4. fejezet

Szerzők:
Nyuffko - Sakata Yuuki
Teletha - Hitoshi Tatsuya

4. fejezet

Hitoshi: Elszívom a cigim és visszacammogok. Mire beérek, már nincs az ágyamban. Látom, hogy ég a szobájában a kisvillany. Nem zavarom, megértem, hogy ő is zavarban van. Elmegyek letusolni, hogy tisztuljon a fejem és legalább háromszor fogat mosok, hogy ne érezzem olyan erősen a pia szagot. Letörten vágódom be az ágyamba és kétségek között vergődve csak sokára nyom el az álom. Reggel, mint egy zombi kelek fel. A szokásos rituálé… kávé reggeli, amit elkészítek. Beszólok halkan a szobájába. Nem szívesen keltem fel, de december 23.-a van. Be akarok szaladni a városba, hogy vegyek holnapra valami ünnepi kaját. Ha neki is kell valami, nem hagyhatom itt szarban. Felkel, körülbelül ő is olyan szarul néz ki, mint én. Kínos csendben ülünk asztalhoz, végül megunom. Nem vagyok öt éves suhanc… - Mielőtt megkérdezem, hogy neked kell e valami a városból holnapra, szentestére és, hogy szoktál e fát állítani… - szünetet tartok -, közölnöm kell veled, hogy nem fogok elnézést kérni és megbánni sem, azt, amit tegnap tettünk. - felállok és az ajtóhoz sétálva rágyújtok. - Azért, mert szeretlek. - nézek rá hidegen.

Yuuki: Nehezen aludtam el az éjszaka, miután lefürödtem, na meg alaposan fogat mostam. Csodálkoztam is, hogy volt erőm hozzá, de ez reggelre meg sem látszott, hiszen büdösnek érzem magam, sőt hulla fáradt vagyok még. Lehet, a sok éjszakázás most jön ki rajtam a másnapossággal együtt? Végül a sok kínszenvedés után kimásztam az ágyból, vagyis kiültem a szélére, de lehet jobb lett volna. Csak, mikor Hitoshit megláttam jutott eszembe minden. Túl kómás voltam akkor még, egy dologra tudtam csak figyelni, mégpedig a rosszullétemre, de ez teljesen józanító hatású volt. Nagyon is, hiszen lázasan agyalni kezdek megint azokon a kérdéseken, melyeken bealudtam végül. Kivánszorgok a konyhába, csöndben vagyunk, ami nem jó. Végül megszólal, közli, hogy hogyan nem fog viselkedni, és mit nem bánt meg. Ajkaimba harapok. Megint csak az a kérdés, erre mit is mondhatnék? Főleg a végére… Szeret? Hogyan érti? - Jó, mert… én is téged. - Vajon egyforma szeretetről beszélünk? És mi lesz ez után? Jobbnál jobb kérdések fogalmazódnak meg bennem…

Hitoshi: Meglep, amit mond. Nem tudom elhinni neki. Tegnap éjjel, végig ezen gondolkodtam. Emésztettem magam azon, hogy miért szerettem bele a legjobb barátomba és, hogy ez mennyire helytelen dolog. Aztán rögtön meg is cáfoltam magam, hisz maga Yuu mondta az elején, hogy „miért ne?”. Végül is jogom van hozzá. Mélyet szívok a cigimbe és megdörzsölöm a szemem. Nagyot sóhajtok majd elnyomom és kezet mosok. Visszadőlök az ajtónak és Yuu felé nézek. - Nem hiszem, hogy ugyan arról beszélünk. Én tegnap este képes lettem volna elmenni a végsőkig. Öleltelek volna reggelig, bűntudat nélkül, mert biztos vagyok benne, hogy szeretlek. De, ha így jobban érted, akkor máshogy mondom. Én… szerelmes vagyok beléd. Ez van, végül megtörtént. Talán, végig sejtettem, hogy ez lesz és mégsem akadályoztam meg. Nyugi, semmit sem kell tenned, hogy jobban érezzem magam. Mint mondtam, nem bántam meg. Ahogy abban is biztos vagyok és ezt már mondtam, hogy nekünk… találkoznunk kellett. Még Kazu iránt sem éreztem ilyet. Ez az érzés, merőben másabb, mint akkor volt. Sejtettem… már azóta sejtettem, hogy Lee a lakásotokon összetett minket. Meg akartam ölni, amiért hozzád ért és fájdalmat okozott neked… és a tetejébe, még neki állt feljebb. Komolyan, ha elfeledkeztem volna róla, hogy ott vagy, akkor megöltem volna. Tehát… ne várd, hogy bánjam vagy sajnáljam. Jogom van ehhez az érzéshez és még, ha a barátságunk múlik is ezen, akkor sem fogom elereszteni ezt a keserédes érzést.

