Szerzők:
Nyuffko - Sakata Yuuki
Teletha - Hitoshi Tatsuya
Szerzői megjegyzés: Örülök, hogy megint találkozunk. Nagyon boldog és büszke vagyok, amiért ennyi remek emberrel szerepezhetek. Nagyon remélem, hogy gyerekkori barátomat Nyuffkot is hatalmas szeretettel fogadjátok majd. Remélem azt is, hogy sokévi barátságunk és összhangunk remekül kihangsúlyozódik majd. Ő még teljesen új… méghozzá annyira, hogy eddig saját törije sincs szerep. Ezzel kezdett és ez az első. Köszönjük ~
1. fejezet
Hitoshi: Fáradtan és nyűgösen érkeztem meg a Narita repülőtérre. Mivel már rég megvettem a jegyeket, így volt még vagy fél órám. Letettem csomagomat és leültem mellé a székre. Hátravetettem fejemet és elméláztam. Hitoshi Tatsuya vagyok, harminc éves. Fekete, közép rövid hajú, kékszemű. Korom ellenére, reggeli futással és heti kétszeri kondival tartom magam formában. Nem panaszkodhatom. Nem vagyok kövér, de túl sovány sem. Kevés kis izmom van, ami pont jól fest középszerű testemen. Egy biztosító cégnél dolgozom és házhoz járó biztosító vagyok. Egy átlagos pasi, átlagos élettel… na, jó, ez azért nem teljesen igaz. Meleg vagyok, ez már nem átlagos dolog. Most kényszer szabira jöttem, mert különben megőrülök. Hány emberrel történik meg az, hogy a férfi, akit szeret, és akivel két éve együtt él, mondjuk hébe-hóba, közli veled egy nap, hogy „Bocs, de rájöttem, mégsem vagyok meleg csak te voltál kivételes.” Majd ugyan ez az illető, fogja magát és rá egy hónapra megnősül. Feleségül vesz egy nőt, aki három hónapos terhes. Marhára megcsalt, hát úgy. Pedig milyen fejeket vágott alattam szex közben. Komolyan az élet teljesen igazságtalan. Nem elég, hogy középiskolában, mikor bevallottam egy srácnak, hogy szeretem, jól megvertek a többiek és folyton cikiztek… és ez kísért végig, egész életemen. Nem volt egy normális kapcsolatom, mert nem mehetek oda minden pasihoz, aki csak egy kicsit is bejön, hogy „Hello, meleg vagyok, tetszel!”. Azt hiszem, már egy szál fogam sem maradt volna az óta. Felcsendült egy női hang, ami közölte, hogy a tizenöt perc múlva az Indiába tartó járat indul és tíz perc múlva, kezdjük meg a beszállást. Leült valaki mellém, de nem figyeltem, hogy ki, mert még mindig csukva volt a szemem.
Yuuki: Reptér. Végre ideértem! Azt hittem, hogy sosem érek ki a dugóból! Ritka alkalmak egyikét pont kifogtam. Szidom is magam, hogy én, Sakata Yuuki, aki egy nagy bolond majdnem lekéste a gépét, mert reggel engedtem a pasimnak, Gun-Woong Leenek, hogy elcsábítson! Ha lekéstem volna biztosan megszorongattam volna Lee tökeit! Kértem őt, hogy ne piszkáljon, erre csak tette és… gyenge vagyok vele szemben, hiszen minden titkos kis pontomat ismeri. Több mint két éve együtt vagyunk, nem kellene csodálkoznom Ezen. Megszidom megint magam, hogy fantáziálni kezdtem, mikor inkább figyelnem kellene. Felsóhajtok, huszonhét éves fejjel jó lenne már, ha benőni a fejem lágya. Mint tizenéves koromban megjósoltam ez sosem fog bekövetkezni, így maaajdnem harminc évesen – igaz az még távol van - inkább már legyintek, hogy ha eddig nem történt meg, ezután soha sem fog. Pedig megéltem pár dolgot, nem egy szakítást, munkahelyi balhát, de semmi sem segít rajtam ez téren. Végre sor kerül rám, megveszem a jegyemet, majd a váróterembe mentem. Egy pasas mellett találtam csak helyet, aki éppen nyomja a szunyát, így biztosan nem fog morogni, hogy a helyet foglalta, miközben nem tette. Olyan háromnegyed óra múlva bemondják a gépemnek a járatát, mehetünk csekkolni, így lassan feltápászkodok, elindulok a kis bőröndömmel. Csak három napra megyek Indiába, mégpedig felmérni az írásomhoz az új hátteret. Valami különleges, vad írást akarok kiadni, de ehhez saját szememmel kell látom az országot, és az ottani életet. Nem tart sokáig, csak három napig, ami elegendő nekem. Másodosztályra szól a jegyem, lecsekkolja a nő, majd jó utat kívánva felenged a repülőre. Bemegyek, miközben nosztalgiázok... Nem az első eset, mikor ilyet teszek. sokszor jártam már külföldön, de csak pár napot és szigorúan a munkám miatt. jó Lenne Leevel elmenni egy nyaralásra. Sóhajtok. Egy álom válna valósággá. Elfoglalom a helyemet, miközben ezen agyalok, majd tovább gondlom, hogy lehet, tényleg rákérdezek, mit szólna hozzá. Végül olyan 20 perc múlva megkezdődik a felszállás.
