! Kipattannak a szemeim, készülök felülni, de a mozdulatsorban is lefagyok, na meg felszisszenek. Bútorzat, ágy a testem alatt, állapítom kissé nehezen, miután már nem látok annyira csillagokat. Szemem sarkából mozgást látok, azonnal arra kapom a fejemet. Megrettenek. Ne, csak ezt ne! Egy férfi! Remegés fut végig a testemen. Villámlik újra, szinte teljesen bevilágítva a szobát. Mégis mihez kezdjek…? És hol van Kevin? Ez a két gondolat kattog, miközben próbálom elűzni a rettegés, hogy a józan eszem megmaradjon.
Leonard: Az eső egyre hevesebb és a villámlás is sűrűbb. Már egy csomó ilyen fényszikrán túl vagyok az utóbbi négy órában. Őriztem az idegen lényke álmát, aki birtokba vette az egész ágyamat. De szar lesz így holnap dolgozni menni. Kialvatlanul. A fiú mocorogni kezdett. Felriad és ijedten tekintett körbe. Zavartam, de nem csak én... Valami más is. Ezt abból láttam, hogy idegesen rágdosta ajkait és szemével kiutat keresett innen, mint egy zavart kisállat. Némán sóhajtottam és a szekrényhez sétáltam, amiben turkálni kezdtem. Eszembe jutott ugyan is, hogy a kisöcsém, aki néha nálam alszik körül belül, ugyan ilyen termet lehet és mivel a fiú ruhája koszos, szakadt és még büdös is volt, kidobtam. Így nem mehet ki. Elővettem neki egy alsót, egy farmert, egy zoknit és egy hosszú ujjút mellé pedig egy esernyőt.
- Látom, hogy sürgős... Menj! De vidd ezeket, mert megfázol. - felálltam és kisétáltam, hogy felöltözhessen
Drew: A férfi feláll. Rettegve nézek rá, félek. Nem felém indult meg, pedig ezt hittem. Árgus szemekkel nézem minden mozdulatát. Kinyit egy szekrényt, keres valamit. Újra előjön a rettegés, de amikor meglátom az első ruhadarabot a kezében kissé megnyugszok. Vajon… mit akar? Az ágyra dobja a ruhákat, majd kimegy a szobából. Kissé megdöbbenve, gyanakodva pislogok. Végig nézek magamon, csak most veszem észre, hogy meztelen vagyok. Eddig, hogy a fenébe nem tűnt fel? Mindegy, nem ez a fontos. Óvatosan a pólóért nyúlok, felhúzom magamra, ügyelvén, ne tegyek hirtelen mozdulatot, közben tovább fülelek, nem-e csel az egész. Miután végeztem lassan kibotorkálok a szobából. Vajon… hol lehet? Lehet, csapdát állít fel? Na meg… mennyi ideje lehettem eszméletlen? Kevin! Szívem egyre jobban elszorul. Ahogy óvatosan bekukucskálok az egyik helységbe, megpillantom az idegent, aki lassan felém fordul.
Leonard: A kicsike nappaliba mentem, de csak a kislámpát oltottam fel és töltöttem magamnak egy jó erős whiskyt. Leültem vele a kanapéra és vártam, hogy csukódjon a bejárati ajtó, de nem történt meg. Helyette, öt perc múlva, a fiú ácsorgott ott az ajtóba és engem bámult nem értettem. Szemeibe néztem, amit most tudtam csak megfigyelni. Felemás volt. Halál komolyan… felemás. Az egyik szép zöld volt, akár a smaragd a másik pedig olyan, mint a topáz. Ez már kezdett sok lenni nekem főleg estére. Füle van… farka van… mellesleg kettő is… és még a szeme is. Sóhajtottam és megsimogattam homlokom.
- Mire vársz még, kölyök? Ha sürgős, akkor menj már. A villámlásból ítélve, megint szakadni fog, szóval iparkodj. - sürgettem meg távoztát, mert különben még a végén itt hal meg ijedtében és nincs kedvem ülni, holmi űrlényeg ellopása és megölése miatt.