Yuuki: Kétségbe esek… Félelem tölt el, közben úgy érzem, mindjárt felszállok az égre, hiszen valaki szerelmes belém, de ott a keserűség, hogy velem mi a helyzet. Ajkamat rágcsálom, rossz szokásom, de nem tudok róla leszokni. Szinte fáj, amit teszek vele, de ehhez nem fogható Hitoshi szenvedése és… miattam szenved. Miattam, pedig én nem akarom őt bántani, nem szeretném, ha szenvedne, de mégis ez lesz, ha vele maradok, de ha elmennék, akkor is. Nincs középút, melyet választhatnék, vagy a pokolba taszítom őt, vagy a mennybe, ha viszonozom az érzelmeit. Bekönnyezek, nagy teher nehezedik rám, úgy érzem, ehhez képest semmi sem olyan nehéz. Még hogy nem vár semmit sem, hiszen ha nem teszek semmit sem, akkor is a saját sírját ássa meg! Bosszúság uralkodik el rajtam a tehetetlenség, a kétségbeesés mellé. Nem nézek rá, csak az asztal lapjára meredek, de nem bírom sokáig. Felsóhajtok, lehunyom szemeimet, eddig karót nyelt testtartásom eltűnik, fejemet a falapra teszem. Annyira jól esik a hűs érzése, csak reménykedni merek, hogy kitalálom, mi legyen…

Hitoshi: Az én máskor oly okos Yuukim, most látványosan szenved. Nem bír megszólalni és még könnyei is elerednek. Arcára kiül minden, amit érez, még ha nem is tud róla. Nem szólalok meg rögtön, hagyom, hadd eméssze. Tudom, min vergődik. A bizonytalan érzésein. Nem mer válaszolni, hiába bökte ki a jó előbb, hogy „ő is”. Az a megjegyzés, barátilag szólt és most, hogy konkrétan megmondtam neki, hogy nem egyre gondolunk… végül is a saját érzéseivel áll ő hadilábon, ezért nem mer szólni. Nem akar sem elhamarkodottan beszélni, sem megbántani. A buta. Észre sem veszi, hogy nem nekem fáj igazán, mert én tisztában vagyok, hogy hányadán állunk. Ő még nem szeret… vagy ha igen, nem annyira és nem úgy, mint én őt. Magában kell tisztáznia. Elmosogatom a maradék edényt és csak utána szólalok meg. - Hagyd abba! Nem kértem sem választ sem semmi reakciót. Csak elmondtam és kész. Én… ha hiszed, ha nem… így is boldog vagyok. Ez az érzés… most merőben csodásabb, mint bármi volt valaha is. Ne velem, hanem magaddal foglalkozz. Most pedig, végre mondd el, hogy szoktál fát állítani vagy nem? Én nem vagyok a híve, ahogy az ajándékozásnak sem. De kaját szereznem kell, mert zárva lesz minden. Akarsz jönni vagy sem?

Yuuki: Hitoshi újra megszólal, elmondja mit nem kell tennem na meg mit is érez ő. Nem akarom elhinni neki, hiszen tudom milyen, amikor nem viszonozzák az érzelmeket, melyet a másik iránt táplálsz. Nem egyszer megtapaszoltam ezt az életben. Aztán tereli a témát a karácsony felé, amire csak tegnap döbbentem rá, még pedig akkor, amikor a kocsival utaztunk a bár felé, hiszen az utcák, a házak szépen fel voltak díszítve égőkkel. Azok láttán szembesültem, hogy a napok nagyon gyorsan elteltek, és én nem vettem semmit sem Hitoshinak, de ahogy hallom ő nem gondolt semmi féle ajándékozásra. – Régebben nem állítottam, ha te szeretnél, akkor legyen. – válaszolok neki. - És ha nem baj, akkor nem mennék. Még el kell intéznem a könyvemet. – nem tudom, hogy levágta-e, hogy ez, amit utoljára mondtam egy kifogás volt, de van benne igazság, mert meg kellene csinálnom, de ehhez erő is kéne.

Hitoshi: Yuuki ügyesen hárít. Megértem. Nem sok kedve van most bezárva lenni velem egy autóban, ahol kellemetlenül érezné magát. Biztos emészti, hogy fájdalmat okoz nekem, pedig nem így van. Amit Kazuval éreztem, na, az fájdalom volt. Ez… valami más. Fáj, persze, hogy fáj. De az jobban, hogy ilyen hülyének meg gyengének néz, hogy nem bírom megbirkózni vele vagy azzal, ha azt mondja esetleg… „én csak barátként szeretlek”. - Nem szoktam fát állítani. Mindig egyedül voltam, egyedül karácsonyoztam… a magányban hülyén nézne ki egy villogó, vidám fa. Különben sem szeretem csak azt, hogy nem kell dolgoznom, pihenhetek. Mindegy, fejezd csak be, amit szeretnél. Írd fel egy papírra, ha valami kell és megveszem. - válaszoltam majd elmentem felöltözni.

Yuuki: Még mielőtt, mondhatnék valamit, már kint is van. Ez jó… nagyon jó! Ünnepekre halott lesz a társalgási szintünk, pedig hogy imádom a karácsonyt! Szeretek fát állítani, hiszen... Leevel is ezt csináltunk közösen díszítettük fel, aztán a kanapén ülve összebújva néztük az alkotásunk eredményt. Hitoshinak ez kimaradt volna az életéből? Az exe sosem csinált ilyesmit? Mármint sosem karácsonyoztak együtt? Megkérdezni nem fogom, mert megint csak fájdalmat okoznék neki. Felülök, előveszek egy papírt, majd leírom azt, amit tudok, mire is lenne szükség. Odaadtam neki a kis listát, mire megnézte. Bólintott, majd elköszönt tőlem. A becsukódó ajtóra meredtem, miközben körvonalazódni kezdett a fejemben egy terv, hogy mit is csinálhatnék... kettőnkért.