Hitoshi: Szerencsére a srác nem szól hozzám. Nem látom az arcát, mert eltakarom épp az arcom. Utálom az ilyen várótermeket. Lepofátlankodnak melléd és nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy némelyik marha késztetést érez, hogy hozzád szóljon… vagy mesélni kezdjen. De ez nem szól. Kilesek karom alól, amit fejemre szorítottam. Egy szőke üstököt pillantok meg. Férfi, fél arcát látom csupán, de csinos. Végül bemondják, hogy tíz perc, kezdjük meg a beszállást. Kelletlenül felállok, mert addigra már rendesen eltespedtem a padon. Elindulok, majdnem a komor tekintetű szőke mögött megyek. Lecsekkolok majd végig cammogok a folyosón és megnézem a jegyem. Helyet foglalok, pont a szöszi előtt. Nagyon elfoglaltnak tűnik… nem tudom, mi lehet a munkája, de tiszta buzgó mócsing. Jól van… kit érdekel. Csak, mert meleg vagyok, még nem kell, hogy tetsszen mindenki. Ez különben is egy repülő út, szóval… Feltettem a csomagom majd leültem az ablak mellé. Egy öreg néni foglalt helyet mellettem - remek - odavoltam a boldogságtól. Felszállás után engedélyezett volt az elektromos készülékek használata, és mint hallottam, többen elő is vették telefonjaikat vagy laptopjukat. Nekem csak tabletem volt, mert a másikat nem akartam cipelni. Áhítatosan bámultam a régi képeket. Kazu gesztenyebarna színű hosszú haja száll a szélben. Arca boldogan mosolyog. Smaragd zöld szemei mosolyognak. A másik képen hátulról ölel és szintén mosolyog. Hogy lehetett ennyi őszintének tűnő hazug mosolya? Még én magam sem értem. - Ó, nekem is van jó barátnőm! - jegyzi meg a mellettem ülő néni, belepofátlankodva dolgaimba. Kicsit arrébb tartom, nehogy a többit is lássa, van, ami nem publikus. - Nem a barátom. - jegyzem meg. A néni firtatná még, de előbb bevett gyógyszere, hamar elsegíti álom földére. Marha nagy szerencse. Kicsit én is elpilledek. Egy kis rázkódásra ébredek fel. A pilóta hangja csendül. Közli, hogy semmi baj csak egy kis légellenállás. Eltelik negyed óra, a gép még jobban rázkódni kezd. Rossz érzés kerít hatalmába. Másik fél óra múlva, kitör a pánik, Világossá válik, hogy itt már semmi sincs rendben és ezt a pilóta is közli. Valami… üzemzavar történt és kényszerleszállást fog végrehajtani. Lenézek, már amennyit látok. Alattunk kékség… szóval a tenger. Hova akar itt kényszer leszállni? De jó. Villogni kezd a lámpa és a gép is rohamosan lefelé emelkedni. Mindenki beköti magát és sokan sikítanak. Itt nem kényszerleszállás folyik, hanem zuhanás. Behunyom a szemem. Most el kell, hogy búcsúzzak a világtól? Sebaj… úgy sem sok boldogságom volt, nem panaszkodom, boldogan távozom. Talán, ha újjá születek, jobb lesz. Egy pillant alatt elsötétül valami. Nem érzek puffanást, se különösebb fájdalmat csak sötétség telepedik szemeimre. Ezt követően melegség jár át, ami ajkaimtól indul el. Lassan nyitódik szemem, amelyet valami nehezít. Törmelék alatt lennék? Nem, az nem lehet. Valaki felém tornyosul, de nem látom jól az arcát. Borzalmasan fényes minden… szóval ez itt a mennyország? Azt hittem a pokolra került… ahogy anyám mondta… „mert buzi vagyok!”