Drew: Elküld, semmit sem akar. Furcsa ez az ember… Tényleg így lenne, vagy csel? Nem tudok rájönni.
– Merre… merre van a bejárati ajtó? – mire arra mutat. Tétovázok, végül bólintok. Végig mentem a folyosón, melyen voltam, majd bekanyarodtam és tényleg ott volt a kijárat. Felkapom a cipőmet, mely vizes még, de nem érdekel. Mielőtt becsuktam volna az ajtót töprengve néztem vissza a lakásba. Majd később... Kinyitottam az ernyőt, majd lábaimat szedve rohanok, ahogy csak tudok. Hirtelen ismeretlen volt a környék, de ahogy végig rohanok az utcán, rájövök merre is lehetek. Nemsokára odaérek, ahol elájultam.
– Kevin! Kev! – szólongatom őt, de nem hallok semmit sem. Nem juthatott haza… Vagy mégis? Nem, érzem az illatát! Itt kell lennie! De… nem találom! Már-már készülnék a lakásunkhoz rohanni, mikor meglátom. Nem… nem lehet… - Kevin! – eldobom az esernyőt, majd mikor odaérek, letérdelek gyorsan. – K-Kevin! – remegő kezekkel érintem meg az élettelen testet. Nem… nem akarom elhinni! Könnyek gyűlnek a szemeimben, ahogy lassan felemelem a macskatetemet. Magamhoz szorítva nyelem könnyeimet. Meghalt… Meghalt miattam! Ha… ha nem ájultam volna el… ha kitartottam volna…! Úgy érzem meghasadt a szívem. Az én egyetlen igaz barátom meghalt. Remegek, de nem az átázott ruha miatt. Lassan feltápászkodok, magamhoz szorítom Kevin testét, felveszem az esernyőt, majd elindultam vissza oda, ahonnan elrohantam.
Leonard: - Merre… merre van a bejárati ajtó? - kérdezi meg félszegen én pedig mögé mutatok. Elindul és hallom, amint csattan az ajtó. Sóhajtok egyet és bekapcsolom a tévét. Végül is… éjfél van, alig négy óra és elkezdődik a műszakom. Lehúzom a maradék whiskym és elbaktatok a fürdőbe. Mivel mégsem mentem Gretahoz, kénytelen voltam szégyenszemre kiverni magamnak, ami kurvára nem segített sokat. Most mi van? Egy egészséges, fiatal férfi vagyok. Megtörölköztem és még megittam egy sört a hűtőből és bekaptam egy szendvicset. Mikor az órára néztem, hajnali egy volt, ezért lefeküdtem az ágyba aludni. Egy boxer volt csak rajtam, mert eső ide vagy oda, nekem rohadt melegem volt. Épp elszunyáltam volna és egy meseszép lányt kényeztettem volna, mikor megszólalt a csengőm. Az ágyam szélére ültem és megdörzsöltem az arcom.
- Na, jó komolyan… ki a faszom az? - kérdeztem idegesen, bár kint nem lehetett hallani. Felálltam és az ajtóhoz botorkáltam. Ásítva egyet kioldottam a zárakat és kinyitottam. Nos… komolyan mondom, a mai napom átkozott volt és tudhattam volna, hogy még nincs vége. A furakölyök állt ott az ajtóban, még így is bőrig ázva és… egy macskatetemmel a kezében. Legalábbis annak tűnt, mivel egyáltalán nem lélegzett, ezt pedig az oldala nem emelkedéséről ítéltem meg. Lesápadtam és kezem lecsúszott az ajtón.
- Kölyök… most komolyan. Téged az istenek küldtek, hogy megbüntess vagy ilyesmi? Ez azért van, mert sok nőnek fizetek a szexért, ugye? - kérdeztem totál kiakadva.
Drew: Magam sem értem, hogy kerülök ide, csak azt veszem észre, hogy tényleg itt állok a vadidegen férfi ajtaja előtt és becsöngettem hozzá, pedig út közben nem egyszer próbáltam magam meggyőzni, nagy hülyeséget csinálok. Nemsokára nyílik is az ajtó, bosszús, ahogy látom, majd ledöbben teljesen, végül a kiakadás marad, aminek hangot is ad. Ajkamba harapok majdnem. Én hülye… Mégis mit vártam?!