Hitoshi: Felöltözök és visszamegyek a konyhába. Yuuki már összeírta, amire szüksége van, így elveszem és el is indulok. Semmit sem terveztem el, de mégis, út közben eszembe jutott, hogy idén, még, ha talán csak én is élvezném vagy élvezhetném, ezt a szépnek mondott ünnepet… vehetnék fát. Már nem ámítom magam azzal, hogy csak barátok vagyunk. Kár lenne, komolyan. Beérek a városba és ott is a nagy bevásárló központba. Leparkolok és bemegyek. Itt minden van. Még fa is, de mivel olyan sokat nézelődtem és nem tudtam, milyen kéne, inkább hagytam. Féltem, hogy Yuuki kiröhög, ha túl nagyot viszek vagy, ha túl kicsit. Viszont találtam díszeket, amik azt suttogták nekem, mikor elhaladtam mellettük, hogy „vegyél meg”. Ezért meg is vettem őket. Egyedül a csúcsdíszt nem vettem meg, amire akkor jöttem rá, mikor megpillantottam az áruházban felhúzott nagy karácsonyfát. Jó alaposan végig mértem, hogy tudjam, mit hova kell tenni majd. Tovább sétáltam, mikor egy különös bolthoz értem. Papír-írószer féle volt. Erős késztetést éreztem, olyat, ami az ereimben zúgott át, hogy bemenjek. Nem is volt hiába. Egy gyönyörű tinta tollat találtam fából és hozzá gyönyörű bőr tokos jegyzetfüzetet. Meg kellett vennem ezt a készletet. Sosem voltam híve az ajándékozásnak vagy az ilyesminek, de ez az ünnep kapóra jött, hogy most ajándékot adhassak Yuunak. Még egy érdekesség vagy mondjuk úgy meglepetés fogadott. Megpillantottam szintén itt, egy fenyőfa csúcs díszt. Rézből készült dísz volt, mely egy tintás üveget és a belőle kilógó tollat jelképezte. Meg is vettem és boldogan fejeztem be a vásárlást a pulykával, amit megtöltök majd meg pár inni valóval és süteménnyel. Már indultam is haza. Izgatottan fordultam rá a feljáróra és siettem be csomagokkal. Na, jó, azokkal nem tudtam sietni, de négyesével behordtam őket. - Megjöttem, Yuuki.

Yuuki: Felöltözök, aztán a pénztárcámat, telefonomat megragadva kimegyek a házból, bezárom az ajtót és útnak indulok. Vajon hol lehet fát venni? Meg díszek is jók lennének. Talán… Hitoshi mégis szeretné ünnepelni a karácsonyt, csak egyedül nem élvezte és ezért kissé anti karácsonyos. Díszeket nem igazán találtam, ami tetszett volna, de azért vettem egy pá színes gömböt. Leginkább a fenyőfával vagyok megelégedve, ami a kicsi és a közepes között mozgott. Megteszi, hiszen lehet, mégsem örülne neki, akkor beviszem a saját szobámba. Hazacipelem, nem is volt olyan nehéz. A szobámban rejtem el, Hitoshi véletlenül se találjon rá. Dolgom végeztével leülök, hogy dolgozzak egy kicsit, ami sajnos nem megy, mert még mindig agyalok, hogy mi legyen közte és köztem, mikor a gondolataimban forgó alak megérkezik. Nagyot nyelek, idegessé válok. Ki menjek, vagy sem? Végül csak odamentem hozzá, segítettem elpakolni a cuccokat. – Jó sok mindent vettél! – állapítottam meg a legvégére. – Az… az ünnepi ebéd akkor kacsa legyen? – teszem fel neki a kérdést óvatosan, kerülve a kínos témát.