Yuuki: Olvasgatom, mikor bemondták „szabadfoglalkozást” bemondták. Olyan másfél, két óra telik el, mikor megrázkódunk, majd később újra és újra. Egyre feszültebb leszek, hiszen ez az első esetem. Telik az idő, egyre rosszabb a helyzet, míg végül egy még nagyobb rázkódás után a kapitány mondja, gond van. Megáll bennem az ütő, rémült vagyok. Nemsokára zuhanni kezdünk. Megmarkolom az ülésem karfáját, ajkaimat összepréselem. Kiáltani szeretnék, ahogy a többiek, de nem teszem. Nem… nem halhatok meg itt! Lee arca jelenik meg lelki szemeim előtt. Félek, rettegek! Érzem a csapódást, előre rándul a testem, de a biztonsági öv megtart. Süllyedünk! Rohadt életbe! A víz a leszakadt szárnyoldalon ömlik befelé. Kioldom magam, de nem megy, csak ötödszöri próbálkozásra. Pillanatokon belül ellep a víz. Alig tudtam levegőt venni! Ki kell úsznom! De olyan sok ájult van! Mindenki menekíti magát, aki csak tudja, de nehéz, hiszen a gép süllyed és süllyed! Fázok, rohadtul fázok! Próbálok pár embernek segíteni, de nem megy, muszáj mennem, különben én is meghalok! Végül kimásztam a roncsból. Mire a felszínre értem majdnem megfulladtam. Nyeltem egy párat a sós vízből, de itt vagyok a felszínen és csak ez számít. Körülnézek. Szinte semmit sem látok, csak a vizet, végül lassacskán fel-felbukkannak valamik a víz felszínére. Hol vannak az emberek? Az utastérből hiányzott pár szék. Vajon azok merre vannak? Na és az utasok? Távolabb tőlem megpillantok szárazföldet, így arra veszem az irányt. Ahogy úszok bal oldalamon kissé messzebb tőlem meglátok egy fehérséget. Arra kezdek úszni. Bármi is az, meg kell szereznem! Ahogy közelebb érek, megállapítom, hogy egy emberrel van dolgom. Gyorsúszásba váltok, megragadom az illetőt. Ez az a pasi, aki mellett ültem a reptéren! Hátúszással elkezdem kihúzni, de nehéz, mégsem adom fel! Ha a többieket nem tudtam megmenteni őt meg fogom! Végre kiérünk, rögtön lefektetem a kissé homokos-köves talajra. Hallgatózok. Basszus nem lélegzik! Elkezdem újjáéleszteni, még szerencse, hogy megtanultam, mert kellett az egyik írásomba, pontosságot akartam belevinni, nem csak nagyjából leírni. Szív masszása, majd levegő befújása. Újra és újra megteszem, míg végül köhögni kezd, így oldalra fordítom, hogy a vizet ki tudja köpni. - Hála az égnek, hogy nem halt meg! – könnyebbülök meg. Lassan rám néz, de nem igazán lát. - Maradjon! Ne mozogjon! – szólok rá. - Meg kell vizsgálni, hogy nem-e tört el valamije!
Hitoshi: A hang azt tanácsolta nekem, hogy forduljak oldalra. Vizet köhögtem fel… éreztem. - Fú, de rohadt sós. - tápászkodtam fel. Lassan kezdett oszlani a homály és kezdett irreálissá válni, hogy ez a mennyország. Fejemet és szememet is dörzsöltem, homok ment bele. Pislogni kezdtem, könnycsatornáimat hívtam segítségül, hogy kimenjen szememből a homok. Lassan rájöttem, hogy a szőkeséget látom magam előtt, aki mögöttem ült. Próbáltam összerakni agyamban megmaradt kis mozaikokat. A fejemhez kaptam, fejfájás gyötört. - Uh, a gép rázkódni… majd zuhanni kezdett. Mi történt? Nem emlékszem! Hol vannak a többiek? Nehogy azt mondd, hogy csak mi maradtunk! Inkább ölj meg, ha itt fogok megdögleni, akkor csak ölj meg!