- Én… elnézést kérek a késői zavarásért! De… de… - Most hogyan kérjem meg, hogy segítsen eltemetni őt? Komolyan… nekem is elmentek otthonról. Félreénezek, egyik lábamról a másikra állok.
Leonard: Szabadkozni kezd és bocsánatot kér, mint egy kisgyerek, aki valami rosszat tett. Ajkát harapdálja és egyik lábáról másikra áll. Jó… gondoljuk azt, hogy az öcsém. Csak, gondoljuk azt.
- Gyere be, mert megfázol. - szólok neki ő pedig beljebb jön azzal a döglött állattal. Előkeresek egy pokrócot és odaadom neki, hogy takargassa be vele. Mikor végzett a fürdőbe küldöm, mert megint csak megfázik, ha így marad én pedig addig nekiállok egy kávét készíteni. Kikészítek neki megint friss ruhát és mikor végez, odajön hozzám.
- Kávét vagy teát? - kérdezem.
Drew: Behív. Józan eszem azt mondja, ne fogadjam el, csak húzzak el és megoldom magamtól a problémámat, nem támaszkodhatok egy… emberre! De valahogy mégsem tudok rá hallgatni. Segített, most is tud majd. Nem értem miért adja a takarót, de végül rájövök. Beleteszem Kevint, majd fürdeni küld. Szót fogadok neki. Csak addig zuhanyozok, míg átmelegszek. Elveszek egy tiszta törülközőt, azzal szárítom meg a testemet, majd tekerem magam köré. Újra tiszta ruhák… pedig nem számítottam rá, hogy vannak neki. Felveszem őket, most is kissé lógnak rajtam, de nem törődök vele. Torkom elszorul, de tartom magam. A konyhában találok rá. Még italt is ajánl!
- Te-teát kérnék. – felelek a feltett kérdésre, majd a felkínált helyre leülök. Figyelem, ahogy kiveszi a bögrét, majd beleönti a meleg a kért italt, amit végül letesz elém. Lassan kinyúlok érte, tenyereim közé fogva húzom magam felé a bögrét.
Leonard: Bátortalanul teát kér, amibe teszek egy kis tejet is, úgy angolosan. Nem tudom, mi vezetett ehhez az ötlethez. A kanapé felé irányítom, ahova le is ül. Hogy ne érezze zavarba magát én a fotelbe ülök, meghagyva neki egy kis távolságot. percekig csak némán ülünk és nem szólunk egymáshoz. Végül muszáj megszólalnom, azért mégsem tűrhetem, hogy minden így maradjon.
- Jók lettek a ruhák? - kérdezem.
Drew: Bólintottam válaszadásként, de azért szóban is megerősítettem. - Igen, köszönöm. – majd belekortyoltam a teába. Meglepődtem, hiszen tejet is tartalmazott, amit egyáltalán nem bántam, hiszen angol vagyok, így szoktam meg, na meg eleve tejet akartam volna kérni, de… nem mertem, nem akarok udvariatlan lenni. – Meg a teát is köszönöm.
Leonard: - Semmiség. - válaszoltam kurtán majd hátra dőltem. - Amúgy, ne vedd tolakodásnak, de azt hiszem, ha már így belekeveredtem… mi vagy te és… az a macska, aki… meghalt… ember volt? - tértem a tárgyra.
Drew: Nem köntörfalaz, rögtön belevág. Megszorítom a bögrét, ahogy Kevint említi. Nem szabadna elmondanom neki, de… már belekeveredett és… jó embernek tűnik.
- Ígérje meg, hogy ami elhangzik most itt senkinek, egy árva léleknek sem adja tovább. Meg tudja ezt tenni? Tudom nagy kérés, meg ki vagyok én, hogy ilyet kérjek, de… csak így mondhatom el a valóságot.
Leonard: Megdöbbenek, mikor megszólal. Nem gondoltam, hogy ilyen intelligens, egy kölyöknek néztem csak.