Hitoshi: Yuuki csak megkésve érkezik kis és segít becipekedni. - Annyira sokat nem is vettem. - mosolygom rá. - Nem, töltött pulyka lesz, ha szereted, krumpli salátával. Vettem süteménynek valókat is, szóval… siess és mondd meg, hogy mit szeretsz.  - nevettem. Yuuki közölte, hogy ilyenkor a diós bejglit szereti legjobban.  Mindent a helyére teszek, ő pedig visszamegy dolgozni. Elkészítem a vacsorát, ami végül is marha nagy kunszt, mert tegnapról még maradt és azt kell csak kicsit felturbózni. Szólok neki, leülünk vacsorázni. Nem igazán beszélgetünk. Én nem tudok mit mondani, ő pedig nem akar szerintem… ezért nem is nyaggatom. Elpakolok, elmosogatok, majd nekiindulok a fürdőnek és megmosakszom. Izgalommal a szívemben fekszem le, hogy vajon mit fog szólni az ajándékhoz Yuuki? A nélkül vettem fadíszeket, hogy lenne fa. Bár egy satnya kis műfenyőm azért van. ezzel az izgalommal a szívemben alszom el. Reggel a szokásos csendes reggelit fogyasztjuk. Úgy veszem észre, hogy Yuu különösen imádja az általam elkészített kávékat… vagy csak én képzelem be. Reggeli után még szól, hogy van némi munkája, de ha végzett, segít nekem. Mosolyogva bólintok és nekiállok a pulykának. Szépen megmosom és elkészítem a tölteléket, amit bele is töltök. Közben kijön egy déli kávéra Yuuki, aki, mikor meglátja a tűt meg a cérnát a kezembe… és ahogy a pulykát varrom össze, elneveti magát és fotózgatni kezd telefonjával. Belekötnék, ha nem lenne a cérna a számban, így ráhagyom. Bekenem, és megfűszerezem majd mehet a tepsibe. Yuu addigra bement, hogy most nagyobb képernyőn élvezkedjen a hülye fejemen… hallom kint is, ahogy nevet. Épp kezet mosok, mikor megszólal a telefonom.  Gyorsan megtörlöm majd felveszem. Az főnök az, vagyis az igazgató. Csak hallgatom, amit mondd. Ki kell kísérnem a diákjaimat Amerikába… ez is oké… de… - Tatsuya-san, önnek előbb kellene indulnia. Arról van szó, hogy egy minimum két éves megfigyelést kellene tartania a kinti sportokról. Részletes anyagot kérek. Addig az amerikai egyetemeken fog felmérni és később tanárként besegíteni. Ezzel előrébb lendülne a mi iskolánk is. - közli higgadtan. Két év? Ez… most biztos valami vicc csak.
- De, mikor kellene indulnom? - kérdezem idegesen.
- Nos, igazából holnap. - feleli.
- Már, holnap? Holnap huszonötödike.
- Nem számít, az ünnepek alatt ér rá a tolmácsa és segítője. Holnap délben indul a gépe. Esetleg… van valaki… aki miatt hezitál? - kérdez rá csak úgy. Végig gondolom. Igazából nincs. Ha most itt hagyom Yuut, szívességet teszek neki. Élhet addig nyugodtan, nem kell kerülgetnie. Én meg… megszorítottam a pólómat.
- Nem, nincs. - feleltem végül.
- Remek, remek. Akkor holnap a reptéren. - feleli. Elköszön, majd leteszi. Remélem, lezuhan a gép majd velem együtt. Olyan érzés telepedik rám, mintha a nyakamba ültek volna és most a föld alá nyomnak. Alig kapok levegőt… levegőre van szükségem. Magamhoz veszem a kabátom majd Yuuki szobájához megyek. Próbálom elrejteni arcomról a fájdalmat, mely kiült rá. Remélem sikerült. - Yuu… ki. - szólok be, de csak félig dugom be fejem. - El kell mennem egy kicsit, kérlek, figyelj a pulykára. - és már ott sem vagyok, bevágom magam mögött az ajtót hangosan.

Yuuki: A tegnapi nap csendesen telt el, ő sem, na meg én sem beszéltem szívesen. A reggeli igaz csöndesen telt el. Megint munkára hivatkozva vonulok vissza a „kuckómba”, ahol neki látok ténylegesen a munkának. Le akartam tegnap adni, de ma legalább a felét megcsinálom, habár jobb lenne, ha segítenék Hitoshinak, de... félek, hogy valami lesz. Nem tartok attól, hogy letámad, de a némaság kettőnk között megrémít. Dél környékén kimerészkedek, de az a látvány, ami fogad nevetésre késztet. Hirtelen ötlettől fogva lefényképezem őt, majd bent tovább nevetek a képeken, de végül elhal, hiszen ismét visszhangzik a fejemben, ahogy szerelmet vall, meg az, ahogy megmondja nem vár tőlem semmit sem, nem kötelez el. Káoszt érzek ismételten. Felsóhajtok, emésztem a dolgokat, és pont ekkor zavar meg benne Hitoshi. Közli, elmegy, figyeljek a pulykára. Meglep, de nem tiltakozok. Próbálom rendezni arcvonásaimat, de szerencsére nem jött be, így megnyugodtam, de… akkor is furcsának találom a dolgot, vagy csak piszok szerencsém van? Hiszen így alkalmam van feldíszíteni a fát! Felkelek, kibányászom a szekrényemben elrejtett fenyőt, majd kivittem a nappaliba. Szerencsére nem kell bíbelődnöm, hogy a „talpában” legyen, mivel azzal együtt vettem meg. Előveszem a díszeket, elkezdem feldíszíteni a fát. Mérlegelem mit hova tegyek, ezzel elvonna valamelyest háborgó érzelmeimet, gondolataimat Hitoshi-s témáról. Mikor elkészültem elégedett voltam vele, habár pár dísz jó lett volna még, de ennyi futja, hát akkor ez van. Izgatott vagyok, remélem nem fog megharagudni a magánakciómra. A konyhába rohanok, ahogy a pulyka eszembe jut, de szerencsém van, nem égett oda. Az órára néztem, Hitoshi majdnem egy órája van oda, vajon mit csinál? Mi volt ez a fontos dolog, ami miatt így elhúzott? Lehet… fát akar mégis venni? Remélem nem, mert akkor megszívtam a meglepetés okozást, mint a torkos borz. Letelepszek a nappaliban, ott folytatom a munkát, miközben várom őt. Nyílik az ajtó, felpattanok, izgatottság uralkodik el rajtam, a karácsony mégis meghozta a hangulatot hozzánk, már amennyire lehetett.