Yuuki: - Nyugodjon meg! – szólok rá. - Nem tudom, mi van a többiekkel, de szerintem túlélték egy jó páran. Inkább örüljön, hogy él, minthogy halott lenne! - miért kell neki ennyire kiakadnia? Meg sem köszöni, hogy segítettem neki, úgy látszik, elvártnak tekinti, de lehet, össze van zavarodva. A tenger felé fordítom tekintetemet. Hunyorítok, látom, hogy valamit sodor a víz felénk. - Maradjon itt! Mindjárt jövök! – ezzel ott hagyom, beletaposok gyorsan a vízbe, hogy kimentsem bármit is sodor felénk a víz.
Hitoshi: Mondhatni kissé megdorgál és igaza is van. Kezdek most már magamhoz térni. Elég törékeny férfinak tűnik, kihúzott volna? A víz felé kezd bámulni majd, arra kér hirtelen, hogy maradjak itt, mindjárt jön. Belegázol a vízbe és úszni kezd. Túl lassú és ahogy elnézem fáradt, méghozzá nagyon. Felpattanok, már sokkal jobban vagyok. Érzem, amint mezítelen lábujjaim közé bekúszik a homok. Szaladni kezdek amerre ő és egy homorú ugrással a vízbe ugrok. Nem szóltam még neki, de tudok úszni, méghozzá jól. Gyorsúszásban követem és elég gyorsan utolérem. Mellé úszva látom, hogy nehezen kapkodja a levegőt. Már csak pár hossz és elérjük, amiért úszunk. - Maradj itt és csak csapkodj! - utasítom majd megközelítem azt a valamit… ami egy ember. Hóna alányúlva hátúszásban húzni kezdem. A szöszi mellé érünk, aki rögtön segít nekem. Nehézkesen kihúzzuk a partra. - É… élezd újra. - mondom neki én pedig kifújom a levegőt. Nekem még szükségem lesz levegőre, az esetleges következőnél. Picit csúnyán néz rám. - Nem szóltam… még nem volt időm. Tudok úszni… középben versenyszerűen űztem.
Yuuki: Meglepődök, mikor mellettem terem a férfi, akit előbb marasztalásra szólítottam fel. Meglep, hogy ilyen gyorsan regenerálódik, mások vagy fél napig fetrengenének, mert fáj a lélegzetvétel és a többi, de mindegy. Hagytam, hadd menjen tovább, miközben megragadtam a felé lubickoló könnyű kis táskaféleséget, amit a hátamra veszek. Remélhetőleg lesz benne valami, ami hasznos számunkra. Mikor visszaért, segítettem neki, majd parancsolgatni kezd. Ráhagyom, amúgy is neki akartam kezdeni. Lélegzetvétele neki sincs, így az újjáélesztés marad a nőnél. Szerencsénk van megint csak, sikerült megmenteni az afroamerikai nőt.
Hitoshi: Ez a férfi rendkívül ügyes újraélesztő. Sikerül még egy életet megmentenie. Térdeimre támaszkodva próbálok egyenletesen levegőt venni, mert eléggé gyorsan úsztam és még nem hevertem ki az ájultságot meg az újraélesztést. Isten én sem vagyok viszont a nőt gyorsan ki kellett húzni. Sosem tudni, nincs e kóbor cápa vagy hasonló ragadozó… ez mégis csak egy tenger. - Köszi… hogy megmentettél… - nézek a férfira. - Még nem volt lehetőségem köszönetet mondani. - épp ellepnének az önsajnáló, „bárcsak meghaltam volna” gondolatok, mikor körbe nézek. A kis homokos talaj, mely körbevesz minket, nem olyan túl nagy. Nem tudni, mekkora a sziget, mert körbe sziklafal magasodik. Emlékszem, mikor megnéztem az útvonalat a neten, láttam apró szigeteket. Kíváncsiságból meglestem őket. Ez speciel a Paracel Islandi kis szigetre hasonlít. Nem pont olyan, de majdnem. Ha számításaim nem csalnak, Spratly Island egyik kis szórt szigetén lehetünk a sok közül. Körös- körül tenger és ennyi. Ha valóban jól gondolom, akkor a Dél Kínai tengeren vagyunk most. Előttünk volt még Kína és utána India. Valóban remek… a cél előtt lezuhanni. Itt aztán leshetünk, ránk találnak e. Miközben ezen filóztam, hangok ütötték meg fülemet. Balra kaptam a fejem. A Bal oldali sziklafal végénél, feltűnt három ember a vízben. Szaladni próbáltak, de középen cipelt ájult társuk hátráltatta őket. Elébük szaladtam és elkaptam. A hátamra véve a szöszi és a nő mellé cipeltem.