- Valószínűleg, ha elmondanám bárkinek is, akkor bezárnának az elmegyógyintézetbe és hát kösz, de nem szeretnék oda menni. Különben meg, ha nem kerültél volna épp az utamba, akkor nem is érdekelne a dolog.
Drew: Igaza van, lehet oda zárnák be őt, ha mégis megosztaná valakivel azt, amit megtud tőlem. - Igaza van, ezt nem vitatnám. Öhm… - nem tudom, hogy hol is kezdhetném. Még sosem kellett senkinek sem elmagyaráznom, hogy... mi is vagyok. – Gondolom észrevette, hogy mikkel is… rendelkezek. Fülek, farok. – Bólint, így folytatom. – Gondolom azt is sejti, hogy milyen állatnak vannak ilyenjei. Macska vagyok, félig ember, félig állat. Azt nem tudni, hogy most emberi mivoltunkból veszítettünk és így lettünk keverékek, vagy macskákból fejlődünk ki. Egyesek azt állítják, hogy az előbbi, mások az utóbbit hiszik valóságosnak. Én magam az elsőt vallom, inkább embernek tartom magamnak, mint állatnak. – Rásandítok, hogy hogyan reagált erre az egészre. – Egyébként, ha van valami kérdése, nyugodtan szakítson félbe! De ha már tudja, mire is kíváncsi azt is elmondhatja. – Ajánlom fel neki így utólag.
Leonard: Miután beszámolt róla, csak lestem. Meg is lepett, meg nem is. Számítottam valami ilyesmire. Mégis, egy enyhe sokk. Sok mindent kérdeznék, de nem tudom lenne e értelme. Töprengeni kezdek. - Leginkább az érdekelne, hogy az a halott valami ott… ember volt e és hogy most mit is kezdjek vele!? Mint látod, ez itt panel és nincs kert, max odalent… vagy esetleg elvihetjük holnap a tóhoz és eláshatjuk. Ezen kívül már csak egy ismerősöm krematóriuma jut eszembe. De abból, hogy képes voltál érte elmenni az esőbe, arra következtetek, hogy ő is ember volt. - gondolkodom. - Jézusom, remélem, nem jön át az öcsém, mert nem tudom neki ezt megmagyarázni.
Drew: Összehúzom magam a kanapén. Ebbe, nem is gondoltam bele, hogy esetleg valaki közben érkezhetett hozzá. – Bocsánat a betolakodásért! - Mire csak legyint. - A kérdéseire a válasz, igen… Kevin is olyan, mint én. Félig ember, félig macska. Gondolom felmerült Önben, hogy miért nem látott hozzánk foghatóakat. - Bólint. - Ez azért van, mert nem szabad embereknek megmondani, hogy mi mik is vagyunk. Érintkezni lehet, de azt is óvatosan. Megint felmerülhetett egy kérdés, mi van az idősekkel, akik meghaltak? A válaszom erre, mint láthatta Kevin… Kevin macska alakjában van. Mikor valaki meghal ebben az alakjában éli meg utolsó perceit. Így, ha valaki fel is fedez egy macska tetemet, akkor azt hiszi, hogy egy közönséges cica volt. Csak így tudjuk megvédeni magunkat a lelepleződés, az emberek ellen.
Leonard: Hosszú monológja végére ér. Pislogok rendesen és szám elé teszem a kezem. Gondolkozzunk. - Ez… így mind teljesen érthető. Na és… mivel ti emberek vagytok, mi van, ha beleszerettek egy emberi nőbe például? Akkor ugyan ilyen gyerekeitek lesznek? - kezdtem megkattanni és fejemet vakartam. - Na jó, tényleg mit csináljunk a haveroddal? Reggelre hullaszag lesz és kivágnak a kecóból. Ássuk el vagy nem tudom. Szóljak a haveromnak? Elégeti… hamvasztás, érted.