Hitoshi: A parkba mentem sétálni. Ezeket a gondolatokat akkor sem tudnám rendezni, ha akarnám. Fáj, de tényleg, legjobb lesz, ha elmegyek. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy közölnöm kell vele és pont szenteste. A leveleket rugdosom arrébb bőszen. - Hülye ősz… hülye elmúlás. Arról nem volt szó, hogy megint mindent elveszel tőlem. - morgolódok. Ha belegondolok, folyamatos balszerencse ért. Jobb lett volna meghalni… akkor, mikor Yuu megmentett. Istenem. Azóta is érzem azokat a puha ajkakat… amik végül mégsem hoztak gyógyírt. Az órámra nézek, elég régóta sétálok. Érzem, hogy hiába a kabát, teljesen átfáztam. Hazafelé indulok. Reszketek a hidegtől. - Szia. - köszönök neki, mikor belépek, de nem nézek rá, sem felé, mert most fájna. - Fürdök. - suhanok el gyorsan és még a kajával sem foglalkozom. Bevágódom a fürdőbe és megengedem a vizet. Beleülök, és jól felmelegszem. Csak a szívem hideg még mindig. Megtörölközöm majd egy köntöst kapok magamra és kimegyek. Mikor megpillantom azt a színes fát a nappaliban, amire az előbb fáradtságot sem vettem, megállok. teljesen megdöbbenek, és nem bírok megszólalni egy jó darabig. - Ez… nagyon szép. - hebegem majd végig nézek a fán. Kicsit kopár. Ekkor eszembe jut, hogy mit is vettem. A szobámba szaladok és előveszem a kibontatlan dobozta, amiben egy csomós színes dísz van, frissen. Na meg a kicsit hosszabb dobozt. Visszavágtatok a nappaliba és Yuu kezébe nyomom először a díszeket majd a másik dobozt. - Ez… a tiéd, te tedd fel.

Yuuki: Meglepetten pislogok rá, mikor elhúz mellettem. Nem észlel semmit sem. Lehet mégsem volt ez jó ötlet. Jobb lesz, ha lebontom a fát, míg ő megfürdik, de… valahogy nem visz rá a lélek. Várok még… egy kicsit. Vajon mi történhetett vele, hogy ilyen hangulatban van, vagy már előtte is ilyen volt, csak nem vettem észre? Nem tudom eldönteni, de jobb lesz megkérdezni, habár valószínű, hogy én vagyok a kiváltó oka. Ünnep van, a szeretetről szól és én… Nem, nem valószínű, hiszen valamennyire jókedve volt. Valami történhetett, ez felől nincs kétségem. Lehet Lee-ékkel találkozott? Ugye nem? A kanapéra visszaülve agyalok ezen, mikor meghallom, nyílik a fürdő ajtaja, majd Hitoshi megdöbbent arcát látom. Hát… mégsem volt jó ötlet, jobb lesz eltüntetnem minél előbb! Éppen magyarázkodni kezdenék, mikor megdicséri, megkönnyebbülök. – Ö-Örülök, hogy tetszik. K-karácsonyi ajándéknak szántam. – Mintha nem is lenne kíváncsi a mondandómra ott hagy, de nemsokára vissza is jön. Meglepetten nézek, mikor átadja két dobozt, melyekben, mint kiderült, miután kibontottam díszek voltak. Megörültem, hiszen ő is meg akarta ünnepelni a szent ünnepet, nem csak én. Felnézek rá, mire mondja, díszítsem fel a fát. Megrázom a fejemet. – Szeretném, ha segítenél nekem, már ha nem baj… - teszem gyorsan hozzá. Mérlegeli, végül közös erővel feldíszítjük a fát. A csúcsdíszt, ami egy rézből készült dísz volt, mely egy tintás üveget és a belőle kilógó tollat jelképezett, ezt tetem én fel a fánk tetejére. Ezzel készen is lettünk. – Tökéletes! – nézek végig a karácsonyfán. Helyeslően bólint, újabb bajtól terhes csend telepszik ránk. – Bocsánat, hogy… nem vettem neked ajándékot. Igazából a fát szántam annak, de végül te ajándékoztál nekem többet… Tudom, nem az számít, de akkor is! – kezdem el hadarni, mire csak leint.