Yuuki:Még egy ember, akinek az életét meg kell mentenem. Az érkezők mondták próbálkoztak, de végül egyikük meglátott minket, így gyorsan segítséget kértek. Nehezen ment az újraélesztés. Nagyon hosszú ideig próbálkoztam, vagyis én úgy éreztem. – Gyerünk… gyerünk! – szólongatom a tinédzser fiút. Nem hiszem el! Erősnek, életerősnek kell lennie, nem ilyen hulla sápadtnak! Nyomok egy párat megint, majd levegőt fújok a szájába. Úgy érzem elvesztem… Magam sem értem, de ragaszkodok hozzá. Végül csak sikerrel jártam, kiköhögi a vizet, de el is ájul utána. Vajon mi baja lehet? Remélem semmi komoly, de legalább él. Fáradtan ülök le a földre.
Hitoshi: Megint csak sikerül megmentenie a fiút, aki viszont rögtön el is ájul. Valószínűleg van valami betegsége még a fulladás mellett. A nap további részében már nem találtunk senkit. Meg kellett állapítanunk, hogy összesen hatan maradtunk. Páran tanácskozni kezdenek, hogy hol lehetünk és mi történhetett? Nem vagyok önmagam. Ilyenkor befognám és maradnék veszteg, természetemből adódóan. De valamiért nem vagyok önmagam. Hajt a túlélés ösztöne. Szeretném látni még egyszer Kazut… de meglehet, hogy már nem lehet. Miért is Kazu jut eszembe, az a hálátlan dög. Ha itt megdöglök, sem fogja érdekelni. Ökölbe szorítom kezem és beleverek a legközelebbi fába. - Kazu. - sziszegem fogaim között majd megrázva magam közelebb lépek a beszélgetőkhöz. - Ha jól sejtem, Spratly Island egyik kis szórt szigetén lehetünk a sok közül. A Dél Kínai tengeren vagyunk. Szívesen mondanám, hogy „Kitartás! Meg fognak menteni minket.”, de nem fogok hazudni. Fogalmam sincs, hogy ez megtörténik e. Talán… járnak erre kereskedő hajók vagy utas szállítok, szóval reménykedjünk.
Yuuki: Tanácskozás folyik, miközben jó pár lépéssel eltávolodtam tőlük. Kutatom a tenger vizét, hátha látok valamit, de semmi. Közben nyugtatgatom magam, hogy meg leszünk, valahogyan. Remeg a kezem, melyet lefogok, ne lássa meg senki sem. Az elsőnek megmentett férfi, aki kissé? Inkább nagyon mogorva megmondja, mire számítsunk. Nem túl kecsegtető, habár számítottam erre. Miből fogunk élni, mi lesz az innivalónk? Egyáltalán ki jutunk valaha erről a helyről? Csak reménykedni mertem, hogy műholddal esetleg valamit észlelnek, hogy ha kiírjuk kövekkel SOS, de addig is sok éjszaka vár ránk, sőt van egy olyan érzésem éhség, szomjúság és lehet veszekedés. Nem tévedtem nagyot. Több mint három hónap múlva találtak meg minket, nem túl fényes állapotban, de… éltünk és ez volt a lényeg. Mikor ránk találtak hajnalodott, ami most is az van. Kimentésünk óta egy hónap telt el, egy egész hónapja vagyok itthon a Leevel közös lakásunkban. El sem hiszem, hogy egy kényelmes ágyban alhatok, hogy nem ázok el, hogy nem kell vadásznom az élelemre. Mesébe illő az egész, de valahogy mégsem akaródzom megírni. Nézem, ahogy a Nap felkel. Érintést érzek, Lee az. Puszit nyom a vállamra. Megmosolyogtat tette, de… mégis oly távolinak érzem őt, vagy csak képzelem? Megfordulok, homlokomra ad egy puszit, majd ágyba küld, pihenjek vele. Most ért haza az esti műszakából. Végül csak meg győz, fél órára visszafekszek mellé, de nem történik semmi más. Végül kikászálódok, majd elmegyek a szerezőmhöz. Mára beszéltem meg egy reggeli találkozót a kiadóhoz közeli kis kávézóban.