Drew: Gyorsan vált témát, így nincs időm, na meg nem is hagy időt, hogy válaszolni tudjak. - Az első kérdésére a válaszom az, hogy nem lenne szabad beleszeretni az emberekbe, de… volt már ilyen. Hogy az utódok milyenek lesznek változó. Lehet teljesen ember, de lehet, hogy olyan lesz, mint mi. 50-50% az esély erre. – Kis szünetet tartok, majd folytatom. - A másikra a válaszom… Nem tudom. Igazából magam sem értem, hogy miért jöttem ide. Talán… mert megmentett, de nem szeretném kihasználni magát, hiszen… annyit tett már így is értem.
Leonard: Vág az esze a kölyöknek. Nem hülye, az már biztos. Belegondoltam abba, amit mondott. Sóhajtottam. Igen, ma valahogy túl sokat is. - Elég fura elképzelnem, hogy emberi életet élő fél macskák, macskákkal dugnak. Fura, de most nem ez a lényeg. Mielőtt ledőlnénk, még van egy kérdésem. - megmozdultam a székben. - Mi a francba keveredtetek és, hogy halt meg a kis haverod?
Drew: - Igen, az elég fura lenne, ha azt csinálnánk. Semelyik fél nem tudná kihordani a kicsit, kicsiket. – Helyeseltem az állítását. – Kevin és én… legjobb barátok vagyunk... voltunk. Kitartottunk egymás mellett jóban, rosszban. Szerelmi bánata volt, azt tudom, ezért is volt a Cark’s bárnál, ott találtam rá. Részeg volt, már amennyire be lehet rúgni jó pár whiskys pohár után. Mire kijutottam vele a bárból, közölte velem bent hagytuk a táskáját, így visszasiettem érte. Könnyebb volt egyedül, mint, hogy vele együtt. Bárcsak ne tettem volna… - Ajkaimat összepréselve nézek bele a már félig kiürült bögrébe. – Mire kiértem… már egy páran körülvették. Mondták, hogy húzzon arrébb, útban van, erre ő csak… nevetett. Így szabadult el a pokol. Bunyó tört ki, próbáltam kimenteni őt, de valahogy alig értem el. Mire sikerült megjelentek a zsaruk, így menekülőre fogtuk. Meghúztuk magunkat az egyik eldugott sikátorban. Ott vesztette el az eszméletét. Ott fedeztem fel a szúrt sebeit, ott jöttem rá, hogy valamelyik támadónak a kése… mérgezett volt. Próbáltam őt minél hamarabb hazavinni és ott ellátni, de… messze lakunk, na meg nem vonhattam magunkra a figyelmet, hiszen a rendőrök lehet kerestek még, az emberek meg megláthatták volna, hogy mi mások vagyunk. A többit meg már gondolom sejti.
Leonard: Miután elmesélte a késes-mérgezős sztorit, kicsit meglepődtem. Felálltam és kisétáltam az előszobába. Feloltottam a villanyt és leguggoltam a betakart tetemhez. Felrántottam róla a leplet és szemügyre vettem. A sebhez értem és megvizsgáltam. Nem vagyok egy sebész sem egy IQ zseni, de vannak dolgok, amikhez én is értek. - Kölyök, gyere csak! - szóltam oda neki. Kicsit ijedten állt fel és tipegett oda. - Ez itt… nem mérgezett kés nyoma. Az emberek nem mászkálnak mérgezett késsel az utcán, az abszurd. Tudom, a fél macska is abszurd, de ez nem mérgezett kés volt. A barátodat mérgezett kábszerrel ölték meg, amit az úgynevezett Cark’s bárban csempésztek az italába. Hogy honnan tudom? - kérdeztem, mikor hitetlenkedve nézett rám. - Onnan, hogy mióta csak az eszemet tudom, rivális a mi bárunkkal. Az egy drogtanya és nem a kis barátod az első áldozat. Felfokozza a depresszió egy enyhe bátorságlökettel, amitől vakmerő és cinikus lesz az illető, nulla veszélyérzettel. Ha a haverod depis volt, ez a cucc, egyet jelentett neki a halállal. Nézd a szája szélét, itt egy kis fehér valami van, kifelé folyik belőle, mert beállt a hullamerevség. Részvétem, kölyök.