Hitoshi: Kicsit meglepődik majd közli, ez lenne a karácsonyi ajándékom. Szeretném ráhagyni a fát, de ragaszkodik hozzá, hogy közösen csináljuk, így besegítek. Mondhatni, hogy ez felnőtt énem első fa díszítése. Boldog mosoly jelenik meg arcán, mikor felteszi a végső díszt, a csúcsot. Megleptem vele rendesen, de ez is volt a célom. Örülök. Aztán megint csend lesz és csak később szólal meg, akkor is csak szabadkozik. - Nem kell. Nekem… már ez is hatalmas ajándék volt… nem mintha valaha, valamit is kaptam volna. Szóval, köszönöm. Ahogy azt is, hogy vigyáztál a kajára, míg odavoltam. Most elmegyek, felveszek valamit, hülyén festene, ha köntösben ülnék szent este az asztalhoz. - halványan elmosolyodtam majd elindultam felöltözni. Nem tudom, ki szoktak e öltözni ilyenkor vagy sem, én nem tettem. Egyszerűen öltöztem csak fel és már mentem is a konyhába. Yuuki segített megteríteni, egy szép terítőt rakott fel. Nekem ott fityegett a zsebemben az ajándéka, amit életem először vehettem valakinek. Kiraktam a pulykát meg a krumpli salátát és a tányérok mellé a villát. A bejgli már tegnap megsült, azt is felvágtam, de majd csak a végén teszem oda. Két féle poharat is raktam ki elénk. Egy rövidhez és egy borhoz. Bár… kiraktam egy harmadikat is, szeretnék pezsgővel koccintani vele előre, az újévre is. Dogozott bennem az ideg rendesen, hogy mikor mondjam el neki. - Együnk. - mosolygok rá… próbálok őszintén, de nem sikerül olyan jól. - Mivel koccintsunk először? - kérdezem meg.

Yuuki: Míg Hitoshi felöltözött én addig megterítettem, vagyis gondoltam rá, meg arra is, hogy adjunk egy kis ráadást, terítő csere, szép étkészlet, amit végül közösen raktunk az asztalra. Leültünk enni, de előtte koccintani szeretne. Meglep, és nem is tudom, hogy mire koccinthatnánk, hiszen… nincs mire. Nem tudok olyant, mondani, amire jó lenne, amivel nem tudnám megbántani, de végül csak kitaláltam. – Az első karácsonyodra! – láttam rajta megleptem vele, de azt is, jól esett neki. - Egyébként… lenne egy pofátlan kérdésem. Hogy-hogy ez az első karácsonyod? Vagy félre értettem, amit mondtál?

Hitoshi: Kedves dolog, amit mondd, végül rám koccintunk és az én örömömre. Kortyolok a poharamból, mielőtt válaszolnék. Olyan furcsa Yuuki, alig találja a szavakat, mintha most még jobban feszéjezné a jelenlétem. Talán, nem kellett volna neki semmit sem mondanom az érzéseimről. Leülünk és mikor elkezdünk enni, akkor kezdek mesélni. - A szüleim karácsonyoztak… de mivel buzi a fiuk, nem mehetett a szent fa közelébe. Nem is izgatott, nem érdekelt. Mikor Kazuval jártam, ő a szüleivel töltötte az ünnepeket és megbeszéltük, hogy ne ajándékozzunk. Olyan volt, mintha Kazu szándékosan kerülte volna a dolgot. Így visszagondolva, jobb lett volna, ha már az elején közli, hogy ciki és undorító, ha két pasi együtt karácsonyozik… ráadásul az egyik buzi. - enni kezdtem és Yuu is lassan, mielőtt szólhatott volna, válaszoltam. - Ne sajnálj, ez van. Örülök, hogy te más vagy és barátként is jót szeretnél nekem, köszönöm. - folytattuk az evést és az iszogatást. Semleges témákról beszélgettünk, próbáltuk a legkevésbé kínosan érezni magunkat. Mikor végeztünk, elpakoltam és felszeltem a bejglit, amit tálcára tettem, mellé pedig a bort. A kanapéra ültünk és zenét hallgattunk. Úgy gondoltam, itt az ideje szólni, hisz… holnap már itt sem leszek. Nem tudom, hogy mit aggódok, hisz most kedvezek neki ezzel. Addig sem kell látnia az arcom, minden rendben… okozzunk neki örömöt. A fény felé tartottam a poharam és megbillentettem benne a bort. - Yuuki… holnap elutazom Amerikába. Megtennéd, hogy addig vigyázol a házra? - néztem rá álcázott mosollyal. Legszívesebben a nyakába borultam volna, de nem tehettem.

Yuuki: Valahogy elment az étvágyam a hallottaktól, de nem teljesen, hiszen az ő keze van benne, hogy ilyen finomakat lettek most és… nem egyedül kell töltenem a karácsonyt. Habár ő köszöni nekem, hogy megtettem ezt érte, mire csak leintem, hogy semmiség. Most nem eszünk csendben, beszélgetünk, aminek örülök, hiszen nem bírnék ki többet. A vacsora után leülünk a kanapéra és ott folytatjuk a társalgást. Mikor pár percre beállt a csend közöttünk, miközben zenét váltok Hitoshi megszólal és olyat mond, ami miatt ledermedek, majd lassan ránézek. Nem… rosszul hallottam, egészen biztos. Leejtem a távirányítót tartó kezemet, nem akarom elhinni. Nagyot nyelek, elfordítom tekintetemet, vissza a hifi berendezésre. – Mikor tudtad meg?  - próbálom nem vádló hangnemet megütni, hiszen… lehet ma szóltak neki, de akkor is!