Hitoshi: Többen is morgolódtak a miatt, amit mondtam. A szöszi nézett rám a legcsúnyábban. Nem hiszem el, egy rakás szerencsétlennel kellett pont egy kibaszott szigeten ragadnom. Hosszú három hónapot töltöttünk el ott. Meg kellett tanulnunk halászni, a vizet desztillálni és még sok más. A többiek okoskának gúnyoltak, de fogadni mertem volna, hogy a szöszi találta ki ezt a nevet. A szöszit igazából Yuukinak hívják és minden bizonnyal, azért kezdett gúnynevet ragasztgatni rám, mert szöszinek szólítottam. Az állandó civódások és vagdalkozások mellé azért társult némi humor is. Egész jóba lettünk mi ketten. Nem... Félreértés ne essék... Ez nem szerelem. Esély sem lett volna rá. Bár azon a helyen ragadtunk és egy idő után talán... De Yuukinak szerelme volt, akit mindennél jobban szeretett és hiányolt. Ezt tisztelem benne. Elmesélte, hogy író... Ezért megfogadtam neki, ha kikerülünk innen, elolvasom a könyveit. Most... Egy hónap elteltével... Hogy kiszabadítottak minket arról a szigetről, az ágyon fekszem elnyúlva. Kezemben Yuuki „sensei” egyik könyvét szorongatom. Ez jó... Sensei. Ezen túl ezzel fogom ugratni. Megadta a címét, ezért lehet, hogy meglátogatom. Tartozom neki... Hisz megmentette az életem akkor.
Yuuki: A megbeszélés elhúzódott. Kanami-san türelmesen végig hallgatta azt, amit közöltem vele, miért nem vagyok képes még neki látni az írásnak. Valahogy nincs meg még bennem az erő, hogy alkossak, hatással van rám még mindig az, ami történt. Kanami-san megértette és ajánlotta, írjam ki magamból. Erre gondoltam én is, lehet meg is fogadom a tanácsát. Ez után bementünk a szerkesztőségre, be akartam pótolni az elvesztegetett időt, mivel kíváncsi vagyok, ki mit alkotott az elmúlt időszakban. Mire végzek, délután van, hazafelé veszem az utamat. Lee biztosan már fent van, nem tudom, mit szólna egy délutáni sétához.
Hitoshi: Végül csak enni kelek fel az ágyból. Egész nap Yuuki könyvét olvastam és én hülye, megvettem az eddigi összes kötetet. Le a kalappal, ez a srác nem semmi. Nem csodálom, hogy tehetséges… szerencse, hogy akkor és ott nem halt meg. Ez valami áldás vagy hasonló lehet. Sokat vesztett volna a világ. Délutánra jár az idő. elmegyek lezuhanyozni, megnézem a pofámat a tükörbe, kicsit borostás, ezért megborotválkozom. Felöltözöm, majd zsebembe gyűröm a papírt, amin a cím van. Elgondolkozom. Ahogy megmenekítettek minket onnan… arról a szigetről, ahol végül is, ha ketten lettünk volna, szívesen maradtam volna. Nem, semmi hátsó szándék… csupán, nagyon érdekes és okos ember, akivel lehet rendesen beszélgetni. Egy barát, amiből nekem nem sok volt, így tudom értékelni. Szóval, elég sok dolgon változtattam. Elszámoltam és új munkát kaptam, pont tegnap. Jövő hét hétfőn már kezdek is. Azt fogom csinálni, amit szeretek. Bezárom az ajtót és lassan elindulok.
Yuuki: Fáradtan liftezek fel a 3. emeletre. Gondolkozok, agyalok, hogy mit kellene tennem. Meg kellene írnom, mi is történt velem, vagyis egy újabb főszereplő bőrébe kellene bújnom? Vajon akkor rájönnének arra, hogy ki is vagyok valójában? Ezzel felfedve a valódi nevemet, melyen lepel van? Álnévvel alkotok, még mindig, nem akarom nyilvánosságra hozni, tartok a zaklatástól. Ezen tanakszok, mikor halkan kinyitom a bejárati ajtót, nem szeretném Leet felébreszteni, ha esetleg még alszik. Lassan beljebb megyek, de megtorpanok a beszélgetés hallatán. Legjobb barátom, Moto hangja üti meg a fülemet. Miért van itt? Hiszen nem szólt, hogy átjönne. Lehet, meglepetést akart okozni nekem? Erre a gondolatra elmosolyodtam, beljebb lépnék köszönni nekik, de nem teszem, mert meghallom a saját nevemet. Tudom nem szép dolog hallgatózni, de tudni akarom aggódnak-e értem. Így utólag azt kívánom bárcsak ne tettem volna!