Drew: Azt, hogy itt hagy hirtelenjében nem értem. Bizonytalanul fülelek, majd utána megyek, mikor hív. Mégis mit akar? Közelebb megyek hozzá, hallgatom a magyarázatát. Hitetlenkedve nézek le rá. Aztán tovább mondja, elmondja az egészet, hogy honnan tudja. Mérges vagyok, düh jár újra át. Kevint meg akarom bosszulni… de gőzöm sincs, hogy ki drogozhatta be. Ha most odamennék, egészen biztos vagyok, hogy az az alak már eltűnt és, ahol Kevin ült, majdnem mindenkinek háttal… nem tudnék semmit sem csinálni. Tehetetlenségemben ökölbe szorítom kezeimet. Miért nem láttam előre, hogy piálni ment? Miért nem vettem észre rajta, hogy nincs jól? Az egész az én hibám! Ha… ha ott lettem volna vele, akkor lehet, élne és részegen hortyogna az ágyában otthon.
Leonard: - Fejezd be, kölyök! - ripakodom rá, mert bár macska feje van, de az agya úgy jár, mint mindenki másé. - Szinte kilógnak a gondolataid a fejedből. Átlátszó vagy, ne menj színésznek se semmi olyasminek, ahova pléhpofa kell. Semmi értelme, hogy magadat okolod. Nem vagy sem az anyja se az esze. Ő ment oda, hívhatott volna, ha lett volna egy kis esze. Hiába mennél most oda, a biztos vesztedbe rohannál. A pultos volt, mielőtt töprengeni kezdenél, hogy ki tette a piájába. Mint mondtam, egy drogtanya. Mint pultos, jól tudom, milyen egyszerű bármit is belecsempészni a piákba. A haverod áldozatul esett a társadalom fertőjének és nem sok esélyed van, egymagad a bosszúra. Mégis mit akarsz tenni, törpe? Megkarmolod őket a visszahúzható körmeiddel? Kérlek, ne röhögtess, ha melléd ütök is meghalsz. Kevés vagy, jobb, ha megérted. Most pedig menj az ágyamba, én majd a kanapén alszok. Muszáj aludnom, mert összedőlök majd a munkahelyen, ha csak meg nem dugom Leilat a főnököt, ezt pedig ne várd el tőlem, inkább összedőlök.
Drew: Meredten néztem le rá. Legszívesebben ráfújnék a gúnyosnak érzett megjegyzései miatt, mit is tehetnék a pultossal, de mégsem teszem, ellenállok a kísértésnek. Fájnak a szavai, de… be kell vallanom, igaza van. Végül homlokráncolást vált ki az, amit mond. Bosszús vagyok, toporzékolnék a tehetetlenségemben, na meg zavart. Meredten nézem továbbra is, tekintetemet belemélyesztem sötétbarna szemeibe. Végül megadom magam. – Igaza van, egyedül… nem mennék semmire sem, főleg sérülten. Sajnos egyet kell értenem azzal, hogy a kellő erőm sincs meg hozzá, de ha a gyorsaságot számítjuk, akkor mégis meg lenne, de az túl kevés. – Erre nem mond semmit. – Mellesleg megkérhetem, ne sértegessen? Igenis ki tudnám kaparnia szemét, mivel az embereknél erősebb a körmeink. – Megemeli a szemöldökét, közben mintha eltöprengett volna ezen, de elvonom a figyelmét. – Egyébként… biztos, hogy… nem zavarok? Nem akarom az ágyából kitúrni, és… a kanapén is kényelmesebben elférek.
Leonard: - A baj csak az, kiscicám - emelem feljebb a szó végénél hangom-, hogy a pultos a legkisebb hal ebben a játszmában. Még, ha ki is kaparod a szemét, elvágod magad alatt a fát. A fő terjesztőnél kell kiiktatni ez pedig sem nem a te dolgod sem nem az enyém. - fejeztem be ezt a témát. - Nem zavarsz, de ne kezdj el mártírt játszani, nincs időm rá. Alig, ha két órát alhatok… nem neked kell lelakott nőket megdugnod, hogy előbb leléphess, fizetés levonás nélkül. - felálltam és a nappali felé indultam. - Amúgy, mi a neved? Mert, hívhatlak kölyöknek is, meg cicusnak is, de egy idő után kínos lesz mindkettőnknek. Én Leonard vagyok, de hívj csak Leonak… vagy cukros bácsinak vagy „gazdám”- nak. - nevettem el magam. - Csak vicceltem na, nevess már!