Hitoshi: Meglepetésemre leesik távirányítót tartó keze a kanapéra. Kicsit fennhangon szólal meg és kérdez, ezt pedig nem értem. - Pont, mielőtt elmentem. Sétálni mentem, mert kiakadtam. Rendesen át is fagytam. - nyomok el egy kényszeredett nevetést. - Mivel nagyon elégedett velem az igazgató, abban bízik, hogy majd én felmérem az Amerikai sport stílust. Először csak úgy volt, hogy az ünnepek után kikísérem a csapatot… de igazából nekem előre kell mennem és mindent előkészíteni, utána pedig egy hosszú vizsgálódás jön. Ugyan… csak két év. - próbálom magamra erőltetni a nyugalmat, de jól látom, hogy Yuuki átlát rajtam… főleg mivel remeg a boros poharat tartó kezem. - Nézd a jó oldalát… addig sem kell kínos csendben feszengened mellettem. Lehet, hogy találsz magadnak valakit, akit megkedvelsz és boldoggá tesz. Akkor én is boldog lennék… minden bizonnyal. - Kész. Hiába veszem fel az álmosolyt, az a hideg arcomra fagyott grimasz csak ront mindenen. Alig bírom visszafojtani a könnyeim, főleg azok után, amit ki kellett mondanom. - De… remélem, vigyázol a házra, kérlek.

Yuuki: Ünnepek után… akkor már tudta, hogy kimegy, de nem szólt nekem egy szót sem. Két év. Ez a két szó kattog az agyamban. Tovább mondja, de alig jut el az agyamig. Csönd van, végül az én visszafojtott nevetésem hallatszik csak. Nem bírom tovább, elröhögöm magam, eszelősen. Miért… miért hittem, hogy lesz időm átgondolni az egészet, hogy itt lesz mellettem?  Rohadtul fáj, de legalább megtapasztaltam neki mennyire fájhat, na meg, ahogy szól a mondás kölcsön kenyér visszajár! Könnyeim is kicsordulnak, de nem érdekel. Végül csillapszok. – Bocsánat... khm. Meg-megígértem, hogy vigyázok rá, sőt ugyanúgy fog lenni minden, ahogy itt hagytad. – nem merek ránézni, nem akarom látni az arcát, mely fájdalomról tanúskodik, szintúgy az enyém is. Ilyenkor örülök, hogy van lehetőségem a hajam takarása mögé bújni. – Na és holnap kikísérjelek a reptérre?

Hitoshi: Yuuki valamiért kényszeredetten felnevet. Olyan kínos, szerintem ő is érzi. Megígéri, hogy vigyáz a házra és megkérdi, kikísérjen e. - Nem kell, akkor nem bírnék elmenni. - felelem. - Úgy képtelen lennék elmenni két kibaszottul hosszú évre. - szorul el torkom. - Nem számít, ha bármit rendezel is a házban, ez nem fontos. Azt hittem, értetted a célzást. - értetlenül néz rám csak. - De, mindenekelőtt, tessék. - adom neki az ajándékot. - Életemben először vettem valakinek karácsonyi ajándékot, remélem, nem gáz így elsőre.

Yuuki: Ha lehet, még jobban elszorul a torkom. Az ajándékért nyúlok, gyorsan, még mielőtt neki is feltűnne, remeg a kezem. Kibontom, és csak meredek az ajándékra. Szóhoz sem jutok, annyira fején találta mire is van szükségem. Egyre rosszabb a helyzet. Valahogy sírni szeretnék, de nem tudok, nem akarok előtte.  – Köszönöm! Mindig is… ilyenre vágytam! Épp jókor vetted meg, hiszen szükségem volt már rá. A… a fa alá teszem! – ezzel felálltam, és leguggolva oda tettem. Nem akarok mellé ülni, kell egy kis idő… míg rendeződök. Egy pillanat mindjárt jövök! – ezzel a fürdőbe szinte bemenekültem. Mély lélegzetet vettem, majd arcot mostam. Nem, nem sírhatok! Miért… Miért ilyen kegyetlen a sors?! De ő is miért ilyen velem?! Hiszen tudta, hogy kimegy, erre szerelmet vall, időt sem hagy, hogy átgondoljam. Mi lett volna, ha viszonozom az érzelmeit? Akkor is itt hagyna? Itt kellene hagynia… Abban biztos vagyok, százszázalékosan számomra sem közömbös Hitoshi, de ezt részegen is megállapítottam. De hogy beleszeretnék-e? Lehet, de erre már nincs idő. Talán… vége van, annak, ami igazán el sem kezdődött.