Drew: Összezavar. Így is sok érzelem dúl bennem, erre még ez is hozzájön. Homlokomat ráncolva nézek rá, miután betakarom Kevin testét. – Bocsásson meg, de valahogy nem vagyok abban a hangulatban, hogy nevetni kezdjek. A nevem Drew, Drew Gomer. És ha nem bánja, akkor Leonak hívom, nem „gazdám”- nak, mert szabad akarattal rendelkezek, annak ellenére vagyok, aki vagyok. Az alváshoz visszatérve, ha nem baj ragaszkodok a kanapéhoz, mivel kettőnk közül Ön sokkal magasabb, mint én vagyok, jobban elférek, mellesleg csak egy… betolakodó vagyok.
Leonard: Összeszűkül szemem, mert felidegesít. Felé trappolok és felkapom majd a hálóba viszem és az ágyra dobom. Leülök mellé és csikizni kezdem, amitől dorombolni kezd, mint egy tényleges macska. - Nevess már… az isten szerelmére… vagy kezdj el bőgni, te hülye macska. - felhúzom és átölelem. - Nem ismerlek, idegen vagyunk egymásnak, de még egy olyan nagydarab ember, mint én sem bírnám ki bőgés nélkül. - beljebb lökdösöm, és mellé fekszem. - Bőgj végre, aztán aludjunk.
Drew: Meglepődésemben felkiáltok. Mégis mit csinál? Nemsokára puha ágyat érzek hátammal. Felém nyúl, majd csikizni kezd. Megdermedek, majd tiltakozni kezdek, hogy hagyja abba. Nem értem, miért csinálja ezt. Hirtelen megáll, fölém magasodva néz le rám és szólít fel. Nagyokat pislogok, nem csak azért, amit mondott, na meg a megölelés miatt, hanem saját reakciómon is meglepődtem. Nem hittem volna, hogy egy csikizés, ilyet kivált belőlem, hiszen Kevin, amikor ezt tette sosem reagáltam így rá. Beljebb tol, majd befekszik magához húzva. Érzem illatát, mely lassan bekúszik az orromba, végül teljesen körülölel. – Nem lehet így megparancsolni, hogy…sírjak! – De ahogy neki kezdtem a mondatnak könnyek szöktek a szemimbe, a végére már megremegtek a vállaim. Fáj… újra érzem azt a gyötrelmes, elemésztő fájdalmat, melyet Kevin hiánya idéz elő.
Leonard: Hiába a hosszas tiltakozása, a sok ellenvetése és küzdelme, végül feladja, eltörik mécsese és zokogni kezd vállamon. Megveregetem hátát és hagyom, hadd folyjanak könnyei.
- Jól van, add csak ki magadból, sokkal jobb lesz. - nyugtatom. Mikor végre kezd alább hagyni hüppögése és szipogása, megint csikizni kezdem, kisebb szünetekkel megtűzdelve, végül kérdő pillantására reagálva, szemeibe nézek, amik olyanok, mint a vadászó macskáé. - Mint mondtam, most jön az, hogy nevetsz. - nevettem el magam jóízűen és meg is éreztem. Jót tett nekem, mert már én is rég nevettem önfeledten. megint csikizni kezdtem, de ekkor már én is nevettem.
Drew: Lassan nyugszok meg. Felsőjébe kapaszkodok, markolom az anyagát, amit végül lassan eleresztek. Még mielőtt megszólalhatnék keze az oldalamon terem, csikizni kezd, én meg nevetek. Nem értem miért csinálja. Most komolyan… Mikor hosszabb időre leáll, megmagyarázza. Ennyire nyitott könyv lennék számára, hogy tekintetemből képes kinézni, mire is vagyok kíváncsi? Kis mosolyt csal arcomra a válasza. Igen… a nevetés jött, és folytatódott is a „kínzásom”- Kérlek! Kérlek, hagyd abba! – Kezd fájdalmas lenni, de nem csak azért, amit csinál, hanem az oldalam miatt is. Könnyeim csorognak, miközben levegőért kapkodok. Kinyitom szemeimet, felnézek rá. Levigyorog rám, én is megeresztek egy mosolyt. – Ugye… megkegyelmezel most már?
Leonard: Tényleg olyan, mint egy macska. Nem tudom, tud e róla. Főleg mikor összegömbölyödik és úgy nevet, mikor csikizem. De kis aranyos. Mi? Aranyos? Egy fiúról beszélek, agyamra ment az önmegtartóztatás. Mikor kegyelemért könyörög, felemelem a kezeimet a magasba és védekezően feltartom. - Oké, befejeztem, elértem, amit akartam. - nevetek. - Na, csússz beljebb, mert megdöglök a fáradtságtól és a közelgő tizenkét óra melódia, nem a legcsábítóbb. - azzal beljebb mászik én pedig mellé. Egy ideig próbálok aludni, kicsit a vihar is alább hagyott, mikor lerúgom magamról a takarót és kiakadok. - Öcsém, te olyan meleg vagy, hallod e. - az ágy szélére ülök és leveszem magamról a felsőm csak a boxerom marad rajtam és úgy fekszem vissza. - Na… most már jó. - sóhajtok elégedetten. - Ha esetleg zavar, hogy így vagyok, mehetsz beljebb. Rossz szokásom, hogy extrém melegem van és vetkőzök. nyáron egy szál faszban szoktam aludni. - vigyorgok.
Drew: Valahogy… örülök, hogy úgy dönt, itt alszik velem. Beljebb mászok, majd nemsokára süpped az ágy. Csönd van. Hallgatom az óra halk kattogását, mely jelzi a másodpercek elteltét. A falat, melyet eddig bámultam homlokomat ráncolva elfordulok tőle. Meglepődve pislogtam, amikor vetkőzni látom. Mégis... miért lett melege? Tőlem? Aztán megmagyarázza, hogy melyik évszakban mit szokott tenni. - Nem… nem zavar. Mindenkinek meg vannak az alvási… szokásai. - Hagytam ennyiben. - Egyébként Leo… ugye nem baj, hogy tegezlek most már? Nyugodtan mond meg, ha zavar.
Leonard: - Eddig is ezt magyaráztam neked, baka Drew. nem szeretem, ha magáznak, mert öregít és én még fiatal vagyok. Mind itt - mutatok mellkasomra -, mind pedig itt. - mutatok ágyékom felé. - Na, aludj, mert a holnap már itt van az ablakba. - mondtam és lekapcsoltam minden világítás és átfordultam, amerre a háta van majd lassan szuszogni kezdtem.
Drew: Baka… Baka? Mégis mit jelenthetett az a szó? Gondolom valami lebecsmérlés, a szövegkörnyezetből ítélve idiótát, vagy hülyét jelenthet. Szemeimet forgattam a fiatalsága megmutatására, de valahogy mosolyt csalt az arcomra. Elhelyezkedik. – Jóéjt! – Mondom neki, majd próbálok én is elaludni, de… nem nagyon megy. Annyi minden történt ma. Kevin elvesztése, Leo megismerése, akiről kiderült, hogy jó ember. Vajon tényleg ilyen segítőkész, vagy… valami célja van az egésszel? Remélem az előbbi. Érzem Leo lélegzetét, ahogy egyenletesen kilélegzi az elhasznált levegő. Felé fordulok. Nézem, ahogy alszik. Én… elkezdtem megbízni egy emberben csodálkozok rajta, hogy nem dobott ki a lakásból, mikor kiderült, mi is vagyok igazából. Lehet, ami nem késik… Nem, nem tenné akkor sem! Ez a megérzésem. Milyen nyugodtan alszik! Nem érzi, hogy letámadhatnám őt. Vajon így aludna akkor is, ha megtudna egy s mást rólam, főleg azt, amit csak Kevin tudott? Nem biztos, hogy akkor közel engedne magához… Ezen tanakodva lassan elaszok én is.