Hitoshi: Reszketeg kezekkel veszi el és szégyenlősen megköszöni. Feláll és dadogva közli, a fa alá teszi. Egy indokkal elcsörtet és eltűnik a fürdőben. Most… én látom rosszul vagy tényleg kiakadt? Jó ideig a fürdőben van, hallom a víz csobogását. Túl beképzelt elképzelés lenne tőlem, hogy sír… miattam? Várok, és csak várok, közben összeszorul a szívem. Holnap… holnap el kell hagynom őt hosszú időre. Elmorzsolok egy könnycseppet, amit rögtön le is törlök, mikor Yuu kijön a fürdőből. Arcot mosott, ez jól látszik. Nem értem pontosan… de szabadkozva ül vissza, kicsit messzebb tőlem, hogy ő nem vett nekem ajándékot. Csak megrázom a fejem. - Semmi baj, nem kell. - közlöm vele. Megint beáll az a bénító csend közénk és nem szólalunk meg. Végül… kibököm, amit már akartam, de tudom, hogy hasztalan. - Szívesen mondtam volna, hogy gyere velem, de ez elég önző kérés lenne tőlem. - nevetek keserűen. - Viszont… ami az ajándékot illeti… - közelebb csúszok hozzá, mire ő megijed. Gyengéden megfogom állát és magam felé húzva, lágyan megcsókolom. Hagyja valamiért, magam sem tudom, miért. Hosszúra sikeredik, de mikor elválunk, rá mosolygok. - Nekem ez is megteszi. Karácsonyi és búcső ajándékként… most utoljára. Soha többé nem teszem meg, ez volt az utolsó tényleg. Sok boldogságot a következő évre, Yuuki. - ekkor megadom magam és érzem lecsordulni a könnycseppjeim. Felpattanok és kicsörtetek a teraszra, hogy az oszlopnak dőlve végre kibőghessem magam.

Yuuki: Végül csak visszamegyek, amikor lenyugszok. Azzal nyugtattam meg magam majd csak lesz valahogyan. Elnézést kérek tőle, hogy nincs több ajándék, mire csak legyint. Süpped mellettem a kanapé, felé kapom tekintetemet. Ajkai az enyémet érintik, nem visszakozok, sőt élvezem! Mikor megszakad, fájnak a szavai, mintha a kést, ami bennem van megforgatná jól, főleg, ahogy itt hagy. Utána akarok menni, kérni, ne menjen, adjon időt, de ehhez nincs jogom. Én meg… nem mehetek ki vele, az én munkám ide köt. Túlontúl gyerekes lenne könyörgőre, térden állva kérlelni őt. Ez a karácsony életem egyik legrosszabbja, vagyis úgy érzem. Nem rémlene, hogy lett volna ennél rosszabb, hiszen sosem kellett búcsúzkodnom a szent estén. Elpakolok magunk után, majd a szobámba megyek, ellenállva a kísértésnek, hogy kimenjek hozzá, mert akkor csak azt jelentené, önző módon viselkednék. Nincs kedvem lefürdeni, így csak felveszem a pizsamámat és úgy bújok bele az ágyba. Egy biztos… aludni nem fogok az éjszaka.

Hitoshi: Legalább egy órát ücsörögtem odakint és elszívtam legalább tíz szál cigit. Mire bementem, Yuu már elmosogatott és eltűnt. Nem baj, nem lenne most könnyű a szemébe néznem. Csendesen összepakolok egy bőröndbe és a konyhába megyek, hogy lefóliázzam Yuunak az ételt. Kegyetlenség... Karácsony első napján elküldeni. Mi lesz vele, ha én nem főzök neki? Nem... Nem gondolhatok most erre. Visszamegyek a szobámba, de nem alszok. Egy levelet kezdek írni Yuukinak, mert ehhez most semmi erőm sem lenne személyesen. Eleve átvertem... Mert hamarabb megyek el reggel. Leülök és írni kezdek. „ - Drága Yuu. Most biztos mindennél jobban utálsz és haragszol rám. De képtelen lettem volna elbúcsúzni tőled. Igen, belátom, gyáva vagyok. Ha megérkeztem majd felhívlak, és akkor letolhatsz. Nem mondom, hogy csak rám gondolj, de ha két év múlva visszatérek és nem lesz senkid... Adnál nekem egy esélyt? Azt hiszem, rettenetesen szeretlek, nem is tudom, hogy bírom majd nélküled. Vigyázz magadra... És szoríts, nehogy lezuhanjon a gépem... Hülyén hangzana a kétszeresen-meleg- túlélő megnevezés.” A lapra néztem. Sok mindet akartam még írni, de nem ment. Visszafeküdtem az ágyra és reggelig ott szenvedtem. Nyolcfelé, összepakolva és készen voltam. Yuukinak hagytam meleg kávét a termoszban, ahogy szereti. Belestem hozzá. Összegömbölyödve feküdt az ágy tetején. Nemrég aludhatott el. Közelebb hajoltam és orvul loptam magamnak egy csókot pihegő ajkairól. A levelet az éjjeli szekrényére tettem. Karfáján lógó kötött mellényét leemeltem és beleszimatoltam. Olyan illata volt, mint neki. Nem szép dolog lopni, mégis megtettem. Magamhoz szorítottam és elcsentem. Táskámba süllyesztettem. Magamhoz vettem a holmimat és kilétem az ajtón. Kegyetlen vagyok... Tudom. De azt is tudom, hogy egyetlen szavába került volna és mindent eldobva és újrakezdve... Maradok. Felsóhajtottam. Annyit sírtam az este, hogy már képtelen vagyok, pedig nagyon szeretnék. Kocsimba ültem és máris a repülőtér felé vettem az irányt... Szívembe örökké megőrizve azt az embert, akit eddig a legjobban szerettem.